Állhatatos befektetési alapok

A tőkepiaci válság hatásai

A honi tőkepiacok siralmas állapotát nem szabad egyetlen szereplő, az állam nyakába varrni, hiszen a térség többi tőkepiaca is szenved a befektetők elfordulásától, a régió bizonyos nagyvállalatainak (elsősorban a nemzeti távközlési cégek) leértékelődésétől. Az azonban tagadhatatlan, hogy Magyarországon sorozatosan történtek olyan lépések, amelyek igencsak megnehezítették a primer (például a lakosság közvetlen részvénybefektetései) és szekunder (például a lakossági tőkét összegyűjtő és befektető alapok) befektetői körök boldogulását. Elég ha arra gondolunk, hogy a legismertebb, legnagyobb forgalmú tőzsdei kibocsátók kénytelenek a kormány inflációellenes politikája, avagy népszerűségi mutatója miatt piacon kívüli árakat alkalmazni, erre volt példa a Mol gázármizériája, az áramszolgáltatók idén januártól érvényes input és output árai, de folyamatosan ezzel küszködnek a gyógyszergyártók is. A kommunikációban eközben a tőzsde vagy a magán-nyugdíjpénztári rendszer finoman szólva is másodlagos fontosságú.

Végül nem szabad elfeledkezni még egy "befektetőellenes" intézkedésről (amivel már elérkezünk cikkünk fő témájához, a befektetési alapokhoz): az év elejétől drasztikusan megváltoztak bizonyos befektetésekhez kapcsolódó adótételek. 2000. december 31-ig a befektetésekhez viszonylag sok adókedvezmény társult, ha adótőkeszámlát vezettünk brókercégünknél, akkor az itt elhelyezett befektetési jegyekkel, avagy részvényekkel elért árfolyamnyereség után 0 százalék forrásadót kellett fizetnünk (pontosabban nem fizetnünk). Sőt, úgynevezett befektetési adóhitelre is jogosultak voltunk, az éves átlagos befektetési állományunk bizonyos részével csökkenthettük az adott évi adófizetésünket, amelyet csak befektetéseink felszámolása után, és akkor is az eredeti nominális összegben kellett megfizetni. Az idei változás voltaképpen egyetlen tételt érint, ez pedig a közvetlen tőzsdei részvénybefektetés. 2001-től ugyanis, az elért árfolyamnyereség után a számláinkat vezető brókercég automatikusan vonja az immár 20 százalékos forrásadót. A dolog pikantériája, hogy amennyiben árfolyamveszteségeink is keletkeznek, úgy azokat ki lehet egyenlíteni a nyereségekkel, ám amíg a nyereség után azonnal kell adót fizetni, a veszteségek miatt visszaigényelhető 20 százalékokat csak az év végén tudjuk realizálni.

Nem csoda, hogy az adószabály immár az Alkotmánybíróság előtt van, hiszen a kisbefektetők érdekvédelmi szövetsége, a TEBÉSZ nem pusztán az időrendi csúszást sérelmezi, de azt is, hogy az adószabály alapján a korábbi bekerülési érték az adószámítás alapja. E szerint ugyanis visszamenőlegesen, a korábbi évek árfolyamnyereségei után is adót kell fizetnie annak, aki mondjuk még nem adta el a hőskorban 1500 forintért megszerzett OTP-részvényeit.

Egy nyertese azonban lehet az új adószabályoknak, ez pedig a befektetésialap-kezelő szakma. Amennyiben ugyanis nem közvetlenül fektetünk részvényekbe, hanem egy befektetési alapon keresztül, úgy ezt továbbra is adó megfizetése nélkül tehetjük, bármekkora árfolyamnyereségeket érünk is el.

Nyugodt sziget

A tőkepiacon a befektetési alapok körében – ellentétben más rokon területekkel – nem volt látványos piaci összeomlás, a piaci szereplők nem buktak nagyokat, nem mentek csődbe az alapkezelők, nem tűntek el a befektetők pénzei. Érdekes módon, bár az alapkezelők lobbiereje sem tűnik túl erősnek, talán tudatosan, talán véletlenül, de a befektetésialap-szakma már másodszor nyert az adóváltoztatásokkal. Amikor a mindmáig érvényben levő befektetési alapokról szóló törvényt 1991-ben elfogadták, a tartós (legalább 3 éves) befektetési instrumentumokat adókedvezmények támogatták, így a sima bankbetét- vagy állampapírtartás helyett érdemes volt ugyanilyen instrumentumokba befektető alapokat létrehozni. 1995-ben bár változott a személyi jövedelemadó rendszere, nem kellett már 3 éves befektetési időtartam, ám az adókedvezmények megmaradtak.

Az idei adóváltozás alapján arra gondolhatnánk, hogy a nagyobb egyéni tőzsdei befektetők felhagynak a közvetlen tőzsdézéssel, a brókercégeket arra bírják, hogy alapkonstrukciókat hozzanak létre, amelyeken keresztül részvényekbe fektethetnek be. Eddig az elmélet, ám a gyakorlat gyökeresen mást mutat. Az év első hat hónapjában ugyanis a hazai befektetési alapokban összegyűjtött vagyon 600 milliárd forintra nőtt az indulási 564 milliárd forintról, ám eközben a részvényalapokban kumulált pénz nemhogy nem nőtt, de mintegy ötödével még apadt is, 29,9 milliárd forintról 23,6 milliárd forintra. Ebben persze bizonyára közrejátszottak a tőzsde rendkívül alacsony árai. A részvények eleve kevesebbet érnek, másrészt ilyen hangulatban adókedvezmény ide vagy oda, senki nem fektet szívesen magyar részvényekbe. Persze felmerülhetne a kérdés, hogy miért nem éppen az alacsony árak idején nő meg egy adott alaptípusban a vagyon, ám a hazai alapkezelők egyöntetűen vallják: a magyar befektetők, olykor az irracionalitás határait súrolva, akkor fektetnek egy bizonyos alaptípusba, amikor az magas hozamú időszakot tud maga mögött. Ebből a szempontból valóban érthetetlen, hogy a korábbi árfolyam-mechanizmusban a sáv szélére tapadó forint idején egyes befektetők a forint további erősödéséből akartak profitálni, ami nyilvánvalóan lehetetlen.

Teljesítmények

Természetesen a befektetők részvényalapoktól való tartózkodása érthetővé válik, ha megnézzük az egyes alapok teljesítményét. Mindez újabban naprakészen nyomon követhető a Befektetési Alapkezelők Országos Szövetségének (BAMOSZ) az econettel közösen üzemeltetett weboldalán, ahol napi frissítéssel lehet az egyes alapokról adatot kapni, sőt különböző időtávra meg lehet nézni, milyen hozamot hozott volna az illető alap. Az itt fellelhető – alapkategóriákon belüli – hozamkülönbségek egészen megdöbbentőek. Amíg az elmúlt egy évben (június végi adatok szerint) a kötvényalapokkal éves szinten vett 9 és 11 százalék közötti egy jegyre jutó nettó eszközérték-bővülést lehetett elérni, addig a részvényalapok, nyilván a részvények portfólióbeli arányának is megfelelően, mínusz 15 – mínusz 30 százalékos hozammal "örvendeztették meg" a befektetőket. Ez nemcsak magyar sajátosság volt, hiszen a világ tőzsdéi hasonló irányokat vettek fel.

A hazai alapkínálat már korábban kiegészült a különböző devizaalapokkal – részvény-, illetve kötvényalapok – , s ezek hozama alapvetően a külföldi tőkepiacokon történtektől függ. Nos, ezek megtérülésében a hazaihoz hasonló tendenciák bukkannak fel: a kötvényalapokkal pozitív, de nem túl magas megtérüléseket lehetett elérni, míg a devizarészvény-alapok hozamainak átlaga valahol mínusz 20 százalék körül lehet, vagyis aki egy éve devizarészvény-alapba tette pénzét, az eredeti befektetésének ötödétől vehetett búcsút.

Devizaliberalizáció

Magyarország OECD-tagságával és az uniós csatlakozás tárgyalásaival párhuzamosan időről időre szóba kerül a befektetési alapok piacával kapcsolatban is néhány változás.

A fő kérdés, hogy miként engedhetők a magyar piacra a más országokban bejegyzett alapkezelők befektetési alapjai, illetve miként engedélyeztethető magyar alapok külföldi forgalmazása. Mindez igencsak felemás játék, hiszen amíg a nagy bankcsoportok világhírű nemzetközi befektetési alapjaira valóban lehet igény itthon, addig túl nagy üzleti lehetőség aligha van a magyar alapok külföldi eladásában. Természetesen éppen ezért alakult ki nagyobb vita: a honi alapkezelő szakma (olykor megalapozott érvekkel is) igyekszik védeni pozícióit, míg a liberalizációpártiak úgy vélik, éljen a verseny, és adminisztratív szabályok miatt senki ne foszthassa meg a magyar magánbefektetőket a választás lehetőségétől, illetve az elérhető magas megtérülésektől.

A kormány alig két hónapja jelentette be a teljes devizaliberalizációt, ám a befektetési alapoknál e történetnek korábbi gyökerei vannak. Már 1999 decemberében elfogadták azt a módosítást, amely szerint 2000. július 1-jétől Magyarországon is elérhetővé válhattak volna a külföldi befektetési alapok. A rendelet ekkor több szempontból is igazságtalanra sikeredett, és hátrányos helyzetbe hozta volna a hazai befektetési alapokat. Ekkor ugyanis még az egyoldalú nyitás volt napirenden, vagyis miközben az OECD-székhelyű alapkezelők alapjai gyakorlatilag érdemi korlát nélkül szabadon megjelenhettek volna, a magyar befektetési alapok jegyeit továbbra sem lehetett volna külföldön teríteni. Kifejezetten irracionális lett volna, hogy a külföldi alapokra az adott ország – jellemzően enyhébb – szabályzatai vonatkoznak, nem pedig az elavult magyarországi törvény. Így olyan anomáliák alakulhattak volna ki, hogy a külföldi bejegyzésű cégek nemcsak nemzetközi alapjaikkal hódíthatnak, de a kifejezetten magyar "felségterületen" működő alapokat is felemészthetik. Például egy BUX-alapot a befektetési kötöttségek miatt hazai alap nem tud létrehozni, de egy külföldi minden további nélkül. A BAMOSZ azonban megfelelően érvelt, és az elfogadott devizarendeleteket nem sértve elérte, hogy a külföldi alapokra is a magyar szabályok vonatkozzanak, amivel gyakorlatilag meggátolta a külföldi alapok bejövetelét. A legújabb megválaszolandó kérdés, hogy a devizakötöttségek teljes eltörlése után miként kerülhető ki a honi piac külföldi befektetési jegyekkel történő elárasztása. Valószínűleg ezt már nem lehet megakadályozni. Már lehet látni, hogy az úgynevezett alapbrókerek készülődnek, s olyan intézmények alakulnak, amelyek nemzetközi alapok hazai forgalmazásából kívánnak megélni.

Törvénymódosításra várva

A rendkívül szigorú, ugyanakkor sok esetben túlhaladott, befektetési alapokról szóló törvénynek a szakma szempontjából egy előnye biztosan volt: tavaly még távol tudta tartani a tisztán külföldi szereplőket a piactól. A törvény-előkészítés hiányosságai és a gyenge lobbizás miatt (gyakorlatilag évek óta nem sikerül az Országgyűlés napirendi pontjai közé felvetetni a törvény módosítását) továbbra sincsen új törvény a befektetési alapokról. A helyzet olyannyira komplikált, hogy még abban sincs egyetértés, érdemes-e egyáltalán a törvényt módosítgatni, vagy az egész koncepciót kellene újragondolni és a befektetési alapokat nem önállóan szabályozni, hanem együtt kezelni más vagyonkezelési, vagy helyesebben fogalmazva befektetéskezelési szakterületekkel.

A vagyonok kezelésével foglalkozó befektetési szolgáltató jellegű intézményekre ma ugyanis egészen különböző törvények és befektetési limitek vonatkoznak. Valójában alig különböznek az eljárások, amikor egy brókercég tehetős magánügyfelével portfóliókezelési szerződést köt, amikor egy biztosítótársaság a tartalékokat különböző befektetési lehetőségek között megosztja, vagy amikor bankok menedzselnek portfóliókat, alapkezelők befektetési alapokat vagy éppen nyugdíjpénztárnál lecsapódó megtakarításokat.

Mindezen feladatok akár egy egységes törvényben is kezelhetők lennének, ahol a törvény nem a különböző nevű intézmények alapján adna szabályokat, hanem a végzett tevékenység szerint differenciálna.

Mindenesetre akár egy új típusú törvényben, akár a régi, szeparált befektetési alapokról szóló törvényben, de kezelni kellene az alapokra vonatkozó, sokszor erős, ám felesleges korlátokat is. Mindenki számára egyértelmű, hogy az egyes portfólióelemekre adott megkötések ma már nehezen tarthatók be a piacon. Egy olyan részvénypiacon, ahol a Mol, a Matáv, a Richter (esetleg az Egis) és az OTP mellett nincsenek likvid részvények, egyszerűen lehetetlen úgy hazai részvényalapot gründolni, hogy az egyes papírokból 5 százaléknál többet nem szabad tartani.

A szakma emellett gyakran hangoztatja, hogy nem egységes szabályokra lenne szükség, hanem arra, hogy a különböző kockázatokhoz és alaptípusokhoz más és más megkötések párosulhassanak. Lehetnének az EU-direktívák alá eső szigorú, de nem értelmetlenül gúzsba kötött alapok, majd fokozottan enyhébb megkötések vonatkoznának a "magyar" nyílt végű alapokra, illetve a zárt végű nyilvános, majd a zárt végű, zártkörű alapokra. Utóbbi kategóriában gyakorlatilag a felek kölcsönös megállapodásán túl nem kellenek korlátok, hiszen mindenki arra adja a pénzét, amire akarja, ha egy speciális szerződésben erről megegyeznek.

Egyelőre azonban mindez álom, és a hazai befektetésialap-szakma mind kiábrándultabban nézi, hogy nincs előrelépés e fronton. Bár ki tudja, lehet, hogy az alapkezelők végtelenül elégedettek, amiért annak idején jól választottak, és nem a tőkepiac más szegmenseire léptek, ahol a piac szűkülése sokkal drámaibb volt.