Tartozik és követel

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 40. számában (2001. augusztus 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Az elmúlt év végére a magyar állam nettó külföldi adóssága - amely a rendszerváltás után megközelítette a 20 milliárd dollárt - 2,6 milliárd dollárra csökkent. Hazánk nemrég még a világ egyik legeladósodottabb országának számított, néhány év alatt azonban kilábalt az adósságcsapdából. Csoda történt? Nem, csak az adósság tartozássá alakult át, amely bár alacsonyabb szinten, de szintén kockázatokat rejt az ország számára. Cikkünkben a magyar gazdaság eladósodásának okait és a korábbi adósság tartozássá való átalakulását mutatjuk be.

A magyar eladósodás története

A feltörekvő, fejlődő országok többségében megvan a külkereskedelmi deficitre, eladósodásra való hajlam, s ez vonatkozik Közép-Európára és benne hazánkra is. A fejletlenebb országok széles körében tapasztalható külkereskedelmi passzívum a fejlettebb országokkal szemben két fő okra vezethető vissza. Egyrészt a fejlődő országnak általában nagyobb szüksége van a magasabb technológiai színvonalat megtestesítő termékek importjára, mint fordítva, másrészt az importált magasabb technológiai szintet képviselő termékek árszintje relatíve magasabb, mint az exportált alacsonyabb feldolgozottságú termékeké, ami lényegében fejezi ki a fejlett és a fejletlen országok közötti gazdasági erőviszonyokat.

A külföldi tőke szerepe

A közép-európai térség országai már az első világháború előtt is külföldi tőke bevonásával igyekeztek modernizálni gazdaságukat, és a tőkeimport iránti igény azóta is meghatározó maradt számukra. Magyarországnak sem új keletű problémája a külföldi eladósodás, hiszen már a kiegyezést követő iparosodás is a külföldi tőke erőteljes szerepvállalása mellett történt. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak gazdaságfejlesztésében döntő - bár a magyar ipar fellendülésével egyre csökkenő - szerepet játszott a külföldi (főleg osztrák és német) tőke. 1867-1873 között a magyar gazdaságba befektetett tőke 60 százaléka volt külföldi eredetű, 1873-1900 között ez az arány lecsökkent 45 százalékra, 1900-1913 között pedig csak 25 százalék volt.

Az I. világháború után önállóvá vált ország még a Monarchia idejéből tetemes adósságokat örökölt. A háborút követő jelentős területvesztés, a mintegy öt évig tartó inflációs időszak, valamint a Magyarországra kirótt jóvátételi kötelezettség súlyos helyzetet idézett elő. Az ebből való kilábalás csak nagyobb külföldi hitelek felvételével volt lehetséges. Az I. világháborút követően a gazdaság helyreállításában az úgynevezett stabilizációs hitelek megszerzésének döntő szerepe volt. A kölcsönfelvételre évekig tartó tárgyalások és előkészítés után, 1924-ben került sor; ekkor folyósították az úgynevezett népszövetségi kölcsönt, amelynek összege - az eredetileg igényelt 500-600 millió aranykoronával szemben - 300 millió aranykorona volt, és legnagyobb részét a Bank of England nyújtotta. (A 300 millió aranykorona az 1924. évi nemzeti jövedelem mintegy 10 százalékát, az éves export értékének csaknem felét tette ki.) A kölcsönnel lehetővé vált a magyar gazdaság konszolidálása: az infláció megszüntetése, a magyar valuta árfolyamának stabilizálása, mindezen keresztül a külföld bizalmának visszaszerzése.

Ezt követően lehetővé vált, hogy különböző állami, önkormányzati és más hazai szervezetek, intézmények különféle célokra további kisebb kölcsönöket vegyenek fel. A Monarchia idejéből örökölt adósságterhek, az újonnan felvett hitelek jelentős hányadának improduktív felhasználása és az 1929-1932-es világválság hatása miatt azonban a fizetési mérleg fokozatosan romlott. Az állami költségvetés helyzete is egyre súlyosabbá vált. A bruttó adósság 1931-ben 4,3 milliárd pengőt tett ki, amely szinte pontosan megegyezett az 1930/1931-es költségvetési év nemzeti jövedelmével.

A harmincas évek elején - a fizetési mérleg helyzete, az esedékes törlesztési kötelezettségek teljesítése már napi gondokat okozott az országnak. Az 1931/1932-es költségvetési évben az adósságszolgálat összegét a Népszövetség megbízottja jelentésében 1250 millió pengőre, az adott év nemzeti jövedelmének egyharmadára becsülte.

1931-ben Magyarország kénytelen volt bevezetni a kötött devizagazdálkodást, ami azután kereken hetven esztendeig fennmaradt. Az ország 1931 után - részben a világgazdasági és világpolitikai helyzet miatt - adósságszolgálatát már nem volt képes teljesíteni, vagy csak részlegesen teljesítette, új hitelekhez pedig még kevésbé tudott hozzájutni, aminek következtében 1939-re - kényszerűségből - adósságállománya 2,3 milliárd pengőre, a nemzeti jövedelem mintegy 40 százalékára mérséklődött.

Rendezetlen számlák

Magyarország - hasonlóan a többi kelet-európai országhoz - közvetlenül a II. világháború után sem rendezte korábbi adósságait; a függőben hagyott rendezetlen tartozások és követelések ügyének lezárása csak a hetvenes évek elején történt meg. (Az adósságokkal kapcsolatban az is megemlíthető, hogy a második világháború idején a viszonzatlan mezőgazdasági szállítások miatt jelentős külső követelés halmozódott fel Németországgal szemben, ami azonban a háborút követő átalakulás nyomán feledésbe merült.)

A II. világháborút követően a nyugati gazdasági kapcsolatokat befagyasztották. A hatvanas évek végéig hosszabb lejáratú financiális hitelek felvételére a nyugati országoktól nem vagy csak elenyésző mértékben került sor. Az ötvenes éveket és a hatvanas évtized első felét az alacsony szinten befagyasztott nyugati pénzügyi kapcsolatok mellett a konvertibilis valuta szinte folyamatos hiánya jellemezte. A fizetési mérleg deficitje a kedvezőtlen években (így 1952-ben, 1954-ben és 1962-ben) az export 10-15 százalékát is elérte.

Az elkerülhetetlen nyugati import finanszírozására az ötvenes években 15 százalékos kamat mellett vettünk fel áruhiteleket vagy külföldi vállalati előlegeket, miközben a nemzetközi kamatszint 2-4 százalék között mozgott.

Ugyanakkor az első ötéves terv során rendeztük jóvátételi kötelezettségeinket (amelyet az 1945. évi békeszerződés 300 millió dollárban állapított meg), és nagyrészt kifizettük Svájccal, Franciaországgal, Svédországgal, Hollandiával szemben fennálló, az államosításokkal, valamint a régi hosszú és rövid lejáratú hitelekkel kapcsolatos tartozásainkat.

A nyugati devizákban fennálló külföldi adósságunk 1956 elején mintegy 200 millió dollár volt, és nagyjából megegyezett egy év teljes konvertibilis exportjával. Az adósságszolgálat évi 20 millió dollárral terhelte a gazdaságot, és emiatt rászorultunk a Szovjetunió és a többi szocialista ország segítségére. Mintegy 15 millió dollárnyi keményvaluta aranytartalékot kaptunk, elsősorban Kína volt az az ország, amely jelentős keményvaluta-betéteket tartott a Magyar Nemzeti Bankban.

A külső segítséggel Magyarország mindvégig, még az 1956-os forradalom napjaiban is meg tudta őrizni fizetőképességét. E tény később nagyban hozzájárult a Kádár-kormány devizális mozgásterének bővítéséhez.

Adósságkezelés a hatvanas években

A forradalom utáni konszolidációhoz ismét külső támogatásra volt szükség. Megint csak Kína sietett a magyar gazdaság segítségére. 200 millió dolláros támogatása megerősítette az ország fizetési helyzetét, és szilárd hátteret adott a hitelfelvételi politika megváltoztatására, melynek lényege az volt, hogy elválasztották egymástól az áruügyletet és annak finanszírozási módját. Így a magyar importőrök készpénzzel és ezért olcsóbban vásárolhattak, míg a számlák kiegyenlítéséről a Magyar Nemzeti Bank, illetve a Külkereskedelmi Bank gondoskodott olcsóbb finánchitelek igénybevételével.

A konvertibilis devizában felvett hiteleink fokozatosan a bankhitelek, ezen belül eleinte a rövid, majd a középlejáratú finánchitelek felé tolódtak el. Ez a konstrukció előnyökhöz juttatta az országot a költségek és a megítélés tekintetében, de olyan növekvő rövid lejáratú finánctartozás továbbgörgetési igényével járt, amely állandó lidércnyomása lett a hatvanas évek finanszírozási politikájának. Viszont a nyugati pénzpiacokon kifejtett nagyfokú aktivitás egyre javuló és bővülő bankkapcsolatokat eredményezett.

A hatvanas évek végén, a gazdasági mechanizmus reformja idején megint csak napirendre került az adósság kérdése, mivel félő volt, hogy a szabadabb gazdálkodás, a gazdaság korszerűsítésének kívánalma a tőkés importigény erőteljes növekedésével fog együtt járni. 1965 végén a tőkés relációjú bruttó adósságállomány 1,4 milliárd dollárt tett ki.

Ebben a helyzetben Tímár Mátyás pénzügyminiszter politikai felhatalmazást kért arra, hogy a közép- és hosszú lejáratú finánchitelek szerzése érdekében Magyarország felvegye a kapcsolatot a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, valamint rendezze az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával a régóta függőben lévő kártalanítási kérdéseket. Ezekkel a javaslatokkal az Államgazdasági Bizottság egyetértett, s ajánlotta, hogy folytassanak puhatolódzó, a kapcsolatok felvétele kérdéseiben tájékozódó jellegű tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal. Az informális konzultációk meg is kezdődtek az IMF vezetőivel, de természetesen ezt a lépést a Szovjetunióval is egyeztetni kellett. Fock Jenő miniszterelnök azonban elutasító választ kapott Moszkvában. Ezzel szemben a szabadabb külpolitikai kurzust folytató Románia 1972-ben egyszerűen bejelentette csatlakozását a nemzetközi pénzügyi szervezetekhez.

A külföldi államadósság kumulált adatai 1971-1989 (millió USD)

1. Nettó külső adósságállomány 1970. dec. 31.

-542

Kumulált adatok 1971-1989

2. Áruforgalom és szolgáltatások egyenlege

-1 162

3. Nettó kamatfizetés, tőkejövedelmek egyenlege

-11 033

4. Közvetlen tőkebefektetések egyenlege

201

5. Árfolyamváltozások hatása

-2 364

6. Nettó külső adósságállomány 1989. dec. 31. (szum 1:5)

-14 900

7. Követelések 1989. dec. 31.

5 490

8. Bruttó adósság 1989. dec. 31. (6-7)

-20 390

Forrás: MNB-adatközlések alapján készült saját számítások

Olajár- és kamatrobbanás

Az 1973 októberében kitört arab-izraeli háború kőolajembargóhoz és a kőolajárak robbanásszerű növekedéséhez vezetett. A Magyarországhoz hasonló, közepesen fejlett országokra a kőolajár-robbanás és az azt követő infláció és árarányváltozás kettős negatív hatást gyakorolt. Egyrészt a megnövekedett olajárak miatt jelentős cserearányromlást szenvedtek el, másrészt a fejlett ipari országok gazdasági megtorpanása okán exportlehetőségeik is beszűkültek. A gyengén fejlett országok nem tudtak a megváltozott feltételekhez rövid idő alatt alkalmazkodni, romló külkereskedelmi és fizetési mérlegüket kénytelenek voltak hitelfelvétellel kiegyensúlyozni. Ebben az időben hitelkínálat volt bőven, hiszen a sokszorosára növekedett bevételeiket az olajtermelő országok képtelenek voltak áruvásárlással elkölteni, ezért dollárjaikat nyugati bankokban helyezték el. Ám a nyugati bankok sem tudtak mit kezdeni a hatalmasra duzzadó petrodollár-áradattal, így az inflációtól elmaradó, negatív kamatlábak mellett, a megtérülési feltételek mérlegelése nélkül, igyekeztek azt az éppen pénzszűkében lévő fejlődő országokra rátukmálni.

Ez a hitelfelvevők szempontjából kedvező helyzet azonban nem tartott sokáig. Az Egyesült Államokban lezajlott monetarista gazdaságpolitikai fordulat a korábban az inflációtól elmaradó kamatlábakat messze az infláció fölé emelte, és a rövid időn belül bekövetkezett kamatrobbanás az eladósodott országokat csapdába ejtette. A korábbi nettó forrásbevonás helyett nettó forráskihelyezés mellett is tovább nőtt az adósságuk, ami azután a nyolcvanas évtizedben fizetési krízisek sorozatához vezetett, melynek nyitánya a mexikói válság volt 1982-ben.

A kőolajár-robbanás következményeként Magyarországot mintegy 20 százalékos cserearányvesztés sújtotta, ami a fizetési mérleg tetemes romlásával járt együtt. Ebben a helyzetben az ország választás elé került: a gazdasági növekedés ütemének csökkentése addig a mértékig, míg az export újból egyensúlyba nem kerül az importtal, vagy pedig az importtöbblet hitelekből való finanszírozása. E sorok írójának - aki abban az időben az Országos Tervhivatal távlati tervezési főosztályának munkatársa volt - akkori számításai szerint a növekedési ütem 4 százalékra való csökkentése (az 1975-80-as időszakra tervezett 5-5,5 százalékkal szemben) elkerülhetővé tehette volna az eladósodást. Nagyon egyszerű számítással bizonyítható volt, hogy a hitelfelvétel csak az első 3-4 évben jelent nettó forrásbevonást, ezt követően a kamatok és a tőketörlesztés meghaladják az ésszerűen lehetséges hitelfelvételt, vagyis tartós nettó forráskiáramlás indul be.

Az ütemcsökkentés mellett szóló józan érvek azonban nem találtak meghallgatásra. A növekedési vita szűk szakmai körökben lényegében 1974 őszén zajlott le. Akik az ütem csökkentése mellett voltak, a már említett érveket hangsúlyozták, kiegészítve az eladósodásból származó veszélyekkel. A vita megosztotta a felső vezetőket, egyesek az ütem mérséklése és egy erőteljes strukturális átalakítás mellett érveltek, míg mások elsősorban életszínvonal-politikai okok miatt az ütem gyorsítását szorgalmazták.

A nemzeti bank vezetői (László Andor elnök kivételével) a hitelfelvétel mellett foglaltak állást, elsősorban azzal érvelve, hogy az infláció a felvett hitelek reálértékét jelentősen csökkenti. Ezzel szemben, az Országos Tervhivatal (OT) vezetői óvtak a túlzott hitelfelvételtől. Az OT közgazdasági főosztályának vezetője, Dobos István a túlzott hitelfelvétel ellen érvelve hangsúlyozta: a hitelfelvételnél hosszú távra előre kell gondolkodni, és nem biztos, hogy a jelenlegi feltételek a hitel visszafizetésének esedékességekor is fennállnak. Valóban, rövid idő múltán a reálkamatok meredeken növekedni kezdtek.

A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a kor befolyásos reformközgazdászai is a külső adósságfelvétel gyors növelését támogatták. Kevés figyelmet szenteltek a hasznosan végrehajtható tőkeimport gazdasági előfeltételeire, illetve arra, hogy a tőkeimportnak mindig van a konkrét feltételektől függő, racionális felső határa. Gyakran hangzottak el olyan, egyébként igaz megállapítások, hogy a nemzeti tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának, hogy infláció idején jobb az adós pozíciójába kerülni, hogy mások is nagy összegben importálnak tőkét, hogy külső forrásokat kell bevonnunk stb. Hiányzott azonban a helyzet konkrét felmérése, sőt azoknak a nyugati irodalomban bőven fellelhető tanulmányoknak a feldolgozása is, amelyek nagyon alaposan elemzik a tőkeimport feltételeit, kockázatát, a túlzásba vett külső adósságfelvétel következményeit.

A növekedési vita az 1975-ben megtartott XI. pártkongresszus idejére gyakorlatilag eldőlt. A kongresszus határozata utal ugyan a megváltozott világgazdasági feltételekre, azonban a változásokat a kapitalizmus általános válságaként fogja fel, amellyel szemben áll a szocialista országok dinamikus és tervszerű fejlődése...

Visszafordíthatatlan folyamat

Ebben a helyzetben a gazdasági egyensúly megteremtése érdekében végrehajtandó restrikcióra vonatkozó javaslatoknak kevés támogatójuk akadt. Az V. ötéves terv mégis egy stabilizációs évvel indít. 1976-ban a stabilizációs politika - a növekedési ütem nagymértékű lassulása mellett - jelentős eredményeket ért el, a fizetési mérleg 170 millió dollárral javult. Az ütemcsökkenés azonban a politika számára egy viszonylag hosszú dinamikus növekedés után, amikor alapelvvé vált, hogy "minden társadalmi réteg reáljövedelmének, minden évben érzékelhetően kell növekednie", elfogadhatatlan volt. A politikai nyomásra hozott gyorsító intézkedések egybeestek a gazdasági ciklus felfelé menő ágával, így a növekedés a szándékoltnál sokkal erőteljesebb volt, és a konvertibilis fizetési mérleg újból jelentősen romlott, az ország visszafordíthatatlanul megindult az eladósodás útján.

A nettó konvertibilis adósság 1978 közepére elérte a tervidőszak végére (1980-ra) tervezett 4,5 milliárd dollárt, nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi gazdaságpolitika az eladósodási folyamatot nem képes megállítani, ezért gyökeres fordulatra van szükség. A gazdaságpolitikai fordulatot az MSZMP KB 1978. december 6-i ülése kodifikálta: "A XI. kongresszuson jóváhagyott, az V. ötéves tervben megfogalmazott és a Központi Bizottság ez év áprilisi határozatában megerősített gazdaságpolitikai irányvonal következetes végrehajtása most megköveteli, hogy az irányításban és a mindennapi gyakorlati munkában elsőbbséget adjunk a gazdasági egyensúly kérdéseinek... Ennek kell alárendelni a gazdasági növekedés ütemét és a belföldi felhasználást." E határozat a magyar gazdaságtörténet legdinamikusabb két évtizedét zárta le.

Stabilizációs kísérletek

A gazdaságpolitikai pályamódosítás lényege az egyensúlyi célok primátusának megteremtése és ennek érdekében a belföldi felhasználás visszafogása volt. Az elgondolások szerint a belföldi felhasználás 2-3 évig tartó jelentős visszafogásával (ezen belül a felhalmozás nagymértékű csökkentésével és a fogyasztás növekedési ütemének erőteljes lassításával) el kellett volna érni a kivitel dinamikus növekedését és ily módon a külkereskedelmi egyenleg nagyarányú javítását. Ez a program hatásos lehetett volna 1975-ben, három évvel később azonban már csak átmenetileg volt képes megváltoztatni a folyamatok irányát. 1979-től 1984-ig a fizetési mérleg folyamatosan javult, a gazdasági növekedés azonban a korábbi 5-6 százalékról évi 2,5 százalékra mérséklődött, és az újabb kőolajár-robbanás, a világpiaci kamatok nagymértékű emelkedése, a nemzetközi gazdasági és politikai helyzet folyamatos romlása miatt újból fizetési nehézségek jelentkeztek.

A helyzetet rontotta, hogy a nyolcvanas évek elején Lengyelország és Románia gyakorlatilag fizetésképtelenné vált, és a megrémült befektetők Magyarországról is kivonták betétjeiket. 1980 végétől 1982 tavaszáig mintegy 2,1 milliárd dollár hagyta el az országot. Az ország fizetőképességének fenntartása csak napokon, néha órákon múlott.

Létfontosságúvá vált a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való kapcsolat fejlesztése és ennek érdekében a magyar politikai vezetés kénytelen-kelletlen vállalta a kemény összeütközést a szovjet vezetőkkel. Az 1981. júliusi krími találkozón a Kádár és Brezsnyev közötti megbeszélésen kiderült, hogy részben a romló szovjet gazdasági helyzet miatt kölcsönösen nem tudjuk kielégíteni egymás igényeit (magyar gabona-, illetve szovjet olajszállításról volt szó). A szovjet gazdasági eszközök tehát már nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a magyar politikát teljes egészében befolyásolják. Ekkor, az MSZMP KB 1981. október 22-ei ülésén Havasi Ferenc javaslatot tett Magyarország belépésére az IMF-be és a Világbankba. Havasi egyben közölte, hogy a szovjet vezetés nem ért egyet a magyar döntéssel, de nem szól abba bele. A KB egy ellenszavazattal a belépés mellett döntött.

A belépésig és az első IMF készenléti hitelmegállapodás megkötéséig azonban még hónapok teltek el. A nehéz helyzetben ismét Kína segített. 1982 augusztusában 100 millió dolláros rövid lejáratú kölcsönt adott, amiből azután IMF-kvótánk konvertibilis devizában esedékes hányadát is befizethettük.

Radikális reformok követelése

Az 1983-1984-ben elért kedvező külgazdasági eredmények és a már évek óta tartó reálbércsökkenés együttesen arra késztette a politikai vezetést, hogy újból keresse a gazdaság dinamizálásának lehetőségét. 1985-ben, amikor az előző év jelentős nem rubel relációjú aktívuma a megvalósuló stabilizáció illúzióját keltette, lehetetlen volt a társadalmi nyomásnak ellenállni, az 1986. évi terv már tartalmazta a dinamizálási célkitűzéseket.

A valóságban a GDP a tervezettnél sokkal alacsonyabb bővülése mellett a fogyasztás, de különösen a nettó felhalmozás dinamikusan növekedett, és a fizetési mérleg újból jelentősen romlott. Szerencsétlen módon ez egybeesett a jen dollárhoz képesti nagymértékű felértékelődésével, emiatt a tetemes mennyiségű, jenben tartott hiteleinken mintegy 4 milliárd dollárnyi árfolyamveszteséget szenvedtünk el. A két hatás eredőjeként a nettó adósságállomány három év alatt több mint megduplázódott, és a rendszerváltás kezdetére 14,9 milliárd dollárt ért el. Ezzel Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa lett. Az egy lakosra jutó adósság mértéke mintegy kétszeresen haladta meg Lengyelország és hatszorosan Románia hasonló adatát.

Politikai vitákban (néha szakmaiakban is) gyakran felmerült, illetve néha még ma is felvetődik a kérdés, hogy mire fordítottuk a felvett hiteleket. Nos lehet, hogy az egyes hiteleket meghatározott célokra vettük fel, mert valamivel meg kellett indokolni a hitelfelvételt, a gyakorlatban azonban egyedüli funkciója az 1974-1979 közötti időszakban a cserearányromlás és az időnként túlfűtött gazdaság által indukált külkereskedelmi mérleghiány finanszírozása volt. Az 1979 utáni időszakban, már nettó forráskiáramlás mellett, a hitelfelvétel a korábbi hitelek törlesztését és a kamatfizetéseket szolgálta.

Az összesített adatok szerint az 1971-1989 közötti két évtizedes időszakban Magyarország nettó külföldi államadóssága 0,5 milliárd dollárról 14,9 milliárd dollárra növekedett. A 14,4 milliárd dolláros növekményből azonban a magyar gazdaság nettó tőkebevonása mindössze 1,2 milliárd dollárt tett ki, a többi gyakorlatilag felhalmozódott kamat, illetve árfolyamveszteség. A nettó tőkebevonásra tulajdonképpen 1974 és 1979 között került sor mintegy 3,7 milliárd dollár értékben, ezt követően már nettó tőkekihelyezés következett, 1980 és 1989 között összesen 2,5 milliárd dollár. Ennek ellenére az igen magas reálkamatok miatt az eladósodási folyamatot még hatalmas növekedésbeli és életszínvonal-áldozatokkal sem sikerült megállítani.

A leírtak miatt hiú próbálkozás a hitelfelvételek valamiféle kézzelfogható eredményét keresni. Az eladósodás tulajdonképpen a kedvezőtlenre fordult külső feltételek és a megváltozott helyzetre rossz válaszokat adó gazdaságpolitikai döntések következménye volt. Ha az 1978 végén meghozott döntések négy évvel korábban születnek meg, az eladósodás - sokkal kisebb növekedési áldozat mellett - elkerülhető lett volna.

Rendszerváltás és átütemezési vita

A rendszerváltás kezdetén a felhalmozódott külső adósságteher hatalmas súlyként nehezedett az országra, ekkor az adósságkönnyítés különböző formáinak lehetőségét, illetve szükségességét a politikai színskála széles palettáján felvetették. A liberális oldalon például öt SZDSZ-politikus (Bauer Tamás, Kis János, Rév István, Soós Károly Attila és Tardos Márton) 1989-ben a független francia baloldali lapban, a Libération-ban jelentetett meg egy cikket, amelyben felvetik, hogy a nyugati országoknak a kamatok csökkentésével enyhíteni kellene a magyar adósságszolgálati terheket, ugyanakkor a Nyugat nagyarányú tőkeberuházásokkal segítse a magyar átalakulást.

A baloldali közgazdászok közül mindenekelőtt Gidai Erzsébet, Nagy Pongrác és e sorok írója szorgalmazta az adósságkönnyítést, de a liberális közgazdászokénál radikálisabb elképzelésekkel. E közgazdászcsoport mindenekelőtt azzal érvelt, hogy az eladósodás nem pusztán magyar ügy, hanem olyan világjelenség, amely a világgazdaság egyfajta működési zavarából, az áru- és pénzmozgások elszakadásából, világméretű egyensúlytalanságokból fakad. A világgazdasági zavarokért azonban a fejlett (hitelező) országok is felelősek, tehát jogos, hogy miután a nemzetközi eladósodásból fakadó előnyöket (a nettó tőkeáramlás feléjük irányuló megfordulását) élvezték, a megoldással járó áldozatvállalásából is vegyék ki a részüket.

Hogy az eladósodott országok képtelenek adósságaikat visszafizetni, azt egyes vezető pénzügyi körök is felismerték. A két amerikai pénzügyminiszter, Baker, illetve Brady nevéhez fűződő tervek kisebb-nagyobb fizetési könnyítéseket ajánlottak az eladósodott országoknak. Igaz, e tervek realizálására finanszírozó hiánya miatt nem került sor. Ami végül is e tekintetben megvalósult, az csupán az ismételt átütemezések mellett egy kismértékű adósságelengedés a legeladósodottabb, szegény országok számára.

Az adósságkönnyítés kérése ellen mindenekelőtt a Magyar Nemzeti Bank vezetői (Surányi György) és más pénzügyi szakértők érveltek. Megítélésük szerint az átütemezési megállapodás létrejöttéig, ami két-három esztendőt is igénybe vehet, az átütemezést kérő országban jelentős GDP-veszteség következik be és az addig kivívott exportpiaci részesedések is összezsugorodnak. Az átütemező országok hitelkockázata rendkívüli mértékben megnő, és csaknem teljesen megszűnik a tőkebeáramlás. Az adósságátütemezés különben is csak a törlesztések esedékességét halasztja el, a lejárt hitelek utáni megnövekedett volumenű - többnyire szigorú szankciókhoz kötött - kamatfizetési kötelezettség változatlanul terheli a folyó fizetési mérleget.

Magyarország szempontjából a fizetések teljesítésének egyoldalú megtagadása egyértelműen kalandorság lenne - érveltek. Az adósságátütemezés számos ok miatt nem járható út számunkra, és semmiképpen sem időszerű. Külföldi hitelfelvételi lehetőségeink megnyugtatóan biztosítottak, nemzetközi tartalékaink szintje növekvő, a külföldi működőtőke-beáramlás fokozódik. Az adósságainkat részben megtestesítő kötvényeink iránt megfelelő a nemzetközi piacok bizalma. Ilyen körülmények között akár egy adósságátütemezési szándék bejelentése is minden kétséget kizáróan, hosszú időre kiható károkat okozna Magyarország megítélésében a nemzetközi pénzügyi világban.

Erre a másik oldal azzal érvelt, hogy a kilencvenes évek elején rendelkezésre álló információk szerint az adósság-elengedésben részesült országok hitelképessége javult, az adósságkedvezményben részesült országok többségének gazdasági teljesítménye jobb, mint az adósságot rendületlenül fizető Magyarországé. Lengyelország például jelentős adósságelengedésben részesült.

Az Antall-kormány - némi habozás után - a bankárok érvelését fogadta el. Későbbi, a Világbanktól szerzett értesülések szerint a rendszerváltás kezdetén az adósságkönnyítés Magyarország számára is reális lehetőség lett volna.

A fizetési mérleg összesített tételei, 1990-2000 (milliárd USD)

Megnevezés

1990-2000. évek összesen

Áruforgalom

-20,4

Szolgáltatások

15,6

Jövedelmek

-16,2

Viszonzatlan átutalások és egyéb

3,1

Folyó fizetési mérleg

-17,9

Közvetlen tőkebefektetések

19,8

- ebből a privatizációhoz kapcsolódó

7,5

Portfólióbef. és hitelfelvétel

10,5

Egyéb

1,5

Összes nettó tőkebeáramlás

31,7

Le: folyó fizetési mérleg egyenlege

-17,9

Tartalékra és hitel-visszafizetésre megmaradó

13,8

Ebből:

0,0

Tartalékváltozás

9,5

Hitel-visszafizetés

3,5

Stat. eltérés

0,8

Adósságból tartozás

A rendszerváltás kezdetekor az ország külkereskedelmi mérlege egyensúlyban volt, a fizetési mérleg hiányát a közel másfél milliárd dolláros kamatfizetési kötelezettség okozta. A rendszerváltás során a magyar gazdaság lényegében összeomlott, a rövid időn belül végrehajtott importliberalizáció, a KGST felbomlása és különféle politikai és gazdaságpolitikai tévedések miatt a magyar ipar és mezőgazdaság külföldi és hazai piacainak nagy részét elvesztette, a külkereskedelmi mérleg hiánya nagymértékben megnőtt.

A Bokros-csomag egyes intézkedései, majd a vámszabad területi vállalatok aktívuma egy időre megállították a romló folyamatot, de az 1998-tól újból gyorsult.

Az áruforgalom romló tendenciáját az áruforgalmon kívüli tételek és az egyoldalú átutalások növekvő pozitív egyenlege javította. A kamatfizetési kötelezettségek - a hitelállomány csökkenése miatt - mérséklődtek, ugyanakkor erőteljesen nőtt a tőkebefektetések után kivitt jövedelem. Mindezek eredőjeként a fizetési mérleg hiánya 2 milliárd dollár körül stabilizálódni látszik.

A rendszerváltás megkezdése, 1989 óta (az 1990. évtől kezdődően) a fizetési mérleg összesen 17,9 milliárd dollár hiányt mutatott, ami nem sokkal marad el az áruforgalomban keletkezett hiánytól (20,4 milliárd dollár), mert a szolgáltatások pozitív és a jövedelemfizetések negatív egyenlege jó közelítéssel kiegyenlíti egymást (15,6, illetve -16,2 milliárd dollár). Az eltérésekre a viszonzatlan átutalások és egyéb kisebb tételek nyújtanak fedezetet (3,1 milliárd dollár). A fizetési mérleg finanszírozása 1989-2000 között gyakorlatilag a külföldi közvetlen tőkebefektetésekkel történt (19,8 milliárd dollár, amelyből 7,5 milliárd kapcsolódott a privatizációhoz, a többi lényegében zöldmezős beruházásnak tekinthető). A nettó hitelfelvétel és a portfólióbefektetések összege 10,4 milliárd dollárt tett ki, és egyéb címeken még 1,5 milliárd dollár áramlott az országba. A fizetési mérleg finanszírozását meghaladó összegek részben a tartalékokat növelték (9,5 milliárd dollár), részben a hitel-visszafizetést szolgálták (3,5 milliárd dollár).

A közvetlen tőkeberuházások, a portfólióberuházások és a hitelek állományának alakulása jó közelítéssel követi az éves beáramlásból számítható értékeket (a különbség feltehetően a keresztárfolyamok változásából származik). A közvetlen tőkebefektetések (nettó) állománya 1989 végén 0,2 milliárd dollár, 2000 végén 17,9 milliárd dollár. A 17,7 milliárdos növekedés közel áll a fizetési mérlegből számítható 19,8 milliárd dolláros (nettó) beáramláshoz. A portfólióbefektetések állománya 1989 és 2000 között 2 milliárdról 13,5 milliárdra emelkedett, itt tehát 10,8 milliárdos a növekedés. Ezzel szemben a (nettó) hitelállomány 14,9 milliárdról 11,4 milliárdra csökkent. A két állomány összesített 7,3 milliárdos növekedése megint csak jó közelítéssel feltehetően az árfolyamváltozások okozta különbséggel (mintegy 3 milliárd dollárral) eltér a fizetési mérlegből e két kategóriára számítható 10,4 milliárd dollártól.

Mindez végül is azt jelenti, hogy viszonylag pontosan el tudunk számolni arról, hogy a rendszerváltás óta mi történt a nemzetközi fizetéseinkkel és azok finanszírozásával: a fizetési mérleg kumulált egyenlege jó közelítéssel azonos az árudeviza-forgalomban keletkezett hiánnyal, amelynek finanszírozása döntő mértékben a közvetlen tőkebefektetésekkel történt. A korábban felvett hitelek jó részét visszafizettük, ezzel szemben jelentősen növekedett a kötvényben fennálló (portfólió)tartozásunk. A portfólióbefektetések részben a korábban felvett hitelek mintegy a felének visszafizetését, részben a nemzetközi tartalékok igen jelentős növekedését finanszírozták.

Az ország lecsökkent külső adóssága az állam szempontjából még kedvezőbb képet mutat, ugyanis a korábbi államadósság magánadóssággá alakult át. A 2000. december 31-i állapotról az MNB beszámolója ad átfogó képet, de már euróban kifejezve. Az eddigi levezetés és az MNB adatai között a nettó külföldi adósság (a táblázat 4. tétele) biztosít kapcsolatot. Ez az állomány 2000. december 31-én dollárban kifejezve 11,4 milliárd volt, ami euróban (forintárfolyamokból számított paritáson) 12,2 milliárdnak felel meg. A 3. táblázatból látható, hogy ebből az adósságból mindössze 2,6 milliárd euró (2,4 milliárd dollár) tartozik az állami szektorhoz, a többi a magánszektort, a hitelintézeteket és a vállalkozókat terheli.

Ez a változás kedvező, ugyanakkor Damoklesz kardja még mindig ott függ az ország felett. A táblázatból kiolvasható, hogy bár az adósságállomány lecsökkent, de azok a tételek, amelyeken profitot vagy egyéb jövedelmet lehet kivinni (külföldi közvetlen befektetések, portfólióbefektetések), igencsak megnőtt. A hitelek, a külföldi közvetlen beruházások és a portfólióberuházások együttesen az ország külföldi tartozását jelentik. Mint a táblázatból is kitűnik, a hitelállomány lecsökkent ugyan (különösen az államot terhelő hitelek), az ország tartozása - tehát az az állomány, amelyen valamilyen jövedelmet vihetnek ki az országból - jelentősen megnőtt, bruttó állománya eléri az 54 milliárd eurót (50 milliárd dollár).

Növekvő kockázatok

Magyarország jelenlegi nemzetközi fizetési státusát úgy lehetne jellemezni, hogy az bizonytalan egyensúlyi helyzetben van, és a jelenlegi tendenciák mellett növekszik annak kockázata, hogy a nemzetközi pénzpiacok zavarai fizetésimérleg-problémákat fognak okozni. E bizonytalanságot egy mérőszámmal is meg lehet jeleníteni, mégpedig úgy, hogy az ország nettó tartozását az ország rendelkezésére álló jövedelemhez, a GNI-hoz viszonyítjuk. Ez a rizikófaktornak is nevezhető mutató 1988-ban még csak 47 százalék volt, 2000-re 70 százalékot ért el.

Ha a gazdaságban lényegében a jelenlegi tendenciák folytatódnak tovább, vagyis a devizaáru-forgalom passzívuma 2 milliárd dollár körül mozog, a szolgáltatások 1,5 milliárd aktívumot érnek el, a nettó tartozásokért fizetendő kamat pedig hosszabb időtáv átlagában (dolláralapon) 5 százalék körül alakul, akkor a fizetési mérleg fokozatosan romlani fog, a rizikófaktor pedig emelkedik. Az ország gazdasága már most is sebezhető, hiszen az 54 milliárd eurós bruttó tartozás bázisán a tőkekivonás kedvezőtlen esetben akár évi 5-8 százalékot is elérhet, ami többszöröse a jelenleg kivitt jövedelemnek. Egy ilyen - könnyen bekövetkező - helyzetben újabb stabilizációs intézkedésekre, ezzel a fejlődési folyamat megakasztására kerülhetne sor. Éppen ezért alapvető gazdaságpolitikai célnak kell tekintenünk a fenti rizikófaktor mérséklését, ami csak úgy lehetséges, ha alapvető fordulatot érünk el a külkereskedelmi mérleg jelenleg is romló tendenciájának megállításában és megfordításában.

A kiút keresése

A gazdasági stabilizáció, vagyis a nettó külföldi tartozás GNI-hoz viszonyított aránynövekedésének megállítása csak akkor képzelhető el, ha néhány éven belül mintegy másfél-két milliárd dollárral javítjuk a fizetési mérlegben szereplő árudeviza-egyenleget. Pusztán a fizetési mérleg szerkezetéből más lehetőségek is adódnak, például az idegenforgalmi bevételek növelése, illetve a jövedelemkivonás mértékének csökkentése. E tekintetben azonban korlátok is jelentkeznek. Egyrészt a tőkekivonás mértéke nem a magyar kormány kompetenciájába tartozik, legfeljebb kérheti a külföldi cégeket jövedelmeik újbóli befektetésére, és ösztönözheti ezt bizonyos intézkedésekkel (például ilyen kedvezmény a vámszabad területi adómentesség, ám a vámszabad területek az európai uniós csatlakozással megszűnnek). Másrészt az idegenforgalmi bevételek növelésének is vannak korlátai, jó esetben az tételezhető fel, hogy az idegenforgalmi bevételek - mint ahogy az elmúlt évtizedben is - ellensúlyozzák a tőkejövedelmek kivonását, és így a fizetési mérleg javulása valóban elsősorban az árudeviza-egyenleg alakulásától függ.

Magyarország külfölddel kapcsolatos követelései és tartozásai 2000. dec. 31 (millió euro)

Megnevezés

Állam

Hitelintézetek

Vállalkozói és egyéb szektorok

Összesen

1. Nemzetközi tartalékok és egyéb követelések

13,6

3,1

6,3

23,0

1.1 Nemzetközi tartalékok

12,1

0,0

0,0

12,1

1.2 Közvetlen tőkebefektetések

0,1

0,1

2,0

2,2

1.2.1 Részvény- és egyéb tulajdonosi részesedés külföldön

0,1

0,1

1,7

1,9

1.2.2 Tulajdonosi hitelek

0,0

0,0

0,2

0,2

1.3 Portfólióbefektetések összesen

0,9

0,2

0,5

1,7

1.3.1 Tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapírok

0,0

0,0

0,2

0,2

1.3.2 Kötvények

0,0

0,2

0,3

0,4

1.3.3 Pénzpiaci eszközök

0,0

0,0

0,1

0,1

1.3.4 Pénzügyi derivatívák

0,9

0,1

n,a

1,0

1.4 Egyéb külföldi követelések

0,5

2,8

3,8

7,1

1.4.1 Egy évnél nem hosszabb lejáratú

0,1

1,7

2,6

4,4

1.4.2 Éven túli lejáratú

0,4

1,1

1,2

2,6

2. Összes külföldi tartozás

16,0

8,2

30,0

54,2

2.1 Közvetlen tőkebefektetések

0,0

1,7

19,7

21,4

2.1.1 Részvény- és egyéb tulajdonosi részesedés külföldön

0,0

1,4

16,6

18,0

2.1.2 Tulajdonosi hitelek

0,0

0,3

3,1

3,4

2.2 Portfólióbefektetések összesen

12,6

0,6

3,0

16,2

2.2.1 Tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapírok

0,0

0,3

2,9

3,2

2.2.2 Kötvények

12,4

0,2

0,0

12,6

2.2.3 Pénzpiaci eszközök

0,0

0,0

0,1

0,1

2.2.4 Pénzügyi derivatívák

0,3

0,0

n,a

0,3

2.3 Egyéb külföldi tartozások

3,4

5,9

7,4

16,7

2.3.1 Egy évnél nem hosszabb lejáratú

1,3

2,8

1,4

5,5

2.3.2 Éven túli lejáratú

2,1

3,1

6,0

11,2

3. Nettó külföldi tartozás

2,5

5,0

23,8

31,3

4. Nettó külföldi adósság (4.2-4.1)

2,6

3,4

6,3

12,2

4.1 Követelések (1-1.2.1-1.3.1) (részvény és tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapírok nélkül)

13,5

3,1

4,3

20,8

4.2 Rezidensek adóssága (2-2.11-2.2.1)

16,0

6,5

10,6

33,1

Forrás: MNB Statisztikai Főosztály havi kiadványa, 2001. január

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére