Opera és balett
Hűs falak közt
BudaFest az Operaházban (2001. augusztus 4-19.)
A dalszínház társulata ugyan a nyári szünetet élvezi, ám a hűs levegőjű, elegáns házban augusztusban is lesznek előadások. Méghozzá különlegesek, valódi színházi élményt ígérők. A kijevi, a ludwigshafeni és a budapesti Opera koprodukciójában mutatják be a Faust komponistájának, Gounod-nak a másik híres művét, a Rómeó és Júliát. A Montague és Capulet család viszályának e feldolgozásában a szerelmespárt Yi Siheng (Júlia) és Mikola Suljak (Rómeó) személyesíti meg augusztus 4-én és 6-án este. Ezzel a produkcióval nyílik a BudaFest, amely 2001-ben jeles évfordulóhoz érkezik: tizedszer reprezentálja a magyar zenés színházat.
A 7-ei és 8-ai nemzetközi operagála természetesen a száz éve elhunyt itáliai mester, Verdi emléke előtt tiszteleg. Látható a tavasszal felújított örökbecsű balett, A hattyúk tava is Csajkovszkijtól – augusztus 11-én és 12-én. A női főszerepre Sophiane Sílvét, a Holland Nemzeti Balett sztárját, partneréül a világhírű Solymosi Tamást hívták meg. Johann Strauss Denevérjének humora ugyancsak kétszer élvezhető (14-én és 15-én), a darab júniusi előbemutatója után először. Az előadás szeptemberben japán turnéra megy, az új szezonban pedig az Opera repertoárjára kerül, aki tehát most kimarad, nem marad le.
A játékrendről vette át a szervező VIP Arts a fesztiválprogramba Bartók egyetlen operájának, A kékszakállú herceg várának Kovalik Balázs rendezte, feszültséggel teli változatát. Ehhez egy izgalmas ősbemutató társul: Pártay Lilla koreográfiája Bartók Concertójára. A késői, 1943-ban született összegző kompozíció hangjaira jelképesen Bartók, a humánus eszmékhez hű, a meg nem alkuvó művész sorsa elevenedik meg. A fiatal zeneszerzőt Lukács András táncolja, s nem túlzás megjósolni: alakítása reveláció lesz. A darab októbertől ugyancsak az Opera repertoárjának része lesz.
Könyv
Jó a demokrácia
John Lewis Gaddis: Most már tudjuk
Európa Könyvkiadó, 835 oldal, 3200 Ft
Nemcsak korrekt és elfogulatlan történelmi átnézetet nyújt John Lewis Gaddis (a Yale Egyetem professzora) a – letűnt század negyvenes éveitől a Szovjetunió széteséséig tartó – hidegháborúról. Kitűnő, világos okfejtésű művének igen tanulságos fejezete a gazdasági háttérrel foglalkozik. Itt arra talál magyarázatot, miért a kapitalista rend – közelebbről Amerika – "győzött" a szovjet mintájú szocializmussal szemben a két formáció közötti sokéves versenyben.
Szerinte a második világháború végén a kapitalizmus jövője sem volt kifejezetten biztató. De amíg Sztálin úgy képzelte el a reformját, hogy porig dönti, a (részben Keynes fémjelezte) válságkerülő nyugati elméletek a fenntartása és javítgatása mellett döntöttek. A Szovjetunió akkor tette az első rossz lépését, amikor, bár invitálták, nem fogadta el a Bretton Woods-i ajánlatokat. A kezdettől multilaterális fogalmakban gondolkodó s Nyugat-Európát segélyező amerikaiak csak ezután hagyták ki a – katasztrofális tervutasításokkal működtetett – szocialista gazdálkodókat a háború utáni globális (!) átszervezésre vonatkozó terveikből.
Sztálin a Marshall-programból sem kért, mert ennek ára ismét a világgazdaság kapitalista feltételeihez való alkalmazkodás lett volna. Amerika ezután megengedte magának, hogy akár jövendő versenytársait, például Nyugat-Németországot vagy Japánt is támogassa. Az oroszok viszont hatalmi szóval erőltették rá doktrínáikat az érdekszférájukba került balszerencsés többiekre.
A lényeglátó szerző az amerikaiak végső sikerének titkát abban foglalja össze, hogy pénzügyi segítségükkel együtt a náluk dívó demokráciát ültették át kedvezményezettjeikhez.
Ekkor bizonyosodott be, s maradt mindvégig eredményes gazdasági ideológia és stratégia, hogy a megfelelő fejlődéshez nincs szükség diktatórikus politikára. A szovjet-oroszok az ellenkezőjét hitték (el). Ezért nem tudtak soha kilábalni szegénységükből, megszabadulni gazdaságtalan gazdaságaik terheitől. Mindehhez csupán az a – kérdés, mennyire reményteli – megjegyzés kívánkozik, hogy az erőszakkal együtt járó hatalmi törekvések és kényszerintézkedések a gazdasági fejlődést bizonyosan nem tudják a pillanatnyilag egyetlen helyes főiránytól eltéríteni.
A tudás értéke
Thomas H. Davenport- Laurence Prusak: Tudásmenedzsment
Kossuth Kiadó, 2001. 200 oldal, 2980 Ft
A tudás alapvető fontosságú a cégek működésében és a vezetésben. A vállalkozások vagyonának jelentős részét ugyanis egyre inkább a bennük felhalmozott szellemi tőke képviseli. A tudás tehát a vállalati vagyon része – piaca is van, hasonlóan az anyagi javak piacához –, a tartós siker forrása csak a kollektív tudás hatékony felhasználása, az új ismeretek elsajátítása lehet. A tudást egyre többen tartják szervezeti tőkének, a versenyelőny legfőbb tényezőjének. Vállalati erőforrásként történő értelmezése szükségessé teszi a vele való gazdálkodást; vállalati összefogása a tudásmenedzsment feladata.
A szerzők – a Harvard Business School munkatársai – ezekből a gondolatokból kiindulva írják le azt a folyamatot, amelynek során az adatból és az információból a tudás létrejön. Kifejtik, hogy a tudást az általa kiváltott döntések, tevékenységek alapján kell megítélni. A tudáspiacon vásárlók, eladók és ügynökök vesznek részt; az egyes szerepeket a szerzők külön-külön mutatják be, kiemelve a bizalom fontosságát. Beszámolnak az informális hálózatokról és a tudáspiacon tapasztalható hiányosságokról is.
A tudáshoz való hozzáférés legközvetlenebb módja a vásárlás és a bérlés. Egy cég tudásbővítés céljára kutatási és fejlesztési osztályokat alakíthat ki. A vegyítés, a tudáselegyítés eltérő szemléletű személyeket hoz össze, akik együtt dolgoznak egy feladaton vagy problémán. A szervezeti tudás annak rögzítésével válik elérhetővé az alkalmazók számára; ebben fontos szerepet játszanak az új technológiák. A könyv megismertet a tudásrögzítés alapelveivel, stratégiáival, a tudás feltérképezésével, modellezésével, technológiájával és politikájával is. A tudástranszfer a vállalati élet fontos része, s nagy jelentősége van a személyes találkozásoknak is. Olvashatunk a sikeres tudástranszfert gátló tényezőkről, "súrlódásokról", valamint a szükséges szerepekről és képességekről is. A szerzők felsorolják a tudásprojektek sikerét meghatározó tényezőket, gyakorlati tanácsokat adnak az elinduláshoz; rámutatnak arra, hogy a feladatokat be kell illeszteni a vállalat napi teendői közé.
Fénnyel írott történelem
Magyarország fotó-krónikája 1845-2000
Helikon Kiadó 2001. 228 oldal, 6250 Ft
"Minden fotográfia – fénnyel írott kép – a múlt egy-egy tovatűnt pillanatát őrzi: az egymás mellé rendezett fényképek sokasága, a pillanatok lenyomatából összeállított időfolyam maga a történelem." Különleges élmény szembetalálkozni múltunkkal, magunk és eleink egykori jelenével. Más dolog ismerni vagy éppen emlékezni rá, és egészen más látni azt – ha csak egy könyv lapjain is. A Helikon Kiadó szép albuma válogatást ad a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának milliós nagyságrendű gyűjteményéből. Lapjain 383 fénykép sorakozik, a rajtuk feléledő múlt másfél évszázad történelmét és hétköznapjait idézi.
Lehet nézegetni kíváncsi érdeklődéssel: hát ilyen volt ez vagy az, történelmünk híres alakja, akiről annyit hallottunk, ilyen volt az a város, az a világ. Látunk főúri vadászatot és kultúrbrigádot, amint népi tánccal szórakoztatja az aratókat, látjuk a kárpáti automobil-verseny rajtját a Ferenciek terén 1914-ben, Horthy Istvánt bevetés előtt a fronton; ifj. Bethlen István grófot és ifj. Horthy Miklóst hölgytársaságban a lóversenypályán, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnököt Rákosi Mátyással, a Magyar Kommunista Párt főtitkárával a Gellért-hegyi szovjet hősi emlékmű felavatásán, herceg Odeschalchi Károlynét, amint adományokat gyűjt az Országos Gyermekvédő Liga javára a pesti Váci utcában, handlét a Teleki téri ócskapiacon, családi uzsonnát a Horthy-kúria teraszán és Aczél György sajátos mosolyát.
Minél többet nézzük, annál inkább tudatosodik a felismerés: akár tetszik, akár nem, amit itt látunk, az nagyon is hozzátartozik az önismeretünkhöz.
Muzsika
Együtt, a hegyek között
Zempléni Művészeti Napok
2001. augusztus 17-25.
Tíz évvel ezelőtt egy megszállott csapat elhatározta: a hegyek közé zárt zempléni tájon, ahol a természet a legtöbb helyen még érintetlen szépségeivel fogadja a látogatót, kulturális eseménysorozatot honosít meg. A Liszt Ferenc Kamarazenekar létrejötte szintén rendkívüli volt negyedszázada, hiszen előzőleg alig volt rá példa, hogy egy zeneakadémiai együttes tartósan fönnmaradjon, fiatalos lendületét megtartsa, sikert sikerre halmozva. Nos, a Liszték gondolták úgy, hogy ahol várak, műemlék kastélyok, templomok állnak, ahol egykor Comenius a modern oktatás alapjait Lorántffy Zsuzsánna udvarában megteremtette, ott a muzsika ma ismét otthonra találhat. A társművészeteket már a kezdetektől, a történeti gasztronómiát pedig később bekapcsolták az élvezetek körébe. Így alakult ki a Zempléni Művészeti Napok szerkezete és hagyománya.
Augusztus második felében még barátságosak az esték, a sárospataki vár udvara csodálatos keret a szabadtéri hangversenyhez. A nyitóhangversenyt természetesen az alapítók játsszák, vendégük a világhírű hegedűművész, Shlomo Mintz. Moszkvában született, ám a család emigrált Izraelbe, így Mintz a neves, magyar származású tanárnőnél, Fehér Ilonánál tanulhatott.
A művészeti napok léte két okból is sikertörténetnek számít: az Antenna Hungária stabil támogatója a programnak, s a zempléni települések – Szerencstől Kékedig huszonnyolc város és község! – szívesen látják a művész vendégeket és a közönséget.
A fesztiválnak híre van a határokon túl, rendszeresen visszatérő holland és angol turistakaravánok érkeznek épp ezekre a napokra a hegyek közé. Népszerűek az úgynevezett kirándulókoncertek: augusztus 19-én Sárospatak, Tokaj, Tarcal az úti cél, 20-án Széphalom, Feketehegy és Vágáshuta, és így tovább, mindennap. Az állomásokon egy-egy hangverseny, irodalmi műsor vagy éppen reneszánsz, illetve barokk lakoma várja a nagyérdeműt. Egészen a zárónapig, 25-éig, amikor a brit karmester, Raymond Leppard vezényletével megint a Liszt Ferenc Kamarazenekar lép közönség elé.
Kiállítás
Egy európai utas
Rozsda Endre grafikái a Szépművészeti Múzeumban
Nyitva 2001. szeptember 30-ig
Rozsda Endre, francia díjakkal megbecsült magyar festőművész 1999 szeptemberében halt meg Párizsban, egy és negyed évvel az után, hogy képei 1998 májusától ismét láthatók voltak Magyarországon, a Műcsarnokban. Ez az ország könnyű kézzel tékozolta és tékozolja ma is tehetséges fiait: 1938-ban először, 1956-ban másodszor is elbocsátotta, pontosabban elküldte Rozsda Endrét.
A festőművész Mohácson született, jómódú polgárcsaládban. Aba-Novák Vilmos tanítványa volt, de hamar megtalálta egyéni stílusát, finom csendéletei, hangulatképei már első kiállításán elismerést szereztek számára. 1937-ben egy zeneakadémiai Bartók-hangversenyen azt fedezte föl: "nem vagyok kortársa önmagamnak". 1938-ban Párizsba ment, ahol André Breton, Giacometti, Max Ernst és Picasso társaságába került.
A németek megszállta városból hazajött, itthon Ámos Imrével, Anna Margittal, Bálint Endrével, Vajda Lajossal az Európai Iskola tagja lett. A rövid életű kör szemlélete a szocialista művészet számára elfogadhatatlan, Rozsda bábokat és díszleteket, könyvillusztrációkat készíthet, és csak titokban festhet. A képeit nem mutathatja meg a pályatársaknak sem. 1956-ban visszatér Párizsba. 1958-ban a Karinthy Frigyes-novella ihlette Kacsapecsenye című képe képviseli a kortárs francia festészetet a brüsszeli világkiállítás francia pavilonjában.
Képei egyre színesebbé válnak, de mintha egy készülő mozaikot látnánk, a formák határozatlanok, éppolyan szürreálisak, mint például Max Ernst alkotásai. A grafikák természetesen egészen mások, érzékletesek, aprólékosan kidolgozottak, mégis nagyvonalúan ragadják meg az ábrázolandó karaktert. Régi jó barátja, Francoise Gilot, a festő párizsi tanítványa, aki azután Picasso felesége, gyermekeinek anyja lett, azt állítja: Rozsda megmutat valamit, hogy sok mást elrejtsen. A grafikai anyag megnyitására Gilot, aki maga is kitűnő festő, ismét eljött Budapestre, példát mutatva, milyen tisztelet járna Rozsda Endre munkásságának.
Film
E századi tündérmese
Gyorsbüfék, gyors nők
Írta és rendezte: Amos Kollek
Főszereplők: Anna Thomson, Jamie Harris
Fényképezte: Jean-Marc Fabre
Forgalmazza a Budapest Film
A New Yorkban játszódó film egyik fő színhelye egy gyorsétterem, szereplői pedig ízig-vérig amerikaiak. Mégis van benne valami európaias, jó értelemben vett lassúság, talán mert rendezője, Amos Kollek lengyel-izraeli származású, igaz, már hosszú ideje Amerikában él.
Bella élete nem teljesen úgy alakult, ahogyan szerette volna. Igaz ugyan, hogy a harmincötödik születésnapját ünneplő pincérnő megbízható és jólelkű, öreg főnöke és különc törzsvendégei egyaránt mindig számíthatnak rá, de magánélete nem sok örömmel szolgál. Nős szeretője több mint tíz éve hitegeti, kihasználja, más kapcsolatai pedig valami miatt sorra kudarcba fúlnak.
Távolban élő anyja, aki szerencsétlennek és reménytelen esetnek tartja lányát, és folyamatosan meg akarja oldani az életét, találkozót szervez egy "hozzá illő" fiatalemberrel. Bruno taxisofőr és reménybeli író, a női nem nagy barátja, aki éppen bajban van, hiszen exneje külföldre ment és rásózta két pici gyereküket. Pillanatokon belül kiderül azonban, hogy Brunót az ég is apának teremtette. Bellát viszont barátnője kiokosította: a randevún – nehogy elijessze a férfit – mondja azt, hogy utálja a gyerekeket, viselkedjen frivol módon, és tegyen úgy, mint akinek esze ágában sincs mélyebb kapcsolatba kezdeni.
Hatvan év felett is a szerelem az élet központja. Három özvegy agglegény, akik egyébként annak az étteremnek a törzsvendégei, ahol Bella is dolgozik, egyfolytában a nőkről álmodoznak. A félénk, de határozott Paul apróhirdetést ad fel, így ismerkedik meg a látszólag magabiztos, jó karban lévő Emilyvel, míg a rigolyás Seymour egy huszonéves sztriptíztáncosnőbe szeret bele.
A történet két szála nem várt módon fut össze...