Eladni vagy megtartani?

Ausztria vízdilemmája

Az osztrák kancellár e gesztussal a gyors meggazdagodásról mondott le: ha ugyanis felszabadítanák a vízbeszerzési forrásokat – ahogy ez az EU-tagországokban az áram és a gáz vonatkozásában fokozatosan megtörténik –, akkor Ausztria ebben az ágazatban olyan hatalmi helyzetbe kerülhetne, mint amilyet Szaúd-Arábia élvez az olajüzletben. A piac megnyitása elleni védekezés az előrelátással magyarázható: a vízkincsre nem kevesen tartanának igényt, s akkor ki tudja, mennyi maradna ebből az eddig elapadhatatlannak hitt kincsből a kései utókor számára.

Vízhiány fenyeget

Az ENSZ évről évre – a víz nemzetközi napján, március 22-én – tanulmányt tesz közzé a világ tiszta ivóvízforrásairól, illetve -készleteiről. Az idei áttekintésből kiderül, hogy a fejlődő világban minden második lakos szenved olyan fertőzésben, amit a nem tiszta ivóvíz fogyasztása okoz. 3,3 milliárd beteg ember és 5,3 millió halott a szennyezettvíz-fogyasztás éves "mérlege", ugyanakkor világszerte 300 millióan szenvednek a víz hiányától. Az előrejelzések szerint 2025-re a világ lakosságának kétharmadát fenyegeti a vízhiány; a szennyezés, a fertőzés és a súlyos gazdasági hátrány pedig 45 országban lesz mindennapos valóság – hacsak nem sikerül feltartóztatni az édesvízkészletek rohamos apadását.

A folyók, tavak, tározók és a talajvíz kiaknázása ötven év alatt megnégyszereződött, s a föld lakosainak száma csak feleolyan ütemben nőtt, mint a vízfogyasztás. A legnagyobb felhasználó – 90 százalékkal – a mezőgazdaság és az ipar, ivóvízre csak tíz százalék jut. A városok robbanásszerű növekedése fokozza a problémát: 1950-ben világszerte alig 100 egymilliónál nagyobb lélekszámú várost tartottak nyilván, ám 2025-ben már 650 ilyen lesz. Az ENSZ prognózisa jövőre 23 megavárost jelez – egyenként több mint tízmillió lakossal –, közülük 18 valamelyik fejlődő országban található.

Ha kicsi is a valószínűsége, hogy az osztrák Alpok tiszta ivóvizét a fejlődő világba juttatják, a kereslet növekedése a közvetlen környezetből sem irreális távlat. Az osztrák szakemberek szerint például a szomszédos reformországokban – Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon – a lakosság mindössze 25 százalékáról mondható el, hogy elegendő ivóvízhez jut.

A roham elkerülhetetlen

Ebből a természeti kincsből az EU-n belül is jókora bevételhez lehetne jutni liberalizáció esetén. Ausztria minden felmérés és szakértői jelzés szerint számíthat arra, hogy a partnerországok szolgáltatói valósággal megrohamoznák készleteit, amennyiben tetszés szerinti forrásból szerezhetnék be lakosságuk ivóvízszükségletét. A nizzai vétó inkább csak haladék – örökké nem lehet feltartóztatni a liberalizációt. Másrészt nemcsak a külföldi fogyasztók rohama veszélyezteti a vízkészleteket, hanem a kincstár újonnan támadt mohósága is. Az a törekvés, hogy a költségvetési nullszaldó érdekében mindent magánosítsanak, amit csak lehetséges, illetve ami schillingmilliókra váltható. Ezek között ott van a hatalmas kiterjedésű erdővagyon – benne a sebes folyású patakokkal, a hegyvidéki vízesésekkel, a kisebb-nagyobb tavakkal. Magántulajdonosok esetén kérdés, mi történne e kinccsel, s az hogyan jutna el a szolgáltatókhoz.

Ausztriában az ivóvízszükséglet 99 százalékát természetes forrásokból fedezik. A tartalékok bolygatása nélkül a hazai lakosság ötvenötszörösét lenne képes az ország folyamatosan ellátni e nélkülözhetetlen nedűvel – vélekedik Reinhard Guilsen, az IC bécsi tanácsadó cég munkatársa, akinek adatai szerint a Földön 1,2 milliárd ember egyáltalán nem jut megfelelő ivóvízhez.

A vízexport lehetősége és módszere érthetően megmozgatta az ország gazdasági fejlődését oly fontosnak tartó gazdaságkutatók fantáziáját. Michael Bobik, a kapfenbergi Infrastruktúragazdasági Intézet vezetője például kezdetben 20 literes konténerekben közvetlenül a határon túli háztartásokba juttatná el az osztrák ivóvizet. Elképzelésének alapja, hogy tíz éven belül a vízexport természetes jelenség lesz, másrészt egyelőre műszakilag nem oldható meg a kifogástalan vízcsőrendszer kiépítése.

A vízkivitel tervét – és a liberalizációt – egyelőre nemcsak a technikai problémák akadályozzák, hanem az osztrák nemzeti kincs féltése is. Politikusok, szakértők és a "kisemberek" egyaránt meg vannak győződve arról, hogy a szabad piac előnytelen osztozkodást jelentene: tömegesen jelennének meg a külföldi vízszolgáltató konszernek. Pedig nélkülük is van elég baja a hazai vízellátásnak, amely mintegy 180 egyéni vállalkozó között oszlik meg, és ha ehhez hozzászámoljuk a szövetkezeti vagy egyéb társas szolgáltatókat, akkor a szám 4-6 ezer között mozog. Ha egyszer mégis megvalósul a liberalizáció – s ki tudja, Ausztria meddig képes útját állni egy más területeken oly jól beváló folyamatnak –, akkor ezek a szolgáltatók hirtelen szembekerülnek az óriásokkal. Például a francia Suez Lyonnais konszernnel, amely 90 millió háztartást lát el.

A liberalizációra való felkészülés tehát Ausztriában elengedhetetlen: mielőbb hozzá kell látni a strukturális változtatásokhoz, nagyobb vállalkozások létesítéséhez – fúziók és átszervezések révén. A jövőben aligha állja a versenyt az a vízszolgáltató, amely egymilliónál kevesebb háztartást lát el – ezt a méretet egyedül a bécsi Wiener Stadtwerke éri el. Igaz, az EVN legújabban nyélbe ütött ügylete lépés lehet ebbe az irányba: az energiaágazatban kiemelkedő vállalat, a Nösiwaggal bizonyára éppen csak megkezdte bevásárlásait. Wilhelm Molterer mezőgazdasági miniszter emellett azt is hangsúlyozza, hogy a liberalizációig Ausztriának ki kell alakítania egy olyan saját márkát, amely a Vichyhez és a Perrier-hez hasonlóan az ország jellegzetes ásványvize, és kiállja minden nemzetközi összehasonlítás próbáját.

Az ausztriai vízbőség mindazonáltal nem jelent olcsó árakat. Sőt: Ausztriában drágább a víz, mint sok más országban. Bécsben egy köbméter 10 és 20 schilling között van, amit még 10 százalék forgalmi adó is terhel. A liberalizáció ezen a téren ugyanúgy árcsökkenést hozna, mint az energiagazdaságban és a telekommunikációban. Ez nemcsak a magángazdaság számára lenne előny, hanem javítaná az ausztriai telephely versenyképességét is – vélik a szakértők. Anglia, Franciaország és Hollandia már túl van a vízellátás liberalizációján –, igaz, az eredmény eltérő. Angliában például, ahol a Margaret Thatcher által végrehajtott liberalizáció nyomán az addig 3500 helyi szolgáltató közül 10 regionális és 14 helyi vállalat maradt talpon, éppen hogy drágult az ivóvíz.

Féltett kincsek

Az osztrák környezetvédők is tiltakoznak az ivóvíz liberalizációja ellen, s úgy vélik, annak árcsökkentő hatása igencsak kétséges. A vízellátás közösségi feladat – mondják, és kifogásolják a jogi helyzetet is. Ausztriában a földtulajdonnal együtt jár az ott található vízforrás birtoklása, s a magánszemélyek tulajdonukat minden korlátozás nélkül eladhatják.

Igaz, ha az állampolgárnak az az ötlete támadna, hogy eladja az ivóvizet, nem csekély bürokráciát kellene leküzdenie: a vízjogtörvény, az iparjog, a természetvédelem, az erdőtörvény és az élelmiszertörvény előírásainak kellene eleget tennie, ami nem egyszerű feladat. A szakértők szerint elengedhetetlen az ivóvízkészletek központi szabályozása.

A legnagyobb vitát mindamellett az Osztrák Szövetségi Erdészeti Rt. (ÖBf AG – Österreichische Bundesforste AG) részprivatizációjának szándéka váltja ki. Az osztrák zöldterület 15 százalékán, 560 ezer hektáron gazdálkodó erdészet 1996-ig a szokásos állami tulajdonformában működött, mégpedig hatalmas veszteséggel. Ekkor a költségvetés "letisztítása" érdekében önálló részvénytársasággá alakult, s a kényszerű szerkezetváltás nyomán 1999-ben már 340 millió schilling nyereséget könyvelhetett el. Ez azonban édeskevés az évek alatt felgyülemlett 3 milliárd schillinges adósság visszafizetéséhez (ennek adósságszolgálata önmagában évi 170 millió schilling). Az adósság visszafizetéséhez 50 ezer hektár erdőt kellene eladni – s e terv aligha lehetne figyelemmel a területen lévő vízforrásokra, tavakra. (Az ÖBf erdőinek területén összesen százezer forrás található.) Ha az erdők és vizek – köztük alpesi területek, gleccserek – kikerülnének a részvénytársaság fennhatósága alól, kérdésessé válna mind a zöldterület, mind a vízminőség szinten tartása, ami mindkét esetben költséges és nagy szaktudást igénylő feladat. Az osztrák zöldek és a szociáldemokraták politikai síkra terelik a vitát, és egy-egy különösen érintett tartományban népszavazást szeretnének a témáról. Egyelőre nincs végleges döntés: a költségvetésnek szüksége van a bevételre, ám Karl-Heinz Grasser pénzügyminiszter a jelek szerint keresi az érzékeny kérdés helyes kezelésének módját. A vizeket féltőknek szerencsére sok más szövetségesük is akad: azok például, akik a tömeges kiárusítás nyomán óhatatlanul árzuhanástól, s így tulajdonuk értékcsökkenésétől tartanak.