Ajánló

 

Könyv

Szegény madarak

Márai Sándor: A szegények iskolája
Helikon Kiadó, 2001. 125 oldal, 1200 Ft

Kevesen tudják, hogy Márai Sándort, az Egy polgár vallomásai és a híres Naplók nagy alkotóját gazdasági kérdések is foglalkoztatták. Érdeklődése nem szakmai volt. A gazdagság-szegénység fogalmait szociológiai szempontból, életfilozófiával körítve tanulmányozta a múlt század harmincas éveinek végén. Könyvének kesernyésen humoros kiindulópontja determinista. Eszerint a szegénységből nincs átmenet a gazdagságba. Mindkét állapot változhatatlanul behatárolja, egész életére meghatározza a beléjük született-csöppent embert. A tehetősnek – ingerkedik az író – meg kell békülnie azzal, hogy soha nem szabadulhat a még több pénz szerzésének hajszájától. A szegény viszont, ha rá hallgat, valamicskét színesíthet életmódján.

Először el kell fogadnia, hogy haláláig boldogtalan marad. A boldogság eléréséhez ugyanis soha nem lesznek javai. Olyan helyzetek után kell vágyakoznia – tanácsolja Márai –, amelyek megvalósíthatók. Például maradjon örökre albérlő. Örüljön zálogházból kiváltott evőeszközeinek. Esetleges köpőcsészéjét(!) használja alkalmanként virágtartónak. Viseljen változatos színű ruhadarabokat. Cipőjét előbb tapostassa ki egy gazdaggal, köpenyét pedig mintegy 13 évig nevezze divatosnak. Nyugtalanabb vérmérsékletű nincsteleneknek a gazdagok utazás elnevezésű helyváltoztatása helyett javasolja a csavargást, s az e közbeni találkozást más országok hasonló státusú egyedeivel. Még ügyesebb szegények maradjanak, ahol vannak, ám élvezettel tanulmányozzák azoknak az utazási irodáknak a pompás ajánlatait, ahová beeresztik őket.

A szerző önmagát is a szegények közé sorolja, jóllehet van havi pár száz pengő jövedelme. Legmulatságosabb az a fejezet, melyben a szerelmes szegények világáról ír. Fejtegetésében erkölcsileg a nők húzzák a rövidebbet, mert „a szegények számára... anyás ösztöneiket tartogatják; szenvedélyükkel a gazdagot ajándékozzák meg". A szegényt e fanyar kis remeklés azzal vigasztalja: ő szabad, mint a madár. Amit persze úgy kell érteni, hogy „a madár vagyontalan, mint egy szegény, tehát szabad"...

I. Z.

Film

Régimódi hősök

A sziget foglya
Színes, francia film
Rendezte: Patrice Leconte
Főszereplők: Juliette Binoche, Daniel Auteuil, Emir Kusturica
Forgalmazza: Budapest Film

A Sziget foglya talán az utóbbi idők legromantikusabb filmje, annak ellenére, hogy elsősorban nem szerelmi történet, zord, kietlen tájakon, sötét, napfény nem járta helyiségekben zajlik, és annak ellenére, hogy műfaja a szó klasszikus értelmében vett tragédia.

A történet nem túl bonyolult, mégsem szokványos. A kopár, mindig viharos Saint-Pierre szigetén két részeg cimbora kegyetlenül meggyilkol egy falubelit, minden komolyabb ok nélkül. Bűnhődniük kell, ám a halálos ítélet végrehajtásához hiányzik a guillotine, amit a település elöljárói Párizsból rendelnek meg. Az eszköz odaszállítása eltart egy darabig, így a halálra ítélt gyilkos (Emir Kusturica) néhány hónap haladékot kap.

A sziget parancsnokát, a Kapitányt (Daniel Auteuil) nemrég helyezték oda, csak annyit tudni róla, hogy halálosan szerelmesek egymásba gyönyörű feleségével. Az asszony (Juliette Binoche) meg van győződve róla, hogy a halálraítélt jó ember, adni kell neki még egy esélyt. Minden követ megmozgat ennek érdekében, és férje segítségével meg is valósítja terveit. A halálraítélt hamarosan az egész falu kedvence lesz. A Kapitány és felesége azonban gyűlöletes szálka lesz az elöljárók szemében, akik képtelenek megérteni, miért engedi a férfi, hogy felesége egész nap egy elítélt gyilkossal csavarogjon. A guillotine megérkezik, kérdés csak az, kivégzik-e végül a foglyot vagy sem...

Patrice Leconte, a Rizsporos intrikák rendezője ezúttal is maradandót alkotott. A három főszereplő remek választás. Érdekes a rendezőként világhírű Kusturicát (Underground, Macska-jaj) ezúttal színészként viszontlátni. Juliette Binoche tehetségét nem kell bizonygatni, a Magyarországon kevésbé ismert Auteuilt pedig méltán tartják az egyik legkiemelkedőbb kortárs francia színésznek.

Benke Anna

Színház

Nagyvárosi örökmozgás

Peter Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról
A Katona József Színház előadása
Rendezte: Máté Gábor Mozgástervező: Bodor Johanna
Jelmez: Bozóki Mara

A drámaírói pályafutását 1966-ban kezdő osztrák Peter Handke (Közönséggyalázás, Önbecsmérlés) bőbeszédűségéről volt hírhedt a német nyelvű színházakban. Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című darabjában viszont egy szó sem hangzik el. Fülünknek városi zajokkal, gépzenefoszlányokkal kell beérnie. A színműnek csak látványforgatókönyve van. Egy átlagos nagyváros viszonylag szűk terén játszódik, amelybe számos utca vezet. Emellett – talán – magasvasút, metró, autóbusz-állomás lehet a környéken.

A publikumnak fontos szerep jut az előadásban. Mi vagyunk az az álló (ülő) kamera, mely fölveszi a Bagossy Levente által célszerűen bedíszletezett színpadon zajló eseményeket. A színműnek nincs története. Többletjelentését se kötelező meghatározni. Ha értelmezni kívánnánk, akkor arra (vagy másra) gondolhatunk, hogy írónk azt a hangyabolyszerű emberi nyüzsgést akarta sűrítetten bemutatni, aminek rendszerét, kottáját csak az veszi észre, aki nagy összpontosítással egyszerre képes fölfogni az előtte megnyilvánuló mikrotörténéseket.

Happeninget nézhetünk tehát végig. A hosszabb-rövidebb ideig tartó jelenetek mind érdekesek. Akár azért, mert kifejezők s fölnagyítódva meghazudtolják köznapi észrevétlenségüket, akár azért, mert ismétlődnek, vagy visszatérésükkel folyamatossá teszik az amúgy nem összefüggő cselekedeteket.

Az emberi élet nagy közhelyei ebből a viselkedés-kavalkádból sem hiányoznak. Másként csinálják ugyanazt a fiatalok, a középkorúak és az öregek, s nagyon nem mindegy, hogy születnek, házasodnak, erőszakoskodnak, tévelyegnek, szórakoznak vagy meghalnak-e a szemünk előtt azok, akik közül bárki lehet a többnyire feszülten figyelő s az eseménytorlódás miatt nevetni vagy szörnyülködni is csak röviden merészkedő közönség tagja.

A huszonhét(!) színész példás fegyelemmel vesz részt a helyzetgyakorlatokból, magánszámokból, páros vagy csoportos vonulásokból s sok egyéb mozgásformából, olykor abszurd meglepetésekből kitűnően megszervezett előadásban. Egyedül néhány bibliai-történelmi utalást érzünk magyarázkodásnak, szájbarágásnak. Mélységet sejtetni ilyesféle alkalmi bejátszásokkal kétséges vállalkozás. Ami jó, ötletes, változatos, azt nem érdemes nem odavaló elemekkel gazdagítani, mert ezektől az előadás kevésbé lesz egységes.

Iszlai Zoltán

Kiállítás

Költői színben

Marc Chagall képei a Budapesti Zsidó Múzeumban
2001. július 11.- október 31.

A nyár legizgalmasabb képzőművészeti eseménye kétségtelenül a Dohány utcai Zsidó Múzeum Chagall-kiállítása. Az oroszországi festőművész alkotásaiból legutóbb harminc éve rendeztek Magyarországon bemutatót. Az anyag Budapestre hozatalának időszerűsége vitathatatlan, egy ilyen rendkívüli értékű képzőművésznek időről időre meg kell jelennie a kultúrájára valamit adó városban. A tárlat létrejöttében a Budapesti Francia Intézeté az oroszlánszerep, bár a főváros, az Air France és még néhány francia cég is a támogatók között van.

Az anyag – mintegy hetven kép – három szekcióra tagozódik, utalva rá, hogy a mester életműve is három periódusra bontható. Chagall élete kész regény. Az oroszországi Vityebszkben született, kitűnően ismerte a helyi zsidó közösség életét, festeni is ott kezdett. A pétervári akadémián folytatta tanulmányait, majd egy mecénás támogatásával Párizsban töltött négy évet. Akárcsak a többi orosz művész, eleinte a forradalmi, új törekvések lelkes támogatója volt, állami megrendelésre színházi freskókat, díszleteket készített. Majd belátva, hogy csak korlátokra számíthat, Berlinbe, később Párizsba ment, bejárta a Közel-Keletet, 1941-től pedig New Yorkban élt. 1947-ben visszatért Franciaországba, és a déli Vance-ban telepedett le.

Chagall kitűnően birtokolta a festészet hagyományos eszköztárát, de csak pályája kezdetén élt velük. Az ekkor készült, a szülőföld hangulatát idéző képeket a nizzai Bibliai Üzenet Múzeum kölcsönzi. Az anyag középső része csupa ritkaság, a nyilvánosság előtt csak kivételes alkalmakkor szerepel. Több a művész családját ábrázolja, s ezt a húsz festményt ők is birtokolják. A harmadik rész javát a Francia Modern Művészetek Múzeuma bocsátotta a kiállítók rendelkezésére. Ezek a zsidó vallási rítusokat, ünnepi – esküvői és temetési – szertartások jeleneteit ábrázolják. Chagall művészetét költői formák, gazdagon árnyalt színvilág és szárnyaló fantázia jellemzi – rendkívüli élmény lesz munkáival találkozni.

(albert)

Muzsika

Haydn Fesztivál

A Budapesti Vonósok sorozata Fertőd-Eszterházán
2001. július 13-22.

Páratlan – még így, felújításra váróan, kopottan is – Fertőd-Eszterházán a palota és a park, ahol a lépcsőket és a kerti sétányt Joseph Haydn rótta egykor. Az osztrák komponistát 1761-ben szerződtette Esterházy Pál Antal herceg udvari zenekara másodkarmesteréül, s haláláig, 1809-ig kapott javadalmazást a hercegi kincstárból. Kismarton (Eisenstadt) és Fertőd-Eszterháza között osztotta meg életét, de 1766 és 1790 között az év jelentős részét a „magyar Verszáliában" töltötte. Ahol a pompakedvelő Miklós herceg színházat és bábszínházat is emeltetett, majd 1776-tól állandó operatársulatot is működtetett Haydn irányításával.

Haydn tehát tanúja és fontos szereplője volt a kastély és környéke felvirágzásának. A termékeny évek emlékére szervez 1995 óta minden júliusban a Budapesti Vonósok együttes és a Strém Koncert Kft. Haydn Fesztivált. Benépesül a gyönyörű zeneterem, amelyben valaha Mária Terézia is élvezte Haydn muzsikáját.

Július 13-án, a nyitóhangversenyen előbb egy ősbemutató hangzik el, a Sopronban élő Szokolay Sándor friss műve, majd Bogányi Gergely Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza, s a Budapesti Vonósok előadásában Haydn d-moll szimfóniájával zárul az est. A következő napokban is „kötelezően" megszólal egy-egy Haydn-alkotás. Hallható lesz DvorĄak G-dúr vonósötöse, s Ágoston András hegedűművész lesz Vivaldi A négy évszak című ciklusának szólistája. Hegedűs Endre Haydn D-dúr szonátáját, Mozart, Beethoven, Chopin és Liszt egy-egy művét szólaltatja meg. Vígh Andrea Albrechtsberger C-dúr hárfaversenyét játssza, s pódiumra lép a Kodály Vonósnégyes is. A brit oboaművész, Nicholas Daniel a július 22-i záróműsor vendége. Haydn két angol, az Oxfordi és a Londoni melléknevű szimfóniája között Vivaldi C-dúr és Bach F-dúr oboaversenyét adja elő.

Albert Mária

Könyv

Látomások, napló helyett

Faragó Vilmos: Hosszú utca, darabvég
Móra Kiadó, Zenit Könyvek,
266 oldal, 1780 Ft

Faragó Vilmos közíró munkáját reménykedve ajánlom sokak figyelmébe. Talán nem mindenki veszítette el ambícióját, hogy megértse mindazt az izgalmat és borzalmat, amit az előző száz év produkált.

Faragó különös módon indítja könyvét, egy képzeletbeli találkozással. Valóságos is lehetne, hiszen e közép(kelet)-európai ország családjai szinte kivétel nélkül olyan messziről érkeztek ide és úgy szétszórattak, tényleg megeshetett volna, hogy egyazon família tagjai, unokatestvérek, sógorok, nagybácsik álljanak egymással szemben SS-tizedesként, szovjet híradós katonaként, besorozott magyar keretlegényként és munkaszolgálatosként a második világháborúban, valahol a Dnyeper egyik kanyarulatánál, és elpusztítsák egymást.

A történet Újkígyóson, egy csinált faluban indul. Puszták és tanyák között, a dohánytermelés konjunktúráját kihasználva ad a vidék birtokosa házhelyet, földet. Iskola, templom és üzlet is épül, benépesedik, parasztpolgárokat nevel a község. A Mária Terézia idején betelepített környékbeli svábok jól megférnek a kocsma- és bolttulajdonos zsidókkal, az első világháború után orosz hadifoglyokat vezényelnek ide, s azok is beilleszkednek, sőt benősülnek a családokhoz, amelyek szigorú és képmutató rend szerint élnek. Segítik egymást, de az aktuális kérdésekben, jobb belső meggyőződésük, hétköznapi gyakorlatuk, sőt érdekeik ellenére is nyájként kullognak a nagypolitika után. Így engedik elhurcolni a zsidókat, majd az ötvenes években végignézik a svábok kitelepítését – és így tovább.

Faragó története 1989-90-nel ér véget. Egyéni indíttatású momentummal, az Élet és Irodalom szerkesztőségének puccsszerű átalakításával. Faragó éveken keresztül az ÉS főszerkesztő-helyettese volt. Bevallottan baloldali, megalkuvásra képtelen, de mások nézeteit mindig toleranciával kezelő szerkesztő. Az övénél biztosabb kézben betű nem lehet. Nem ajánlhatok neki szerkesztői állást, de remélem, megírja a folytatást. Nem lenne túl vidám, annál reálisabb. Hasznunkra válna.