Tavaly megfordult az építőanyag-piacot öt évig sújtó kedvezőtlen trend: a stagnálást és a recessziót végre érezhető dinamizmus váltotta fel; a fellendülés a hazai tégla- és cserépiparban is érezteti hatását. A téglagyárak – amelyek közül az utóbbi másfél évtizedben minden második eltűnt – fellélegezhetnek, a kereslet élénkülése még a kisebb, kevésbé tőkeerős cégeknek is kínál túlélési esélyt. Némiképp más a helyzet a cserépgyártásban: itt csupán négy, tartós jelenlétre berendezkedett vállalkozás maradt a porondon, ám fejlődésüket az általános piaci trendeknél jobban befolyásolja a cserépféléket helyettesítő termékek – mindenekelőtt a különféle tetőzsindelyek – előretörése.
Különböző gyökerű, egymástól független, de egymást erősítő hatások okozzák az építőipar és áttételesen az építőanyag-gyártás napjainkban tapasztalható konjunktúráját. A fellendülést ma már minden piaci szereplő érzékeli, a számok pedig egyértelműen bizonyítják is – állítja Bodnár György, a legnagyobb hazai építőanyag-gyártó, a Wienerberger Hungária kereskedelmi igazgatója. A KSH legfrissebb adatai szerint az építőipari termelés 2001 januárjában az előző év azonos időszakához viszonyítva 6,2 százalékkal emelkedett. Tavaly az év egészében az építőipar termelése 5,9 százalékkal nőtt az 1999-es szinthez képest. A legnagyobb alágazat, a szerkezetkész épületek és egyéb építmények volumene 2001 januárjában az egy évvel korábbival közel azonos volt, viszont kiugróan növekedett az úgynevezett befejező építés, 31,2 százalékkal haladta meg a tavaly januárit. Az épületgépészeti szerelés ebben a hónapban 4,1 százalékkal, az épületek építése 21,2 százalékkal emelkedett.
A folyamat tartósságát jelzi, hogy az építőipari vállalkozások az év első hónapjában az egy évvel korábbinál mintegy 10 százalékkal több új szerződést kötöttek, 2000 januárjához viszonyítva pedig az építési szerződések száma látványosan, 54 százalékkal nőtt. Az építőipari tevékenység költségalapon számítva a 2000. januári bázishoz viszonyítva 14,7 százalékkal drágult, a szerkezetkész épületek és egyéb építmények költségei ezt – és az inflációt is – meghaladóan, 15,6 százalékkal emelkedtek.
A lendület régi s új alapjai
A számok mögé pillantva, az okokat és összefüggéseket vizsgálva valóban több piacélénkítő tényezőre bukkanhatunk. Ezek közül az egyik – de semmiképpen sem a legfontosabb – a tavaly kormányzati stratégiává emelt lakásépítés-támogatási program. Az állami beavatkozás, a kedvező hitelfeltételek kialakítása elsősorban a felső középosztály építési kedvét növelte" – fogalmaz Bodnár György, elismerve ugyanakkor: ebben a szektorban a hitellehetőségek bővítése kulcsfontosságú. A mai lendület gyökerei azonban mélyebben húzódnak. A jelenlegi tendenciák megértéséhez 1998-99-ig kell visszamennünk az időben. Ekkorra az iroda- és bevásárlóközpont-építési piac telítődött, ugyanakkor az éppen mélyrepülésre váltó tőzsdéből kiábrándult befektetők érdeklődése az ingatlanberuházások felé fordult. Értelemszerűen a lakásépítés vált a fő célponttá. Ezzel párhuzamosan a lakások iránti kereslet is növekedni kezdett – amit az építőanyagárak eleinte nem követtek –, vagyis egyre jobb üzletté vált az ingatlanberuházás.
A kezdődő építőipari boomra a magántőke után természetesen a bankok is felfigyeltek: az ingatlanhitelezés jelentősége – nem függetlenül az egyéb befektetési lehetőségek szűkülésétől – megnőtt, egyre előnyösebb konstrukciókkal vették célba a potenciális – eleinte főként a vállalkozók közül verbuválódó – potenciális ügyfeleket. A tendenciára ráerősített tavaly a kormány azzal, hogy a végfelhasználók", azaz a leendő lakástulajdonosok előtt is megnyitotta a hitelezési csatornákat, ezzel újabb lökést adva a keresletnek.
Említést érdemel egy harmadik tényező is, ami – annak ellenére, hogy nem gazdasági, hanem inkább pszichológiai természetű – szintén ösztönzőleg hat az iparág fejlődésére. Az eleinte erősen kincstári jellegű, kormányzati propagandával karbantartott optimizmus mára általánossá vált az építtetők körében. Egyre többen gondolják úgy, hogy a ház- vagy lakásépítés reális lehetőség (az igény már korábban is megvolt, ám a pesszimista hangulat miatt kevesen mertek belevágni). A hangulatváltozás következtében ma már olyanok is hozzáfognak az építkezéshez, akiknek az anyagi helyzete az utóbbi két évben nem változott ténylegesen (vagyis olyanok, akik számára az időközben megdrágult házépítés valójában relatíve nehezebben finanszírozhatóvá vált).
Az öt éven át folyamatosan gyengélkedő építőanyag-piacon az említett kedvező trend jelentős késéssel jelent meg. A tavalyi esztendő első felében még csak a vállalkozói lakásépítés pörgött fel, ami nem okozott számottevő keresletnövekedést. A fordulat voltaképpen júliusban következett be, amikor a kormány eltörölte a kedvezményes hitelek igénybevételi korhatárát. Először a hitel- és az építési engedély iránti kérelmek száma ugrott meg, októberben viszont a beinduló építkezések már serkentették az eladást is, több lakás került a piacra" – szögezte le a kereskedelmi igazgató.
Áremelési hullám
Az építőipar – illetve azon belül a lakásépítések – felfutását elsősorban a téglapiac alakulása tükrözi. Szeptember végétől a gyártók a megrendelésállomány folyamatos bővülését regisztrálhatták, annak ellenére, hogy (az élénkülő kereslettől minden jel szerint még függetlenül) akkoriban az árak is – átlagosan mintegy 10 százalékkal, de a vártnál kisebb mértékben – meglódultak. A legfőbb gyártási költségnek számító gázár ugyanis egy év alatt 57 százalékkal nőtt (igaz, ezt csak decemberben követte – előre beharangozott – jelentős téglaáremelés, előtte tehát az építkezést már elhatározók közül sokan bespájzoltak").
A gázáremelés hatása egyébként végighullámzott a hazai építőanyag-piacon, ami – Havas György, az Építőanyag-forgalmazók Országos Szövetsége elnökének vélekedése szerint – természetes jelenség, mivel az építőanyag-gyártás meglehetősen energiaigényes iparág. (A gáz drágulásának volt egy első pillantásra kevésbé kézenfekvő vonzata: magával hozta a hőszigetelő anyagok drágulását is.)
A telekárak és a munkabérek emelkedése mellett az építőanyagok drágulása is szerepet játszott az utóbbi két évre jellemző ingatlanár-robbanásban, annak ellenére, hogy a gazdasági tárca számításai szerint egy ház építési költségéből csak 7 százalékot tesz ki a falazóanyagok ára. A túlzott költségnövekedéstől tartva Hegedűs Éva, a Gazdasági Minisztérium (GM) helyettes államtitkára még tavaly egy szakmai konferencián önmérsékletre kérte az áremelésben a gyártókat, aminek azonban – az érintettek szerint – közgazdasági okok miatt lehetetlen eleget tenni. A térségben Magyarországon a legolcsóbb a tégla (a cseh építőanyag mintegy 20, a német viszont 80 százalékkal drágább), s ez a tény akár egyfajta önkorlátozásként is felfogható. Az árkülönbség – a magas szállítási költségek ellenére – az exportot is ösztönzi. Korábban a kivitel fő célállomása Szlovákia volt (az ottani téglaipari szövetség minden tiltakozása és korlátozó akciója ellenére), tavaly azonban a két ország között már kiegyenlítődtek az árak, sőt szlovák importra is sor került.
A nagyobb gyártók már augusztus körül elkészítik a következő évre vonatkozó árkalkulációikat, akkor viszont még aligha lehet kiindulni a jövő évi piaci trendekből, kormányzati szándékokból. Nagyon jó piac kell ahhoz, hogy önmagában a növekvő kereslet áremelkedést okozzon; az idén – konjunktúra ide vagy oda – egyetlen, mintegy 8 százalékos szeptemberi áremelésre lehet számítani, ami a költségnövekedést is éppen csak követi" – állítja Bodnár György.
Három nagy és sok kicsi
Az osztrák érdekeltségű, multinacionális Wienerberger-konszern (26 országban működő 250 gyárával a világ legnagyobb téglagyártója) Magyarországon 11 éve van jelen, 13 tégla- és egy födémgyárat birtokol, s a piac több mint 50 százalékát mondhatja magáénak. Jelentős szereplő még a 3 gyárral és 15 százalék körüli piaci részesedéssel rendelkező Leier, valamint a 10-13 százalékos Ytong is. Az osztrák magántulajdonban lévő Leier-cégcsoportnál tavaly szintén erőteljes, 50 százalék körüli forgalomnövekedést regisztráltak (igaz, már 1999-ben is mintegy 40 százalékkal bővült a forgalmuk). A Magyarországon 15 éve jelen lévő cég – Michael Leier, az osztrák tulajdonos szerint – ígéretesnek tekinti a magyar piacot, ahol eddig mintegy 9,5 milliárd forintot ruháztak be.
A piac maradék szeletén 46 kisebb, jellemzően belföldi tulajdonú cég 60 gyára osztozik, ami csupán a fele a 80-as években működő üzemeknek. Iparági szakértők szerint a gyárbezárásokkal, -felvásárlásokkal és -összeolvadásokkal tarkított folyamat után kialakult mai szerkezet már nem nagyon változik. A hét szűk esztendőt" túlélt kicsik talpon maradását segítheti, hogy a tégla – tömegéhez képest – kis értékű termék, és jelentős szállítási költségeket nem visel el, vagyis egy-egy kisebb gyár a helyi piacon mindig élvez bizonyos versenyelőnyt. Pluszlehetőség számukra a nagyok" által gyártott falazórendszerekre ráépülő" kiegészítő termékek kisszériás gyártása is.
A termelésnek természetesen van kockázata is: a téglagyártás meglehetősen beruházásigényes tevékenység, a növekvő energiaárakat pedig csak folyamatos technológia-korszerűsítéssel lehet kompenzálni, márpedig egy kisebb üzem modernizációja is belekerül 400-500 millió forintba. Tízmilliókban mérhető kiadást jelent a mindinkább elvárt környezetközpontú irányítási rendszer bevezetése is. Az alapanyagárak mostanában nem emelkedtek jelentősen, mégis az járt jól, aki az utóbbi években bányát vásárolt, az újabb, jellemzően több magántulajdonos telkén fekvő bányákért – az ingatlanárak emelkedése miatt – már jóval többet kell fizetni.
Összefoglalva elmondható: a téglapiac az elkövetkező néhány évben nem sokat fog változni, a tartósnak ígérkező konjunktúra pedig minden szereplő számára elegendő életteret ad.
Kemény héjazatok
Alapvetően más a helyzet a beton- és kerámiacserepek – szaknyelven: kemény héjazatok" – területén. Ebben az ágazatban a koncentráció lényegesen előrehaladottabb: négy vállalat, illetve öt gyár osztozik a megrendeléseken. Betoncserepet az osztrák tulajdonú Bramac, illetve egy kisebb bólyi cég gyárt, kerámiacserepet pedig a magyar tulajdonú Tatai Cserépipari Rt. és az osztrák Gleinstätten tulajdonában lévő békéscsabai és csornai üzem állít elő. Iparági becslések szerint a Bramac, a Tatai és a Gleinstätten részesedése közel azonos, hárman együtt a piacnak mintegy 80-85 százalékát birtokolják. A koncentráció nem az utóbbi években, sőt nem is a piacgazdaságra történő áttérés időszakában kezdődött, hanem korábban, a hazai ház- és lakásépítésekhez ugyanis évente mintegy 100-110 millió cserép (jelenleg 80 millió kerámia, a többi beton) kell, ehhez a mennyiséghez – ha a rentabilitás a cél – egyszerűen nincs szükség több gyárra.
A piac legérdekesebb szereplője a 30 százalék körüli részesedésű Tatai Cserépipari Rt., amelyet a munkavállalói privatizáció kevés hazai (és egyetlen építőanyag-iparon belüli) sikertörténeteként jellemeznek. Váli-Tóth János elnök-vezérigazgató az 1992-es privatizáció óta működőképesnek bizonyult konstrukció részleteibe is beavat. A cég gyakorlatilag száz százalékban az itt dolgozók tulajdonában van. Ezen azonban nem azt kell érteni, hogy a nagy falat a menedzsmenté, a morzsákon pedig a dolgozók osztoznak. A tulajdoni hányadot a cégnél töltött idő szabja meg, a távozók nem vihetik magukkal a tulajdonukat – csak a részvényeik árát –, a papírok az új belépőket is megilletik, mégpedig névértéken.
A cég a privatizáció időszakában a piac 23 százalékát mondhatta magáénak, amit kemény versenyben sikerült 27-30 százalékra növelni. A vezérigazgató szerint ez a zártkörű rt.-modellre vonatkozó eredeti elgondolások helyességét igazolta. A hornyolt és hódfarkú cserepet egyaránt előállító vállalkozás árbevétele tavaly 2 milliárd forint körül alakult. – 25 éves múltunk során sosem panaszkodhattunk kereslethiányra, a tavalyi év azonban mindenképpen rendkívüli volt – állítja a vezérigazgató, hozzátéve: egyszerűen nem győzték teljesíteni a rendeléseket (voltak vevők, akiknek három hónapig kellett várakozniuk), s ez a nem várt fellendülés a céget beruházási program elindítására ösztökélte. Az idén márciusban a folyamatosnak tetsző konjunktúra megtorpant, ám ezt a szezonális ingadozások kategóriájába sorolják, s nem hozott mást, mint hogy lerövidült vagy meg is szűnt a várakozási idő.
Amikor a várakozási idő túlságosan hosszúra nyúlt, az is megtörtént, hogy a magyar építtetők-építők külföldről szerezték be a hiánycikket", e kényszermegoldás azonban semmiképpen sem gyakorolt érdemi és tartós hatást a piacra. A magyar cserép ugyanis átlagosan 30-50 százalékkal olcsóbb a környező országokban kaphatónál, ami – a szállítási költségekkel együtt – még a legtürelmetlenebb házépítőt is nyugalomra inti.
Azt Váli-Tóth János is elismeri: 5-6 évvel ezelőtt a különféle cseréphelyettesítő termékek dömpingszerű megjelenése fejtörést okozott az iparág szakembereinek. Hirtelen olyan tömegű alternatív tetőfedő anyag jelent meg a hazai kínálatban, ami a piac erőteljes átrendeződését vetítette előre. Mára azonban megnyugodtak a kedélyek: az egyebek" – elsősorban zsindelyszerű termékek – részaránya 10 százalék körül stabilizálódott, sőt a közelmúltban ismét megkezdődött a kemény héjazatok előretörése. Ennek oka, hogy a Kanadából származó zsindely a mi éghajlatunkon nem aratott osztatlan sikert, s időközben a fogyasztók is környezetérzékenyebbé váltak, ami a hagyományos gyártók hosszú távú piaci dominanciáját vetíti előre.
A zsindely előnyei
A bitumenes zsindelyekkel kapcsolatos esetleges minőségi kifogások nem az éghajlattal függnek össze – állítja Murguly Tibor, az Isola Kft. minőségbiztosítási vezetője. – Az Isola egyébként nem gyárt tetőzsindelyt, de – norvég anyavállalata gyártmányaiból – forgalmaz ilyen jellegű termékeket Magyarországon, így saját tapasztalatai alapján tud állást foglalni a minőségről. A magyar piacon többtucatnyi gyártó számtalan zsindelye megtalálható, a színvonal tekintetében is igen széles a választék. Leggyakrabban azokkal az olcsó termékekkel akadnak gondok, amelyeknek 1000 forint alatt kapható négyzetmétere. Ezeket jellemzően papírhordozóra gyártják, márpedig a papír a víz vagy a pára hatására korrodál, elmállik. Az üvegfátyol hordozójú zsindelyekkel ilyesmi nem fordul elő.
Murguly Tibor szerint nagyon ritka eset, hogy a zsindely megolvad és elcsúszik", ilyesmi a saját praxisában még nem fordult elő. Arra persze van példa, hogy a szakszerűtlen felrakás miatt elmozdul a zsindely" – tette hozzá, emlékeztetve például a párakivezetés fontosságára. Reklamációhoz vezethet az anyag nem kellő ismerete is, például több zsindelyen van öntapadó bevonat, amit a tájékozatlan felhasználó megolvadásnak gondolhat.
Maga a bitumen egyébként 80 fokon olvad, vagyis a mi időjárási viszonyainkat elvileg bírnia kell (ezzel is összefügg, hogy a legtöbb forgalmazó 15-30 éves – teljes vagy részleges – garanciát vállal e termékre). Annak a hiedelemnek, hogy a bitumen roppant ártalmas, a környezetre veszélyes anyag, a magyar szabályozásban keresendő a magyarázata – hangsúlyozza a minőségbiztosítási vezető. Magyarországon a bitumen veszélyes hulladéknak számít, Európa más országaiban viszont nem, ott tehát nem is néznek ferde szemmel erre az anyagra. A bitumen vízben nem oldódik, vagyis szennyezések nem kerülhetnek belőle a környezetbe. Maga az anyag pedig – ha lassan is – lebomlik, így hosszú távon semmiképpen sem terheli a környezetet.
Murguly Tibor végezetül kifejtette: az utóbbi 4-5 évben igen sok volt a panasz a színezett – elsősorban a mázas – cserepekkel kapcsolatban, ami azt bizonyítja, hogy aki akar, a hagyományos cseréphéjazatban is talál kivetnivalót. Szerinte a zsindely előnyei – elsősorban a kis, négyzetméterenként minden kellékkel együtt legfeljebb 7-8 kilogrammos tömege, ami azt is lehetővé teszi, hogy gerendacsere nélkül is alkalmazzák a régi tetők felújításakor – hosszú távon is helyet biztosítanak az új tetőfedő anyagnak a magyar piacon.