Szennyvíz: drága a tisztítás

 

Az Európai Unió – tagfelvételi kérelmünk benyújtása óta – évről évre aggályosnak minősíti hazánk környezetvédelmét. Ha észlelhető is javulás (a korábbi 14-gyel szemben legutóbb már csak 5 olyan területet jelöltünk meg, amely nem felel meg az Unió támasztotta követelményeknek), tennivaló még bőven van. Az egyik legnagyobb feladat a települések szennyvízkibocsátásának mérsékelése és szabályozása, illetve a szennyvízkezelés és -tisztítás. Számítások szerint mintegy 830 milliárd forint és legalább hét év szükséges e terület felzárkóztatásához.

 

Magyarország lakosságának csupán 46 százaléka lakik csatornázott otthonban, ám az így elvezetett szennyvíznek is mindössze az egyharmadát tisztítják meg. A legsúlyosabb helyzetben Budapest van, hiszen szennyvizének 75-80 százaléka tisztítatlanul vagy minimális tisztítás után ömlik a Dunába, ráadásul az agglomeráció néhány településének szennyvize is a főváros csatornarendszerén át kerül a folyóba.

Befedett árkok

A Duna az 1660. folyamkilométernél lép a főváros területére, harminc kilométeren szeli ketté Budapestet, és „mossa a város minden szennyesét". E szakaszra harminc szennyvízbeömlési pont jut. Ezeket a szakemberek szabadkiömlőknek, illetve sodorvonali szennyvízbevezetéseknek nevezik. A folyóban két szennyvízáramlat halad, az egyik a budai part mentén, a másik pedig a sodorvonalban. Az utóbbiba irányított szennyvíz környezetkárosító hatása Budapesten és a város déli határán túli települések Duna-szakaszán csak kismértékű, ám a parti szennyvízbeömlőké hosszú kilométerekkel a főváros alatt is kimutatható.

A Duna jobb partján, a lejtős Budán – a gravitációt kihasználva – tizenhat szabadkiömlő van. Két kivételtől – az Ördögároktól és a Lágymányos utcaitól eltekintve – ezek kizárólag a csapadékvíz folyóba szállítását szolgálják. A kiömlőkön kívül a fővárosban tizenkét szivattyú- és két átemelőtelep (Zsigmond tér, Tóth József utca), illetve az észak- meg a dél-pesti szennyvíztisztító telep működik. Biológiai tisztítást csupán e két utóbbi telepen végeznek, a többi helyen csak mechanikai szűrés van.

A csatornázás hőskorában – hogy levezessék a vizet – a települések nyílt árkait fedték be, ezeket összekötve jöttek létre a nagyvárosokra jellemző egyesített csatornarendszerek, amelyek a csapadék- és a szennyvíz elvezetését egyaránt szolgálják. Előnyük, hogy egyetlen hálózatot alkotnak, és a csapadékvíz már a kezdeti, legszennyezettebb formájában a tisztítóműbe kerül. Hátrányuk viszont, hogy esős időben a máskor szokásos szennyvízmennyiség sokszorosát kitevő áradat túlterheli a szivattyú-, illetve a tisztítótelepeket, valamint az óriási víztömeg miatt nagy átmérőjű csöveket kell használni, ami jelentősen megnöveli a költségeket. Ezt csökkentendő feltétlenül meg kell oldani a záporvizek tárolását, illetve néhány tisztítótelepet meg kell kerülni.

Budapestet körülbelül 4,5 ezer kilométer hosszú csatornahálózat szövi át. A rendszer a város területének hetven százalékáról a csapadékvizet is a Dunába vezeti. Itt, és más országrészekben is lassan növekszik az elválasztott rendszerű hálózatok aránya; a még nem csatornázott településeken elsősorban ilyeneket építenek.

BIOLÓGIAI SZŰRŐ Az ötezernél kevesebb lelket számláló településeken célszerű, az ezernél kevesebb lakosú helységekben kötelező az úgynevezett természetközeli szennyvíztisztítási módszerek alkalmazhatóságának vizsgálata. Természetközelin olyan eljárásokat értünk, amelyek egyszerűek, csekély energiaigényűek, üzemeltetésük olcsó, tájba illeszthetőek. A mesterséges tavak létesítésével, illetve a gyökérmezős biológiai szűrőkkel végzett tisztítás ugyan nagyobb területet igényel, mint a vasbetonból készült rendszerek, és helyük kijelölésekor tekintettel kell lenni a szigorú egészségügyi védőtávolságokra, de a természetközeli körülmények között tavakban gazdag lesz az élővilág. (Miközben kivonja a szennyvízből a saját szervezete számára értékes anyagokat, elvégzi annak tisztítását.) A szennyvíztavak létesítése mellett szól az is, hogy az oxigént egyszerű berendezésekkel lehet pótolni. További előny, hogy a tisztított szennyvíz és a szennyvíziszap révén olcsó trágyához jutnak a környék mezőgazdái.

Működik a riadólánc

A fővárosban és közvetlen környékén naponta megközelítőleg 590 ezer köbméter szennyvíz keletkezik. Ennek mintegy húsz százalékát az ipari üzemek bocsátják ki. A teljes mennyiség egyharmada olyan veszélyes anyagot tartalmaz, amely egyaránt károsítja a közcsatorna-hálózatot és az élővizet. A környezetre ártalmas szennyvizet kibocsátó ipari üzemeket a hatályos törvény előtisztító berendezések működtetésére kötelezi. Mintegy háromszáz gyárban van is ilyen apparát, azonban többnyire nem, vagy nem a technológiai követelményeknek megfelelően használják azokat. Mivel többletfeladattal és -költséggel jár a kiszűrt környezetkárosító, mérgező anyagok kezelése, tárolása, sokan a tiltott, ám egyszerűbb megoldást választják: a közüzemi csatornahálózatba engedik az ipari szennyvizet. (Az üzemek saját hálózatán elvezetett mennyiség alig haladja meg a főváros összes szennyvizének 2 százalékát.)

A környezetvédelmi ellenőrök tapasztalatai szerint a kétmilliós Budapesten is remekül működik a „riadólánc": a gyárak tulajdonosai általában időben „megneszelik" a hatóság közelgő látogatását, és a szennyvízmintavétel, illetve a vizsgálat idejére szüneteltetik a károsanyag-kibocsátást. Ezért a minta csak igen ritkán árulkodik arról, hogy az üzem menedzsmentje fittyet hány a környezetvédelmi előírásokra.

Budapest első szennyvíztisztító telepét 1955-ben építették Dél-Pesten, ezt csaknem húsz évvel később követte az észak-pesti telep. A két tisztítóüzem összkapacitása napi 220 ezer köbméter, ám átlagosan csak 170 ezer köbméter szennyvíz biológiai tisztítását végzik el. (A naponta felgyülemlő mennyiségnek alig több mint harminc százaléka.) Ez elég riasztóan hangzik, ám a hazai szakemberek mérései azt mutatják, hogy a Duna északi, „érkező" és déli, „távozó" szakaszának vízminősége között nincs kiugróan nagy eltérés, ami a folyó hígítóképességével, a szennyvíz lassú elkeveredésével magyarázható. Az Európai Unió szakértői viszont jóval kedvezőtlenebbnek ítélik Budapest és környéke helyzetét. Véleményük szerint a fővárosból a Dunába zúdított, nagyobbrészt tisztítatlan szennyvíz erősen károsítja a környezetet, elengedhetetlen tehát a gyorsított ütemű fejlesztés, vagyis mielőbb el kell érni a százszázalékos biológiai tisztítást.

A tervek szerint 10 év múlva Budapesten csupán négy ponton ömlik majd szennyvíz a Dunába. A jelenleg működő 2 telep mellett Csepelen és Dél-Budán létesülő üzemek végzik majd az uniós előírásoknak is megfelelő tisztítást. A főváros szennyvízkezelési rendszerének technikai fejlesztése csaknem 600 milliárd forintba kerül. A költségek 75 százalékát az ISPA-program, az Európai Unió előcsatlakozási alapja fedezi. (Az Unió az ISPA keretében kizárólag a nagy, 5 millió eurónál több forrást igénylő önkormányzati beruházásokat támogatja. Évente körülbelül 1 milliárd eurót folyósít a tizenegy leendő tagországnak.)

Jó megoldás az eleveniszap

A városi szennyvízkezelés csúcstechnológiája évtizedek óta az úgynevezett eleveniszapos tisztítási módszer. Az eljárás lényege: a szennyvíz levegőztetésével olyan mikroorganizmus-tömeget hoznak létre, amely képes a szervezetébe beépíteni a szennyvízben található tápanyagokat (a nitrogént, a szenet, a foszfort). A gyorsan szaporodó speciális baktériumokkal folyamatosan beoltják a beton- vagy fémtartályokba újonnan beömlő szennyvizet, váltogatják az oxigéndús és az oxigénhiányos víztereket, majd a mikroorganizmusok egy részét (vagyis a fölösleges eleveniszapot) kivonják a rendszerből. A tisztítás ezen módja energiatakarékos és rendkívül hatékony. Az eleveniszap sűrítése, majd további kezelése után a mezőgazdaságban hasznosítható szerves trágyát nyernek, ami közvetlenül a talaj gyökérzónájába injektálható, vagy komposztálható, nem károsítja a környezetet, sőt jótékony hatással van rá.

Budapest agglomerációjában, a legtöbb, kis lélekszámú település lakó- és üdülőnegyedében nincs kiépített csatornahálózat, és megoldatlan a csapadékvíz elvezetése is. (Sőt, az ivóvíz sem jó minőségű.) A csapadékvíz arra megy, amerre utat talál magának. Csatornarendszer hiányában a lakossági szennyvizet önerőből épített, egyéni emésztőgödrökben gyűjtik. Többségük nem felel meg a műszaki és környezetvédelmi előírásoknak: „feneketlen" vagy lyukas falú, így a szennyvíz közvetlenül a talajba ömlik, jobb esetben csak szivárog. A szabályokat azért nem tartják be sokan – mondják a szakemberek –, mert a hatósági ellenőrzés és szankcionálás csupán esetleges, és mert a lakosság sem érzékeny ma még túlzottan a környezet állapotára. A legtöbb településen még becsült adatok sincsenek arról, hogy a helyi szennyvízkibocsátás milyen károkat okoz.

Szennyvíz Budapesten
Dunai beömlés helye	Szennyvízmennyiség (m3/év)
	1998	1999	2000
Szivattyútelep
Albertfalvai	360 000	330 000	3 200 000
Angyalföldi	30 900 000	22 000 000	18 300 000
Békásmegyeri	400 000	3 800 000	3 500 000
Budafok-Háros	1 100 000	100 000	1 200 000
Csepeli	4 200 000	3 800 000	3 800 000
Ferencvárosi	63 500 000	52 000 000	50 500 000
Kelenföldi	13 400 000	11 000 000	13 000 000
Nagytétényi	1 100 000	1 300 000	1 300 000
Pók utcai	1 200 000	1 100 000	100 000
Zsigmond téri	15 100 000	8 500 000	8 600 000
Szabadkiömlő
I., Batthyány tér	1 387 000	1 800 000	1 780 000
I., Bem tér	3 263 000	1 800 000	1 780 000
I., Ördögárok	17 680 600	16 200 000	16 000 000
I., Vám u.	1 241 000	600 000	590 000
II., Harcsa u.	96 725	170 000	170 000
II., Kavics u.	259 150	330 000	320 000
II., Üstökös u.	1 314 000	600 000	5 900 000
III., Benedek E. u.	299 300	250 000	240 000
III., Mozaik u.	657 000	400 000	390 000
XI., Bertalan L. u.	876 000	850 000	840 000
XI., Gellért tér	1 569 500	1 400 000	1 390 000
XI., Lágymányosi u.	4 197 500	4 500 000	4 450 000
XXII., Sörház u.	160 600	270 000	270 000
XXII., Tóth J. u.	657 000	680 000	670 000
XXII., Vágóhíd u.	80 300	12 000	120 000
XXII., Vasút utca	1 022 000	850 000	840 000
Tisztítótelep
Észak-Pest	20 024 090	42 144 000	43 095 000
Dél-Pest	2 072 177	19 791 000	21 0237 000
Testvérhegy	2 630	3 000	11 000
Forrás: Környezetvédelmi Minisztérium

Regionális együttműködés

A közművek közül a csatornázás és a szennyvíztisztítás a legköltségesebb beruházás, ezért általában utolsóként, a víz-, a gáz- és a telefonhálózat kiépítése után kerül rá sor. A beruházási keretösszeg 80 százalékát a csatornarendszer, 20 százalékát a szennyvíztisztító telep megépítése emészti fel. A munkálatokat az építkezés alatt tönkretett útburkolatok helyreállítása, felújítása, illetve az elválasztó rendszerű csatornahálózathoz tartozó csapadékvíz-elvezetők, árkok kialakítása követi, ami többletkiadásokkal (és a település megszokott életének felforgatásával) jár. Az önkormányzatok kötelessége ugyan a szilárdhulladék-gyűjtés mellett a településen keletkező folyékony hulladék ideiglenes tárolása, elszállítása és az ártalmatlanítást szolgáló berendezések létesítése és üzemeltetése is, ám ezek a beruházások általában meghaladják a helyi önkormányzatok és a lakosság erejét. A szükséges munkálatokat a településen belül koordinálni kell, a legtöbb helyen a regionális együttműködés is nélkülözhetetlen. További nehézség, hogy az ilyen beruházások csak hosszú távon térülnek meg, a kiadások viszont azonnal jelentkeznek, terhelik a központi költségvetést is, hiszen a finanszírozáshoz szükséges pénz egy részét az államnak kell előteremtenie.

A városokhoz kapcsolódó kistérségi szövetségek úgynevezett területi menedzsereket bíznak meg azzal, hogy ellenőrizzék a tervezők, a beruházók, a kivitelezők jogosítványait, referenciáit, minőség- és felelősségbiztosítási rendszerét, továbbá azt, hogy a tervezett szennyvízkezelő tisztítótechnológiának van-e hazai alkalmazási engedélye, és megfelel-e az EU előírásainak.

Az Európai Unió szigorúan megszabja, hogy szennyvíztisztításra ki, mikor s milyen feltételekkel kaphat támogatást. A kisebb szennyeződésekkel a természet – öntisztító képessége miatt – viszonylag könnyen megbirkózik, nem úgy a nagy mennyiségű, koncentrált mérgekkel. Ezért amikor dönteni kell a tervezett beruházások sorrendjéről, előnyt élveznek a jelentős környezeti károk előidézői (igaz, a nagyobb beruházások környezetvédelmi-közgazdasági hatékonysága is jobb).

DIÓSDI PROGRAM A Budát dél-délnyugat felől határoló község, Diósd területének 40 százaléka csatornázott. Az elmaradottság egyik oka, hogy a településnek mindössze a felét népesítik be állandó lakosok, másik felén üdülőtelkek, víkendházak találhatók, amelyek közműfejlesztésére nem igényelhető állami támogatás. A diósdi önkormányzat a környező településekkel összefogva közös beruházási tervet készíttetett, és megpályázta az ISPA-támogatást az érdi térség fejlesztésére. Az EU-segítség elnyerésének alapfeltétele, hogy a pályázat bekerüljön a nemzeti programba. A megvalósíthatósági tanulmányok elkészültek, a pályázat a kormány kilenc, támogatni kívánt programja közül a harmadik helyen szerepel. A térség csatornahálózatának kiépítése, illetve fejlesztése körülbelül 15 milliárd forintos beruházást igényel. Diósdot csaknem 30 kilométer hosszú csatornarendszer megvalósítása terhelné, ami jelenlegi árakon számolva egymilliárd forintot meghaladó összeg lenne. További 200-300 millió forintos kiadást okoz, hogy – a tervek alapján – a községnek a területén keletkező szennyvízmennyiség arányában részt kell vállalnia az érdi szennyvíztisztító telep felújításában. (A program előírja, hogy a tisztítótelep kapacitását napi 2500 köbméternyire kell bővíteni.) Az 1,2-1,3 milliárdra rúgó összeg 20 százalékát az önkormányzatnak és a lakosságnak kell előteremtenie. A község 5600 állandó lakójára 110-140 millió forintos költség jut, amelyet – amennyiben az idén elnyerik a kormány-, illetve az ISPA-támogatást – 2002 és 2005 között kell kifizetniük.