Eltérő érdekek

 

Az Európai Unió keleti bővülése – mind a politikai-kulturális hagyományok, mind pedig a kereskedelmi és tőkekapcsolatok szempontjából – sokkal inkább szívügye Németországnak, mint Franciaországnak. Mindazonáltal még Berlin számára sem olyan nagy a térség gazdasági jelentősége, hogy a mihamarabbi és problémamentes csatlakozásért komolyabb erőfeszítést tegyen.

 

Keleti bővülésen sokan sokfélét értenek. A legtöbb esetben a vágyak és a realitások keverednek aszerint, hogy mely szakértő mely országoknak ad esélyt az Európai Unióba való első körös bejutásra. Ráadásul, az időtényező kegyetlenül meg tudja hazudtolni a mégoly megalapozott jóslatokat is: ha egy adott évben valamely tagjelölt előnyt szerez a többiekkel szemben, könnyen megeshet, hogy az egy-két év alatt semmivé foszlik. A kelet-közép-európai demokráciák és piacgazdaságok ugyanis még túlságosan fiatalok és törékenyek ahhoz, hogy stabil támaszt nyújthassanak a tartós gazdasági felemelkedéshez.

2001 tavaszán az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a keleti bővülés keretében – egy vagy több hullámban, de viszonylag szűk időintervallumon belül – nagyszámú országot fognak felvenni az Európai Unióba. Ezért jelen írásban mindazon kelet-európai országokkal számolunk, amelyeket – politikai berendezkedésük és gazdasági fejlettségük alapján – nem lehet eleve kizárni a tagságra esélyesek csoportjából. Az elemzés a következő nyolc országra terjed ki: Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Lettország és Litvánia. (A továbbiakban a Nyolcak.)

A Nyolcakba irányuló német és francia működőtőke-kivitel megoszlása (1994-1998)
	Németország		Franciaország
	Mrd ecu	%	Mrd ecu	%
Lengyelország	5,124	40,47	1,322	47,16
Csehország	3,741	29,55	0,451	16,09
Magyarország	3,191	25,02	0,863	30,79
Szlovákia	0,397	3,14	0,035	1,25
Szlovénia	0,091	0,72	0,120	4,28
Baltikum	0,117	0,92	0,012	0,43
Összesen	12,661	100	2,803	100
Forrás: COMEXT + saját számítások

Kereskedelmi szálak

A földrajzi közelség és a történelmi hagyományok miatt a Nyolcakat sokkal erősebb kereskedelmi szálak fűzik Németországhoz, mint Franciaországhoz. Az 1995-1999 közötti évek átlagában a térségbe irányuló német export (évi 30,1 milliárd ecu) közel hatszorosa, az onnan származó import (évi 26 milliárd ecu) pedig nyolcszorosa volt a franciának (rendre 5,2, illetve 3,3 milliárd ecu).

Bár a Nyolcak súlya még ma sem meghatározó a német, illetve a francia külkereskedelemben, a forgalom az utóbbi években dinamikusan növekedett.

A Nyolcakon belül a forgalom 75-80 százaléka a három legnagyobb partnerre: Lengyelországra, Csehországra és Magyarországra koncentrálódik. Megjegyzendő, hogy Franciaország számára a kis Szlovénia – a Renault-összeszerelés miatt – hasonló fontosságú, mint a térség közepes méretű országai.

A kereskedelmi kapcsolatok volumenét és dinamikáját illetően érdemes összehasonlítani néhány tagjelölt, illetve uniós ország teljesítményét. A statisztikák azt mutatják, hogy Németország számára a négy legfejlettebb tagjelölt ország (Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia) összességében ugyanolyan fontos export-, illetve beszerzési piac, mint a hasonló népességű, négy legelmaradottabb EU-tagország (Spanyolország, Portugália, Görögország és Írország). 1999-ben a német kivitel mindkét relációban 33-35, a behozatal pedig 28-30 milliárd ecu körül alakult. Ugyanakkor Franciaország számára a tagjelölt országok piaca jelentőségben messze elmarad az uniós tagországok piaca mögött. A különbség 1999-ben az exportnál hat-, az importnál pedig nyolcszoros volt.

A forgalom dinamikáját, azaz a kereskedelmi kapcsolatok fejlődését illetően a tagjelöltek (Szlovénia kivételével) egyértelműen megelőzik az összehasonlításba bevont EU-tagországokat. Kiemelendő Magyarország és Csehország teljesítménye, mivel – Lengyelországtól és Szlovéniától, valamint a vizsgált EU-országok többségétől eltérően – mind Németország, mind pedig Franciaország tekintetében gyorsabban növelték a kivitelüket a behozataluknál. Ebből arra lehet következtetni, hogy Csehország és Magyarország ma már nem csupán ígéretesen növekvő piacként, hanem megfelelő versenyképességű telephelyként is megállja a helyét.

Beruházói különbségek

Az EU 15 tagországa által a Nyolcakba kivitt működőtőke-állomány 1997-ben 26 milliárd ecure rúgott. Ennek 88 százalékán a térség három országa, Magyarország (8,12 milliárd ecu = 31 százalék), Csehország (7,67 milliárd ecu = 29,5 százalék) és Lengyelország (7,17 milliárd ecu = 27,5 százalék) osztozott. Németország részesedése a nyolc országban (38,45 százalék) összességében ötszörösen múlta felül Franciaországét (7,65 százalék). Ez az arány több mint tízszeres volt Szlovákiában, és több mint 25-szörös a Baltikumban. Szlovéniát ellenben – a kereskedelmi kapcsolatokhoz hasonlóan – Franciaország a tőkekivitelben is kitüntetett figyelemben részesítette: a német fölény a kis jugoszláv utódállam esetében kevesebb mint kétszeres.

1994 és 1998 között a Nyolcakban megvalósított német és francia működőtőke-befektetések lényegesen gyorsabb ütemben növekedtek, mint a térségbe irányuló export. Míg Németország esetében az export 115, a tőkekivitel pedig 162 százalékkal bővült, a francia adatok 145, illetve 428 százalékos növekedésről tanúskodnak. Ezekben az években a térségbe irányuló német működőtőke-befektetések (12,7 milliárd ecu) 4,5-szeresen haladták meg a francia invesztíciókat (2,80 milliárd ecu). A befektetések még az 1997-es állományadatoknál is nagyobb koncentrációt mutatnak: 94-95 százalékuk – a tőkevonzásban élenjáró – három országba, Lengyelországba, Csehországba és Magyarországra került. A három ország sorrendje 1997-hez képest megfordult: vitathatatlanul Lengyelország vált a legvonzóbb befektetési célponttá.

Miközben a statisztika szerint a Nyolcakba irányuló működőtőke-kivitel még a kereskedelmi forgalom bővülésénél is gyorsabban növekszik, nem feledkezhetünk meg mindeme eredmények viszonylagosságáról:

• a német működőtőke-kivitelen belül folyamatosan csökkent a térség jelentősége 1994 és 1998 között,
• a francia tőkeexporton belül pedig – az 1995-ös magyarországi energia- és gyógyszeripari privatizációtól, illetve az abban mutatott masszív francia részvételtől eltekintve – mindvégig az 5 százalékos szint alatt maradt.

Ezt azt jelenti, hogy a világ más térségeihez képest a kelet-közép-európai régió még a közvetlen közelében lévő tőkeexportőr országok számára sem kínál kiemelkedően attraktív beruházási lehetőségeket.

A Nyolcak súlya a német és a francia külkereskedelemben (%)
	1995		1999
	Export	Import	Export	Import
Németország	5,27	5,68	7,42	7,83
Franciaország	1,39	1,07	2,22	1,45
Forrás: COMEXT + saját számítások

Pénzügyi terhek

A kereskedelmi és tőkekapcsolatok alapján az a kép rajzolódik elénk, hogy az Európai Unió keleti bővítése sokkal inkább érdeke Németországnak, mint Franciaországnak. A statisztikák szerint a kereskedelmi forgalom és a működőtőke-befektetések terén egyaránt többszörös (4-8-szoros) német fölény alakult ki a térségben. Ugyanakkor a leendő tagországok integrálásához nyilvánvalóan anyagilag is hozzá kell járulniuk a mai tagországoknak. Ezen a téren pedig már nem érvényesül a jelöltek minél gyorsabb és minél teljesebb körű csatlakozásához fűződő német érdek, hiszen mint az EU legfőbb finanszírozója, valószínűleg Németország fogja viselni a bővülés pénzügyi terheinek döntő részét. Más szóval: míg a kereskedelem és a tőkemozgások szabadsága miatt Németországnak elemi érdeke minél előbb az EU-n belül tudni a számára oly fontos szomszédos piacokat (illetve telephelyeket), addig a tagfelvétellel járó pénzügyi terhek némiképp apasztják Berlin lelkesedését.

Németország az 1997-1999 között évente mintegy 10 milliárd ecuvel fizetett be többet az EU-büdzsébe, mint amennyit onnan visszakapott. Ez az összeg a GNP-je, azaz a bruttó nemzeti terméke 0,47-0,63 százalékával volt egyenlő. Franciaország – gazdasági súlyához és általános jólétéhez képest – Németországnál sokkal kisebb arányban veszi ki részét a közös politikák finanszírozásából. Miközben a francia GNP körülbelül a kétharmada a németnek, Párizs csupán évi 900 millió ecuvel fizet be többet a közös kasszába, mint amennyit onnan visszakap. Ez a német nettó hozzájárulásnak alig 8 százaléka.

A franciák viszonylag csekély mértékű nettó hozzájárulásában elsősorban az agrárpolitikai változások játszanak szerepet. A két ország hagyományosan eltérő mértékben részesült az EU agrártámogatásaiból. Az összegszerű különbség 1985-1989 között éves átlagban csupán évi 1 milliárd ecu körül mozgott, ám az 1992-es agrárreform óta 3-3,5 milliárdra ugrott. E jelenség mögött az egyes kultúrák szubvencionálása közötti arányváltozás áll. Azoknál a termékeknél, amelyek előállításában a franciák hagyományosan megelőzik a németeket, nőtt a támogatottság, ellenben ahol a németek megelőzik a franciákat – vagy legalábbis felveszik velük a versenyt – csökkent a támogatottság aránya.

A 2000-2006 közötti időszakra vonatkozó európai uniós költségvetési program, az Agenda 2000 tovább növeli a szántóföldi nagykultúráknak és a marhahústermelésnek fizetett közvetlen támogatások összegét, s az agrártámogatások középtávon (2003-2004-ig) folyamatosan növekedni fognak. Ennek a ténynek a fényében érthető, ha pénzügyi szempontból Németország rettegve tekint a keleti bővülés elé. Berlin attól tart, hogy miközben a relatív fejlettségbeli elmaradottságuk okán az újonnan csatlakozó országok nyilvánvalóan rengeteg strukturális dotációban fognak részesülni, még az agrárköltségvetésből is tetemes összegek várnak rájuk. És ennek az árát – de legalább 40-45 százalékát – Németországnak kell megfizetnie.

Berlin ezt mindenképpen szeretné elkerülni, s több területen is harcol financiális terhei növekedése ellen:

• egyrészt már az Agenda 2000 kapcsán egyértelművé tette, hogy a kelet-európai tagjelöltekre nem vonatkozhatnak az európai agrárpolitika általános szabályai,
• másrészt a bővülést igyekszik a közös költségvetés szabályainak a megreformálásához kötni.

A mezőgazdaságot illetően, Németországnak nem érdeke a kelet-közép-európai agrárszektor uniós pénzen való föltámasztása. A németek – a földrajzi közelség, a hagyományok, a gasztronómiai ízlés stb. okán – nagyon jó lehetőségekkel rendelkeznek ahhoz, hogy saját termékeikkel lássák el az új tagországok piacát a csatlakozás után. Az agrár- és élelmiszer-ipari termékeket (kombinált nómenklatúra 01-24 termékosztály) tekintve már ma is piacvezetők a térségben, s Magyarország kivételével mindenkivel pozitív a szaldójuk.

A közös európai büdzsé szabályainak megreformálását illetően a németek abból indulnak ki, hogy nyilvánvalóan nem lenne értelmes dolog, ha az egyes tagországok költségvetési nettó pozíciójában mutatkozó egyenetlenségeket a strukturális kifizetések megkurtításával orvosolnák, hiszen a strukturális pénzekkel éppen a fejlettségbeli különbségek eltüntetése, azaz szándékos redisztribúció a cél.

Maradnak tehát az agrárpénzek. A közös agrárpolitika (CAP) első 30 évében, a piaci támogatások 100 százalékos közösségi megfinanszírozásában az volt a logika, hogy a szubvenció hatását a Közösség minden termelője élvezte, nem csak azok, akiknek éppen kifizették. A magasan garantált átvételi árak ott is kifejtették hatásukat, ahol a piaci árak nem kerültek az adott szint alá, és nem került sor intervencióra. A CAP 1992-es reformja, valamint annak az Agenda 2000-ben való továbbfejlesztése révén azonban megváltozott az agrártámogatás logikája: 2000-ben a FEOGA-kifizetések 65, 2006-ban pedig már 75 százalékát a termelői közvetlen jövedelemtámogatások adják, melyek már nem általában garantálják az Unió termelőinek a jólétét, hanem konkrétan az adott országok gazdáit preferálják.

Ezen a ponton azonban erőteljesen divergálnak a német és a francia elképzelések. Az agrárpolitika és annak finanszírozása körüli érdekek – az EU keleti bővülésétől függetlenül is – folyamatosan ütköztek és ütköznek.

Néhány termék részesedése az EU agrárszubvencióiból (%)
	1988	1989	1990	1991	1995	1996	1997
Francia "erősségek":
Gabona, olajmag, fehérjetakarmány	29,4	25,7	31,2	31,7	43,6	41,6	43,0
Marhahús	8,9	9,4	7,8	7,0	11,7	16,5	14,0
Német "erősségek":
Tejtermékek	21,6	19,5	16,0	16,2	11,7	9,1	8,9
Sertéshús	0,8	1,1	0,7	0,8	0,4	0,3	0,4
Cukor	7,5	7,7	7,6	6,1	5,3	4,5	4,5
Forrás: EU Bizottság

Mezőgazdaság – konvergáló érdekek

Létrehozásakor a nyugat-európai integráció arra a hallgatólagos kereskedelmi alapvetésre épült, mely szerint a vámunió egyrészt a német ipar, másrészt a francia – illetve néhány termék esetében az olasz – mezőgazdaság előtt nyit pótlólagos piacra jutási lehetőségeket. Logikusan arra lehetett számítani, hogy idővel megnő a tagországokba irányuló francia mezőgazdasági export, s a közösségi termelés súlypontja egyre inkább az alacsonyabb határköltségű övezetek – döntően Franciaország – felé tolódik el. A valóságban azonban minden másképp történt.

Az agrárpolitika által kiemelten kezelt termékek (gabona, tej, marhahús) tekintetében "vámunió" helyett "ártámogatási unió" jött létre, melyben a termelők korlátlan mennyiségben termelhettek, magasan garantált árakon. A termelés nem csupán a költségelőnnyel rendelkező térségekben nőtt meg, hanem a Közösségben mindenütt, ahol az adott terméket fizikailag egyáltalán elő lehetett állítani.

Ebben a rendszerben igazából senki sem járt jól: a franciák nem jutottak termelési potenciáljukhoz méltó piacrészhez Európában; a németek (és az angolok) ugyan növelték az önellátottságukat agrárcikkekből, de ennek az árát a fogyasztóik és az adófizetőik állták. Előbbiek a magas élelmiszerárakban, utóbbiak az EU-n kívülre szoruló francia termékfölösleg (export) szubvencionálásában.

A nyolcvanas évek elején egyre égetőbbé vált az eladhatatlan készletek és a strukturális túltermelés problémája. A tagországok egyetértettek abban, hogy a CAP kiigazítások nélkül nem finanszírozható tovább. A fölöslegektől való megszabadulás módozataiban azonban már korántsem volt összhang. Elméletileg két megoldás kínálkozott:

• a garantált árak csökkentése, melynek révén a piacról kiszorulnának a túl drágán termelők,
• vagy a kínálat kvótákkal történő korlátozása.

A 80-as évek vitáiban a franciák a garantált árak csökkentése mellett érveltek. Számukra az volt a legfontosabb, hogy a nemzetközileg tagadhatatlanul versenyképes mezőgazdaságuk minél több exportálható árut állítson elő, s azt korlátlanul teríthessék az EU-n belül és kívül. Egy árliberalizáció visszatérést jelentett volna az integráció kezdeti elveihez, azaz a vámunióhoz, melyben a termelés a legrentábilisabb körzetekben koncentrálódik.

A németek azonban féltek az árversenytől, mert agrárszektoruk döntően a kis családi parasztgazdaságokra épült. Ezek életben tartását szociális szempontból is fontosnak tartották, és minden eszközt megragadtak a támogatásukhoz. A szerkezetváltás lassítása érdekében a jogi személyiségű társaságokat például eleve ipari üzemnek tekintették, s kizárták őket az agrártámogatásokból. A német érdekérvényesítés sikereként került sor 1984-ben az európai tejkvóták bevezetésére.

Az agrárpolitikával kapcsolatos német-francia szembenállás érezhetően enyhült a 80-as évek végétől. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az újraegyesítéssel gyökeresen megváltozott a német mezőgazdaság szerkezete. Az új tartományokban a nagybirtokok komoly fejlődési potenciállal rendelkeztek, amit bűn lett volna kihasználatlanul hagyni. Amennyiben fennmaradt volna a gazdaságok mérete szerint diszkrimináló korábbi nyugatnémet támogatáspolitika, úgy annak az új tartományok agrárövezeteiben tömeges munkanélküliség és a művelt terület jelentős visszaszorulása lett volna a következménye. Ezt a Kohl-kabinet nem vállalhatta föl.

Az élet a politikusokat igazolta: a minőségi okokból visszaszoruló állattenyésztés helyett egyre inkább a nagy szántóföldi kultúrákra specializálódó keleti nagybirtokok ma már felveszik a versenyt a termelékenység és a profitabilitás terén a nyugati gazdaságokkal.

Eközben a francia agrárpolitika sem maradt érintetlen, mely a korábbinál jóval nagyobb súlyt fektet a mezőgazdaság szociális aspektusaira. A nemzeti hatáskörben megítélhető támogatásokat ma már a társadalom számára nyújtott szolgáltatásokhoz kötik. Ilyen szolgáltatás lehet:

• a vidéki munkahelyteremtés, illetve -megőrzés;
• a természeti források megóvása;
• a környezetgazdálkodás;
• a vidéki körzetek fejlődéséhez való mindennemű hozzájárulás.

A franciák újfajta érzékenysége a mezőgazdaság tájfenntartó jellege iránt abból a felismerésből fakad, hogy a kizárólag a hatékonysági szempontok szerint működő agrárpolitika, közép- és hosszú távon, jelentős körzetek teljes elnéptelenedését és a vidéki táj elvadulását okozná – Franciaországban sokkal inkább, mint a sűrűn lakott Németországban.

A francia és a német agrárpolitika közeledése tette végső soron lehetővé a közös agrárpolitika 1992-es, majd 1999-es megreformálását. Ezek a reformok egyszerre tartalmazzák a garantált árak csökkentését és a kínálat korlátozását. Az új agrárpolitika nem pusztán politikai kompromisszum eredménye, de az érdekek fentebb bemutatott változását is tükrözi. Az Agenda 2000 tárgyalásakor Franciaország már Németországgal együtt szavazott például a tejkvótarendszer életben tartása mellett.

Napjainkban sajnos nem csupán a folytatandó agrárpolitika tekintetében, de a keleti bővüléssel kapcsolatban is elég egyértelműen konvergálnak a német és a francia érdekek. Berlin és Párizs egyetért abban, hogy a csatlakozással nem indulhat meg a keleti mezőgazdaság – uniós támogatásokon alapuló – korszerűsítése. Ehelyett inkább maguk szeretnék ellátni ezeket a piacokat, kivéve néhány olyan termék esetében, amely valami miatt fontos az EU-nak (fehérjetakarmány, tradicionális, tájjellegű termékek).

A politikusok persze nem így fogalmaznak. A "hivatalos" verzió szerint a csatlakozással az új tagországokban a termelői árak növekedni fognak. Ha a gazdák még megkapnák az EU-ban szokásos támogatásokat is, akkor a magasabb árak és a közvetlen szubvenciók együtt rendkívül megnövelnék a termelési kedvet. Minthogy azonban a kereslet a legoptimistább előrejelzések szerint sem tartana lépést a kínálattal, az új tagországok éppen azon termékekből növelnék az eladhatatlan készleteket, amelyek a legtöbb finanszírozási gondot okozzák az EU-nak, azaz lényegében az EU adófizetőinek.

Az elmélet ott sántít, hogy a kelet-európai mezőgazdaság bármily bőkezű finanszírozás mellett sem lenne képes a kínálat gyors növelésére. A rendszerváltozás óta – a beruházások elmaradása miatt – jelentősen leromlott a termelőtőke (épületek, gépek, föld) állapota, és a humántőke sem a régi. Egyes országokban (így Lengyelországban) az elaprózott birtokszerkezet is gátolja a fejlődést. A Nyolcak egyidejű csatlakozása esetén egyedül a magyar (és esetleg a cseh) gabonatermelésnek lenne esélye az átlagot meghaladó növekedésre.

Az 1999 márciusában elfogadott Agenda 2000 mindenesetre egyértelművé tette, hogy a kelet-európai tömegtermékek előállításához a jelenlegi tagok nem kívánnak az egyenlő jogok megadásával asszisztálni. A dolgok jelenlegi állása szerint a csatlakozó országok nem kapnák meg a FEOGA-kifizetéseknek 2006-ban már mintegy 75 százalékára rúgó, úgynevezett közvetlen támogatásokat. Ráadásul a termelési kvóták kiosztásakor – az érvényben lévő közösségi jogtól eltérően – nem a 80-as évek végi, hanem a 90-es évek végi termelési szintekből indulnának ki. Vagyis az új tagországokra nézve nem működne a keletnémet tartományok mezőgazdasági potenciáljával kapcsolatban megmutatkozott aggodalom és szolidaritás.

A német és francia politika abban is együttműködik, hogy megpróbálja elhitetni a tagjelöltekkel: a saját érdekükben is szükség van átmeneti szabályozásra, hiszen a támogatásokat csak bizonyos minőségi mutatóknak megfelelő termékekre és pontosan vezetett (gazdálkodói egységenként számba vett) statisztikák alapján lehetne elnyerni. Megannyi terület, ahol a tagjelöltek még messze vannak az Unió színvonalától. Ahogy közeledik a csatlakozás dátuma, úgy fognak felerősödni a keleti mezőgazdaság minőségi hiányosságait és intézményi elmaradottságát bemutató nyugati elemzések. Csakhogy az Unión belül sem mindenütt egyforma a termelés és az intézményrendszerek színvonala. Ki ne hallott volna a szubvenciós pénzekkel való csalásokról vagy az egyre több gondot okozó állatbetegségekről?

Az átmeneti időszak valódi célja annak az évi néhány milliárd eurónak a megspórolása, amelynek segítségével a keleti mezőgazdaság esetleg kilábalhatna a majd két évtizede tartó válságából. A nyugati szűkkeblűség és rövidlátás azonban megbosszulhatja magát, hiszen a fejlődésben megakadó kelet-európai agrárvidékek hosszú távon jelentős támogatásra fognak szorulni az EU strukturális alapjaiból, s az elszegényedés éppen azt a jelenséget fogja felerősíteni, amitől Nyugaton a legjobban tartanak: a migrációt.

Somai Miklós

A kelet- és a nyugatnémet tartományok mezőgazdaságának összehasonlítása (1998)
	Új tartományok	Régi tartományok
Gazdaságok száma	31 997	483 002
Átlagos farmméret (ha)	175	24
Bérelt föld aránya (%)	91,1	48,1
Foglalkoztatottak száma	114 500	1 116 500
Egy tehénre jutó tejhozam (kg/év)	6 430	5 560
Őszi búza termésátlag (100 kg/ha)	60,6	61,2
CAP közvetlen támogatás (DEM/ha)	728	572
Profit + munkabér (DEM/munkaegység)	44 500	37 900
Forrás: Agriculture in Germany, S. Tangermann (2000)