Argentína tíz éve döntött gazdaságának megreformálása mellett, és sok szempontból követendő példát teremtett. Az eredmények azonban kétségesek, s komoly kihívást jelentenek a közel másfél éve hivatalba lépett kormányzat számára.
Az argentin gazdaság a századfordulón még a világ élvonalába tartozott, az első világháború és a gazdasági világválság után azonban lecsúszott a fejlődő országok közé. A korábban elsősorban mezőgazdasági termékek (marhahús, gabona) exportjából élő ország – sok másikhoz hasonlóan – a befelé fordulást, az importhelyettesítő gazdaság kiépítését, az önellátást választotta.
Amikor Argentína 1976-ban ismét megnyitotta kapuit a külvilág felé, szembesülnie kellett az elkerülhetetlen változtatással együtt járó problémákkal. Ekkor döntött az importvámok csökkentéséről, remélve, hogy a külhoni konkurencia kedvezően befolyásolja majd a hazai vállalatok hatékonyságát, versenyképességét. Mivel a szűkös belső forrásokat a fejletlen ipar fejlesztésére fordították, a korábban világszínvonalú mezőgazdaság elvesztette pozícióit. (Igaz, az ország a világ első számú termelője maradt egyes mezőgazdasági termékek esetében, s máig a világ vezető exportőre szója- és napraforgóolajból, napraforgómagból, körtéből és mogyoróból.) Ugyanakkor az ipar, mely védett piacon fejlődött, felkészületlenül állt a világpiacon edződött versenytársakkal szemben.
A nyitást követő években megindult az ország adósságállományának növekedése, nagymértékben csökkent az ipar hozzájárulása a nemzeti össztermékhez (egyharmadról egynegyedre esett vissza). Ez a tendencia kisebb mértékben bár, de a nyolcvanas években is folytatódott. A növekvő állami kiadások (amelyekkel elsősorban a nyereséges működésre képtelen állami vállalatok veszteségeit fedezték), a bérek emelkedése és a beáramló külföldi tőke következtében felgyorsult az infláció, és a nyolcvanas években már az évi 1000 százalékot is meghaladta. 1983-tól 1991-ig rendre elbuktak a pénzromlás letörésére irányuló akciók, bár többször is sor került új pénz bevezetésére.
Az ország adósságállománya a nyolcvanas évek végére az 1976-os érték ötszörösére emelkedett, ami a bruttó hazai össztermék 75 százalékának felelt meg. Ez az arány jellemezte a harmadik világ országait, miközben Argentína a latin-amerikai földrészen már ekkor is magas GDP-vel rendelkezett. A gazdasági problémákat fokozta – többek között a külföldi befektetések alacsony szintje miatt –, hogy az országot 1983-ig katonai junta irányította. A Falkland-háború ugyancsak visszavetette az ország külkapcsolatait.
| Az argentin gazdaság főbb mutatói | ||||||
|---|---|---|---|---|---|---|
|
1995 |
1996 |
1997 |
1998 |
1999 |
2000* |
|
|
GDP (%) |
–2,9 |
5,5 |
8 |
3,9 |
–3,1 |
1,7 |
|
Infláció (%) |
1,6 |
0,1 |
0,3 |
0,7 |
–1,8 |
–0,6 |
|
Munkanélküliség (%) |
17 |
17 |
15 |
13 |
14 |
15 |
|
Export (Mrd USD) |
20,9 |
23,8 |
26,4 |
26,4 |
23,3 |
26,3 |
|
Import (Mrd USD) |
20,1 |
23,7 |
30,4 |
31,4 |
25,5 |
n. a. |
|
Adósságállomány (Mrd USD) |
98,5 |
109,7 |
124,8 |
140,7 |
144,7 |
160 |
| * becsült adatok | ||||||
A Menem-éra
A nyolcvanas éveket Argentínában – amint Latin-Amerika egészében – elveszett évtizedként emlegetik. Az ország csak a következő évtizedben, Carlos Saúl Menem elnöksége idején indult el a felzárkózás útján. Menem elsődleges célja az infláció letörése, az állam szerepének visszaszorítása, a privatizáció beindítása és a vámok csökkentésével a piaci folyamatok erősítése volt.
Az inflációval kapcsolatos kezdeti erőfeszítések sikertelenek voltak annak ellenére, hogy rögzítették az árakat és a béreket, s igyekeztek korlátozni ezek változását a munkavállalók, az üzleti szféra és a kormányzat közötti megegyezéssel. A helyzet csak akkor változott meg, amikor 1991-ben Domingo F. Cavallót nevezték ki gazdasági miniszterré. Az általa kidolgozott törvény a dollárhoz kötötte az argentin peso árfolyamát (egy dollár = egy peso). A központi banknak az árfolyam fenntartása érdekében a hazai monetáris bázisnak megfelelő mennyiségű dollárral kellett rendelkeznie. A pénzintézetet a kongresszus felügyelete alá helyezték, így megszűnt annak lehetősége, hogy a bankot a kormány a költségvetés finanszírozására használja. Ezzel végre sikerült megfékezni az inflációt. Míg 1989-ben a drágulás üteme megközelítette az 5000 százalékot, addig 1991-ben 84, a következő évben pedig már csak 17,5 százalékos volt.
Ezután indult el a privatizáció, ami 1996-ig kilencven százalékban lezajlott, s közel 26 milliárd dollár külföldi tőke beáramlását eredményezte. Magánkézbe kerültek a vasutak, a kikötők, az olajipari vállalatok, a petrolkémiai üzemek, a repülőtársaságok, a telekommunikáció, néhány bank és az infrastrukturális szolgáltatások jó része (utak, csatornahálózatok). A stabilizálódó gazdaság vonzereje abban is megmutatkozott, hogy a nyolcvanas évek alatt külföldre vitt argentin tőke (közel 50 milliárd dollár) tetemes része visszaáramlott az országba.
A költségvetési hiányt érezhető módon csökkentette a privatizáció. Nőttek a bevételek, s mérséklődtek az állami vállalatoknak nyújtott támogatások (hitelek, transzferek, adókedvezmények), amelyek a nyolcvanas évek végére elérték az évi 10 milliárd dollárt (ez a GDP 7 százalékának felelt meg).
A dereguláció hatására javult a szolgáltatások minősége, sok esetben mérséklődtek az árak. A szállításban például 1990-1994 között a belső hajózási útvonalakon 30, míg az óceánparton esetenként 50 százalékos árcsökkenés is végbement. Ugyanakkor a telekommunikáció terén ez még várat magára – igaz, a korábbi néhány éves várakozási idő helyett két hét alatt vonalhoz lehet jutni.
A stabilizációval párhuzamos gazdasági reform elsődleges célja a gazdasági nyitás, a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése volt. Ezért az átlagos vámtarifa az 1989-es 22,3-ról 1995-re 11,6 százalékra csökkent, a leggyakoribb ráta 10 százalékos volt.
1991-ben írták alá az asuncióni egyezményt, amellyel létrejött a Mercosur (Mercado Común del Sur). A térség országai közötti szabadkereskedelmi egyezmény (tagjai Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay, társult tagja Bolívia és Chile) 1995-ben lépett életbe. Ekkorra a termékek 95 százaléka vámmentesen áramlott a tagországok között (erre a szintre az EU 1957 és 1968 között, 11 év alatt jutott el), és a tagországok egymás közti kereskedelme közel 300 százalékkal nőtt. (A tömörülés 2000 márciusában szabadkereskedelmi egyezményt kötött az EU-val, amely 2007-ig fokozatosan lép életbe.)
Argentína exportjának egyharmada irányul a Mercosur-tagországok valamelyikébe, míg importjának negyede származik onnan. Ez elsősorban Brazíliát jelenti, hiszen részesedése az előbbiből 80, utóbbiból 90 százalékos.
A külföldi közvetlen tőkebefektetések ugyancsak fellendültek a kilencvenes években. Míg az előző évtizedben éves átlagban mindössze 322 millió dollárt fektettek be a külföldi cégek Argentínában, addig ez 1990-1996 között már több mint másfél milliárd dollárt tett ki. A növekedést előmozdította a jól képzett munkaerő megléte. Argentínában az egyetemet végzettek aránya világviszonylatban is kimagasló. Jelenleg a népesség 3,2 százaléka jár egyetemre, míg Olaszországban 2,8, Japánban 2,3, Brazíliában 1 százalék.
A potenciális külföldi tőkeforrásokért folyó versenyben kétségtelen előnynek számítottak a megerősödő regionális kapcsolatok, a Mercosur életre hívása. Ennek révén az Argentínában befektető vállalatok – az EU, az Egyesült Államok és Japán után – a világ negyedik legnagyobb gazdasági egységének piacára juthatnak be, ahol több mint 200 millió potenciális vásárló él. Mindezen tényezők következtében 1990-1994 között az argentin gazdaság mintegy 30 százalékkal növekedett, amit ebben az időszakban csak Kína és Thaiföld múlt felül.
A gazdasági fellendülés hozzásegítette Menem pártját (a peronista Partido Justicialistát) az alkotmány módosításához, amivel lehetővé vált az elnök másodszori jelölése. 1995-ben újraválasztották Carlos Saúl Menemet. Ebben szerepet játszott a mexikói tequila"-válság, amelynek árnyékában a választók úgy érezték: nem engedhetik meg maguknak, hogy leváltsák a gazdasági téren eredményesnek tűnő kormányt. Az 1999-ig tartó második periódus azonban már korántsem tekinthető olyan sikeresnek.
| VÁLASZTÁSOK UTÁN Argentínában az 1999 októberében tartott választások az elmúlt tíz évben kormányzó Carlos Saúl Menem pártjának vereségét hozták magukkal. A választók többségének elégedetlenségében közrejátszottak a kifulladt gazdasági reformok, az egymást követő külső sokkok, a szürkegazdaság térnyerése – ebből adódóan az adóbevételek visszaesése – és a felső körökben zajló korrupció. A választások győztese, Fernando de la Rúa korrupcióellenes csoportot állított fel, egymás után indulnak vizsgálatok korábbi miniszterek, magas rangú kormányhivatalnokok, a volt elnök személyes barátai ellen. (Egy 1997-ben meggyilkolt sajtófotós halálát is kapcsolatba hozzák az előző rezsimmel.) Elégedetlenség kísérte a privatizációt is. Bár az összbevételt tekintve sikeresnek tűnt a folyamat, azonban több döntést kétkedéssel, bírálattal fogadtak az argentinok. Például a privatizált autópályákon a díjak több mint 50 százalékkal magasabbak, mint a környező országokban, az új telefonhálózat-tulajdonosok pedig kilenc évre monopolhelyzetet élveznek. Bár olcsóbb lett az elektromos áram, azonban a rendszer fenntartására keveset költenek az új tulajdonosok, így fontos körzetek maradtak áram nélkül, többször akár egy egész hétre. A korrupció letörése mellett tehát az új kormányzatnak felül kell vizsgálnia az ellenőrző jogkörrel rendelkező állam szerepét. |
Kihívások kora
1995 és 1999 között többször is úgy tűnt, hogy az argentin kormány megnehezítette saját helyzetét azzal, hogy ragaszkodott a peso értékének dollárhoz kötéséhez. A szűk mozgástér ugyanis hátrányos a kedvezőtlen világpiaci változások, a leértékelési hullámok, a tőkekivonások idején. Ezekben az években Mexikóban (1995-ben), Délkelet-Ázsiában (1997-ben), Oroszországban (1998-ban) s Brazíliában (1999-ben) következett be pénzügyi válság. A mobil, spekulációs tőke kimenekült ezekből az országokból, elhalasztották a közvetlen tőkebefektetéseket, és a nemzetközi tőkepiacokon csak magas kamattal lehetett kölcsönökhöz jutni.
Bár Argentína is fokozott kockázatú" besorolást kapott a nagy befektetési alapoktól, azonos kategóriába került az említett országokkal, azonban bebizonyosodott, hogy a peso és a dollár közötti kapcsolat fenntartása erősíti a befektetők bizalmát. Ennek köszönhetően alacsonyabb kamatra kapott hitelt, mint azok az országok, ahol a leértékelés veszélye fennállt.
Ugyanakkor fokozatosan romlott az ország versenyképessége. A peso erős maradt (sőt a dollár erősödése következtében tovább erősödött), így az argentin termékek tovább drágultak. Ebből a szempontból a mexikói mellett elsősorban az 1999. januári brazil leértékelés (a real több mint 40 százalékot vesztett értékéből) okozott és okoz jelenleg is problémákat az argentin exportőröknek. Az argentin termékek nehezen bírják a versenyt az olcsóbb brazil árukkal a harmadik piacokon, másrészt – és ez még nagyobb súllyal esik a latba – a brazil piacon is ellehetetlenültek, ahol 1998-ban az argentin export több mint 30 százaléka talált gazdára.
Az exportőrök a hatékonyság növelésével és a külpiacok diverzifikációjával igyekeztek megtartani pozícióikat. Az újabb értékesítési terepek felkutatása és meghódítása során felmerült a Magyarországgal folytatott, meglehetősen alacsony szintű kereskedelmi kapcsolatok élénkítésének lehetősége is. Ebben természetesen hazánk is érdekelt, ezért komoly tárgyalások folynak a kapcsolatok továbbfejlesztéséről. Mivel jelenleg mind az export, mind az import általában az évi 1-2 millió dolláros szinten mozog, van hova fejlődni". Hozzánk Argentínából leginkább tőkehal és gyümölcs érkezik, míg mi vegyi árukat, autóipari alkatrészeket és a Tungsram termékeit tudjuk ott eladni.
A kilencvenes években az ipar termelékenysége 3 százalékkal nőtt. A teljes exportbevétel 1999-ben ugyan 15 százalékkal elmaradt az előző évitől, ennek azonban mindössze 13 százalékáért okolhatók az alacsonyabb árak. A Brazíliába irányuló export két százalékkal csökkent, vagyis az egyéb piacokon sikerült többet eladni. A 90-es évek második felében a bruttó hazai termék mindössze 5 százaléka származott a mezőgazdaságból, 33 százaléka az iparból, és 62 százaléka a tercier szektorból, azaz a szolgáltatásokból.
1999-ben Argentína GDP-je három százalékkal csökkent, ám az év utolsó negyedében már növekedésnek indult, és ez így maradt 2000-ben is. Kedvező körülmény volt Brazília meglepően gyors talpra állása, stabilizálódása, csakúgy mint a kiegyensúlyozott világgazdasági folyamatok. Enyhült a befektetők bizalmatlansága a feltörekvő országok iránt, részben visszaáramlott a külföldi tőke, amit előmozdított az októberi választások eredménye is.
A GDP visszaesése következtében mérséklődtek az adóbevételek, a magasabb nemzetközi kamatlábak pedig növelték az adósságállománnyal kapcsolatos kiadásokat. A kormányzati deficit a GDP 2,5 százalékára, az 1998-as érték duplájára nőtt. Mivel 2000-re a GDP ötszázalékos növekedése esetén is 3 százalékos hiányt prognosztizáltak, 1999 decemberében szükségessé vált a költségvetés átalakítása. Az új kormányzat megállapodott a 23 provinciával arról, hogy 2000-ben és 2001-ben a törvényben rögzített szövetségi transzfereknek csak a minimumát kapják meg. Sikerült elérni azt is, hogy a provinciák erőteljesen csökkentsék kiadásaikat. A bevezetett adóreform újabban úgy rendelkezik, hogy a megnövekedett adóbevételek nem a provinciákhoz, hanem közvetlenül a szövetségi adminisztrációhoz folynak be. A büdzsé átalakítása során fontos szempont volt az is, hogy hatásait legkevésbé az alacsonyabb jövedelmű rétegek érezzék meg.
Mindezen törekvések ellenére 2000 novemberében a szakszervezetek kezdeményezésére általános sztrájk bontakozott ki, egyértelműen jelezve az elégedetlenséget az új kabinet első évének gazdasági tevékenységével kapcsolatban. Bár 2000-ben összességében 1,7 százalékkal nőtt a GDP, az előző évi csökkenést figyelembe véve ez inkább stagnálásnak tekinthető. Ráadásul a kormány korábban 5 százalékot ígért. A munkanélküliség újra elérte a 15 százalékos szintet, a munkahelyüket megtartók jelentős része pedig fizetésének csökkentését volt kénytelen elviselni.
A nem túl biztató eredmények és a belső bizonytalanság hatására kérdésessé vált, hogy az ország 2001-ben képes lesz-e adósságai törlesztésére (közel 30 milliárd dollár visszafizetése esedékes az idén). Az IMF, megelőzendő a pánik kialakulását, egy csaknem 40 milliárd dolláros gyorshitelt hozott össze Argentína számára. Ez ugyan tovább növeli az ország eladósodottságának mértékét, azonban rövid távon szükség volt rá a befektetők megnyugtatása érdekében.
A csekély növekedés és az IMF-hitelhez kapcsolódó szigorú elvárások következtében tovább kellett szűkíteni a költségvetés kiadási oldalát. Emiatt azt tervezik, hogy szinte teljesen befagyasztják a provinciák felé történő kifizetéseket, 5 évvel (65 évre) emelkedik a nők nyugdíjkorhatára, s az adóbehajtás hatékonyságának növelése érdekében magánkézbe adják egyes adófajták beszedését.
2001 tehát még az előzőnél is nehezebb évnek ígérkezik Argentína számára. Az egyetlen biztató jel – furcsa módon – az amerikai gazdaság lassulása. Ez ugyanis – maga után vonva a nemzetközi kamatlábak csökkentését s a dollár árfolyamának esését – jótékony hatással lehetne az argentin gazdaságra.
Argentína sorsát közép- és hosszú távon a lakosság képzettsége, a humán erőforrás milyensége fogja meghatározni. A felsőfokú képzettségűek arányát illetően – amint arról már szó esett – Argentína helyzete jó, Latin-Amerikában pedig kifejezetten előnyös. Az oktatási eredmények azonban nem tarthatók fenn a GDP növekedése nélkül (Argentínában jelenleg a GDP 5 százalékát fordítják oktatási célokra).
Társadalmi helyzetkép
Az iskolatermek, az egyetemi előadók jelenleg zsúfoltak, az oktatók jelentős része mellékállásban dolgozik, mivel nem képes megélni oktatói fizetéséből. Sok fiatal azért jelentkezik egyetemre, hogy elkerülje a munkanélküliséget. Az ötéves kurzusok végére a jelentkezők 60-70 százaléka lemorzsolódik a pénzügyi nehézségek miatt. A szegénység romboló hatása azonban már sokkal korábban is jelentkezik. Bár 15 éves korig tart a tankötelezettség, sok család iskola helyett dolgozni küldi a gyermekeket. A Világbank értékelése szerint az ország lakosságának jelenleg 29 százaléka (a gyermekek 43 százaléka) él szegénységben (tíz éve ez az arány 22 százalék volt), ami széles társadalmi rétegek számára teszi lehetetlenné a felemelkedést.
Fernando de la Rúa 1999 decembere óta hivatalban lévő kormánya azt ígéri, hogy egy százalékkal növeli a GDP-ből oktatásra fordított összeg arányát. Nagy reményeket fűznek az oktatási rendszer hatékonyságának fokozásához is, aminek részeként egyharmadára kívánják lefaragni az adminisztrációs költségeket.
Az ország jövője szempontjából kardinális kérdés a regionális integráció, a Mercosur jövője is, ami meghatározó a külföldi tőkebefektetések folytatódása és az export növelése szempontjából. Ez azonban elképzelhetetlen a termelékenység, a hatékonyság javulása nélkül, különösen a szolgáltató szektorban.
Buzás Sándor| A MERCOSUR JÖVŐJE 1999 januárjában a brazil real leértékelődése felborította a Mercosuron belüli erőviszonyokat. Ennek oka a szervezet második legnagyobb tagországának, Argentínának a többiektől eltérő árfolyam-politikája volt, amit a Mercosur intézményi rendszere nem volt képes kezelni. Ennek következtében 1999 első felében kisebb kereskedelmi háború alakult ki Argentína és Brazília között. Az előbbi védővámokkal védekezett a dömpingárunak minősített brazil termékek beáramlása ellen, míg az utóbbi a szabadkereskedelmi egyezmény figyelmen kívül hagyása miatt tiltakozott, és ellenlépésekkel fenyegetőzött. A vita végül a WTO elé került, megkérdőjelezve a Mercosur létét. Úgy tűnt, a térség legfontosabb és legígéretesebb gazdasági tömörülése összeomlik, de legalábbis kiüresedik a domináns tagját sújtó pénzügyi válság leépítő hatása következtében. Az 1999 októberében tartott argentin választások után gyors és erőteljes lépésekre volt szükség a gazdasági problémák ellensúlyozására. Elnöki szintű tárgyalásokra került sor, amelyeken kialakult a Mercosur újraindításának" koncepciója. Megerősítették a korábbi elveket és célokat, s döntöttek arról, hogy 2000 végére egy-egy kivételtől eltekintve létrehozzák a külső vámok egységes rendszerét. Közös kereskedelempolitikai eszközök és elvek kidolgozását is elhatározták a tagországok külső piacokon való versenyképességének fokozása érdekében. Ami a távolabbi célokat illeti, lépéseket tesznek a közös piac létrehozása érdekében, elsősorban a szolgáltatások piacán és a közbeszerzések területén. Az integráció további mélyülése közös pénz bevezetésével folytatódna a gazdasági mutatók és a gazdaságpolitikák közeledését követően. Ezzel párhuzamosan fejlesztik az egyeztetések, a vitás kérdések kezelésének intézményi kereteit is. |