A nyolcvanas évek elejétől a közélet állandó szereplője. A nevéhez fűződik az első adóreform, a személyi jövedelemadó és a kétkulcsos áfa bevezetése. A rendszerváltást követő pénzügyi stabilizációt meghirdető Kupa-program szakmai körökben a mai napig beszédtéma. Pénzügyminisztersége idején fogadta el a parlament az államháztartási törvényt, a csődtörvényt, a pénzintézeti és a számviteli törvényt. Véleményére a sajtó mindig kíváncsi. Öntörvényű, kitartó. A korrupció, a mellébeszélés esküdt ellensége.
Hogy érzi magát? Nem lett még elege a politizálásból?
Fiatal koromban azon tűnődtem, vajon megélem-e az ezredfordulót, mert ha igen, akkor – legalábbis az akkori törvények szerint úgy látszott – 2001-ben elmehetek nyugdíjba. Ez persze ma nem foglalkoztat, de az ezredforduló tanújának lenni nagyszerű érzés. A politika azonban lehangoló, majdnem reménytelen. Manapság nem jó politizálni. Az ember elmondhatja a véleményét, de nincs túl sok értelme. Meg egyébként is keveset beszélhetek.
A kétperces parlamenti felszólalásokra céloz?
Ez is ócska trükk.
Szerintem nincs oka panaszra, mert a parlamenten kívül rengeteg lehetőség kínálkozik arra, hogy kifejtse a nézeteit.
Hálás is vagyok a sajtónak, a médiának, csak az a baj, hogy hiába mondom el, amit gondolok, amit látok, a mélybe hull. Ez egy idő után dühítő, mégsem fogom be a szám, annak ellenére, hogy a kormánykoalíció rá se hederít. A mezőgazdasági bizottságban több a mozgástér, de a fő kérdésekben ott is szigorú fegyelmet követelnek meg a kormányerők a képviselőiktől, akik hiába gondolnak a lelkük mélyén mást, az előre egyeztetett álláspontra szavaznak. Nem is értem, hogy értékes, értelmes emberek miként tudnak marhaságokat képviselni. Na de ez a politika. Rengeteget tanultam belőle. Az elmúlt tíz év alatt, s különösen a közelmúltban tapasztaltam, hogy ha valaki a politika közszereplőjévé válik, a szakma – legyen az a pénzügypolitika vagy a mezőgazdaság – legalapvetőbb szabályait is az ésszerűséggel ellentétes módon értékeli.
Vannak-e azonosságok az 1991-94 közötti időszak és az 1998-as választások óta tartó parlamenti munkában, vagy inkább a különbségek a jellemzőbbek?
Nem volt ilyen durva személyeskedés, mint mostanság. Értékekről, megoldandó kényszerhelyzetekről vitatkoztunk, és volt ugyan hátrafelé mutogatás, elhangzottak sértő szavak, de messze nem olyan bántók, megalázók, erőfitogtatók, mint ami ma jellemző leginkább a televíziós közvetítések alatt. Mert amúgy a háromhetente ülésező parlamentben, a folyosókon szinte semmilyen kommunikáció nincs a szemben álló felek között. Ahogyan az ülésterem karéja kettévágja a társaságot, az egyik fele a Duna-parti oldalon, a másik a Kossuth Lajos tér felé eső folyosón csoportosul, s ha a büfében véletlenül összefutnak, akkor sem állnak le egymással beszélgetni. Rossz kimondani, de ez a parlament nem demokratikus, sem a stílusa, sem a kultúrája. Itt minden erőből történik, és a szűken vett szakmai felvetésekre, interpellációkra is személyeskedő válasz érkezik, és akár akarjuk, akár nem, így gyártjuk a törvényeket. Azért ez korábban nem volt jellemző.
Közvetlenül a MIÉP-es képviselők mögött ül. Szokott-e Csurka Istvánnal beszélgetni?
Keveset. A parlamentben ő nem egy beszélgetős típus. Mennydörög.
Néha ön is.
Igen, mert ezt az oldalbabökős humort nem bírom elviselni, s ha valami ellen az igazságérzetem tiltakozik, annak hangot is adok. Van néhány téma – mint a költségvetés, az adózás, a szőlészet, borászat – amire különösen odafigyelek. Sikernek érzem, hogy a szőlészetről és borászatról szóló törvényjavaslathoz Zsikla Győzővel együtt benyújtott módosító indítványunkat a képviselők úgy szavazták meg, hogy a kormány nem támogatott bennünket. Ez a kivétel, mert az a jellemző, hogy az ellenzéki javaslatokat erőből lesöprik, vagy ha azokból valami mégis megtetszik, akkor azt átveszik, és kormánypárti javaslatként jelenítik meg. A fideszesek nem akarják tudomásul venni, hogy az ellenzék, és különösen az MSZP, a választók számaránya alapján a népesség nem elhanyagolható részét képviseli, akiket figyelmen kívül hagyni több mint tiszteletlenség. Az pedig elfogadhatatlan érv, hogy azért, mert demokratikus módon kerültek a hatalomba, mindent le is kell nyelni tőlük.
Számított erre?
Nem, sőt nagyon bántott az, ami történt, történik. Úgy gondoltam, hogy a rendszerváltó "öregek" után jönnek a fiatalok, akik ésszel és tisztességgel vezetik majd az országot. Ehelyett mit kaptunk? Agresszív stílust és annak a filozófiának a felerősödését, hogy semmi se maradjon olyan, mint 1998 előtt volt. Se a kormányzati struktúra, se az intézményi rendszer, se semmi, és nem látom be, hogy ennek mi az értelme.
Milyen készségek, strukturális, jogszabályi változtatások kellettek ahhoz, hogy létrejöhessen a jelenlegi központosított hatalmi rendszer és politikai stílus?
Válasszuk ketté a témát. 1998 májusában, a kormányzás elején, Stumpf István kancelláriaminiszter kifejtette, és 2000 decemberében Kéri László politológus könyvének bemutatóján megismételte: az volt minden előző kormány hibája, hogy a pénzügyminiszter árnyék-miniszterelnökként kezelte a kormányfőt, és a pénzügyi, gazdasági döntések meghozatalában át akarta venni az irányítást. Ezt kellett megakadályozni a kancellária-rendszerrel, a referatúrákkal, és elérni, hogy az állami pénzügyekhez tartozó kérdések jelentős része a miniszterelnök kompetenciájába tartozzon. Vagyis azt a fajta hatalmi stuktúrát akarták létrehozni, ahol a döntési képességek olyan szinten koncentrálódnak, amelybe sem az ágazati, sem a funkcionális területeknek nincs beleszólási lehetőségük. Láttam ilyen modellt a franciáknál, az olaszoknál, ahol a kormányokban hosszú ideig egymás mellett ült a kincstárügyi, az adóügyi meg a pénzügyminiszter, és el is lehet ezt fogadni, de nem egy ilyen kicsi országban, mint a mienk. A másik jellegzetességre, az agresszivitásra, leginkább Veér András pszichiáter tudna pontos tudományos magyarázatot adni, de az is közrejátszik benne, hogy a Fidesz vezetői a lehető legrosszabb és mára túlhaladott amerikai PR-módszereket sajátították el, és alkalmazzák azokat. Mert az abszolút cél a hatalom megtartása.
| Kupa Mihály 1941-ben született Budapesten. A Közgazdaság-tudományi Egyetem elvégzése után 1969-1971 között a Fővárosi Statisztikai Hivatal főelőadója. 1971-1975: a Központi Statisztikai Hivatal főelőadója. 1975-1984: a Pénzügykutató Intézet tudományos főmunkatársa, osztályvezetője, majd igazgatóhelyettese. 1983-ban néhány hónapig Angolában tanácsadó. 1984-1987: a Pénzügyminisztérium pénzügypolitikai főosztályvezetője. 1987-1988: a PM lakossági főosztályának vezetője. 1988-1989: az Adóreform Titkárság vezetője. 1989-1990: a Költségvetési Reformbizottság titkárságának vezetője. 1990 december-1993 február: pénzügyminiszter. 1991 – 1994: országgyűlési képviselő. 1992-1993: az EBRD kormányzótanácsának alelnöke, az IMF és a Világbank Közgyűlésének elnöke. 1993-1996: az Általános Értékforgalmi Bank igazgatótanácsának tagja. 1995-1998: a BÁV Rt. igazgatótanácsának tagja. 1996-1998: a Kereskedelmi és Hitelbank alelnöke. 1998-tól országgyűlési képviselő. 1994-től a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat tagja, a Zempléni Település Szövetség elnöke. A Kisosz tiszteletbeli elnöke, számtalan alapítvány kuratóriumának tagja, elnöke. Markó Iván együttesének patrónusa. A Nemzetközi Gasztronómiai Akadémia magyar tagozatának elnöke. 1994-től egy tanácsadó cég tulajdonosa. Két házasságából négy gyermeke született. Fia, Mihály Zsolt mérnök, nagylánya, Enikő a Közgazdaság-tudományi Egyetemre jár, két kisebbik lánya, Júlia és Erzsébet általános iskolás. Felesége Bodnár Terézia közgazdász. Unokája, Mihály 6 éves. Budán, egy többlakásos, kertes házban él. Szenvedélyes dohányos. Kedvenc italai a whisky és a jó magyar borok. Szívügye: Tokaj-Hegyalja. |
Mint minden politikusnak.
Igaz, csak nem mindegy, milyen áron. Még azon sem csodálkozom, hogy mindent elkövetnek azért, hogy hosszú távon jól éljenek és jól érezzék magukat, de ezt ne az adófizetők pénzéből tegyék.
A közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a magyar gazdaság szerencsére jól működik, amihez azonban ennek a kormánynak semmi köze. Dühös volt valamiért, vagy valóban úgy gondolja, hogy az eltelt két évben nem születtek olyan kormányzati intézkedések, amelyek az 1996-ban beindult fejlődést megerősíthették, továbblendíthették volna?
De igen. A 2000. év elejéig volt egy eléggé következetes költségvetés és egy szigorú monetáris politika. Ezt jónak tartom, de év közben az árfolyamokkal már bajok voltak, és Surányi György jegybankelnök kétszer is felhívta erre a figyelmet, de senki oda se figyelt rá. Ráadásul az árvíz és a belvíz nehéz helyzetet teremtett, ami miatt minden szabad pénzt át kellett csoportosítani. Most viszont már látszik, hogy nagyon tudatosan az infláció alá tervezik a bevételt, ami persze mindig több lesz, de az alátervezésnek köszönhetően a többletet a kormány ellenőrizetlenül használhatja fel. Magyarán: két évig óvatos politizálás és a struktúrák átépítése folyt, a hajrá, a harc pedig most kezdődik. A sikerpropagandával ellentétben igazságtalannak tartom a családpolitikát, ugyanis a választókörzetemben tömegével élnek olyanok, akik a kedvezményeket nem tudják igénybe venni. Nem tudom, mit tartalmaz az új gazdaságpolitikai koncepció, ami ha igaz, a Széchenyi tervhez kapcsolódó pályázati kiírásokból fog csak kiderülni. (Az interjú 2000 decemberében készült – A szerk.) A versenyképesség fenntartásában eddig túl sok szerepe nem volt a kormánynak, ami nem csoda, mert a gazdaság 80 százaléka magántulajdonban van, ám most erősödik a kormányzati beavatkozás, lásd a gázár alakulása, a gyógyszerártárgyalások vagy a közlekedés.
Sok helyre hívnak előadást tartani, és igyekszem indulatok nélkül felvázolni, milyen a gazdasági helyzet és melyek a veszélyforrásai. Mondana közülük néhányat?
Az első a mezőgazdaság helyzete. A második a magyar gazdaság kettős szerkezete, nevezetesen az, hogy a multikkal szemben a kis- és középvállalkozások erőforrásokkal való ellátottsága nagyon gyenge. A harmadik, hogy a Magyarországon megtermelt jövedelem egyre nagyobb részének felhasználására nem nálunk kerül sor.
Az ellenzéki képviselők közül többen felvetették, hogy a Széchenyi terv fedezete nem szerepel a kétéves költségvetésben. Hogyan lehetséges ez?
Benne van, csak nincs összesítve, illetve nem lehet tudni, hogy az egyes fejezetekben megjelölt fejlesztések, beruházások, célkitűzések és a melléjük rendelt pénzösszegek azonosak-e a Széchenyi tervben megjelölt nagyívű programokkal. Egy nagyon régi MSZMP-s időszak terminológiája szerint, ami eddig történt, az a programalkotás korszaka volt. A célokat tartalmazó füzetek elkészültek, de az eszközöket, a források fedezetét homály fedi. Régen ugyan láttam egy kimutatást erről, de a tenderesőt kivéve fogalmam sincs arról, milyen mechanizmuson keresztül fog ez lebonyolódni.
A parlament, avagy a kormány felügyeli-e a Széchenyi terv megvalósulását?
A kereteket a parlamentnek kell jóváhagynia. Mert az érvényben lévő államháztartási törvény szerint, ha többéves fejlesztési program szerepel a költségvetésben, akkor arról el kell számolni három évre előre. Ennek alapján a most elfogadott kétéves költségvetésben a 2002-es számok mellé oda kellett volna írni, hogy a Széchenyi tervnek 2005-ben milyen kihatásai lesznek. Ez nem történt meg és ez baj. No meg az is, hogy a kormánykoalíciónak köszönhetően a parlament megszavazta a költségvetési irányszámokat, a Gazdasági Minisztérium hatáskörébe utalta a jelentősen megemelt turisztikai előirányzatot, de nem jelölte meg, hogy ebből mekkora összeg lesz az, amely például a Széchenyi tervben megfogalmazott turisztikai és vállalkozáserősítő célkitűzésekhez kötődik.
A Széchenyi terv és a kormány gazdaságfejlesztési programjának első változata, amely az Európai Unió számára készült, azonos fejlesztéseket tartalmaz?
A kérdés nagyon jó, de a választ ne tőlem várja, mert nem ismerem ezt a programot. Elvileg azonban egyeznie kell, mert a nemzeti fejlesztési tervnél, melyhez EU-forrásokat várunk, társfinanszírozási kötelezettsége van az országnak. És itt nem lehet mellébeszélni. Az EU szervezeteiben hihetetlen bürokraták dolgoznak, akik minden fillérre odafigyelnek. Többször megtörtént, hogy tagországokkal visszafizettettek pénzeket, mert az elszámolást nem tartották korrektnek, hitelesnek. Nem ártana erre kellő időben nekünk is felkészülni.
A politikai elemzők a kétéves költségvetést a Fidesz-akarat költségvetésének nevezik, amellyel a Fidesz megpróbálja megfosztani az ellenzéket a 2002-es kampány előtti parlamenti vita lehetőségétől és egyben a koalíciós partnerek alkupozícióit is szűkíteni tudja. Valóban megtörténhet az, hogy a vezető kormánypárt az elfogadott költségvetésre hivatkozva elutasíthat minden olyan javaslatot, amely nem a szája íze szerinti?
Lehet, hogy ez a szándék, de nem a realitás. A kétéves költségvetést végül is azért kellett "átverni" a parlamenten, mert 2001-ben nem lett volna meg az a koalíció, amelyik ezt megszavazza. A Fidesz számára nagy volt a tét, mert azt a jótékony gesztust, amit 1998-ban a kisgazdáktól kaptak, még egyszer nem kapják meg. De erre már nem érdemes több szót fecsérelni. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Mert már a 2001-re elfogadott inflációs számok is, szokás szerint, alultervezettek voltak. Minél közelebb kerültünk a végszavazáshoz, annál világosabb lett, hogy állandóan mozgó célpontokra lőttünk. Menet közben derült ki a 2001 szeptemberétől igénybe vehető diákhitel, amivel egyetértek, de nem tudom, hol a fedezete, mert ilyen címen nem szerepel a költségvetésben. Csakúgy, mint a közalkalmazottak 16-17 százalékos béremelésére szánt pénz sem, bár ezt Varga Mihály még mint a PM politikai államtitkára őszintén be is vallotta. És akkor a többi ígérgetésről ne is beszéljünk. Orbán Viktor miniszterelnök parlamenti beszédében is hangsúlyosan szerepelt, hogy béremelés lesz minden területen, mert a gazdasági növekedés most megengedi. Lehet, de ettől még maguk az intézmények nem fognak jobban működni. Az egészségügyi dolgozók sem a bérért tüntettek karácsony előtt, hanem mert veszélyeztetve látják az egészségügy alapvető működését. De tovább megyek: meglepő újdonság volt, hogy az autópálya-építés finanszírozására, amit eredetileg költségvetési pénzből kívántak megvalósítani és a Széchenyi tervbe is beépítették, a Magyar Fejlesztési Bank 2001-ben sok milliárd forint értékben lakossági kötvényeket bocsát ki. Akkor most mi az ábra? Egy üzletben nem lehet ennyit rögtönözni, mert arra valakik nagyon ráfizethetnek és nem szeretnék köztük lenni. A 2001-es költségvetést tehát eleve úgy kell "módosítani", hogy nyilván lesznek többletbevételek – mert az infláció magasabb lesz a becsültnél –, és ebből kell majd fedezni a tervezett, de forrással meg nem támogatott kiadásokat. Sok ilyen van. S miután az egész 2001-es bázis elmozdul 2002-re, biztos vagyok benne, hogy 2001 őszén a költségvetés, ha másként nem, akkor tövénymódosítással napirendi téma lesz. Nem arról van tehát szó, hogy mint a "birkák", szépen mindent elfogadtunk, amit meg akartak velünk etetni, és a 2003-ban esedékes zárszámadásig elő sem vesszük a büdzsét. Hiszen önmagában az ÁPV Rt. megszüntetésének is költségvetési vonzata lesz, és ezt a parlament elé kell hozni.
A számok azt mutatják, hogy a kétéves költségvetéssel egyértelműen a Miniszterelnöki Hivatal járt jól, hiszen a tárcák közül a MeH kerete emelkedik a leginkább, mintegy 97 százalékkal, azaz 70 milliárd forinttal. Igaz, hogy ebből 20 milliárd a közalkalmazotti életpályaprogramra elkülönített pénz és 17 milliárdot a költségvetés általános tartalékainak növekedése köt le, de lehet-e tiszta képet kapni arról, hogy a fennmaradó 33 milliárdot mire fordítják?
Ezt a kérdést ne nekem címezze!
Hibáztatható-e bárki is azért, mert 2000 őszén megtört az infláció folyamatosan csökkenő trendje?
Több minden közrejátszott ebben, főként az olajárak emelkedése, az euró gyengesége, de tény, ami tény: beragadtunk. Ez pedig a nyugdíjasnál azt jelenti, hogy a nyugdíjának a vásárlóértékét próbáljuk őrizni, de nem kap egyetlen forinttal sem többet. 2001 tavaszán 2-3 százalékkal adunk többet, na és mennyit ér az majd? Körülbelül annyit, mint a nagy csinnadrattával beharangozott intézkedés, miszerint a nagyszülők is gyesre mehetnek. Becsülöm Harrach Péter szociális minisztert, mert őszintén megmondta, hogy az előzetes becslések alapján mindösszesen kilencezren fognak ezzel a lehetőséggel élni. Akkor pedig miről beszélünk? Persze a nagyobb baj az, hogy a gazdaság növekedéséhez képest relatíve egyre kevesebb tőke áramlik be az országba. Márpedig a további növekedéshez folyamatos beruházások kellenek, melyeket önerőből nem tudunk megvalósítani. Közben pedig a multinacionális cégek kiviszik a profitot. 2000-ben körülbelül 300 milliárd forint értékben, tehát annyit, mint amennyit a kormányzat 2001-ben a Széchenyi terv megvalósítására szán. Magyarán: ha marad ez a tőkekiviteli trend, akkor a fejlesztésekre szánt költségvetési pénz nem pluszerőforrás lesz, hanem azt fogja pótolni, ami kimegy az országból. Ez nagyon rossz lenne, mert nem képződne forrás ahhoz a pótlólagos lendülethez, amire eredetileg számítottunk. Némi reményt adhat az, hogy a nemzetközi hitelminősítőktől a vártnál jobb minősítést kaptunk, de a profit kiáramlása azt jelzi, hogy az itt lévő nemzetközi cégek tulajdonosainak, vezetőinek nem tudunk olyan programokat felkínálni, amelyek ugyanolyan nyereségesnek mutatkoznak, mint az a tevékenység, mellyel a profitot elérték. Nem azt mondom, hogy a külföldi tőke bizalmatlan, de lépten-nyomon tapasztalom, hogy nem szeretik, ha csúnyán néznek rájuk. Most, amikor a külkereskedelmi kapcsolataink 70-80 százalékban az EU tagországaihoz kötődnek, és onnan jön a pénz kétharmada, akkor szükségszerű, hogy néha olyankor is mosolyognunk kell, amikor nincs hozzá kedvünk. Nekünk ugyanis korlátozottak az erőforrásaink, és miután ezek közé tartozik a Magyarországon megtermelt profit is, akkor azért arra különös érzékenységgel illene odafigyelni. Ugyanis az érthető és jogos, hogy a hozzánk betelepült multiknak egy idő után osztalékot kell fizetniük a részvényeseiknek, de azt kellene elérni, hogy legalább annyi friss tőke jöjjön be, mint amennyi kiáramlik. Elvileg erre született meg a Széchenyi terv, ám a jövő titka, hogy sikerül-e ekkora tőkét generálnia.
Matolcsy György gazdasági miniszter a Cégvezetés novemberi számában azt nyilatkozta, hogy a 300 milliárd forint állami forrás minimum 1000 milliárd forint beruházást indít meg közvetlenül, közvetve pedig ennél jóval többet. Eszerint a miniszter úr sokkal optimistább, mint ön?
Meglátjuk. Ha a költségvetési alapokból minden fillért beruházásokra fordítanak, és a pénz nem jövedelmekre folyik el, akkor még az is megtörténhet, amire a miniszter úr számít. Mert ha leteszünk az asztalra egy komplexen kidolgozott gyógyturizmusprogramot, amely magában hordozza annak az esélyét, hogy 4-5 év alatt x mennyiségű tőkét lehet rajta keresni, akkor megtörténhet, hogy az itt lévő nagybefektetők a profitnak csak a felét viszik ki, a többit pedig ide fektetik be. Ehhez azonban egységes program, szemlélet és érdekharmonizáció kell a lakosság, az önkormányzat és a kormány között. Ma ez még idealisztikusnak tűnik, de el kell érni, különben nem tudunk előrelépni, és maradunk ott, ahol vagyunk. Mondok egy példát. 1991-ben Washingtonban tartózkodtam az IMF igazgatótanácsi ülésén, amikor a szállodában felkeresett az egyik legnagyobb amerikai cég első számú embere, hogy tájékozódjon a magyarországi piaci viszonyokról. Elmondta, nem az ő fejéből pattant ki ez a gondolat, hanem Bush, az USA akkori elnöke egy partin kérte meg őt és más amerikai nagytőkéseket erre. S ha az elnök valamit kér, azt illik teljesíteni. Kérdem: miért nem lehet ugyanezt nálunk megcsinálni? Miért nem lehet a nagy külföldi és hazai befektetőkkel baráti beszélgetésre egy klubban találkozni, és őszintén, a formalitásokat mellőzve együttműködést kérni?
Nagy hazai befektetőket is említett. Akik közülük ismertté váltak, szinte kivétel nélkül a személyes külföldi kapcsolataik révén lettek azok, akik, nem pedig az egymást váltó kormányzati politikának köszönhetően. Most viszont a kormányzat pontosan a Széchenyi tervvel szeretné megcélozni a harmadik generációs befektetőket, ami nagyon rokonszenves törekvés.
Egyetértek, csak nem tudom, kikre gondoltak, amikor ezt megfogalmazták. Mert a közgázon, ahol tanítok, a negyed-ötödéves hallgatóknak már legalább egy cégük van a modern iparágak valamelyikében, és dolgoznak, mint az őrültek. Céltudatosak, felkészültek, beleássák magukat egy-egy témába, kiválóan ismerik a piac törvényeit, és sokkal jobban tudnak alkalmazkodni a információs-tudás alapú világhoz, mint akárcsak a náluk egy generációval idősebbek. Kíváncsian várom tehát, hogy ez a magasan képzett társaság milyen értékek mellett voksol 2002-ben? Remélem, idővel kiharcolják majd a nyílt versenyt, az áttekinthetőséget, az egyértelmű szabályokat, amire az élet is rákényszerít bennünket, mert nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy abban a világban, ahova a nizzai döntés után bekerülünk, pofára mennek a dolgok. Ott a támogatásért cserébe valóban teljesíteni kell a vállalást, vagy ha nem, könyörtelenül vissza kell fizetni a pénzt. Erre ugyan bennünket még nem köteleznek az uniós előírások, de jobb lenne erre minél előbb rászoktatni a piac szereplőit. Meg arra is, hogy a minőséggel védjük a nemzeti érdekeinket. Legyen szó szellemi teljesítményről, vagy kézzel fogható produktumról. Ezen a területen sokat tanulhatunk a hollandoktól, az osztrákoktól, akik nem engedik be a silány terméket, és megtehetik, mert a saját hazai kínálatuk olyan magas színvonalú. Bennünket is csak ez az út vezet Európába. Ha magunk nem állunk rá, mások fogják kikövetelni tőlünk.
A politikai közhangulat kilengéseit egy ideje azzal próbálják meg ellensúlyozni a szakemberek, hogy nyugi, nyugi: a magyar gazdaság önjáró lett, és már messze nem annyira politikafüggő, mint korábban volt. Lehet ez még jobb is?
A pénzügyek területén még bőven akad tennivaló. A legutóbbi bankjelentések alapján úgy érzem, még mindig nem működik igazi bankrendszer Magyarországon, és a jegybank helyzete is változhat.
Mire számít Surányi György távozása után?
A jegybanknak akkor is függetlennek kell maradnia.
Lát erre garanciát?
A gazdaságpolitikusok kidolgoztak erre egy matematikai modellt, aminek az a lényege, hogy a jegybank függetlenségéhez nélkülözhetetlen kritériumok 80 százalékát objektív körülmények, törvények biztosítják, és 20 százalék a perszonális rizikó. Azért kellene tehát a bankrendszert még inkább megerősíteni, hogy az ellensúlyok meglegyenek, és "kiabáljanak", ha a kormány be akarna avatkozni a monetáris politikába. Tévedés ne essék, nem vagyok idealista. Tudom, hogy ameddig nem alakult ki az egységes európai jegybank, a nyugati országokban is óriási ellentétek feszültek a jegybank elnöke és a kormány vagy a pénzügyminiszter között, ezt tehát mi sem ússzuk meg, de ennek a kezeléséhez kellenek az egyéni adottságok. Bátran megjósolom, hogy amint Járai Zsigmond átül a pénzügyminiszteri székből a jegybank elnökének székébe, neki is más lesz a felfogása. Legyünk optimisták, és bízzunk abban, hogy nem lesz annyira lojális a kormányfőhöz, mint pénzügyminiszterként volt, és nem fogja elengedni az inflációt.
És Varga Mihályt alkalmasnak tartja a pénzügyminiszteri posztra?
Tíz éve ül a parlamentben, és mindig is a költségvetési bizottságban dolgozott. A felkészültségét tehát nem vitatom, de azt kell mondanom, hogy átpolitizált személyiség, mert az interpellációkra is olyan válaszokat adott, amelyekből kiérződött, hogy nem a szakmai tartalmat ragadta meg, hanem a politikai felhangot erősítette. Mentségére legyen mondva, hogy fiatal, és van ideje beletanulni ebbe a szerepkörbe, különösen akkor, ha a pénzügyminiszterséget politikai állásnak tekintjük.
Hagyjuk a személyeskedést, beszéljünk inkább arról, hogy a Széchenyi terv egyik alprogramja, a regionális gazdaságépítési program a szakértők szerint nem teljesen felel meg az európai követelményeknek. Mire alapozzák ezt az állításukat?
Tudni kell, hogy az Európai Unió csak régiós vagy régiókon átnyúló programokat támogat, és azt is elvárja, hogy minden projekthez pontos költségvetés és forrásmegjelölés társuljon. Nos, ettől mi még messze vagyunk. 1998-ban a Horn-kormány dolgozta ki a regionális fejlesztési törvényt, ám a mellékletéből, amely a régiók szerkezeti felépítését tartalmazta, nem lett törvény. Ez jó is, meg nem is. Jó azért, mert bármikor megváltoztatható, nem jó, mert a programok arra a szisztémára épülnek, amelyek közigazgatásilag nem működnek. Ezeket ugyanis nem gazdasági és logisztikai szempontok, hanem érdekcsoportok szerint alakították ki, és miután a közigazgatási reformot is elnapolták, saját forrással nem rendelkeznek, és csak a központi csatornákon keresztül futnak be hozzájuk a pénzek. Ez tehát az egyik olyan hiányosság, amely az uniós előírásokkal ellenkezik, és ezt az EU nem nézi jó szemmel.
A Zempléni Település Szövetség elnökeként milyen megoldást javasol?
A kistérségeket kell erősíteni, fejleszteni úgy, hogy gazdaságilag, kulturálisan, természetföldrajzilag egybevágó programokat kell felkarolni, támogatni, amelyek alulról szerveződnek, ellentétben azokkal, amelyeket felülről akarnak rájuk kényszeríteni.
Jó, akkor ismét visszatértünk az érdekharmonizációhoz, ami még nincs.
Dehogy nincs. Hiszen felálltak a régiós tanácsok, mindenütt vettek gépkocsikat, mobiltelefonokat, irodai bútorokat. Azt hiszi, viccelek. Nem. A bürokrácia felállt, ráadásul komoly versenyfutás indult meg az FVM és a Környezetvédelmi Minisztérium felügyeleti jogkörébe tartozó falugazdászok, vidéki menedzserek és a Miniszterelnöki Hivatal által kinevezett és foglalkoztatott kistérségi menedzserek között. Nálunk a Zempléni Település Szövetségben megkérdezték ugyan, hogy kit javasolunk kistérségi menedzsernek, de természetesen nem a mi jelöltünket nevezték ki, aki a főiskola elvégzése után megszerezte a térségfejlesztő menedzser diplomát, hanem egy ötödéves fideszes egyetemistát, aki ráadásul abba is hagyta a tanulmányait. S hiába jelezzük havonta, hogy nem csinál semmit, senki a füle botját sem mozgatja. De ugyanez a helyzet Szabolcs-Szatmárban és másutt is, mert a polgármesterek nem tekintik partnernek a "kihelyezetteket", és ha azt vesszük, hogy 529 statisztikai kistérségben (a régi járásoknak megfelelő körzetekben) veszik fel ezért a megbízatásért a pénzt, akkor érdemes azon elgondolkodni, mi mindenre lehetne ezt az összeget fordítani.
A Szövetség elnökeként 1994 óta mennyit tudott segíteni a térségben lakó embereknek?
Sokat, de nem eleget. Beruházásokhoz, fejlesztésekhez szereztem bankgaranciákat, intéztem az áfaügyeket, segédkeztem országos hírű, korszerű szemléletű iskolák felfuttatásában, és amit az anyagi és szellemi lehetőség alapján, pályázat útján, szabályos módon meg lehetett nyerni, azt megnyertük. Ezt persze annak is köszönhetjük, hogy mire 1997-ben az új településfejlesztési törvény megszületett, mi erre már felkészültünk. Első hallásra talán meglepő lesz, de jó eredménynek tartom, hogy a zempléni térség gazdaságát illetően megállt a visszaesés, s a stagnálást csak felfelé ívelés követheti. A tőkebeáramlás még nem túl jó, bár bizonyos ágazatokban, mint az infrastruktúra, az építésszerelés, turizmus, borászat, jelentős befektetések történtek. De nagy rohamra a közeljövőben sem számíthatunk, mert logisztikailag nem vagyunk elérhetők. Valamennyit lendíthet a helyzetünkön, ha elkészül az M3-as autópálya, azzal együtt, hogy az Nyíregyháza felé fog kanyarodni. Gondnak inkább azt tartom, hogy a politika lenyúl egészen a falvakig, és az "oszd meg és uralkodj" elve alapján szétszervezi az embereket. Ez új jelenség, de számolni kell vele. Igyekszem áttörni a pártosodó szövevényt, és amennyire csak lehet, együttműködöm mindazokkal, akik befolyást gyakorolnak, gyakorolhatnak a térség jövőjére. Jó viszont, hogy a Zempléni Település Szövetségbe tartozó 91 városban, községben végre kiépül egy komplett információs rendszer, amelyet PHARE-pénzből valósítunk meg, és ennek segítségével, rövidesen hozzálátunk a befektetési térkép elkészítéséhez, figyelembe véve a Zemplénben található 5-6 tájegység sajátos profilját. Nehezíti persze a munkát, hogy az egész magyar agrárpolitika kiszámíthatatlan, a szabályozása negyedévente változik, és így még kecskét is nehéz gazdaságosan tartani.
Képviselőként újra indul-e a 2002-es választásokon?
Ha a választóim, a barátaim erre biztatnak, akkor biztosan, mert a nagypolitikával ellentétben, Zemplén képviseletébe, történjék bármi, soha nem fogok belefáradni.
|
Hogyan vélekedik ma korábbi állításairól?
1991. január 20.: "Nekünk csupa olyan rendszerünk van, ami majdnem rendszer. Gondolok a bankokra, a privatizációra, a nyugdíjakra, a biztosításra, amit mind össze kell hangolni ahhoz, hogy működni tudjon. S mindenekelőtt a legfontosabb az infláció kezelése." (Kurír) 1993. február 12.: "Renitens vagyok. Megengedhetem magamnak, hogy egyes kérdésekben a kormánytól eltérő véleményt fogalmazzak meg. A választások előtt egy évvel nem jó, ha egy ilyen független ember a pénzügyminiszter." (Magyar Hírlap) 1993. május 19.: "Szabó Iván beszédében nagy hangsúlyt kapott a kis- és középvállalkozók támogatása. Tavaly megkezdtük a beruházáselszámolás megkönnyítését, s ha beruházásokat és növekedést akarunk, akkor ezt kellene folytatni, mégpedig beruházási adókedvezmények nyújtásával. Ez ugyanis a nyugati módszer, nem az, hogy olyan szlogeneket mondanak, amiből nem derül ki, mivel is segítik a vállalkozókat." (Magyar Hírlap) 1993. június 13.: "Ez az ország a tehetséges emberek országa, csak abba rokkannak bele, hogy három helyen keresik meg azt a pénzt, amit egy helyen kellene megkapniuk. Ennek a kormánynak nagy hibája, hogy az első perctől kezdve rossz volt a kapcsolata az értelmiséggel meg azokkal az emberekkel, akik a tudásukat, a tehetségüket, a kapacitásukat a magánszférában kamatoztatták, és nem az állami területen." (Griff) 1995: "A magyar boroknál szenzációs változások történtek. A magyar bor jön föl, csak meg kell védeni a tisztességtelen versenytől és a hamisítástól. Egyre több külföldi befektető lát fantáziát a magyar borvidékekben, elsősorban is Tokaj-Hegyaljában." (Konyhaművészet) 1997. október 23.: "Ez egy hülye magyar szokás: csak akkor csinálunk valamit, amikor már elkerülhetetlen. Erről kellene leszokni. Egy piacgazdaság, egy polgári társadalom vagy az Unió legalább öt-hat év előrelátást igényel az emberektől." (Magyar Narancs) 1997. július: "Volt olyan év, amikor hatvanezer kilométert autóztam egy Ladával, engem is megismertek az emberek, és megtanultam szerepelni." (168 Óra) 1997. szeptember 26.: "Két fő problémát látok. Az egyik, hogy a mezőgazdaság mellől elprivatizálták az élelmiszeripart úgy, hogy abban a magyar termelők nem tudtak részt venni. A másik, hogy a pártok eddig csak marakodtak a magyar falun, és idén tavasszal jöttek rá: nagy bajok vannak." (Világgazdaság) 1998. január: "Abban reménykedem, hogy a multik a normáikkal, a könyvelési rendszerükkel, az etikájukkal, vezetőik magatartási mintáival előbb-utóbb hatással lesznek a magyar vállalkozói rétegre, és számukra sem a hivalkodó, méregdrága autó, az úszómedencés villa lesz a vágyálom – bármi áron –, hanem cégük tisztességes fejlődése." (Cash Flow) 1998. augusztus 22: "Amikor az élet megadta, hogy alkothattam valamit, azt mindig csapattal együtt tettem. Akár a pénzügykutatóban, akár az adóügyekben, az államháztartási reform kidolgozásakor, vagy a miniszterségem alatt. Tény: nem szeretek különböző szakmai csoportosulások zászlólobogtatói mellé felsorakozni. Mindig is polgári közgazdásznak tartottam magam." (Magyar Hírlap) |