Magyarországon évente mintegy 4-4,5 millió tonna (20-23 millió köbméter) települési szilárd hulladék keletkezik. A termelt mennyiség 85 százaléka szervezett gyűjtéssel lerakókba, illetve – kisebb arányban – égetőkbe kerül, 10 százalék sorsa ismeretlen, s optimista becslések szerint is legfeljebb 5 százalék hasznosul valamilyen formában.
A magyar gazdaság nemzetközi összehasonlításban is erősen pazarlónak számít: egységnyi terméket a nyugat-európai átlagnál 25-30 százalékkal több nyersanyagból (és energiával) állítanak elő, a felhasználható másodnyersanyagot pedig legtöbbször elássák vagy elégetik. Hogy meddig, azt egyelőre nem tudni, ám az bizonyos: a jelenlegi gyakorlat fenntartása – a január elsejétől hatályos hulladéktörvény nyomán megugró hulladékkezelési költségek miatt – hamarosan végképp irracionálissá válik.
Papír: szerény sikertörténet
A leglátványosabb fejlődést kétségkívül a papírgyűjtésben sikerült felmutatni: az országban keletkező hulladék papír közel egyharmada hasznosul, mégpedig kizárólag belföldön. A papír ugyan termékdíjas hulladéknak számít – vagyis a papírból készült termékek megvásárlásakor termékdíjat fizetünk, ami elvileg a gyűjtés és a hasznosítás finanszírozására szolgál –, ennek a ténynek azonban kevés köze van az elért eredményekhez. Magyarországon – a Hulladék Munkaszövetség (HUMUSZ) elemzése szerint – a begyűjtés oroszlánrészét kis cégek végzik, amelyek a gyárakat kiszolgáló nagyobb vállalkozásoknak – a Környezetvédelmi Minisztérium által kiválasztott, támogatásban részesülő programgazdáknak – adják át beszállítókként a hulladékot. Számukra ez a rendszer nem előnyös, mert így nem jogosultak a termékdíjra, ráadásul a nagyobb cégek lenyomják az árakat, kiszorítva ezzel a kisebbeket. A legjobban talán a papírgyárak járnak: a begyűjtött mennyiség arányában mentesülnek a termékdíj megfizetése alól, az újrahasznosításért pedig még támogatást is kapnak.
A begyűjtés viszont ennek ellenére működik, ami két tényezőnek köszönhető: a hulladék papír könnyen és tömegesen hozzáférhető, az ára pedig (a papírpiac ingadozásait követve) időről időre csillagászati magasságokba kúszik, lendületben tartva a gyűjtőket, akik évente 240 000 tonna hulladék papírt szednek össze hazánkban, a papírgyárak igénye mintegy 300 000 tonna. A piac legnagyobb szereplője a Duparec Kft. 160 000 tonnával (a cég 140 000 tonnát anyavállalatának, a Dunapacknak szállít). Az itthon begyűjtött mennyiség nem fedezi a gyártók igényeit, a szükséges papír nagyobb részét Németországból és Ausztriából hozzák be. A külföldi hulladék papír pillanatnyilag olcsóbb, mint a hazai: a nyugati országokban már telített a piac, ezért szeretnének megszabadulni a feleslegtől. Ennek leggazdaságosabb módja, ha eladják a szervezetlen begyűjtői hálózattal rendelkező kelet-európai országoknak. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy a külföldi hulladék papír minősége jobb, ezért alkalmasabb rostfrissítéshez.
Nagy Tamás, a Hulladék Munkaszövetség szakértője szerint az is nehezíti a hazai alapanyag felhasználását, hogy a belföldi eredetű hulladék papír összetétele bálánként különböző, a papír gyakran szennyezett, s az is előfordul, hogy a beszállítók fémnehezékekkel vagy nedvesítéssel növelik az anyag súlyát. Mivel a legtöbb anyagi és környezetvédelmi problémával a festéktelenítés és a fehérítés jár, a magyar papírgyárak inkább azoknak az úgynevezett újrapapír termékeknek a gyártására állnak rá, amelyekhez ezek az eljárások nem szükségesek (pl. zsákpapír, karton, hullámpapír).
A Papíripari Kutatóintézet igazgatója, Polyánszky Éva szerint a hazai papírgyártók – átlagosan – 70 százalékban hulladék papírt használnak alapanyagként. A világpiaci hulladékpapír-árak 1999-ben 200-600 százalék közötti mértékben emelkedtek, a trendet – némileg tompítva – a belföldi árak is követték. Jelenleg az újságpapírért kilónként 12, a hullámpapírért 20, a fehér irodapapírért 40 forint körül fizetnek az átvevők, ám még ez az árszint sem teszi szükségtelenné az importot.
Gumi: a kerek kudarc
A hazai autósok évente 40 ezer tonnányi gumiabroncsot vásárolnak, amiből az következik, hogy minden évben nagyjából ugyanennyi autógumi-hulladék keletkezik. A felhalmozott, feldolgozásra váró mennyiséget 200-400 ezer tonnára becsülik. Ez a gumihegy minden esztendőben tovább nő: tavaly csupán a használtgumi-termés kevesebb mint felét – 18 ezer tonnát – dolgozták fel: 8 ezer tonnát cementgyárakban égettek el, 5 ezer tonnányit újrafutóztak, a maradékból pedig gumiőrlemény készült.
A hulladékgyűjtést és a -feldolgozást az új autógumik árába beépített – jelenleg kilónként 38 forintos – termékdíjból kellene finanszírozni vagy legalább támogatni. Kosaras Csabánétól, a környezetvédelmi tárca hulladékgazdálkodási főosztályának tanácsosától megtudtuk, 1999-ben 1,9 milliárd forintnyi gumitermékdíj folyt be az államkasszába (a termékdíjbevételeket nem kezelik elkülönítve), ám a gyűjtésre és újrahasznosításra csak alig több mint 130 millió forintot fordítottak. Egy évvel korábban 1,4 milliárdnyi bevétellel 540 milliós ráfordítás állt szemben. A bevétel 2000-ben valószínűleg elérte a 2,3 milliárd forintot, viszont a tervek szerint csak 100-200 milliót költöttek el belőle az eredeti célra.
Dr. Gellér Józsefné, a Gumiabroncsgyártók Magyarországi Egyesületének főtitkára úgy véli: a termékdíjrendszer a használt autógumik esetében nem bizonyult jó megoldásnak. "Évek óta ostromoljuk a tárcát javaslatainkkal – mondja –, ám eddig nem találtunk meghallgatásra. Az állam láthatóan nehezen mond le az adóként működő, vagyis a költségvetést gazdagító termékdíjrendszerről. Jobb ötletnek tartanánk, ha a tényleges feldolgozó- tevékenységet végzők, vagyis a gumihulladékból terméket vagy alapanyagot gyártók kapnák meg a bevételeket, s ők gondoskodnának a begyűjtésről is. Az államnak csupán szabályozó szerepre kellene törekednie, előírhatná például a kötelezően begyűjtendő és feldolgozandó hulladék arányát."
Hasonlóan vélekedik Benyhe Zsuzsa, a Magyar Gumiipari Szövetség főtitkára is, aki az Európában már működő modellek átvételét javasolja. Szerinte a begyűjtést és a feldolgozást a legnagyobb termékdíjfizetők által létrehozott nonprofit szervezetre kellene bízni. Az állam hatásköre optimális esetben csak a kötelező újrahasznosítási arány meghatározására korlátozódik, a pénz felhasználásába már nem szólhat bele. Az Európa felé fordulást más is indokolja: az EU-ban 2003-tól meg kell szüntetni a feldolgozható hulladékok – így a gumihulladék – deponálását vagy elásását, ehhez hamarosan Magyarországnak is alkalmazkodnia kell.
Hazánkban a közelmúltig a "rendezetlen lerakás" volt a legáltalánosabb hulladékeltüntetési megoldás, s ez a hasznosításra vállalkozók dolgát is megnehezíti. Az elhagyott vagy illegális lerakatok felderítésének és felszámolásának költségeire a piaci árak nem nyújtanak fedezetet – hangsúlyozza Sütő Róbert, a használt gumiból másodnyersanyagot (gumiőrleményt) gyártó Gumill Rt. marketingigazgatója. Az alig kétéves cég jelenleg évi 10-12 ezer tonnás feldolgozókapacitással rendelkezik, ám a termelés még csak most van felfutóban. A növekedéshez folyamatosan érkező, olcsó alapanyagra lenne szükség, márpedig hiába van ingyen a használt gumi, a szállítás kilónkénti 5-6 forintos költségét valakinek állnia kellene, mivel egyelőre a feldolgozás során sem keletkezik profit. Javíthatná a hasznosítás jövedelmezőségét a termékdíjakból adható támogatás is, ám annak összege csupán 2 forint 60 fillér kilónként a gyűjtésre, és 6 forint 50 fillér a feldolgozásra.
Körbeszámlázás, dupla támogatás
Veszteséges a gumiüzletág a legnagyobb begyűjtő, a 2000-ben mintegy 20 ezer tonnányi használt gumit összeszedő pécsi Biokom Kft. számára is. A kommunális szolgáltató – Kiss Tibor ügyvezető igazgató tájékoztatása szerint – a beremendi cementgyárat látja el fűtőanyaggal, így némi pénzt is kap a továbbadott abroncsokért, ám ennek ellenére sem keres az üzleten. Az ügyvezető a hejőcsabai cementmű belépésétől remél változást, oda ugyanis a rosszabb minőségű darabos gumit is le lehet majd adni, s a bővülő kereslet talán felsrófolja az árakat.
A legkevésbé előnyös helyzetben most azok vannak, akik valamilyen terméket próbálnak előállítani a használt gumiból, erre ugyanis nem feltétlenül jár támogatás. Ribácz Gyula, a játszótéri gumitéglákat és egyéb térburkolókat gyártó Flexo-Matic Kft. ügyvezetője azt panaszolja: évente csupán 100 tonnányi alapanyagot tudnak feldolgozni (ennyire van vevő a viszonylag magas árak miatt), pedig a kapacitásuk ennek a háromszorosát is lehetővé tenné. A jelenlegi szabályozás az égetést támogatja a valódi feldolgozással szemben, ami környezetvédelmi szempontból eléggé meglepő – hangsúlyozza.
Bese Erzsébet, a KöM főosztályvezetője is elismeri, hogy a rendszer reformra szorul. Példaként megemlíti: az állami támogatásban bízva ma a gumigyűjtők a körbeszámlázás módszerével is élnek, emiatt a tárca ugyanarra a mennyiségre néha többször is fizet. Emiatt (is) 2001 második felében várhatóan módosítják a termékdíjak rendszerét a támogatási szempontokkal együtt.
Áttörhetetlen üvegfalak
A szelektív hulladéküveg-begyűjtés még csak szerény próbálkozásnak tekinthető, amit ráadásul a feldolgozókapacitás szűkössége is nehezít. Az üveghulladék-feldolgozással is foglalkozó gyárak az alacsony átvételi árakat magas minőségi igényekkel párosítják, ezzel szinte lehetetlenné téve a lakossági hulladékból származó üveg újrahasznosítását. A gyűjtést végző vállalkozások nehéz helyzetben vannak: a drágán összegyűjtött üvegtől csak jókora veszteséggel lehet megszabadulni – foglalja össze a jelenlegi helyzetet Nagy Tamás, a már említett Hulladék Munkaszövetség szakértője. Sommás megállapítása szerint ma a keletkező (és begyűjtött) üveg csomagolóanyaggal (magyarán az italos- és konzervesüveggel) gyakorlatilag nincs mit kezdeni.
Az összes termékdíjas csomagolóanyag-fajta közül az üveg esetében a legalacsonyabb – 10 százalék alatti – az a hányad, amit az állam a bevételekből visszaforgat a gyűjtésre és a hasznosításra. Pontosabban kizárólag a gyűjtésre: az üveghulladék feldolgozására ugyanis – amint ezt a környezetvédelmi tárca hulladékgazdálkodási főosztályán megtudtuk – egyáltalán nem adnak támogatást. Ennek meg is van a következménye: a hazai üveggyárak évek óta nem dolgoznak fel begyűjtött üveget, alapanyag-szükségletüket termelési üveghulladékból fedezik.
Az öblösüveggyárak közül a sajószentpéterit a privatizáció után az amerikai tulajdonos bezárta, a kisebb észak-magyarországi üzemek pedig – az elvileg szintén potenciális átvevőnek számító orosházi gyárral együtt – olyan szigorú minőségi feltételeket támasztanak, amelyeket a gyakran szennyezett, kupakkal és címkével együtt érkező lakossági üveggel aligha lehet teljesíteni.
Jelenleg három konzorcium – az alföldi, a dunántúli és az észak-magyarországi – gyűjti be a hulladék üveget. Hogy mit csinálnak vele, az pontosan nem tudható – a dunántúli konzorciumhoz tartozó Biokom Kft. például Lengyelországba szállítja, mások a telephelyen tárolják, jobb időkre várva.
Egy minapi felmérés szerint Budapesten 8 hulladékudvar veszi át – ingyen – az üveghulladékot, olyan hely azonban nincs, ahol pénzt is adnának érte. A reménytelennek látszó helyzetben reménysugár, hogy a szakemberek tesztelik azt a Svédországban és Kanadában már bevált technológiát, amely útépítési alapanyaggá alakítja az – akár szennyezett – üveget. Az üzem nem kerülne többe 100-150 millió forintnál, ami aprópénz az üveg után fizetett termékdíjhoz képest.
A műanyagból nehezen lesz műanyag
A legtöbb műanyag szinte korlátlanul újrahasznosítható – elvben, mivel a gyakorlatban a keletkező hulladékmennyiség alig egytizede hasznosul. A környezet- és pénzkímélő újrafeldolgozás legfőbb akadálya, hogy a hazai gyártók – hatósági kényszer híján – nem hajlandók gyártmányaik (alap)anyagának pontos összetételét közölni. Márpedig e nélkül a gyűjtés és az újrahasznosítás nehézkes, hiszen például a PET-palackok őrleményéből kiválóan exportálható granulátumot gyártó gépsor gyorsan felmondja a szolgálatot, ha klórtartalmú műanyaggal "találkozik".
A műanyagból műanyagot lehet gyártani, a maradékot pedig el lehet égetni. Horváth István, a műanyag-hasznosítással foglalkozó tinnyei Holofon Kft. vezetője szerint a szelektív gyűjtés és a jelölés hiánya alaposan megnehezíti a vállalkozók dolgát: a vegyes műanyagból csak kisebb fajlagos értékű termékeket – például szőlőkarót, járólapot, játszótéri eszközöket – lehet készíteni. A szakember úgy tudja: idehaza nyolc-tíz vállalkozás foglalkozik műanyaghulladékok hasznosításával, ám a megfelelő "nyersanyag" beszerzése legtöbbjüknek gondot jelent, miközben az országot elárasztják a Nyugatról érkező – gyakran szintén hulladékból, ám állami támogatással készülő – műanyagok.
Horváth István, aki a Hulladékgazdálkodók Országos Egyesülete (HOE) műanyagos szakosztályának vezetője is, úgy véli: a műanyag-feldolgozás problémái is elsősorban anyagi természetűek. A hasznosítás előfeltételének számító szelektív lakossági gyűjtés túlságosan drága – nemcsak a piaci árakhoz, de a kilónként 5 forintos begyűjtési, illetve 17 forintos feldolgozási támogatáshoz képest is. Olaszországban csak a begyűjtést 100 forintnak megfelelő összeggel dotálják, ami már jobban megközelíti a reális költségeket, és illeszkedik a feldolgozott termékek világpiaci árszintjéhez – jegyzi meg.
A műanyagipar egyébként évente 1,5-2 milliárd forint termékdíjat fizet, ám ebből csak 100-200 millió forint jut a hulladékkezelés finanszírozására. Nem csoda, ha az évi 200 ezer tonna körüli műanyaghulladéknak kevesebb mint a 10 százalékát sikerül újrahasznosítani.
Elektronikai szemét
Az egyik leggyorsabban növekvő az elektronikai hulladékféleség, aminek döntő részét a számítógépekben, számítástechnikai eszközökben (nyomtató, szkenner stb.), híradás-technikai berendezésekben, telefonközpontokban, -készülékekben és ipari gépek vezérlőszekrényeiben található nyomtatott áramkörök, transzformátorok, elektronikus részegységek, valamint az elhasznált fényforrások adják. Ez a termékkör – a hazai szabályozás alapján – veszélyes hulladéknak számít. Napjainkban nagyjából 1,2 millió számítógépet használnak az országban, és ennek megközelítőleg egyharmada elavult, régi típus. Még rosszabb az arány a televízióknál: 100 háztartásra 112 készülék jut, ezek jelentős része korszerűtlen, s a televíziós műsorsugárzásban bekövetkezett változások (kábeltévé, PAL norma stb.) és a nagyfokú elhasználtság miatt hamarosan szintén hulladékká válnak – derül ki a HUMUSZ elemzéséből.
A helyzetet súlyosbítja a – sokszor illegális – hulladékimport: a nyugat-európai hulladékudvarokból a kidobott berendezések gyakran minden válogatás nélkül (használt műszaki cikként) Magyarországra kerülnek. Így vagy úgy, évente mintegy 70 ezer tonna elektronikus hulladék keletkezik.
Az elektronikai hulladékok kezelése rendkívül bonyolult. A fő probléma, hogy nagyon sokféle, különböző felépítésű és anyagú termék létezik, így erősen vegyes összetételű hulladék képződik. Az újrahasznosítás alapfeltétele a szétválogatás, ez azonban elvileg csak a vas vagy a nemesfémek esetében gazdaságos. A legolcsóbb kezelés az automatizált válogatás (darálást követően durva osztályozás és újrahasznosítás), vagy a lerakással, égetéssel történő ártalmatlanítás. Egy számítógépben 6-8-féle fém, azok 20-30 különböző vegyülete, sokfajta műanyag, különböző üvegféle található. Az alapos szétszerelés idő- és munkaerőigényes, ezért drága. A manuális szétszerelést és "alapos" válogatást követő újrahasznosítás csak kisipari méretekben, leginkább az elmaradott országokban lehet kifizetődő. Nagyipari hasznosítás például a "shredderezés", amelynek során az elektronikai hulladékot apróra őrlik, és fajsúly, illetve méret szerint elkülönítik az alkotóelemeket.
A használt készülékeket – az erre specializálódott cégek többsége – veszélyes hulladékként veszi át, amit ártalmatlanítani kell, ennek díja gépenként 80-200 forint között mozog. Az összes hasznosított mennyiséget a szakértők 20-30 tonnára becsülik. Az újrahasznosítás céljából gazdaságosan kinyerhető anyagok eltávolítása után a megmaradt törmelék eltüntetésének módja az égetés vagy a lerakás. Az előbbire Győrött vagy Dorogon, az utóbbira többek között Aszódon van lehetőség.