Decemberben új és szokatlan elemek jelentek meg a gazdaságpolitikában. Hogy csak a legfontosabbat említsük: a T. Ház most először fogadott el két esztendőt felölelő költségvetést. Az már kevésbé rendhagyó, hogy közeledvén a választásokhoz, az aktuális kormányzat a gazdaság eszköztárát felhasználva is üzen a voksolóknak. Ha nem is előzmény nélküli, de nem állandósulhatott a jövőt tervező apparátusok tevékenységében az a körülmény, hogy a világpiacon igencsak magasak az olaj- és benzinárak. E specialitások tükrében tehát aligha lehet szabványos évzárást, évkezdést elkönyvelni. Az értékelésre, az előrejelzésre makrogazdasági szakértőt, politológust, érdek-képviseleti és nagyvállalati vezetőt kértünk fel. Cikkünkben dr. Csaba László, a Közép-európai Egyetem professzora, dr. Völgyes Iván politológus, a Nebraskai Egyetem nyugalmazott professzora, a General Electric magyarországi főtanácsadója, dr. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, továbbá dr. Somody Imre, a Pharmavit Rt. elnök-vezérigazgatója véleményét összegeztük.
A 2000. év krónikájának lényeges eleme volt az irányított" területeken való aktív kormányzati beavatkozás, kezdve az árpolitikától az antenna hungáriás és postabankos privatizáción" át a kisebb-nagyobb jövedelemátcsoportosítási, újraelosztási intézkedésekig. Ezért is kérdeztük, lehet-e, kell-e számolni azzal, hogy a befektetői magatartás, az üzleti szféra reagálása eltérő lesz a korábbi években megismerthez képest, továbbá a most elfogadott kétéves költségvetés alapján tetten érhető-e az a kormányzati deklaráció, hogy az újraelosztó államból szabályozó állam létrehozása a kívánatos cél?
A válasz – a képlet – mégsem magától értetődő. A liberális felfogású állam azért van, hogy a kormányzat elősegítse a társadalmi egyenlőséget és fejlődést, vagyis – emlékeztet dr. Völgyes Iván – a liberális közgazdászok az állam feladataként jelölték meg az egyenlőtlenségek minimalizálását, megszüntetését. Az államot természetesen az erősen konzervatív – alkalmasint diktatórikus – szervezetek is preferálják a magasabb célok elérése érdekében, s ugyancsak hangsúlyozzák annak elosztó-, termelőrendszerét. A politológus e felvetéséből jut el annak taglalásához, hogy a mai, modern, a multinacionális cégek fémjelezte gazdaságban azonban az állam szabályozó szerepe megkérdőjeleződik, mivel az újraelosztó funkciót mindinkább maga a piac, a gazdaság veszi át. Remélhető volt Magyarország esetében is, hogy 1990 után a történelmileg is hagyományosan túlsúlyos államcentrikus berendezkedés megváltozik, s ezáltal a gazdaság kontrollja – azaz gátja – visszahúzódik. Völgyes Iván nem vitatja, hogy bizonyos feladatok a minimalizált államra is hárulnak, hiszen a piac egyedül nem képes megfelelően elősegíteni a kis- és közepes vállalkozások fejlődését, az egészségügyi rendszer reformját. Itt a mérték, az egyensúly meghatározása kormányzati, társadalmi feladatnak tekintendő.
Kormányzati rögtönzések
Persze másként is meg lehet közelíteni a kérdést. Csaba László szerint az újraelosztó állam nem deklarációval, hanem kormányzati rögtönzések eredőjeként alakul ki. Úgy jön létre az irányító állam, hogy konkrét problémák jelentkeznek, az üzleti szféra másként viselkedik, mint ahogy a kormányzat várja: másfelé megy, mint amerre terelik. Ekkor mondják, hogy van közhatalom, amelyre hivatkozva a legkülönfélébb területeken kezd kialakulni az irányított gazdaság. A jelenség abban ölt testet, hogy a profittermelő képesség függ az állami szabályozásról folyó alkutól, amint azt napjainkban látni is lehet az energetikánál, a gyógyszeriparnál, a mezőgazdaságnál, a magánnyugdíjpénztáraknál.
A kétéves költségvetés révén – mely nem egy előirányzat, hanem emberek jövedelmi jogosultságairól szóló szabályzat, s ezúttal nincs mód azt kétszer számon kérni – tovább folyik a ráolvasás", felhalmozódhatnak, s beavatkozásra késztethetnek a feszültségek. Csaba László úgy véli, hogy a feszültségek halmozódása akár pótköltségvetésre is szoríthatja 2002-ben a kormányzatot. A drasztikus korrekció pedig képes aláásni a gazdaságpolitika hitelét, hosszú időre megtörni az antiinflációs folyamatot, s előtérbe kerülnek az erőteljes beavatkozások. Végeredményben mind több szerepet kap – és mind nagyobb veszélyt rejt magában – a szabályozó állam.
Csontvázak a szekrényben
Az elmúlt tíz évben számtalanszor oda-vissza túllengett az inga. Emiatt nem is épülhetett ki teljesen az álmainkban szereplő nyugat-európai modell. Parragh László úgy tartja, hogy még mindig találni csontvázakat a szekrényben, elegendő a Postabank történetére gondolni. A jelenlegi kormány ugyanakkor más gazdaságfilozófiát képvisel, mint elődei: a belső fogyasztásra és a belső piacra is épít, megpróbálja fűteni a gazdaságot, ezért avatkozik be igen sok ponton. Azt, hogy ez jó, avagy rossz, nehéz megmondani, az azonban tény, hogy az elméleti közgazdászok a modellt és alkalmazását keményen támadják. A másik oldalról pedig az a kép rajzolódik ki, hogy ennek a gazdaságfilozófiának az alapján is tud működni a gazdaság.
Parragh komolyabb veszélyt csak az infláció alakulásában lát. A modell azonban lehetséges utat kínál, s ha következetesen végig is mennek rajta, akkor ezen is elérhető a cél: Magyarország – és polgárainak – nemzeti felemelkedése. A kamara elnöke nyomatékkal szólt arról, hogy ideje befejezni az olcsó bérmunka országáról szóló kommunikációt, mert az egyet jelent az alacsony fogyasztással és életszínvonallal, s mindezek következményeképp az Európai Uniótól való távolmaradással. Érveivel mégsem a korábbi esztendők kritikáját fogalmazta meg, a kilencvenes évek elején nem volt más alternatívája Magyarországnak, mint a bérmunka, a meglévő valós értékek – a szakképzett munkaerő, a megbízható munkamorál – értékesítése. Ennek a korszaknak azonban vége, s a jelen modell azt a szabályzórendszert hozza létre, amelyik a hozzáadott értéket növelő munkát támogatja.
Nem nő az újraelosztás
Meglehet, az üzleti szféra válaszából is kiolvasható a pozitív reagálás az állam megváltozó szabályzórendszerére, dr. Somody Imre talán ezért nem tartja valószínűnek, hogy a befektetői magatartás negatív irányba változna az elkövetkezendő időben. A Pharmavit Rt. elnök-vezérigazgatója szerint az első félév adatai alapján jól lehet látni, hogy a külföldi működő tőke beáramlása nem torpant meg, sőt magasabb szinten van az 1999. évinél. Az EU csatlakozása közeledtével pedig még inkább lehet arra számítani, hogy az üzleti szféra nagyobb bizalommal lesz az ország iránt. Somody Imre következtetése az is, hogy a kétéves költségvetés nem jelenti önmagában az állami szerepvállalás növekedését. Ezt csak akkor lehetne biztosan állítani, ha az állami újraelosztás mértéke növekedne, hiszen az állam leginkább ezáltal tudná a szabályozási mozgásterét növelni. Az utóbbi kilenc évben egynegyedével csökkent az újraelosztás mértéke, s a mai 42 százalékos mérték megegyezik az EU országainak átlagával. Az más kérdés, hogy a kétéves költségvetés elsősorban a kiszámíthatóságot gyengíti. Igaz, hogy vannak erre más országokból is példák, de a gyorsan változó, globalizált gazdaságban a hosszabb távú tervezés egyre nehezebb feladat, bizonyos kockázatokat eleve rejt magában.
Az állam szerepe
Az állam mibenlétéről a kormányzat utóbbi időben tett megnyilvánulásaiból, döntéseiből, magatartásából lehet következtetéseket levonni, miközben ezekben a hónapokban éppen e közhatalmi funkciók gyakorlását is vizsgáztatta a külső környezet. A magas olaj- és benzinárnak, a gyenge eurónak a hatásai már olyan mértékűek lettek, hogy óhatatlanul továbbhárítódtak: a növekvő költségeknek pedig részét képezi a bérnövekedés várhatóan erőteljesebb üteme. Ha ehhez hozzátesszük a közszféra 2001-re tervezett 16 százalékos bérkiáramlási tervét, továbbá annak a versenyszférára gyakorolt húzóhatását, akkor tartanunk kell-e az egyensúlyi viszonyok megbomlásától, s végső soron attól, hogy az üzleti szektor is kárát láthatja a kedvezőtlenebb makrogazdasági folyamatoknak? Nehéz megjósolni, hogy milyen irányba megy el a magyar makrogazdaság: egyfelől tény, hogy nagyon jók a fő mutatók, másfelől – tette hozzá Völgyes Iván – a fejlődés motorja a multinacionális vállalatok tevékenysége. E társaságok többségénél a megemelt minimálbér nem okoz különösebb problémát, hiszen jóval többet fizetnek főleg azok a cégek, amelyek magas hozzáadott értékkel végzik a termelést, szolgáltatást.
Egyik-másik rendelkezést mégsem lehet átgondoltnak, a várható hatást kiszámítottnak tekinteni, s így akarva-akaratlan kárt okoznak a gazdaságnak. A politológus példát is mondott: a nagyvállalatokat sújtó 43 százalékos gázáremelés nyomán hosszabb távon bizonyosan beáll egy új árszint, de rövid távon nem kívánt hatású kényszerlépésekre kerülhet sor. Az érintett cégeknek teljesíteniük kell terveiket, s az energia drágulását költségcsökkentéssel kénytelenek ellensúlyozni: például elbocsátanak embereket. Ennek meg az is a következménye, kiesik az elküldött emberek bére és adója, társadalombiztosítása, külön kell fizetni az átképzésüket, a munkanélküli-segélyüket. Tehát ha beavatkozik az állam a gazdaság egy részében, akkor is fontos, hogy számoljon döntései általános, makrogazdasági hatásaival, a károk minimalizálásával.
A gázár alakulása és alakítása beavatkozásra késztette a kormányzatot. A másik energiahordozó drágulására általánosabb választ kell és lehet adnia a magyar gazdaságnak, amiről Somody Imre úgy vélekedik, hogy egyszerűen meg kell tanulnunk együtt élni a magasabb olaj- és benzinárakkal. Feltételezése szerint talán pozitív hatása is lesz a nagyobb energiaköltségnek: előtérbe kerülnek a takarékosabb és környezetbarát technológiák és berendezések, s ebből hosszabb távon mindenki profitál. Az euró gyengélkedése szerencsétlen módon egybeesik a megugrott energiaárakkal, de a gyógyszergyári vezető szerint, hosszabb távon helyreáll az euró-dollár paritás. Somody Imre szerint az egyensúlyi viszonyok megbomlásának veszélye fennáll ugyan, de okos és óvatos monetáris és fiskális politikával ezt el lehet kerülni. A legutóbbi fizetésimérleg-adatokból nem szabad túlzott következtéseket levonni, mert az azt megelőzők éppen az ellenkező irányba mutattak. Akkor lehet ez csak veszélyes, ha negatív tendencia látszik kirajzolódni. Ezt azonban még túl korai lenne állítani.
Alacsony reálbérnövelés
A közszféra béremelése tekintetében a kormány ugyanazt teszi a kétéves költségvetésben, mint a 2000. évi büdzsében, Csaba László érvei szerint ezúttal is az 5-6 százalékos inflációra tervezve igen jelentős béremelés látszatát sikerül keltenie. Ezzel szemben a nem valorizált táblák miatt adóemelés következik be, a bruttó béremelés mintegy felét elviszik a járulékok. A 3-4 százalékos eltérés az inflációtól pedig azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem kerül sor reálbér-emelkedésre. A versenyszférában a dinamikusan bővülő export mellett az értékes munkaerőt megtartani akaró – nemzetközi – cégek nem lesznek szűkmarkúak, a kis- és középvállalkozói szektor egy részénél viszont minimálisan javul a jövedelmezőség, s nem lesz abban a helyzetben, hogy érzékelhető mértékű bérfejlesztést engedjen meg magának. Az egyensúlyi viszonyok tehát nem emiatt bomolhatnak meg, hanem sokkal inkább amiatt, hogy a mesterségesen lenyomott kamatszint s a viszonylag magas infláció mellett könnyen nulla hozamúvá válhatnak a bankbetétek. Ilyenkor nincs megtakarítási hajlam, ez a helyzet fogyasztásra ösztönöz, a fogyasztásnak pedig jelentős az importtartalma, aminek eredője külgazdasági feszültség lehet, különösen akkor, ha a beruházás is és az export is csökken. Ez nem akut veszély, de – jegyezte meg Csaba László – kétéves távlatban mégis lehetséges veszélyforrás. Mindezt kiegészíti, hogy a költségvetés kiadási előirányzatai alátervezettek: azaz ha minden jól működik, akkor sem biztos, hogy elégségesek a források. Most nem egy gazdaságpolitikai elem az, amelyik fölboríthatja a csónakot, hanem sok – egyenként halálos bűnnek nem tekinthető – elem kombinációja okozhatja a bajt.
Egyensúlyi zavarok
Az energiaválság nagy veszélyeket rejt, főképpen azért, mert Magyarországtól függetlenül jelentkezik. A gazdaságpolitika pedig kényszerpályán mozog, amit onnan eredeztet Parragh László, hogy tavaly nyáron – még jó feltételek között – nem sikerült a gáz árát a piaci árakhoz kötni. Vagyis az állam kezéből kicsúszott a jó döntés lehetősége: ha nem emel, tönkreteszi az egyik legnagyobb súlyú, potenciájú magyar vállalatot. Ha meg az ötszáz legnagyobb cégre ruházza a terheket, akkor annak a körnek zavarja súlyosan a gazdasági érdekeit, igaz, a lakosságot és a kisebb cégek ezreit mentesíti a kemény inflációs következményektől. Ezzel együtt is igaz, hogy az energiaárak változásának vannak inflációs hatásai.
Parragh László a lazább" bérpolitika kérdéséből nem egy esetleges egyensúlyi zavarra következtet, hanem a nyugati világban szokásos politikai stílus, az egyértelmű bal- és jobboldal hiányára. Arra, hogy például az amerikai polgár legfeljebb árnyalatnyi különbséget lát a két elnökjelölt programjában, míg nálunk arról is szól a választások története, hogy a voksolások előtti egy-két évben a gazdasági egyensúly megbomlik. A mindenkori kormány ilyenkor kipumpál közérzetjavító" jövedelmeket. A jövő évi egyensúlymegingás tehát biztosra vehető, de kérdéses, hogy milyen lesz a mértéke.
A több piac biztonsága
Az EU-s konjunktúramérséklődés alapján a magyar – nem hivatalos – növekedési előrejelzés is szerényebb mértéket feltételez. A kérdés tehát az, hogyan hathat ez a viszony a gazdaságra, a versenyszférára, várhatók-e korrekciók a jövő évi gazdaságpolitikában, illetve az üzleti szektor magatartásában? A válasz talán egyszerűbb is, mint gondolnánk. Csaba László szerint ugyanis az amerikai gazdaság lassulását egészségesnek lehet tekinteni, az európai változást pedig még nem lehet tudni. Az elmúlt egy-két évtizedben kiderült – utalt statisztikai adatokra a professzor –, hogy a magyar gazdaság exportteljesítménye nem függ közvetlenül az Európai Uniótól, hiszen annyira kicsi. A gond inkább az lehet, hogy belső okok – például a beruházások lassulása – miatt a kivitelünk dinamikája mérséklődhet, miközben a behozatal tempója nem változik. Amúgy az üzleti szektor magatartásába bele van kalkulálva az, hogy az ország mindinkább hozzáigazodik – jobban is, mint például Anglia vagy Spanyolország – az Európai Unióhoz: a befektetők ezzel számolnak, profitvárakozásaikban is. Az EU-ban – ha esetleg mégis bekövetkezik – fél, háromnegyed százalékpontos mérséklődés elképzelhető, de önmagában ez nem befolyásolná a mi 5-6 százalékos növekedésünket. Vagyis nem ez a tényező jelentheti a veszélyt, hanem a megtakarítások mérséklődése, a beruházási hajlandóság csökkenése, az üzleti klíma, a tőzsde lehűlése.
A makrogazdaság elemzőjének érvelését voltaképpen tovább görgette a kamaraelnök, miszerint nem kell azon csodálkozni, hogy az igen magas növekedési ütem mérséklődik. Ez még nem baj, kivált, mert csak önmagához mérten lesz alacsonyabb ez a szám, amúgy pedig az európainál még mindig nagyobb dinamikát mutat. Ilyen alapon nem hisz Parragh László az üzleti élet szereplőinek magatartás-változásában. Az országban számos olyan, főleg stabilitási előny van, amit érdemes kihasználni a befektetőknek és meg is teszik az elkövetkezendőkben is. Mindehhez kapcsolódhat az ésszerű tanács: nem lenne szabad egyetlen vállalatnak sem csak egy piacra szállítani. Annak okán – érvelt Völgyes Iván –, hogy világosan lehet látni, egy globális vállalat globális igényeket elégít ki, az esetlegesen lanyhuló európai konjunktúrából számára nem következik az, hogy például a Távol-Keleten is hasonló folyamatok játszódnak le. Voltaképpen egyfajta modellnek tekinti a politológus a multik lehetőségét, hiszen a kisebb exportáló cégek is alkalmasint kialakíthatnak hasonló piacpolitikát maguknak. Ezáltal tompíthatják kiszolgáltatottságukat. Vagyis a magyar gazdaságnak érdeke úgy bekapcsolódni a globális gazdaságba, hogy egy-egy térség konjunktúranövekedése vagy -lassulása ne veszélyeztesse a szükségesnél jobban az ország GDP-jét.
Somody Imre következtetései sem mások. Mint kifejtette, a magyar növekedési ütem az EU konjunktúramérséklődése következtében kismértékben csökkenhet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy még így is magas marad. Számos EU-tagország GDP-növekedése a felét sem éri el a magyar rátának. Fontos, hogy ez a növekedési különbség, azaz az arányok tartósan fennmaradjanak, különben az egy főre jutó GDP tekintetében Magyarország felzárkózása veszélybe kerülhet. A magyar gazdaságnak így is tartósan magas növekedésre lesz szüksége ahhoz, hogy körülbelül 20-25 év múlva elérje az EU-átlagot. A Pharmavit Rt. elnök-vezérigazgatója leszögezte, hogy az EU-ba irányuló exportnövekedés kiesését kompenzálhatja a régióban és a keleti piacokon beindult exportnövekedés. Igaz, tette hozzá, azt nehéz lenne megjósolni, hogy egy lassuló konjunktúra esetében milyen gazdaságpolitikai korrekciót eszközölne a kormányzat. Amennyiben a lanyhulás szerény mértékű marad, nem valószínűsíthető a változás. Természetesen a beavatkozás egy nagyobb visszaesés esetében sem lenne egyszerű feladat, mert a vártnál magasabb infláció nagyon kis mozgásteret hagy a kormányzatnak növekedésserkentő intézkedés megtételére. A mostani adatokból következő enyhén lelassult növekedés pedig nem valószínű, hogy jelentősebb hatást gyakorolna az üzleti szektor magatartására, mivel a növekedés arányaiban még mindig magas, s még mindig megéri a régióban beruházni, a növekvő piac adta lehetőségeket kihasználni.
A közép" védelmében
Nem is egy konjunktúra-előrejelzés támaszkodik olyan adatokra, amelyek szerint az üzleti szféra fejlesztési hajlandósága mérséklődik. A kormányzati tervekből viszont látni lehet, hogy a központi finanszírozású, érdekeltségű beruházások növekedhetnek, erre utal az idén átadott és jövőre hasznosuló ÁPV Rt.-s 100 milliárd forint, s az is, hogy a Széchenyi terv is kevésbé tűnik a piaci indíttatású invesztíciók inspirálójának, mint az államiaknak". Csupán egy másmilyen beltartalmú" évnek nézünk elébe, vagy trendek változnak esetlegesen nem kívánatos következményekkel? Csaba László szerint a Széchenyi terv kifejezett előnye, hogy viszonylag kevés intézkedést tartalmaz és sok benne a célkereszt": megfogalmaz gazdaságpolitikai prioritásokat, s azáltal közelít a realitásokhoz, hogy helyet kapnak benne mind a nemzetközi nagyvállalatok, mind a kis és közepes cégek. Ez utóbbiak számára sincsenek teljesíthetetlen feltételek megfogalmazva. Mégsem a Széchenyi terv irányítja majd a magyar gazdaságot, lényegében nincs gazdaságszervező funkciója, hatása. A magángazdaság sajátossága – Theatcher hasonlatát kölcsönözve –, hogy úgy viselkedhet, mint azok a lovak, amelyeket odaterelnek ugyan a vízhez, de mégsem biztos, hogy inni fognak belőle. Vagyis, bár pattogtatja az ostorát az állam, mégis kicsik az esélyei az ilyen irányítási szándék eredményességének. Elegendő a lakásprogramra gondolni, a húszezres kedvezményes hitel tervével ellentétben néhány száz igény érkezett, amelynek egy része nem is felelt meg a feltételeknek. Nagyfokú az öngerjesztés, minek során különféle politikai szervek önmagukat foglalkoztatják...
A következő évek gazdasági fejlődésének beltartalma", annak jellege biztosan változni fog – állította Somody Imre. Mindenki rá van kényszerítve a fejlesztésre, ugyanis aki nem fejleszt, aki nem követi a rohanó világ ugrásszerű változásait, az könnyen vesztese lehet a jelenlegi folyamatoknak. Nem hiszi a Pharmavit vezetője, hogy a fejlesztési hajlandóság és a kormányzati politika között ilyen formában lenne összefüggés. A fejlesztés kényszer, amit a piac diktál a gazdaság szereplőinek. Az állam pusztán abban segíthet, hogy nemzeti prioritásokat és megfelelő környezetet teremt az üzleti szférának a fejlesztések végrehajtásában. A Széchenyi tervben a kormányzat pontosan e feltételek megteremtését tűzte ki célul. A gyakorlat meg fogja mutatni, hogy képes-e valóban a prioritásokhoz és azok megvalósítása során minőségi elvekhez ragaszkodni, vagy csupán újra szétosztásra kerül sok-sok pénz. Somody Imre mindenesetre meghitelezi a vezetőknek a bizalmat, ám, tette hozzá, személy szerint ő csak egy pontosan körülírt programra fókuszált volna az infrastrukturális fejlesztések mellett.
Hatékonyabb támogatás
Völgyes Iván további hangsúlyokat tart kiemelendőnek annak alapján, hogy a fejlesztés, illetve a kutatás-fejlesztés irdatlanul nagy költségekkel jár, amit általában már a középvállalatok sem tudnak megengedni maguknak. A politológus kifejtette, hogy valamiféle dotációs rendszer kiépítése nagyon pozitív dolog. A cégeket egyszerűen meg kell tanítani arra, hogyan kell bekapcsolódni a piac vérkeringésébe, az e-businessbe. Nincs mese, ezeket a vállalatokat támogatni kell, s hozzásegíteni ahhoz is, hogy a piacon megkívánt minőséget képesek legyenek elérni, a tanúsítványokat megszerezni. Itt említendő a technikai, technológiai színvonal versenyképessé tétele, az elért magasabb színvonal megtartása – sok esetben ugyancsak az állam dotációjának bevonásával. Csakhogy az sem mellékes, hogy az állam ne aprózza el a finanszírozást, ellenkezőleg, igyekezzék olyan klaszterekbe koncentrálni a forrásokat, ahol a magyar beszállítói hányad nagyon magas lehet. Három-négy klaszternél többet azonban képtelenség hatékonyan támogatni. Ugyanakkor a lehető legnagyobb vállalatok K+F tevékenysége is elementáris érdeke a gazdaságnak, s hogy erre itt kerüljön sor, a jogi környezetet is alkalmasabbá kell tennie Magyarországnak. Völgyes Iván fontosnak tartja, hogy ha ilyen módon kiépülhetnek az ipari és szolgáltató kutatóközpontok, akkor az agyelszívásból agyvisszaszívás alakulhat ki: szakmailag igényes körülmények között, emberséges javadalmazás mellett készek hazajönni az értékes szakemberek.
A gazdaság számára kulcsfontosságú, summázta véleményét Parragh László, hogy legyenek állami megrendelések is, azaz a korábbi időszak volt az abnormális. Helyes, ha az állam is generál beruházásokat, persze ügyelve arra, hogy túlzások ne legyenek. Azt pedig kétli a kamaraelnök, hogy az üzleti szféra mérsékelné a befektetéseit.
A csúszó leértékelés időszerű!
Jegybankelnöki váltásra, talán az árfolyamrendszer átalakulására, enyhe forintfelértékelésre van kilátás 2001 folyamán – állítottuk, s kérdeztük egyben: a monetáris politika a mainál is alárendeltebb helyzetbe kerülhet a fiskális politikával szemben, s ennek a nemzetközi megítélés esetleges megváltozásán túl milyen velejárói lehetnek a belgazdaságban? Völgyes Iván nem lát lényegi különbséget a monetáris, illetve a fiskális tevékenységek között abból a szempontból, hogy bizonyos értelemben adottak azok a keretek, amelyek a mozgásteret behatárolják. Ha egy jegybankelnök azt látja, hogy növekszik az infláció, akkor a monetáris politika eszközeivel fog beavatkozni, de ugyanezt teszi a pénzügyminiszter is a fiskális eszközök segítségével. Ilyen alapon nincs tisztán monetáris és fiskális politika és eszközrendszer, a kettő együtt, ha tetszik, keverten használandó és alakul az ország céljaihoz, a környezet változásaihoz. Völgyes Iván mindenesetre megnyugtatónak tartja, hogy a felelős pénzügypolitika nem szándékozik eltörölni a csúszó leértékelést. A piacnak, a magyar gazdaságnak szüksége van a kiszámíthatóságra – kivált az infláció mértékét illetően –, s az ezen keresztül megfogalmazódó stabilitásra.
Csaba László sem hiszi, hogy a monetáris politika még jobban alárendelődhet a fiskális politikának. Fél évtizede a kevés számú stabil elem egyike, hogy előre be nem jelentett forintleértékelésre nem került sor, pedig volt orosz-, délkelet-ázsiai és brazil válság. Ha békeidőben" kerülne sor ilyen lépésre, sokkhatással járna a gazdaság egészére, különös tekintettel a befektetésekre, a befektetések értékelésére. Függetlenül attól, hogy ki veszi át a jegybankelnöki széket, valószínűleg az üléspont fogja meghatározni az álláspontot. Amikor Bod Péter Ákos az MNB elnöke lett, sokan tartottak attól, hogy a jegybank politikája alapvetően megváltozik. Ma már jól dokumentálható, emlékeztetett a Közép-európai Egyetem professzora, hogy 1992-1993-ban volt egy eléggé helyteleníthető élénkítési politika, amelyik tehát Bod Péter Ákos kinevezése előtt kezdődött el, s tisztsége alatt fordult meg. De akad korábbi példa is, Marjai József annak idején éppen a monetáris és a reálfolyamatok közötti nagyobb egység megteremtése jegyében neveztethette ki Bartha Ferencet a Nemzeti Bank élére, s mint kiderült, éppen a fordítottja történt: nyíltan fellépett a nagyvállalatok ellenében, nem engedett teret a lazításnak. A jegybanknak ma is az érdeke, hogy sikerüljön megőrizni az árfolyam-stabilitást, ezáltal a maga hitelességét ne kockáztassa, de ez az országnak is alapvető érdeke. Csaba László szerint tehát – kivált, ha megkapja megannyi, például külügyi oldalról a megfelelő támogatást – a Nemzeti Bank sokkal kitartóbb lehet a fiskális politika nyomásával szemben, mint ahogyan az ma látszik. A helyzettel az lesz adekvát, hogy nem szűnik meg a csúszó leértékelés intézménye, nem szélesítik a jelenlegi sávot, s nem hagynak fel az 5-6 százalékos reálkamat biztosításával, különben sem a külföldiek, sem a belföldiek nem fektetnek be. Vagyis fennmarad – és ezáltal marad fenn – a kiszámíthatóság. Ennek fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint a 2001. év várható realitása: viszonylag magas, 4-5 százalékos növekedés, a továbbra is 10 százalék körüli infláció, a nagy deficit, a most még nagy bajt nem okozó, tendenciájában azonban jövőfelélő politika.
A magas infláció mellett nem engedheti meg magának a kormányzat, hogy a monetáris politika a fiskális szempontoknak áldozatul essen – tartja Somody Imre is. Az EU legfrissebb országjelentésében éppen az infláció elleni küzdelmet emelte ki a jelenlegi gazdaságpolitika gyenge pontjaként. Az EU-hoz való csatlakozásunk perspektívája bizonyos kényszereket is ró ránk, még akkor is, ha nem helyből kell teljesítenünk a maastrichti kritériumokat. Az pedig, hogy 2001-ben forintfelértékelődésre van kilátás, nem tartalmaz semmi újat, hiszen évek óta tart ez a folyamat. Ez mindaddig nem veszélyes – jegyezte meg Somody Imre –, amíg a hazai termelékenység a felértékelődés veszteségét kompenzálni tudja. A termelékenységi mutatókat megnézve nincsen okunk aggodalomra. Az infláció letörése szempontjából ugyanakkor fontos szerepet játszik a felértékelődés, így ennek van pozitív hatása is.
Emlékezetes volt a tavaly nyári – forintban is mérhető hatású – konfliktus a kormányfő és a jegybank elnöke között – emlékeztetett Parragh László. Erre a tényre jó odafigyelni mind a két félnek. A kamara elnöke szerint az MNB-elnök nagyon sokat tett az országért, a tavaszi személyi váltásról pedig az a véleménye, hogy a monetáris politika irányítója a feladat jellegéhez fog alkalmazkodni. Az világos, hogy a fiskális politika, mint eddig, ezután is maga alá akarja gyűrni a jegybanki irányítást. Parragh László azonban biztos benne, hogy aki beül az MNB-elnöki székbe, még ha a kormányzat nevében kerül is oda, a mai, átgondolt monetáris politikát fogja folytatni. Abban is bízik a kamara elnöke, hogy nem változtatnak a csúszó leértékelésen mindaddig, amíg az infláció nem süllyed öt százalék alá.