Magyarország makrogazdasági helyzete az év utolsó negyedében is kifejezetten jó. A tavaly még oly sok izgalmat hozó egyensúlyi mutatók éppúgy elfogadhatók, mint ahogy a gazdasági növekedés is látványos – csak a pénzromlás nem várt mértéke rontja az összképet.
A magas idegenforgalmi bevételek, az ígéretes exportbővülés és az exporton belül is a magas hozzáadott értéket tartalmazó termékek kivitelének növekedése hónapról hónapra biztató folyó fizetésimérleg-adatokhoz vezetett. Egyetlen makrogazdasági mutató, az infláció növekedési üteme aggasztó. A kormányzat korábbi előirányzatai – a 6, majd a 6-7 százalékos éves inflációs számok – már egészen távolinak tűnnek, sőt a legújabb kalkulációkban szereplő 9 százalékos éves pénzromlás is túlzottan optimista. A magas olajárakkal és az élelmiszer-ipari termékek vártnál erőteljesebb drágulásával magyarázott pénzromlás a költségvetés szempontjából kedvező hatásokkal is bír ugyan, ám nem segíti a Magyarország iránti bizalom további erősödését, illetve megállította az állampapírpiacon korábban tapasztalható hozamesést.
Egyensúlyi adatok
Az év második felében a Pénzügyminisztérium folyamatosan egyre jobb egyensúlyi adatokat publikálhatott. Mind a központi költségvetés, mind a részben az előbbit is tartalmazó államháztartási hiány, mind a külpiaci egyensúlyt jelző folyó fizetésimérleg-számok vártnál rendre kedvezőbbek lettek a. A nyár végén (nyolc hónap után) mindössze 234 milliárd forint volt az összesített államháztartási deficit, ami alig lépte túl az egész évre tervezett teljes hiány felét. A négy alrendszer (a központi költségvetés, az önkormányzatok, a társadalombiztosítás és az úgynevezett elkülönített alapok) közül legjobban a központi költségvetés teljesített, hiszen a hiány itt valóban alatta maradt az éves terv 50 százalékának. Ha azonban mélyebbre nézünk, láthatjuk, hogy néhány valóban kedvező momentum mellett az alacsony hiány oka éppen a magas infláció volt. Amikor ugyanis az infláció a tervezettnél magasabb, akkor az adóbevételek nominálisan nőnek (még ha reálértéken ez nem is jelent többletet), ugyanakkor a kiadási tételeket nem feltétlenül kell az infláció mértékével növelni központilag. Például a minisztériumok számára kihirdetett nominális kereteket változatlanul lehet hagyni ...
Az igazsághoz tartozik, hogy voltak valóban kedvező tendenciák is, így például a kiadási tételek határokon belül tartása. Egyedül az agrárkiadások problematikusok, miután az agrártárca pillanatok alatt kiosztotta keretének zömét. A társadalombiztosítási alapok szintén terv feletti deficittel kezdtek, ám itt azzal lehetett kalkulálni, hogy a későbbiekben szufficit keletkezik, mert a központi költségvetés 25 milliárd forinttal tartozott. A folyó fizetési mérleg szintén jól alakult a nyár végéig, a tényleges hiányok kisebbek voltak a tervezettnél, sőt olykor szufficit keletkezett (augusztusban például 176 millió euró). Mindezek után nem is volt meglepő, hogy a piac azt várta a Moody's hitelminősítő javít az ország szuverén adósságának megítélésén. Ez november közepén be is következett, azóta a közepes befektetői B kategória helyett az elsőrendű A osztályba tartozunk A3 minősítéssel.
Az egyensúly magas növekedési ütem mellett volt fenntartható, hiszen a GDP az első félévben 6,2 százalékkal nőtt. Ez még akkor is kiváló eredmény, ha a második negyedévben a növekedés már csak 5,8 százalékos volt. Kiemelkedő volt az ipari termelés 12,2 százalékos növekedése. A jó teljesítmény többek között a gépiparnak köszönhető, ebben az ágazatban nem kevesebb, mint 22,1 százalék volt a javulás.
Kétszámjegyű infláció
A sok jó teljesítmény mégsem volt elegendő ahhoz, hogy lejjebb nyomja a hozamokat az állampapírpiacon, mert az itt befektető hazai és külföldi invesztorok számára a leginkább befolyásoló tényező az infláció maradt. A korábban remélt év végi 6, legfeljebb 7 százalékos pénzromlási ütem helyett a nyár végén, az ősz elején már az a veszély is fenyegetett, hogy az infláció ismét két számjegyűre nő. Szeptemberben 10,3 százalékra ugrott a pénzromlási ütem, alaposan ráijesztve ezzel az elemzőkre, a jegybankra és a befektetőkre. A pénzromlás októberben magasabb értéken, 10,4 százalékon tetőzött.
Az elemzők és a kormányzat inflációs prognózisa ugyan már az év elejétől eltért egymástól, mert az előbbiek úgy vélték, hogy tarthatatlan a kormányprogramban szereplő 6 százalékos inflációs szám, de ekkor még abban lehetett bízni, hogy az történhet, ami 1999-ben, amikor is az egyensúlyi mutatók év eleji alakulása miatt elemzők hada követelte egy újabb megszorító csomag (a második Bokros-csomag) bevezetését, ám végül különösebb intézkedések nélkül az év végére "kisimulhattak a ráncok". Nos, az infláció másként alakult, ősz elején már a Gazdasági Minisztérium hivatalos retorikájában is megjelent a 9 százalékos éves infláció. Az eltérést két fő okkal magyarázták. A kormány év eleji kalkulációjánál 15-16 dolláros hordónkénti olajárral számolt, ám spekulációs hatások, a várható hideg tél, az erőteljes gazdasági növekedés indukálta magas olajkereslet miatt a fekete arany ára hordónként egészen 33 dollárig jutott. A tervezettnél jóval magasabb olajár egymaga egy százalékpontot rontott az infláción, hiszen nem pusztán az üzemanyagárak révén volt benne a fogyasztói kosárban, de származtatott hatásai miatt gyakorlatilag minden termék árába beépült. Hasonlóképpen rosszul tervezett az állam, amikor azt gondolta, hogy ebben az évben kiegyensúlyozott élelmiszerárak maradnak, ám azok erőteljesen emelkedtek.
Ilyen inflációs környezetben október elején semmi remény nem látszott arra, hogy az éven belüli lejáratú állampapírok hozamai ismét 10 százalék alá jussanak, sőt ekkor az Államadósság Kezelő Központ által számolt referenciahozamok közül egyedül a tízéves futamidő kamatszintje állt 10 százalék alatt. Az kétszámjegyű inflációt figyelembe véve a reálkamatok még így is kifejezetten alacsonyak voltak. Egyéves állampapír 11,5 százalékos hozama 10 százalékos pénzromlással kalkulálva is mindössze 1,5 százalékpontos reálkamatot tartalmaz, ami csak azért maradhatott vonzó sok hazai intézményi és magánbefektetőnek, mert az alternatív befektetési típusok közül a részvények és így a befektetési jegyek zöme sem jeleskedett. A vártnál magasabb infláción persze a legtöbbet nem a rövid távú állampapírokat (például diszkontkincstárjegyeket) tartó invesztorok veszítettek, hanem azok, akik vagy hosszabb távú papírokban (öt-tíz éves államkötvényben), vagy erősen inflációfüggő árfolyamú részvényekben (például áramszolgáltató-papírokban) tartották megtakarításaikat. A magas infláció és Magyarország EU-csatlakozásának elhúzódása miatt ugyanis a következő évek inflációs szintjére is mind magasabb előrejelzések születtek. Így természetesen a hosszabb távú államkötvények későbbi évekre kínált kamata éppúgy veszített vonzerejéből, mint a stabil osztalékfizetésű áramszolgáltató-részvények. Az a bizonyos állandó osztalék ugyanis egy alacsonyabb pénzromlási ütemhez képest nyilván nagyobb megtérülést jelent.
Az állampapírpiac vonzerejének csökkenése erőteljes hatásokkal járt a forint piacán is. A forint szinte egész évben rendkívül erős volt, az árfolyam-mechanizmus alapjául szolgáló intervenciós sávban mindvégig az erősen szélre tapadt. Amikor azonban szeptemberben már gyengélkedett az állampapírpiac, a külföldiek állampapírokat adtak el, és az értük kapott forintellenértéket devizára váltották. Ez a pótlólagosan megjelent forintkínálat és devizakereslet meggyengítette a forintot. Igaz, a gyöngülés nem volt vészes mértékű, mindössze annyi történt, hogy a forint elszakadt a sáv erősebbik szélétől, de mindvégig az erős oldalon maradt. Nem alakult lényegi különbség a forintbefektetések és a devizabefektetések megtérülése között. A forint ugyanis – mivel egy száz százalékban euró alkotta devizakosárral mozog együtt – az euróhoz képest nem sokat módosult. Az év elején a dollár még minden határt átlépve erősödött, így ebben a periódusban a dollár mindenképpen jobb megtakarítási instrumentum volt, mint akár az euró, akár a forint. Később azonban már az egész világ vezető pénzügyi döntéshozóit aggasztotta a gyönge euró, így a meghatározó nemzeti jegybankok összefogtak, és egységesen interveniáltak a dollár ellen, az euró védelmében. Ennek egyrészt egyszeri euróerősítő hatása volt, másrészt a piaci szereplők óvatossá váltak dollárvételeikkel, hiszen nem lehettek biztosak abban, hogy újabb dollárerősödés esetén nem lép-e ismét az "eurómentő brigád".
Mindenesetre a forint mozgásai sem voltak függetleníthetők a vártnál magasabb inflációtól. Surányi György jegybankelnök és Járai Zsigmond pénzügyminiszter rendre kénytelenek voltak deklarálni, hogy egyelőre nem látnak esélyt a forint leértékelési mechanizmusának megszüntetésére, miként – legalábbis egy időre – a leértékelési ütem csökkentése is lekerült a napirendről.
| A folyó fizetési mérleg egyenlege (millió euró) | |
|---|---|
| Év végén |
millió euró |
|
1993 |
–2959 |
|
1994 |
–3300 |
|
1995 |
–1927 |
|
1996 |
–1339 |
|
1997 |
–848 |
|
1998 |
–2020 |
|
1999 |
–1970 |
|
2000. augusztus |
–676 |
| Forrás: MNB | |