Kik rúgnak labdába?

A milliárdok még nem fociznak

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. december 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 32. számában (2000. december 1.)

 

A kormány 2000. július 26-án írta alá azt a szerződést, amely közel 21 milliárd forintot kíván ömleszteni a labdarúgásba, jórészt a sportág infrastruktúrájának fejlesztésére. Az állóvizet felkavaró bejelentés óta gyakorlatilag semmi sem történt – a bajnokság színvonala minden korábbinál alacsonyabb –, a futballból élők viszont továbbra is bíznak az állami mentőövben.

 

A magyar fociban manapság ritkán történnek nagy dolgok. Utoljára talán a Fradi négy évvel ezelőtti váratlan BEK-sorozata vonta magára tartósan a közvélemény figyelmét, azt követően pedig az UEFA vezérkarát is vizsgálódásra kényszerítő MLSZ-elnöki pozíció körüli szerencsétlen huzavona. Az idei nyár közepe azonban bizonyára sokáig emlékezetes lesz, s talán nem csak a futballszeretők számára.

– Száz éve nem volt példa hasonlóan nagylelkű és előremutató gesztusra. Hivatalosan is bebizonyosodott, hogy Magyarországnak szüksége van a labdarúgásra! Ezekkel a szavakkal értékelte Bozóky Imre, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke a valóban példátlan, 20,7 milliárdos állami szerepvállalásról szóló futballreform-szerződést. Bozóky – a hasonló invesztícióra szintén joggal igényt tartó MÁV igazgatósági épületében megtartott ünnepélyes aláírási ceremónián – ugyan az '50-es évekre datálta a magyar foci romlásának kezdetét, ám kétséget sem hagyott felőle: az előző kormányt is vastagon felelősnek tartja, amiért az elmulasztotta menteni legalább a menthetőt.

Hogy mire kell költeni a hazai stadionok világában valóban hihetetlenül soknak számító pénzt, arról Orbán Viktor kormányfő adott eligazítást. Szavaiból kiderült: elsősorban stadionok rekonstrukciójára és építésére, valamint a huligánok kiszűrésére hivatott beléptetőrendszerek kialakítására áldozna szívesen a kormány. A program körül mindjárt az indulásnál ismert, nagy nevek bukkantak fel: a miniszterelnök és az új MLSZ-elnök mellett a Pólus-, WestEnd- és Nemzeti Színház-építőként, újabban pedig a Hivatásos Labdarúgó Alszövetség elnökeként ismert Demján Sándor is felsorakozott a segítők közé. Tőle – kimondva vagy kimondatlanul – pénzt és szervezési ismereteket remélnek, meg azt, hogy a komolyság látszatát kölcsönzi az egyelőre kevéssé végiggondoltnak tetsző projektnek.

A futballreformtervet mindjárt a meghirdetése után kemény kritikák érték. Az egészségügyben dolgozók szakszervezete például – demagógiát sem nélkülöző nyilatkozatában – arra az ellentmondásra mutatott rá, amely a szokatlan irányban megnyilvánuló állami nagylelkűség és az egészségüggyel szemben tanúsított szűkmarkúság között feszül. Valóban szembetűnő, hogy a rogyadozó állami egészségügy intézményeinek felújítására csupán másfél milliárdot szán a kormány, a társadalmi szempontból kevésbé fontosnak tűnő focit viszont egy nagyságrenddel nagyobb támogatásban részesíti. A sportügyekben gyakran megszólaló Kolláth György jogászprofesszor azt vetette az „adakozók" szemére: semmi garancia nincs arra, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozott befektetés valóban a törvényesség és a hatékonyság követelményeinek megfelelően ér majd célba. A jogtudós azt is megjegyezte: idehaza a futballszerető és a labdaérzéketlen lakosság becsült aránya körülbelül 1:8-hoz, s nem világos, hogy a költségvetés jelenlegi helyzetében miért kell egy szűk kisebbség szórakoztatásáért ekkora áldozatot hozni. „Arról nem is beszélve, hogy az alapok ismeretében ez a pénz az igazi magyar sikersportágak egyikében-másikában biztosan jobban kamatozna" – tette hozzá. (Az is tény ugyanakkor – amint erre az ÁPV Rt. szakértői felhívták a figyelmet –, hogy évente 10-15 milliárdot jelenleg is a labdarúgásnak ad az állam, csak éppen nem visszatérítendő támogatás, hanem elengedett adók és más közterhek, illetve bérleti díjak formájában.)

Az opponensi vélemények megismerése mellett természetesen az ambiciózus kibontakozási programot is érdemes tüzetesen tanulmányozni, elvégre az utóbbi évtizedek legnagyobb sportvállalkozásáról van szó. Amiben az új terv valódi előrelépést kínál, az a finanszírozás: az egyszeri befektetéssel az elképzelések szerint megteremtődnek annak feltételei, hogy a magyar profi labdarúgás 3-5 év múlva önfinanszírozó üzletággá, a szórakoztatóipar életképes ágazatává váljon. Ehhez óriási utat kellene megtennie: a magyar foci jelenlegi piaci értéke erősen negatív, s – Demján kalkulációi szerint – ahhoz is legalább három év és 7 milliárd forintos értéknövelés kell, hogy aztán a nulláról lehessen indulni (ekkortól lehetne magántőkét is bevonni a focibizniszbe). Az előző rendszerben a Skála „gatyába rázásával" ismertté vált menedzser arra számít, hogy a honi labdarúgás 2003-ra elérheti a nemzetközi középmezőny színvonalát.

BOTRÁNYKRÓNIKA A „közelmúlt legnagyobb futballbotránya" címre minden bizonnyal az 1998. májusi Kispest-Zalaegerszeg mérkőzés balatonlellei előjátéka tarthat igényt. A kispesti szurkolók Balatonlellén gyűjtöttek „erőt" a délutáni összecsapásra, s tömegverekedésbe torkolló ebédjük kis híján tragédiával végződött. Az egyik lellei butikos, akit a felhevült rajongók éppen meglincselni készültek, önvédelmi fegyverével próbált védekezni, s három szurkolót is megsebesített. Ő végül egy rendőr golyójának esett majdnem áldozatul, életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba. Az ügy természetesen a bíróságon folytatódott. A hivatalos fogadkozások ellenére tavaly sem csökkent a szurkolói agresszivitás a labdarúgó-mérkőzéseken. Az esztendő botránykrónikája, illetve a rendőrség jelentései alapján inkább azt mondhatjuk: a rendzavarók csoportjai egyre szervezettebbek és tudatosabbak. 1999-ben a rendőrségnek 27 alkalommal kellett beavatkoznia a lelátókon és a stadionok környékén történt rendbontások miatt. Az évad legemlékezetesebb skandaluma – immár hagyományosan – az Újpest ferencvárosi vendégszerepléséhez kapcsolódott: az áprilisi meccs utcai harccal kezdődött, több szurkoló és egy lovas rendőr komolyan megsérült. A kétszáz lovas és kutyás járőrrel kivonuló rendőrség 18 garázdát állított elő. Torgyán József, a Fradi társadalmi elnöke a rendőrök – szerinte indokolatlan – durvasága miatt parlamenti vizsgálatot kezdeményezett. Említést érdemel még az a májusi vonattűz is, amelyet a nyíregyházi vendégjáték után hazafelé tartó Fradi-szurkolók okoztak az őket szállító különvonaton. Bár időközben jelentősen megszigorították a szabálysértési előírásokat – a nézőtéri randalírozók elvileg gyorsan a fogdában találhatják magukat –, a fekete sorozat az idén is folytatódott. Februárban a Nyíregyháza-Diósgyőr derbit követően 10 drukkert garázdaságért, egyet pedig rongálásért állítottak elő, a vas- és betondarabokkal dobálózó diósgyőri bajkeverőket csak 219 rendőr bevetésével lehetett megfékezni. Márciusban rendbontás miatt félbeszakadt az Újpest-Dunaújváros rangadó, miután a szurkolók egyike kővel fejbe dobta a játékvezetőt, és a partjelző is megsérült egy dobástól. A dunaújvárosi csapat drukkereit biztonsági őrök mentették ki a stadionból. Ugyanebben a hónapban az MTK-Ferencváros találkozón a Fradi-tábor az ellenoldalt sértegetve Auschwitzot emlegette, az esetnek óriási sajtóvisszhangja támadt, bírósági ügy viszont nem lett belőle. Áprilisban valódi ostromállapot alakult ki az Üllői úti pályánál és a metróban a Ferencváros-Újpest összecsapás után; a két tábor összeverekedését sikerült megakadályozni, ám a rendőrök sok szurkolót helybenhagytak. Májusban Diósgyőrött a Dunaferr vendégszerepelt a tavaszi szezon utolsó fordulójában. A kiesőhelyen végző helyiek hívei sajátos futballtemetést rendeztek, a mérkőzés 23. percében pedig beözönlöttek a pályára, és megfutamították a játékosokat. A félbeszakadt meccs a nézőtér, illetve a diósgyőri belváros szétrombolásával végződött.

Bontásra ítélt stadionok

Magyarországon jelenleg egyetlen stadion sem felel meg az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) nemzetközi mérkőzésekre vonatkozó előírásainak, s a hazai sportlétesítmények többsége átépítéssel sem hozható elfogadható szintre. A kedvezőtlen helyzet nyilván nem meglepetés a futballhoz értők számára, a fenti tényszerű értékelést pedig 1999 tavasza, az UEFA szemlebizottsági vizsgálatának „eredményhirdetése" óta ismerheti a közvélemény is.

A szemlebizottság az – időközben sikertelennek bizonyult – osztrák-magyar futball Eb-pályázat kapcsán vette nagyító alá a labdarúgás hazai infrastruktúráját, s megállapításai szerint csupán a debreceni és a székesfehérvári stadion átépítése hozhat olyan eredményt, hogy az érintett létesítmények megütik az UEFA mércéjét. Ezzel szemben a leginkább esélyesnek gondolt pályákat – az Üllői útit, a győrit és a Népstadiont – teljesen le kell bontani. Azoknak, akik ezt hitetlenkedve fogadták, az Osztrák Labdarúgó Szövetség – vagyis a pályatárs – vezetői külön is megerősítették: például a magyar szívnek oly kedves Népstadiont úgy kell átépíteni, hogy előbb elbontják, majd az UEFA-előírásoknak megfelelően újra felépítik. A legnagyobb hazai sportpályával állítólag az a legfőbb gond, hogy a játék- és a nézőtér túlságosan messze van egymástól, így a létesítmény alkalmatlan a XXI. századi és a televíziós igények kielégítésére. (Arra sem árt közben emlékeztetni: az európai szövetség nemcsak a stadionjainkat pontozta le, hanem a magyar szállodákat, a repülőtereket, a vasútállomásokat és az utakat is.)

A sokkoló nyilatkozat itthon nem váltott ki különösebb elkeseredést, ami azt valószínűsíti, hogy a hazai illetékesek is tisztában vannak a honi fociközállapotokkal. A magyar előkészítő bizottság egyébként a Népstadion mellett – hosszas válogatás után – az Üllői úti, a győri, a székesfehérvári és a debreceni stadiont ajánlotta az UEFA figyelmébe, mondván, a legnagyobbak közül ezek vannak viszonylag a legjobb állapotban. A kiszivárgott hírek szerint nem csupán a huligánok kiszűrésére alkalmas biztonsági rendszerek hiánya, hanem például műszaki, statikai problémák miatt is „óvott" a testület, ami – Eb ide vagy oda – a hazai futballpálya-látogatókat sem kecsegteti sok jóval.

Hol a közönség?

A magyar foci felzárkóztatását szolgálja egyébként a bajnokság látványos átszervezése is, aminek koncepcióját Demján Sándor dolgozta ki, még a kormányzati segélyakció bejelentése előtt. Mivel a hazai mezőnyben nincs 18 (vagy több) középszintű csapatra való játékos, nyilvánvaló, hogy szűkíteni kell a mezőnyt, ami már önmagában is a verseny éleződését és a színvonal emelkedését eredményezheti. Ezért az idei szezonban, az alapszakasz lezárása után, már csak 12 csapat folytathatta a versengést a legmagasabb osztályban. A létszámcsökkentésnek van egy nem „kommunikált", de elég egyértelműnek tűnő mellékhatása is: az a néhány szponzor, amelyik valamiért még üzletet lát a fociban, nyilván az NB I-re koncentrál majd, így a fociba „áramló" tőke nem aprózódik el fölöslegesen.

Ahhoz, hogy a fociból üzlet legyen, elsősorban a mainál jóval népesebb közönség kell. A nyolcvanas években a nagycsapatok kettős rangadóin még előfordult telt ház a Népstadionban, a Fradi még az előző évtizedben is rendre zsúfolt lelátók előtt játszott, manapság viszont gyakori eset, hogy a bajnokság összes meccsén együttvéve sincs annyi néző, mint ahány mondjuk a Vasas pályáján elférne. A beruházási program – a stadionok komfortfokozatának emelésével és a bajkeverők távol tartásával (utóbbira kereken 3 milliárdot szánnak) – éppen a közönség visszacsalogatását szolgálná, ami a sportág reklámértékét is növelné. Ez az érték már ma is több a nullánál: a kereskedelmi tévék indulásukkor még úgy számoltak, hogy a focimeccseken nincs keresnivalójuk, az idén szeptemberben viszont az RTL Klub egy amerikai sikerfilm árának a dupláját is zokszó nélkül kifizette a magyar-olasz világbajnoki selejtező közvetítési jogáért.

Pénzosztásra várva?

Hogy – legalábbis a tervekben – üzletről, és nem jótékonykodásról van szó, azt az is jelzi: a sokat emlegetett 20,7 milliárdot vissza is kell fizetni, mégpedig a remények szerint a látványosan növekvő bevételekből. Ezt sokan még ma sem fogták fel; mint Muszbek Mihály, a hivatásos alszövetség gazdasági igazgatója megjegyezte: sokan már a miniszterelnöki bejelentés másnapján hívták őt, hogy mikor kezdődik a magyar focihagyományoktól egyébként nem idegen újabb pénzosztás. Pedig ez alkalommal másról van szó. A szövetség – a szándék komolyságát jelezve – négymilliárd forintra emeli a Profi Liga Kft. törzstőkéjét (többek közt a közvetítési jogok, valamint a pályák melletti reklámtábla-felületek tíz százalékának apportjával). A cég további 8-9 milliárd forintnyi fejlesztési forrást kíván előteremteni kötvénykibocsátásból – ebből fedeznék például a kivérzett csapatok gazdasági megerősítését (szintén visszatérítendő támogatásokkal). A kötvényeket valószínűleg az állami ötletek mellé mindig odaállítható Magyar Fejlesztési Bank jegyzi le.

Hogy végül is mikor járulhatnak a klubok a kasszához, azt egyelőre nem tudni. Amikor az ISM-nél rákérdeztünk, a Hivatásos Labdarúgó Alszövetséghez irányítottak, ott viszont korainak nevezték az érdeklődést.

A klubok tanácstalanok

A tervezet egyébként nemcsak az állami mannával, hanem az egyesületek által megszerezhető forrásokkal is kalkulál. Ahhoz, hogy az üzlet valóban beinduljon – azaz a klubok saját bevételeikből, és ne kizárólag az önkormányzati vagy magánszponzorok adományaiból élhessenek (mint eddig) –, a marketingbevételeknek el kell érniük az összbevétel 60 százalékát (a jelenlegi 10-15 helyett). Ez elsősorban a tévé- és rádiójogok kedvezőbb értékesítésével válna lehetségessé, aminek érdekében az alszövetség már meg is állapodott a jogokat eddig magánál tartó Football Duó Kft. vezetőjével, Bodnár Györggyel arról, hogy az utóbbi cége visszavonul a hivatásos szövetség javára – azaz szavazati aránya 40-ről 4 százalékra csökken –, lehetővé téve a sportág számára a gyümölcsözőbb szerződések megkötését.

A terv tehát megszületett, a megvalósításról viszont keveset hallani. A nevezetes 21 milliárd felhasználásával megbízott Ifjúsági és Sportminisztériumban kérdésünkre a kibontakozás ütemtervéről sem tudtak konkrétumokkal szolgálni, s az általunk megkeresett első osztályú klubok sem fogtak még hozzá a pénzek fogadásának előkészítéséhez, miután nem tudják pontosan, mit is kellene tenniük. Azt viszont senki sem vonta kétségbe, hogy a projekt előbb-utóbb megvalósul.

AZ ANGOL MODELL A futballstadionokat csatatérré változtató huliganizmus Európa-szerte megkeseríti a sportrajongók életét, a kontinens nyugati felén azonban a problémák mellett a megoldásokat is ismerni, megtalálni vélik. A mentesítésben a legtovább a bajkeverőktől talán a leginkább sújtott brit pályák őrzői jutottak, a gyakorlatuk modellként szolgálhat a később ébredők számára is. Angliában az 1989-es hillsborough-i stadionkatasztrófát követő döbbenet mozdította ki a holtpontról a stadionbiztonság ügyét. A tragédiát vizsgáló parlamenti bizottság összegzése – a Taylor-jelentés – leszámolást sürgetett a pályák közönségét terrorizáló huligánokkal. A jelentés készítői abból indultak ki, hogy a meccsek közönsége alapvetően szórakozni jár a stadionokba, s a pénzéért felhőtlen kikapcsolódást szeretne. Vagyis – szólt a következtetés – a békés többség és a „harcos" kisebbség közt alapvető érdekellentét van, amit nyilvánvalóan csak az agresszív elemek kiszűrésével és távoltartásával lehet feloldani. Mivel a Thathcer-kormány leszögezte, hogy egy penny közpénzt sem hajlandó a futballba invesztálni, a biztonsági reform gyakorlatilag magántőkéből indult, s alig-alig haladt. John Major viszont szakított elődje gyakorlatával, s – a totó-adóbevételek átcsoportosításával – létrehozta a Football Trust-alapot, százmillió fontos pályázati forrást bocsátva a klubok rendelkezésére (igen szigorú és egyértelmű feltételekkel). Az első lépés az állóhelyek eltüntetése volt. A világos játékszabályok a magánbefektetők kedvét is meghozta, mivel nyilvánvaló volt, hogy a program végső soron a játék népszerűbbé tételét szolgálja. A reform részeként terjedtek el az azonosítókártyás beléptetőrendszerek, a huligánok adatait tartalmazó kitiltólisták és a lelátón zajló eseményeket rögzítő kamerák. A változások egyik „mellékhatásaként" jött létre az élvonal legjobb csapataiból a Premier League, amely – a későbbi Bajnokok Ligája kupasorozat előképeként – üzleti alapon értékesítette a családi látványsporttá változtatott mérkőzéseket, megteremtve a beruházások megtérülésének fedezetét. A randalírozóktól megszabadított stadionokról időközben kiderült, hogy multifunkcionális szabadidős létesítményekként képesek finanszírozni saját fenntartásukat. Az alap az első körben 108 millió fontot osztott szét, amivel mintegy 300 millió font értékű beruházást generált. A siker nyomán 1993-ban 5 évvel meghosszabbították a reformprogramot, aminek gyümölcseként eddig nagyjából 600 millió font friss pénzhez jutottak a klubok. Új stadionok épültek (többek közt a Manchester United, az Arsenal, az Everton, a Liverpool, a Tottenham, a Middlesborough, a Sheffield, a Leeds, a Newcastle és az Aston Villa számára), a nézőszám pedig ismét elérte az elveszettnek hitt csúcsidőszak, az '50-es évek szintjét, amikor még nem volt tévéközvetítés.

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. december 1.) vegye figyelembe!