Árulkodó mutatók

 

A vállalatok gazdasági-pénzügyi tevékenysége csak akkor folytatható ésszerűen és minél nagyobb hatékonysággal, ha időről időre képesek vagyunk mérni a pénzügyi teljesítmények eredményességét. Ez már csak azért is fontos, hogy a cégvezetők megalapozott terveket készíthessenek.

 

Minden vállalat köteles legalább évente mérleget készíteni. A közepes és a nagyvállalatok az ún. kettős könyvvitel szabályai szerint, a kisebbek az egyszerűsített könyvelési szabályok szerint állíthatják össze mérlegüket. A mérleg egyik oldalára a vállalat eszközei kerülnek, amelyek a cég saját tevékenységének eredményéből és "idegen" eszközökből tevődnek össze. A mérleg másik oldalán a források találhatók, amelyek szintén lehetnek saját vagy idegen eredetűek, és amelyek ahhoz szükségesek, hogy a vállalat létrehozhassa "eszközeit". A kétkarú mérleghez a vállalati tevékenység végső eredményeinek összegzése, az eredménykimutatás kapcsolódik.

A vállalati mérlegek

A vállalatok pénzügyi teljesítménymutatóit a mérlegükben szereplő adatokból számítjuk ki. Ezek az adatok lesznek a kiindulópontjai a vállalat hosszú távú eladósodottságát (a "tőkeáttételt"), rövid távú likviditási helyzetét, jövedelmezőségét és külső piaci megítélését jellemző mutatók előállításának. A vállalatok a mérlegben szereplő adatokat tényleges számlák, a gépek bekerülési költsége, tehát ún. számviteli, vagy másképpen "történelmi" adatok alapján határozzák meg. Történelmiek ezek az adatok abban az értelemben, hogy az egyes költségek felmerülésének, vagy bevételek keletkezésének tényleges időpontjában keletkezett valóságos értékeket tartalmazzák. Az egyes rovatokban szereplő adatok tehát nem a valóságos piaci értékítéletet fejezik ki. Ennek egyszerű oka van: a piaci (gazdasági) értékelés elvei szerinti adatokat gyakorta igen bonyolult meghatározni. A kiállított számlák azonban könnyen összegyűjthetők, bizonylatolhatók és feldolgozhatók.

Tőkeáttételi mutatók

Amikor egy vállalat hosszabb lejáratú hitelt vesz fel (tehát tevékenységét külső tőke bevonásával is megtámogatja), nemcsak újabb forrásokhoz jut, hanem egyúttal visszafizetési kötelezettséget is vállal a hitel és kamatai mértékéig. A vállalat tevékenysége nyomán születő eredményből a tulajdonosok, a részvényesek csak azután részesülhetnek, ha a külső hitelezőknek járó részt már kifizették. Ezt az időben elhúzódó pénzáramlási folyamatot nevezzük tőkeáttételnek. Az egész a hitelfelvétellel kezdődik, ami után a vállalat hasznosítja, "belsővé" teszi az idegen tőkét, majd egy későbbi időpontban a belsővé tett idegen tőke hozamának egy része kikerül a vállalatból.

A tőkeáttétel egyik legelterjedtebb mutatója az eladósodottsági mutató. Ebben a mutatóban a vállalat hosszú lejáratú hiteleit viszonyítjuk a vállalat összes (tehát külső és saját) tartós forrásához. Képlete a következő:

(Hosszú lejáratú hitelek +
Lízingkötelezettségek)
___________________________
(Hosszú lejáratú hitelek +
Lízingkötelezettségek + Saját tőke)

A mutató egyszerűsített változatában a külső források (a hosszú lejáratú hitelek + lízing) értékét csupán a vállalat saját tartós forrásához, azaz saját tőkéjéhez viszonyítjuk. A mutatóban szereplő saját tőke a vállalat részvényesei által jegyzett alaptőkéből, vagy más néven a jegyzett tőkéből és a vállalati eredménynek a felhalmozott, a részvényesek között szét nem osztott részéből tevődik össze.

Az eladósodottsági mutató alapján megállapítható, hogy a saját tőke és az egyéb bevont külső források milyen mértékben teremtenek fedezetet a külső források folyamatos visszafizetésére. A mutató megalkotásából következik, hogy az általában egynél kisebb szám. (Ez csak akkor nem érvényesül, ha a vállalat saját tőkéje negatív, ami lehetséges, ha a jegyzett tőke viszonylag kicsi, és a vállalat nagy veszteségeket szenved el.) Eladósodottsági mutatót még többféleképpen számíthatunk. Ezek elve azonban megegyezik: a mutatók a vállalat hosszú lejáratú kötelezettségeit és a vállalati vagyon értékét vetik egybe.

A tőkeáttétel egy másik fontos mutatója a kamatfedezet. Ha a vállalat külső tőkét von be, azt önmagában akkor is képes lehet visszafizetni, ha semmihez nem kezd vele, csak a párnacihában tartja. A külső tőke után azonban kamatot is kell fizetnie, aminek a legkézenfekvőbb forrása a vállalat által létrehozott eredmény. A kamatfedezet mutatója azt méri, hogy a kamatfizetési kötelezettséget hányszorosan fedezi a vállalat nyeresége (az EBIT) és az amortizáció:

EBIT + Amortizáció
___________________
Kamat

A kamatfedezet mutatójának értéke tehát "normális" esetben egynél nagyobb szám.

Likviditási mutatók

A vállalat hitelezőit és a hitelelemzőket, akik a vállalat lehetséges üzleti és pénzügyi partnerei számára szolgáltatnak információkat a vállalat helyzetéről, nem csupán az érdekli, hogy a vállalat tartós eszközei alkalmassá teszik-e a források fedezetéül szolgáló hitelek hosszú távon történő törlesztésére. Arra is kíváncsiak, hogy a vállalat képes-e kifizetni az éppen esedékes hiteltörlesztési részletet, illetve fedezni tudja-e a folyamatos működése érdekében bevont forrásokat? A likviditási mutatóknak van egy sajátos előnyük is a vállalat hosszú távú fizetőképességét jellemző mutatókkal szemben: az előbbiek jóval megbízhatóbbak, mint az utóbbiak. Említettük, hogy a vállalat eszközeit (így pl. a gépeket, épületeket is) könyv szerinti, történelmi értéken tartja nyilván a mérlegben. Az eszközök nagy részét azonban sok évvel korábban vásárolták, így az arra vonatkozó aktuális adat igen távol eshet a valódi értéktől. A likviditási mutatókban viszont a vállalat állapotát jellemző rövid távú adatok szerepelnek. Ebből adódik azonban a likviditási mutatók egyik hátránya is. A rövid távra érvényes adatok gyakorta változhatnak, és így a belőlük számított mutatók érvényessége is átmeneti. A másik hátrányuk, hogy (mivel a vállalat pillanatnyi helyzetéhez kötődnek) könnyen manipulálhatók. A kiskereskedők például olyan időszakot választanak likviditási mutatóik meghatározásához, amikor szabad pénzeszközeik állománya magas, viszont adósságuk alacsony. Ilyen periódus például a január, a karácsonyi vásár utáni hetek.

Nézzük ezek után a gyakrabban használatos likviditási mutatókat. Az első a likvid eszközök hányada. A mutató képlete az alábbi:

Nettó forgótőke
_______________
Összes eszköz

A vállalat forgótőkéje azon eszközeinek összessége, amelyek hamarosan készpénzzé válnak, vagy azzá tehetők. A forgóeszközök tipikus példája a vállalatok készletállománya, amely a raktárban vár az értékesítésre. A nettó forgótőkét úgy kapjuk, hogy a forgóeszközökből levonjuk a vállalat rövid időn belül visszafizetendő forrásait, az ún. "folyó forrásokat".

Az előbbi mutatónál közvetlenebb módon fejezi ki a vállalat likviditási helyzetét a likviditási ráta:

Forgóeszközök
_________________
Folyó források

Ez a mutató ugyanis éppen azt fejezi ki, hogy a vállalat forgóeszközei (tehát viszonylag könnyen mozgósítható eszközei) milyen arányban fedezik rövid távú pénzügyi kötelezettségeit. A mutató értékét azonban sok tényező befolyásolhatja. Így például azok a rövid távú tranzakciók, amelyek a forgótőke összegét nem, de összetételét átalakítják. Tegyük fel, hogy a vállalat rövid távú hitelt vesz fel, majd a hitelt rövid lejáratú értékpapírokba fekteti. Ez a tranzakció önmagában megváltoztatja a likviditási mutató értékét, miközben a nettó forgótőke összege változatlan.

A likviditási ráta egyik speciális esete a likviditási gyorsráta, amelyet "savpróbának" (acid test) is neveznek. A savpróba azt jelzi, hogy a vállalat szinte azonnal mozgósítható eszközei milyen arányban fedezik az éppen teljesítésre váró kötelezettségeit. A mutató a következő:

Pénz + Likvid értékpapírok + Vevők
_______________________________
Folyó kötelezettségek

Az előző mutatóhoz hasonló funkciót tölt be a pénzhányad mutatója (cash ratio), amely a vállalat azonnal mobilizálható pénzeszközeit veti egybe esedékes kötelezettségeivel. Ugyancsak a vállalat "azonnali" fizetőképességének fokát méri az időtartam-mutató. Ez a vállalat pénzeszközeinek, likvid értékpapírjainak és vevői tartozásának összegét viszonyítja az átlagos napi működési kiadásokhoz.

Jövedelmezőségi (hatékonysági) mutatók

Az eddig tárgyalt mutatók közvetlenül a vállalatok pénzügyi helyzetének egyes összetevőiről adtak fontos információkat. Nem derült ki azonban, hogy a vállalat mennyire hatékonyan hasznosította az általa létrehozott, vagy külső forrásokból bevont eszközöket. A hatékonyság vizsgálatára a jövedelmezőségi mutatók szolgálnak. Vannak elemzők, akik a jövedelmezőséget megkülönböztetik a hatékonyságtól. Ennek a megkülönböztetésnek van értelme, mert a közgazdaságtan – különösen a mikroökonómia – a hatékonyság fogalmát fenntartja a fizikai termelési tényezők (a fizikai tőke, a természeti erőforrások és a munka), valamint az általuk létrehozott termékek közötti viszony jellemzésére. Itt a hatékonyság és a jövedelmezőség fogalmát egymás szinonimáiként használjuk.

Az egyik legalapvetőbb hatékonysági mutató az eszközarányos árbevétel. Ez az indikátor azt jelzi, hogy a vállalat milyen arányban hasznosítja eszközeit. A mutató reciproka azt méri, hogy a vállalat hány év alatt lenne képes újratermelni eszközeit bevételeiből. A mutató képlete:

Nettó árbevétel
_______________________
Átlagos eszközállomány

Az átlagos eszközállomány fogalma az év eleji és az év végi eszközök átlagát takarja. Ha az iménti mutató értéke magas, az azt jelzi, hogy a vállalat közel teljes mértékben kihasználja kapacitásait. A termelés további bővítéséhez újabb beruházásokra volna szükség. Az előbbi mutató egy "szűkített" változata, amikor a nettó árbevétel értékét nem az összes eszközre, csak a nettó forgóeszközre vetítjük.

A vállalatok jövedelmezőségének talán legkézenfekvőbb mércéje a nettó haszonkulcs. Ez a mutató az adózás utáni nyereséget viszonyítja a nettó árbevételhez. Szokás profithányadnak (profit margin) is nevezni. Azt jelzi, hogy a bevétel milyen arányban válik nyereséggé, és mennyit visznek el abból a költségek.

A termelési és értékesítési folyamat hatékonyságát jellemzi a készletek forgási sebessége és az átlagos beszedési idő mutatója. Az előbbi az értékesített termékek költségét viszonyítja a vállalat átlagos készletállományához. Ha a mutató magas, azt gyakran a nagyfokú hatékonyság jeleként értékelik. (Vigyázat: a mutató magas értékét más, negatív hatások is okozhatják.) Az utóbbi mutató az átlagos vevői tartozásokat veti egybe az átlagos napi árbevétellel. A mutató azt jelzi tehát, hogy a vállalat milyen gyorsan jut hozzá ténylegesen pénzéhez az értékesítés után.

A jövedelmezőségi mutatók közül a legmegbízhatóbb (mert a legkevésbé érzékeny például arra, hogy az adott vállalat melyik ágazatban működik) az eszközarányos nyereség mutatója (ROA, return on assets). Alakja a következő:

EBIT (Adófizetés)
________________________
Átlagos összes eszközállomány

Az előbbihez hasonló, de szűkebb bázisú mutató a sajáttőke-arányos nyereség (ROE, return on equity):

Mérleg szerinti eredmény
____________________
Saját tőke

Ezek a mutatók alkalmasak arra, hogy egy vállalat összevesse saját hozamát az általa felhasznált tőke alternatívaköltségével. Tehát azzal, hogy más ágazatokban vagy tevékenységekkel mekkora jövedelmet ért volna el ugyanazon tőkeegységre vetítve. Ha a vállalat mutatója magasabb, mint az alternatívaköltsége, akkor tőkéje "jó helyen" van. Ellenkező esetben érdemes más tevékenységekre átcsoportosítania eszközeit.

Az imént említett két mutató két fontos gazdasági összefüggést foglal magában. Ez világossá válik, ha a ROA-t vagy a ROE-t tényezőkre bontva írjuk fel. Ekkor ezen mutatók elve a következő:

Nyereség  Árbevétel * Nyereség
___________=___________________
Árbevétel  Eszközök

 

 

Az eszközarányos nyereség mutatói tehát először azt a hatást mérik, hogy az eszközök milyen hatásfokkal működnek, milyen mértékű a kapacitások kihasználása. Majd arra mutatnak rá, hogy az adott kapacitáskihasználtság mellett a tevékenység eredményéből mennyit visznek el a költségek, és mekkora nyereség marad a cégnél.

A vállalat pénzügyi vezetői és részvényesei árgus szemmel figyelik az elért nyereség megoszlását is az osztalék és a felhalmozott fejlesztési eszközök között. Az osztalékkifizetési ráta az osztalék értékét az egy részvényre jutó nyereséghez viszonyítja, és megmutatja, hogy az elért eredményből milyen arányban részesednek a részvényesek. Reciproka (1/osztalékfizetési ráta) pedig arról árulkodik, mekkora forrása marad a vállalatnak a nyereségéből fejlesztésekre.

Piaciérték-mutatók

Az eddigiek során azt vizsgáltuk, hogy a vállalat számba vett ráfordítási és eredményadatai alapján milyen kép rajzolódik ki a cégről. A vállalatot azonban nemcsak önmaga értékeli, hanem a piac is, sőt elsősorban a tőkepiac más szereplői. Most röviden áttekintjük azokat a piaci értékelési mutatókat, amelyek alapján a lehetséges befektetők és hitelezők döntenek egy-egy vállalat részvényeinek megvásárlásáról vagy a vállalat által kért hitelek odaítéléséről. Ezeknek a mutatóknak van egy nagy előnye a korábban vizsgált önértékelési mutatókkal szemben. Míg a vállalati mérleg alapján számított mutatók csak számviteli ("történelmi") adatokra támaszkodnak, a piaci mutatók a vállalat piaci értékelését is magukban foglalják.

Az egyik legfontosabb piaci mutató az Árfolyam/Nyereség ráta. Ezt a mutatót nevezik P/E-mutatónak is (Price-Earnings ratio). Képlete az alábbi:

Részvényárfolyam
_______________________
Egy részvényre jutó nyereség

Jól látható, hogy a mutató számlálója a piac értékítéletét tükrözi a vállalatról, míg nevezőjében a számviteli adatok alapján számított érték szerepel. A mutató azt tükrözi, hogy a piac milyennek értékeli a vállalat helyzetét, és főként jövőjét. Ha a mutató értéke magas, abból arra következtethetünk, hogy a befektetők nagy jövőt jósolnak a vállalatnak. Ellenkező esetben a vállalat piaci kilátásait borúsnak látják.

Az előbbi mutatóval rokon a Piaci érték/Könyv szerinti érték aránya. Ennek a mutatónak a számlálójában a részvényárfolyam, míg nevezőjében a vállalat egy részvényének könyv szerinti értéke szerepel.

A P/E-hez hasonló jellegű, de éppen fordított logika mentén határozódik meg az osztalékhozam-mutató. Ez a részvényesek osztalékból származó nyereségét viszonyítja a részvényárfolyam változásából adódó nyereséghez. Ha a mutató értéke alacsony, akkor az azt tükrözi, hogy a részvényesek alacsonyabb osztalékkal is megelégszenek, mert nagy árfolyamnyereségre számítanak.

A vállalat teljesítményeit jellemző, illetve a vállalatvezetők, a részvényesek és a befektetők döntéseit segítő mutatók sorát egy érdekes és elméletileg is jól megalapozott jelzőszám bemutatásával zárjuk. Ez a Tobin-féle q mutató. A mutató James Tobin nevéhez fűződik. A Nobel-díjas közgazdász arra kereste a választ, hogy meddig érdemes egy vállalatot újabb források bevonásával fejleszteni, és meghatározható-e az a pénzügyi küszöb, amelyen túl célszerűbb a vállalat bővítését más vállalatokkal történő összeolvadás útján megvalósítani. A Tobin-féle q-t a következőképpen írhatjuk fel:

Az eszközök piaci értéke
_____________________
Becsült pótlási költség

Tobin arra a következtetésre jutott, hogy a vállalatoknak mindaddig érdemes további beruházásokkal bővíteniük kapacitásaikat, amíg eszközeik piaci értéke meghaladja azt az összeget, amelybe a vállalati eszközöknek az újra-előállítása (pótlása) kerülne. Ebben az esetben tehát a q mutató értéke nagyobb egynél. Ha a mutató értéke egy alá csökken, nem érdemes tovább beruházni, hanem a bővítés eszközeit más vállalatok bekebelezésével érdemes megszerezni. Tobin elmélete és ahhoz kapcsolódóan a pénzpiaci döntések elmélete (amelynek kidolgozásában F. Modigliani, Miller, Sharpe, Markowitz és még sokan mások jelentős szerepet játszottak) fordulatot hozott a vállalatok pénzügyi elemzésében és a gyakorlati pénzügyi, tőkepiaci döntésekben.

Kockázat és hitelképesség

Mielőtt a vállalatok tulajdonosai és vezetői döntéseket hoznának a cég eszközeinek felhasználásáról, különféle terveket készítenek. A megismert pénzügyi mutatók jól hasznosíthatók a vállalatok pénzügyi és másfajta gazdasági terveinek kidolgozásakor. Ezek a mutatók alkalmasak arra is, hogy segítségükkel a vállalatokat kívülről – tehát a tőkepiac vagy a hitelezők oldaláról – vizsgáló elemzők is pontosabb előrejelzéseket fogalmazhassanak meg a vállalatok jövőjére vonatkozóan. A "külső" felhasználások közül kettőt érdemes külön kiemelnünk. Az egyik: a vállalatok piaci-pénzügyi kockázatának vizsgálata. A másik felhasználási terület a vállalatok hitelképességi besorolása.

A tőkepiacon befektetni szándékozók kétféle nehézséggel találják szemben magukat. Az egyik abból adódik, hogy a befektetések kockázatosak. A befektetés kockázata elvileg ahhoz kötődik, hogy a részvények árfolyam-ingadozása nem számítható ki előre pontosan. Úgy mondhatjuk, hogy a részvényárfolyam "valószínűségi változó", tehát a részvény által felvehető lehetséges értékek közül egy bizonyosat csak bizonyos valószínűséggel vesz fel. Ennek a ténynek a hátterében az áll, hogy az egyes részvények árfolyamát jelentősen befolyásolja a részvények sokaságának árfolyammozgása, tehát a részvénypiac egésze.

A részvénykockázatot kifejező mutató, a béta annak mérésére szolgál, hogy a részvénypiac egésze milyen mértékben képes kimozdítani egy vállalat részvényének értékét az adott pozíciójából. A részvény kockázatossága tehát jól mérhető, csak éppen a mérés bonyolult matematikai módszereket igényel.

A részvények kockázatától különbözik és meg is kell különböztetnünk azok értékének bizonytalanságát. A bizonytalanság az információhiányból fakad. Abból, hogy nem ismerjük eléggé pontosan, milyen tényezők hatnak részvényünk árfolyamára, és hogyan. Bár a kockázat és a bizonytalanság fogalma – és tényleges hatásai – között nem húzódik "kínai fal", a kettőt mégis fontos elkülönítenünk egymástól. A részvények kockázatosságával együtt kell élnünk, az információhiányból adódó bizonytalanságot azonban csökkentenünk kell!

A pénzügyi mutatók kiszámítása éppen ahhoz segít hozzá, hogy minél kisebb fokú bizonytalanság övezze a befektetők tőkepiaci döntéseit. Ennek megfelelően a kockázatelemzők nemcsak az ún. "részvénypiaci bétát", hanem a "számviteli bétát" is kiszámítják. Azt a mutatót tehát, amelynek adatforrása maga a vállalat, a vállalat pénzügyi teljesítményei, nem pedig a részvénypiac.

A vállalatok gyakran fordulnak külső tőketulajdonosokhoz, hitelezőkhöz, hogy forrásokat vonjanak be működésükbe, vagy fejlesztési döntéseik megvalósításába. Említettük már, hogy a vállalat pénzügyi mutatói segítik a hitelezőket vagy a nekik dolgozó elemzőket abban, hogy minél megbízhatóbban ítélhessék meg egy-egy vállalat hitelképességét. A vállalatok hitelképességi vizsgálatának egy sajátos típusa a hitelképesség szerinti besorolásuk valamiféle rangsorba. A Moody's és más nagy hírű elemzők évről évre elkészítik a vállalatok besorolását hitelképességük szerint. (Hasonlóképpen az országokat is hitelképességi rangsorba állítják.) A hitelképességi besorolás – a vállalatok tőkepiaci mutatóit, tehát a külső értékelést biztosító adatok mellett – nem is támaszkodhat másra, mint a cégek által kiszámított pénzügyi mutatókra. Ezért a vállalatok számára is fontos, hogy minél megbízhatóbb és jól megalapozott mutatókat számítsanak, mert ezen nagyban múlik hitelképességük a piacon.

Pénzügyi tervezés

Befejezésként, egyúttal az eddig megjelent írások fő mondanivalóját is összefoglalva röviden foglalkozunk a vállalatok rövid és hosszú távú pénzügyi tervezésével. A pénzügyi tervezésben mindaz a tudás és ismeret – és még sok más információ és készség – összesűrűsödik, amelyeket eddig megismertünk. Hogyan is zajlik a pénzügyi tervezés? Azt úgy foghatjuk fel, hogy a tervezés során a pénzügyi vezetők – a pénzügyi elmélet és modellek segítségével – válaszokat igyekeznek adni a vállalat tulajdonosai és vezetőtársaik kérdéseire. A tervezési folyamat tehát számba veszi:

• a vállalat előtt álló beruházási lehetőségeket és az azokhoz kapcsolódó lehetséges finanszírozási forrásokat;
• a jelenben hozott vagy hozható pénzügyi és egyéb gazdasági döntések jövőbeli várható következményeit a vállalat helyzetére és működésére;
• a lehetséges döntési eljárásokat (algoritmusokat), amelyek segítségével a vállalat tényleges pénzügyi döntéseit kiválaszthatjuk;
• ezt követi a tényleges döntések meghozatala, az ún. "végső pénzügyi terv" megalkotása;
• az utolsó lépés időben késleltetetten következik, amikor a ténylegesen megvalósult gazdasági-pénzügyi folyamatokat összehasonlítjuk a pénzügyi tervekkel.

Pénzügyi tervet sokfélét lehet készíteni, de hatékony pénzügyi tervet csak keveset. Ennek három alapkövetelménye van:

• Készítsünk előrejelzéseket, méghozzá egynél mindig többet, és elemezzük, hogy a pénzügyi terv kialakításához használt modellünk hihető és ésszerű eredményekhez vezet-e!
• Olyan tervet készítsünk, amelyet képesek vagyunk átlátni, vagy legalább átlátható részekre bontani úgy, hogy a részek közötti kapcsolatokat is követni tudjuk. Jól ismert, hogy a megoldásra váró gazdasági problémák száma végtelen, egy ember viszont egyszerre nem képes 10-nél több problémát áttekinteni. Itt igazán érvényes az "aki sokat markol, keveset fog" elve: ha pénzügyi tervünkben minden vállalati összefüggést és folyamatot szerepeltetni akarunk, a terv végül áttekinthetetlenné és így használhatatlanná válik.
• Folyamatosan kísérjük figyelemmel a pénzügyi terv teljesülését. Elemezzük a tervtől való eltérés okait, és tanuljunk a saját hibáinkból!

A vállalat pénzügyi vezetője és elemzői által elkészített végső pénzügyi terv akkor sem lesz egyszerű, ha kialakításánál az összefüggések számának mérséklésére törekszünk. A végső pénzügyi terv ugyanis tartalmazni fogja a vállalat mérlegére, eredménykimutatására, valamint a finanszírozás forrásaira és a pénzügyi eszközök felhasználására vonatkozó előrejelzéseket. Talán meglepően hangzik a megállapítás, mégis igaz: a vállalat pénzügyi modelljeiben nem szerepel semmiféle "pénzügy". A pénzügyi modellek ugyanis a számviteli adatokat – a vállalat mérlegeiből, "főkönyvéből" kiolvasható számokat, nem pedig a pénz- és tőkepiacon ténylegesen kialakuló információkat – használják fel.

Az eddig leírtak többnyire – de nem teljesen – a vállalat mindenfajta pénzügyi tervezési modelljére érvényesek. Érvényesek tehát a hosszú és a rövid távú modellekre egyaránt. A rövid távú pénzügyi modellek hasonló elveken épülnek fel, mint a hosszú távúak, csak éppen más kérdésekre keresik a választ. A rövid távú tervezési modellek a vállalat mindennapi likviditási helyzetét, az ehhez kapcsolódó eszközöket és forrásokat, a rövid lejáratú hiteltörlesztéssel kapcsolatos döntéseket és hasonló, inkább a napok, mint az évek hosszához kötődő vállalati elhatározásokat igyekeznek előre jelezni, illetve segíteni.

Attól, hogy a pénzügyi tervezési modell rövid távra szól, annak kidolgozása még nem lesz egyszerűbb, mint a hosszú távú modelleké. Mert igaz ugyan, hogy a rövid távú pénzügyi mutatók – amelyekre a modell támaszkodik – az adott pillanatban megbízhatóbbak, mint a hosszú távúak, viszont illékonyak. Holnapra elavulnak, tehát szinte pillanatról pillanatra korszerűsíteni kellene azokat. A tervezés alapszabályai azonban a rövid távú tervek készítésénél ugyanúgy érvényesek, mint hosszú távon.

A kétkarú mérleg és az eredménykimutatás
Eszközök	Források	Eredménykimutatás
Pénzeszközök és likvid értékpapír	Rövid lejáratú hitelek	Nettó árbevétel
Követelések (vevőktől)	Szállítók (felé tartozások)	Értékesített termékek költsége
Készletek	Egyéb rövid lejáratú kötelezettségek	Egyéb ráfordítások
Egyéb forgóeszközök	Rövid lejáratú kötelezettségek összesen	Értékcsökkenési leírás
Forgóeszközök összesen	Hosszú lejáratú hitel- és lízingkötelezettségek	Kamatfizetés és adózás előtti eredmény (EBIT)*
Ingatlanok, gépek, berendezések	Egyéb hosszú lejáratú kötelezettségek	Nettó kamatkötelezettségek
Egyéb befektetett eszközök	Hosszú lejáratú kötelezettségek összesen	Adófizetési kötelezettség
Befektetett eszközök összesen	Saját tőke	Osztalékfizetés
Eszközök összesen	Források összesen	Mérleg szerinti eredmény
* EBIT: Earnings Before Interest and Taxes. Szokás "EBIDTA" rátáról is beszélni, amelyet úgy számítanak ki, hogy a vállalati eredményt az értékcsökkenési leírással is csökkentik.