A Magyar Tudományos Akadémia elnöke nem csupán tudós, hanem ismert közéleti személyiség is. Egy esztendeig töltötte be a művelődési miniszter posztját, az utóbbi évtizedben a legkülönfélébb nemzetközi bizottságokban – így az Európai Unió több szervezetében – dolgozik szakértőként. Lapunknak a rendszerváltás folyamatáról mondta el véleményét.
Hogyan látja a mögöttünk lévő évtizedet? Mennyiben tekinthető a megelőző történelmi korszakok folytatásának és mennyiben a velük való szakításnak? Más szóval: a rendszerváltásban miként mutatkozik meg a folyamatosság és a megszakítottság örökös történelmi dilemmája?
A történelemben a nagy rendszerváltások valójában mindig is hosszú gazdasági és társadalmi folyamatok voltak. Éppen ezért számomra a rendszerváltás nem elsősorban politikai jelenség, hanem társadalmi, gazdasági, mi több, közgondolkodásbeli események sorozata. Innen nézve mindaz, ami Magyarországon és a szovjet zóna többi országában történt, több szakaszra osztható.
Persze a magyar társadalom történelmében – éppúgy, mint más társadalmakéban – szép számmal voltak rendszerváltások. Épp mostanában ünnepeljük annak a nagy korszakváltásnak az ezeresztendős évfordulóját, amelyet államalapításnak nevezünk. Nos, az államalapítás csak politikai aktus volt, amely mintegy megpecsételte egy jóval korábban kezdődött és az államalapítás után hosszan folytatódó átalakulás irányát, a letelepedésnek, a tulajdonviszonyok radikális megváltozásának a folyamatát. Hogy milyen hosszú volt ez az időszak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy László királyunknak még 1075 után is igen szigorú törvényeket kellett hoznia a magántulajdon védelmében. Ez is azt jelzi, hogy a nomadizálással járó közgondolkodás "leváltásához" legalább másfél évszázadra volt szükség.
Azt hiszem, így gondolkodva a történelemről érthető meg a mostani rendszerváltás is. 1988-1990-ben születtek meg azok a törvények, amelyek fölszámolták a proletárdiktatúra politikai intézményrendszerét. 1990 áprilisában voltak az első szabad választások. De már például 1990. március 31-én aláírtuk a szerződést a Vörös Hadsereg Magyarországról történő kivonásáról. Még a régi politikai elit, a régi rendszer termékei, eredményei ezek. És már 1988 őszén lezajlott az a gazdasági törvénykezés, amely megalkotta a piacgazdaság jogi kereteit és megvetette az új bankrendszer alapjait.
Sokan – nem csupán Keleten, de Nyugaton is – ezekkel az aktusokkal azonosították a rendszerváltást. Meglehetősen kevesen voltunk, akik 1989-1990-ben azt mondtuk, hogy a rendszerváltás egy hosszú és igen bonyolult folyamat, amelynek az elemei közül valószínűleg a közgondolkodás átalakítása igényli a legtöbb energiát.
| Glatz Ferenc 1941-ben született Csepelen. 1964-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1965-1968 között a Századok című történelmi folyóirat szerkesztőségi titkára. 1968-tól a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, 1975-től csoportvezetője, 1986-88 között igazgatóhelyettese. 1979 – a História című lap felelős szerkesztője, illetve főszerkesztője. 1988-1996, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója. 1989-1990. Művelődési miniszter. 1993. A Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1996-tól (és 1999-től, immáron a második ciklusban) a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. 1995. Széchenyi-díjat kap. 1997. Herder-díjat kap. Szinte lehetetlen hazai és nemzetközi tisztségeit fölsorolni. Főbb munkái közül is csak önkényesen válogathatunk. 1977. Történetelméleti és módszertani tanulmányok. 1980. Történetíró és politika. 1995. A Magyarok Krónikája (újabb, bővített kiadása 2000-ben). 1998. Tudománypolitika az ezredfordulón. |
Jegyezzük meg, hogy ekkor, 1989- 1990-ben ön művelődési miniszter volt.
Igen, mindössze egy évet töltöttem az adminisztrációban. Épp a közgondolkodásról jegyeztem meg akkor, hogy tudomásul kell venni, nem lehet úgy dolgozni, mint Kelet-Európában és úgy élni, mint Nyugat-Európában. Ennek éppoly kevéssé volt sikere, mint egy másik megjegyzésemnek. Az akkori politikai ellenzékben dolgozó barátaimnak mondottam: a mi tájainkon fenyeget, hogy sok millió kis Sztálin él az emberek fejében, és ennek az eredménye, hogy néha a politikai ellenzék is úgy bírálja a kormányokat, ahogy azt esetleg bírált elődeitől, szüleitől tanulta, akik már közben kigyógyultak e betegségből. Társadalomtörténetileg, a gazdasági struktúrát, de mindenekelőtt a közgondolkodást illetően a rendszerváltás mindmáig nem fejeződött be. Ugyanakkor ma már azt is látjuk, hogy a szovjet rendszerről a polgári rendszerre való áttérés első mozzanatai az 1960-as években jelentek meg. Legalábbis megjelentek a polgári rendszer fontos elemei, amelyek közül sok később felerősödik és a rendszerváltás szerves része lesz. Az első igazán fontos változás például 1965-ben történt, amikor a magyar és a cseh közgazdászok kimondták, hogy a piaci mechanizmusok érvényesülésére szükség van minden gazdaságban. Ezzel megkezdődött a proletárdiktatúra, mint gazdasági rendszer egyik legfontosabb tartópillérének a lebontása. Ez a folyamat előre- és visszalépésekkel haladt 1988-ig, amikor bekövetkezik a döntő fordulat: a piaci mechanizmusok abszolút elsőbbséget kapnak. Ebben az időben egyébként fölgyorsultak a társadalmi élet legkülönbözőbb területein a hasonló folyamatok. Ezeknek azonban máig nem látjuk a végét, hiszen senki sem tudja megmondani például, hogy miként alakulnak majd a mezőgazdaságban a tulajdonviszonyok. Annál inkább, mert noha mutatkoznak pozitív plurális elgondolások a földtulajdon kérdéséhez, a közgondolkodás és egyes esetekben maguk a politikusok is még mindig jobbára ideológiai alapon közelítenek ehhez. Kétlem, hogy ez a magatartás tartható lesz a huszonegyedik században. Semmilyen politikai elv sem határozhatja meg például a földtulajdon optimális nagyságát, csak maga a termelési folyamat igazgatási és tulajdonigénye. Tüske nélküli szedret lehet egy hektáron is gazdaságosan termelni, gabonát nem. És teljesen mellékes a tulajdon formája is: magán vagy szövetkezeti.
De ahogyan a gazdaságban vagy a közgondolkodásban nem zárult le a rendszerváltás, úgy igen sok teendő látszik a kultúrában is. Rengeteg példát említhetnék ezzel kapcsolatban, egyet azonban föltétlenül szóvá teszek: a kultúra, az oktatás a szociális esélyegyenlőség megteremtésének első számú eszköze. Nagyon távol állunk ennek a követelménynek az érvényesülésétől, sőt mintha egyre távolabb kerülnénk. Pedig annak idején ez volt a kultúrpolitikai rendszerváltás célja. És mi lett belőle?
Azután itt van a külpolitika. Nekünk az utóbbi tíz esztendőben nagyszerű külügyminisztereink voltak, most is kiváló a miniszter. Nem rajtuk múlott, hogy nem született meg az a Közép-Európa-politika, amelyet például én – aki elkötelezett híve a közép-európai együttműködésnek – a magam részéről a rendszerváltástól vártam. Elgondolkodtató, hogy a KGST elvben a régió államainak együttműködését volt hivatott szolgálni, a gyakorlatban azonban a részt vevő államokat a Szovjetunió minden adandó alkalommal kijátszotta egymás ellen. Ezért azonban még nem kellene elutasítani a közép-európai államok együttműködését. Kidobjuk a gyereket is a fürdővízzel. A szovjet rendszer leváltása nem egyszerűen annyit jelent – írtam annak idején a Naplómban –, hogy a Vörös Hadsereg úgymond hazamegy, ahogy erről 1990 márciusában döntés is született, hanem azt is kellene hogy jelentse: egy új közép-európai együttműködést építsünk ki, hogy a térség számára egy új világpolitikai stratégiát alkossunk meg. És ennek a világpolitikai stratégiának értelemszerű következménye volna, hogy újragondoljuk viszonyunkat valamennyi nagy kultúrához, valamennyi fontos országhoz. Nekünk Afrikában éppúgy vannak nemzeti érdekeink, mint a Távol-Keleten.
Más kérdés természetesen, hogy mennyire vagyunk képesek érdekeink felismerésére, megfogalmazására és érvényesítésére. Ehhez már nem is kell olyan távolra mennünk. Azt látjuk, hogy miközben Európában éppen a nagyberuházások, a globalizáció eredményeként rohamléptekkel fejlődik az infrastruktúra, a közlekedési hálózat, addig mi, kelet-európaiak nem tudjuk az érdekeinket e fejlődéssel kapcsolatban érvényesíteni. Gondoljunk csak a térséget átszelő autóutakkal kapcsolatos vitákra. Nyugat-Kelet vagy/és Kelet-Dél-Nyugat vagy/és Nyugat- Dél-Kelet volt a vitakérdés az elmúlt években az egyik legfontosabb ügyben. Akinek a régióját elkerülik ezek a transzkontinentális utak, az bizony hátrányba kerül. De gondoljon általában Európa gyengeségére, például az internetvonalak tekintetében. Pedig e vonalak ma már a gazdasági-tudományos információáramlás lüktető erei. És az információ gazdasági-szellemi tényező – azaz pénz. De folytathatnám közép-kelet-európai gyengeségünk felsorolását. Én azt vártam a rendszerváltástól, hogy e gyengeségeinket meghaladjuk, azt, hogy a kulturális, infrastrukturális hátrányaink behozására összpontosítunk. Ehelyett a hangos, őrségváltó csörtetők kerültek előtérbe. Sok az önmutogató, kevés a gondolkodó egyéniség a közéletben. Hát ilyen a mi rendszerváltásunk. Természetesen egyetlen napra sem kívánnám vissza az 1990 előtti viszonyokat. De azt is elhibázottnak tartom, hogy a őrségváltásban a pozíciók újraosztásában gyakorlatilag egyetlen szempont érvényesül: a múlt. Káros ez a magyarság jelenére és jövőjére nézve is, és káros a történelemfelfogásra is. Aki szelet vet, vihart arat. Az 1990 előtti időszakból semmit nem fog megérteni az, aki nem veszi figyelembe, hogy a mi régiónk szovjet megszállási övezet volt. Sőt, Magyarország, mint a hitleri Németország utolsó szövetségese, különösen szigorú megítélés alatt állott. E helyzetben kellett Magyarországon politikát, kultúrát, gazdaságot szervezni, hiszen az egész nemzet mégsem disszidálhatott. Képezni kellett gyermekeinket, anyanyelvünket, művelni földjeinket, termelni. Egyszóval a nemzetet, a társadalmat fenn kellett tartani. És ezt nem lehetett a tengerentúlról csinálni. Onnan sokan segítettek, sokan meg csak okoskodtak. És segítenek ma is és okoskodnak ma is. A korabeli politikai vezetők döntései tehát csak akkor ítélhetők meg helyesen, ha ezt figyelembe vesszük. Azt kell nézni, hogy vajon a nemzet, a nemzeti megmaradás érdekében cselekedtek-e. Mertek és képesek voltak-e, ha kellett, a szovjet érdekekkel szemben is ilyen politikát csinálni. Gondolom, az Orbán-kormány nem jókedvében foglalt állást Szerbia ellenében 1999-ben, hanem mert mint egy NATO-ország vezetésének, erre kötelezettsége volt. Hát valahogy ilyenképpen állott a dolog a Kádár-féle vezetés esetében is az 1968-as csehszlovákiai bevonulásnál. Ezért is foglalkozott az általam szerkesztett História már korábban és most is olyan szenvedéllyel a csehszlovák bevonulással, a szovjet-magyar viszonnyal. Látni kell a konkrét lehetőségeket, amelyek felmérése után gyakran egyes honfitársainkat szigorúbban el kell marasztalni, mint amennyire őket eddig elmarasztalták, és mint ahogy ezt a sanda szándékú, érvényesülési lázban égő őrségváltók történeti ítélkezéssel megteszik.
A szovjet zóna országainak azon vezetői például, akik túllihegve teljesítették a moszkvai kívánságokat, elmarasztalandók. Azok a vezetők viszont, akik a lehetőségek szerint igyekeztek képviselni a nemzeti érdekeket, megértendők. És azok a ma nem túl nagyra becsült személyiségek, akik a téglákat szedegették ki a falból, hogy az végül ledönthető legyen, mindenképpen pozitívan értékelendők.
Mondjon néhány nevet, kérem.
Azokat a reformszocialistákat – akiket egyébként megkülönböztetek a reformkommunistáktól, hiszen ezek már nem hittek a proletárdiktatúra demokratizálásában, míg a reformkommunisták hittek abban –, akik azt kínálták a nemzetnek, hogy Magyarországon nem proletárdiktatúrát kell építeni, hanem egy európai formájú szocialista rendszert, történészként sokra értékelem. Ilyennek tartom az idősebbek közül Nyers Rezsőt, a fiatalabbak közül pedig Németh Miklóst. Őket például a jelentős rendszerváltók közé sorolom. Azután ott voltak a pragmatikusok – akik közé magam is tartoztam egyesztendős miniszterségem idején –, akik a régi intézmények lebontásával egy időben tették fel a kérdést: milyen társadalmat építsünk, milyen új intézményeket hozzunk létre? És azt válaszoltuk, hogy amiképpen nem lehetett a szovjet rendszer intézményeit bevezetni Magyarországon, éppúgy nem lehet az USA, de még Nyugat-Európa intézményeit sem "egy az egyben" meghonosítani. Hosszú távon becsüljük fel a nemzeti érdekeket, egyeztessük azokat a szomszédok, a kontinens érdekeivel. A világ, az egyetemesség lokális közösségekből áll össze. Az egyetemes emberi érdek lokális érdekek együttese. Az nem valami világszellem, hanem lokális (nemzeti) érdekek közötti egyezés. Konszenzus eredménye.
Összegezve: én nem az őrségváltók szerepét tartom döntőnek a rendszerváltásban. Egy analógiával élve: a 19. századi polgári rendszerváltásban jelentősebbnek tartom Széchenyi, mint Kossuth szerepét. Természetesen butaság lenne szembeállítani a két típusú politikust a múltban is és a jelenben is.
Elnök úr! Mi a véleménye arról a gazdasági-társadalmi átrendeződésről, ami ebben az országban, illetve régióban végbement a rendszerváltás következtében?
A rendszerváltás felgyorsulása az újkori magyar történelem egyik nagyon eredményes fejezete. Mindenekelőtt a gazdaságban végbement változások eredményessége vitathatatlan. Még akkor is, ha szinte minden politikai erő óhatatlanul követett, követ el hibákat, például a magánosítás folyamatában. Alapvetően mind az Antall-, mind a Horn-, mind az Orbán-kormány helyes irányba vitte a gazdaságot. A részleteken persze lehet vitatkozni, a földtulajdonról, az egyforintos privatizációról, a bankszektorról és így tovább. De ezeket a vitákat majd csak hosszabb idő után lehet értékelni, és arról beszélni, mit lehetett volna jobban csinálni. Kevésbé kedvező a véleményem mindarról, ami a szociális-egészségügyi, a kulturális és a tudományos szférában történt. Ezeknek a területeknek a reformja, támogatása, felemelése a rendszerváltási programokban az első helyen szerepelt. Azt láttuk, hogy a szovjet rendszer a nagyipari-katonai és az azt kiszolgáló tudományos-társadalmi bázist részesítette előnyben, a humán szférában a "maradékelv" uralkodott mind az egészségügyben, mind az oktatás, mind a tudomány terén. A két világrendszer közötti hadászati versengés fényében ez megmagyarázhatónak is tűnt, hiszen az elmaradott szovjet zóna nem bírta az erőltetett fegyverkezési menet mellett a jóléti költségeket is viselni. Csakhogy ma nem lehet a szovjet társadalompolitikai elveket követni csak épp a szovjet politikai célok nélkül. Pedig néha az történik. Látja, szerintem éppen a politikáról való gondolkodás szerkezetében változott vajmi keveset a helyzet.
Például a Németh-kormány tevékenységének a legnagyobb pozitívumát abban látom, hogy az említett szféráknak igyekezett nagyobb megbecsülést adni. Jelenleg Lengyelországtól Magyarországig azt halljuk, hogy az átalakulás társadalmi áldozatokkal jár, így a humán területekre nem jut pénz. Ám akkor mi célból történik a rendszerváltás? Mint a labdarúgást kivételesen kedvelő ember erősen kifogásolom, hogy a magyar futball injekciózására több mint 20 milliárd költségvetési forintot fordítunk, miközben elmaradnak a hasonló injekciók az óvodák vagy nyugdíjasotthonok teremtésére, fönntartására. És ugyanígy nem helyeseltem az agrártermelésre 1997-ben meggondolás nélkül odadobott 50 milliárd forintot sem. Körül kell nézni Európában: nincs modern kapitalizmus sehol szociális-kulturális program nélkül. Ezt csak Kelet-Európában gondolják így. Félek, a gyermekek elhiszik, a kapitalizmus tényleg olyan kegyetlen és antiszociális, ahogy azt apáik könyveiben olvasták. Rákosi elvtárs még mindig büntet bennünket, mondogatom néha. Mármint azokkal, akik így nevelték a mai legfiatalabbakat. Én a középgeneráció tagjaként a saját generációm mulasztását is beismerem: még erősebben kellett volna képviselni, hogy a modern európai kapitalizmusban remek szociális, egészségügyi, kulturális rendszerek működnek. Én inkább a szocialitást kértem számon a szovjet szocializmuson, vitapartnereim viszont a politikai rendszer, a pozíciók újraosztásáért harcoltak. Nem állt szemben e két irányzat, sőt egymás mellett éltek, barátkoztak, vállvetve lökdösték előre a haladás szekerét. Csak most, a közös ellenség, a szovjet összeomlása után látszanak az éles stratégiabeli különbségek.
Netán ismét a kossuthi és széchenyista program különbségeire gondol?
Valóban, lehet így is fogalmazni, ha a szimbólumokat szereti.
Van itt egy fontos kérdés, amit ön számos előadásában, írásos munkájában élesen exponál: ez a tőke természetének problematikája.
Nem én találtam ki, de úgy tetszik, nem lehet elégszer hangsúlyozni: a tőkétől nem lehet azt követelni, hogy az állampolgárok jólétével törődjön. A tőkének nem ez a dolga. A tőke nem karitatív intézmény. A tőke dolga az, hogy fejlessze, korszerűsítse a termelést, és természetesen profitot állítson elő, amit azután ismét befektet, ezzel a technikai haladást szolgálja, és munkahelyet teremt.
Ezzel szemben az államnak az a feladata, hogy a minél jobb életfeltételek érdekében nyugodt körülményeket biztosítson a termeléshez, és hogy szociális kiegyensúlyozó szerepet töltsön be. Ez egyébként a tőke érdeke is. Európában a termelés a nagytőke kezében van, a politikát pedig a szocialista vagy legalábbis szociális programmal fellépő konzervatívok tartják a kezükben. Igen jó egyensúly. Ezért nem értek egyet azokkal, akik az állam szerepének általános visszaszorulásáról beszélnek. Szerintem nagyon nagy szükség van az államra. Csak éppen nem a hatalmi, hanem a szolgáltató államra lenne szükség. És az államban nem hatalomtechnikus politikusokra, hanem a szolgáltató szférákban profi és felkészült politikusokra. Akik nem akcióznak, akik nem abból élnek, hogy idegesítik a társadalmat, hanem nyugodtságot, toleranciát sugároznak. És ismétlem, értenek ahhoz, amit csinálnak.
Az tehát, hogy a rendszerváltás során a társadalomban olyan szakadások jönnek létre, amilyeneket ma Magyarországon, illetve a mi egész régiónkban látunk, az nem a tőke valamiféle fogyatékosságának a következménye. Nem a piacgazdaság fogyatékosságának a következménye. Hanem a helyi kormányzati elitek, a helyi politika hiányosságai. Ezért kell nekünk, kutatóknak, értelmiségieknek a korrekciós készség fontosságát hangsúlyoznunk. Ezért indítottuk a Magyar Tudományos Akadémián 1997-ben a Nemzeti Stratégiai Kutatási Programokat. Hogy megkíséreljük megfogalmazni a világ elvárásait velünk szemben és megfogalmazzuk érdekeinket, lehetőségeinket konkrét kérdésekben: a környezetvédelem, a NATO-tagság, az agrárium, a vízgazdálkodás, a közlekedéspolitika terén, és számos társadalmi kérdésben: településpolitika, egészségügyi ellátás, romák helyzete, anyanyelvünk jövője és így tovább. Mi új típusú szövetséget ajánlunk a politikának. Autonómiát, finanszírozást és elszámoltatást kérünk, ezért cserébe alternatívák feltárását és őszinteséget kínálunk.
Mind többször idéződnek fel bennem fiatalkori grund- és futballistaemlékeim. Akkor sem szerettem, ma sem szeretem, ha valaki a pálya széléről bekiabálja tanácsait. Én a meccset nézve vagy drukkolok, vagy csendben vagyok, de soha nem oktatom ki a játékosokat. A tanácsokat az öltözőben tessék adni! Hát mi bizony egy nagy öltözőben élünk...
Magyarán: nekünk, értelmiségieknek az a feladatunk, hogy segítsük az éppen hatalmon lévő elitet, de ugyanígy az ellenzékben lévő elitet is, hogy a társadalmi közfunkciókat minél hatékonyabban tudja betölteni.
| MAGÁNÉLET, SZABADIDŐ Aki a Magyar Tudományos Akadémia elnökét régebben ismeri, az tudja, hogy nála aligha található sokoldalúbb személyiség a tudomány mai alakjainak sorában. Egyetemistaként szinte minden sportágban kitűnt társai közül. Kiválóan úszott és pingpongozott, s a kosárlabdában is jeleskedett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem közös tornatermében gyakorta vívott győzedelmes csatákat a nála jóval magasabb Györgyi Kálmánnal, aki akkoriban a jogászok egyik nagyágyúja volt a hosszú emberek számára kitalált sportban. Glatznak két igazán sikeres hobbija volt egyetemista korában. Az egyik a futball, a másik a rockzene. Amelyik csapatba a csupa izom fiatalember beállt centercsatárt játszani, annak komoly esélye volt a győzelemre. Ördöngösen játszotta a kor rockmuzsikáját, mint valami magyar Faits Domino. Persze zenekart is alapított, amelynek műsorán a saját maga által szerzett számok is szerepeltek. A "Nem megyek már fel a hegyre" című Glatz-szám a hatvanas évek közepén az egyik legnépszerűbb rocknóta volt egyetemi körökben. Az 1967-es családalapítást két gyermek, Katalin és Ferenc születése koronázta meg, illetve az ő házasságaikból származó öt unoka. Az Akadémia elnökét azonban nehezen lehetne a szokványos "nagypapák" közé besorolni. Máig szívesen adózik hobbijainak: futballozik, teniszezik. És ami a legfontosabb: kertészkedik. A zebegényi ősvadonból saját kezűleg teremtett teraszos édent. Saját kezűleg rakta ki homokkövekből azokat a falakat, amelyek védelmében egy mediterrán paradicsomban művelheti kertjét. No meg borászkodhat, mert pompás pincét is épített. Etyek környékéről meg más neves szőlőtermő helyekről vásárolja a szőlőt, a nyersanyagot, amelyből azután pompás borokat készít. Ezek közül talán a Chardonnayra a leginkább büszke, meg talán arra, hogy a tölgyhordókban érlelt nedűt – megint csak saját kezűleg – palackozza, és minden Zebegényt meglátogató ismerőst ellát a kiváló italból egypár palackkal. S ha úgy alakul a hangulat, hát fölviszi vendégeit a hétvégi ház tetőterébe, ahol egy zongora található, s játszik nekik rockot, komolyzenét, saját szerzeményt vagy valami mást, a "megrendelő" kívánsága szerint. Az már más kérdés, hogy az akadémikus zebegényi munkászubbonyának zsebei cédulákkal vannak tele. Ezekre jegyzi azokat a gondolatokat, amelyek az agyagos talaj ásása vagy a szomszédokkal való beszélgetés közben jutnak eszébe, és majd a tudományos munka közben lesznek hasznosíthatók. |
A rendszerváltás kapcsán minduntalan előbukkan a globalizáció és a nemzeti szuverenitás ellentmondásának kérdése. Hogyan látja ezt ön?
A globalizációt sem proletár, sem polgári jelzővel nem lehet illetni. Mint ahogy az is zavar, hogy a politikában egyesek a proletár internacionalizmust most valami polgári internacionalizmussal akarják felváltani, és nemzeti érdekeinket bizonyos ideológiai erővonalak mentén igyekeznek a világban megtalálni a kis- vagy a nagyhatalmakhoz. Ez szerintem egy félreértett rendszerváltó magatartás. A globalizáció egyébként nem lehet unifikáció. A nemzetköziség nem lehet valamiféle uniformizálás. Az unifikáció egyes esetekben közgazdászok és pénzemberek lázálmai közé tartozhat ugyan, de humánpolitikus nem fogadhatja el. Az persze megvalósíthatónak látszott a 70-es évek globalizációs mániájában, hogy mindenki Parker tollal írjon, vagy hogy mindenki farmernadrágot viseljen. De azt, hogy mindenki ugyanolyan módon gondolkozzon és a hagyományrendszerek megszűnjenek, azt nem lehetett elérni. Hála istennek. Legalábbis az emberi mivoltunk tiltakozik ez ellen az utóbbi két évtizedben. Tudja, az emberiség csodálatos önkorrekciós képességekkel rendelkezik. Itt van például az információs társadalom ajándéka, az új individualizmus, ahogy én nevezem, a kultúra pluralizmusa. Az információs forradalom vívmányaival a különböző közösségek mindjobban meg tudják jeleníteni érdekeiket és véleményüket.
A globalizáció tehát az én véleményem szerint igenis jó irányba halad: nem valamiféle uniformizált világ felé, hanem a lokális társadalmak együttélése és jó értelemben vett vegyülése felé.
Mert mit is jelent a lokalitás? Nem egyebet, mint szokás- és viselkedési rendszereket. Ezek pedig nyugodtan nevezhetők nemzeti szokás- és viselkedési rendszereknek. Mivel tehát a világ lokális gazdasági, szokás- és viselkedési rendszerek összessége marad, van remény arra, hogy a magyar nemzeti kultúra is fönnmarad. Mindehhez rögtön hozzáteszem, ez döntés kérdése is. Hogy ugyanis a lokális társadalom vezetői tesznek-e eleget a helyi nyelv, kultúra, életminőség javításáért. És nem csak a technikára, nem csak a gazdasági elitre összpontosítanak. A másik megjegyzésem: a lokális kultúrák megtartása nagymértékben szociális kérdés is. Mert hiszen ha a magyar kisgyermek nem ismeri magas szinten az anyanyelvét, nem tudja magát azon kifejezni a kultúra minden ágában, akkor szociálisan is versenyképtelenné válik. Én tehát el tudom fogadni, hogy a globalizációs tőke érdekei teljes mértékben nemzetköziek, ámde ugyanakkor azt mondom, hogy a helyi eliteknek tudniuk kell: a lokalitás az nemcsak valami esztétikai, hanem sokkal inkább társadalmi-szociális érték. Nemcsak humánetika, de társadalmi érdek is.
A nemzetközi média a tudástársadalom térhódítását sulykolja közönsége fejébe. A folyamatokat figyelve viszont azt látjuk, hogy épp a tudás megszerzésének esélyei közötti különbségek szakíthatják szét a jövő világát.
Én ennek a veszélynek az elhárítására a kultúrpolitikát tartom azon nemzeti kormánypolitikai tényezőnek, amely képes a szociális esélyegyenlőség legfőbb tényezője lenni. Nem szociális egyenlőségről, hanem emberi és szociális esélyegyenlőségről beszélek. A szociális egyenlőség programja valamikor szép utópia volt, ma demagógia. A szociális esélyegyenlőség korparancs, reális össztársadalmi érdek. Higgye el, nem azért mondom ezt, mert akadémiai elnök, kultúrtörténész vagyok. Hanem fordítva: azért kezdtem már huszonéves koromban a kultúrpolitika történetével, értelmiségtörténettel foglalkozni, azért vállalok közfunkciókat – de csak a kultúra területén –, mert fiatalkoromból származó meggyőződésem, hogy a szociális esélyegyenlőség szükséges, és hogy ezt a kultúrpolitikával lehet megteremteni. Az öcsém és én, kiterjedt családunk két értelmiségije, ennek a szociális irányú kultúrpolitikának köszönhettük jobb életminőségünket. A tehetség pedig valahogy mindenkiben megvan. Kinek ehhez, kinek ahhoz. Persze mindehhez egy szakszerű és teljesítményközpontú kultúrpolitika kell.
|
GLATZ FERENC NÉHÁNY KORÁBBI MEGNYILATKOZÁSA,
amelyet ma is minden fenntartás nélkül vállal, illetve máig megoldatlan problémának tart. A politika nem a hivatalnokok privilégiuma (Magyar Nemzet, 1989. május 20.) (Mint újonnan kinevezett művelődési miniszter): "Egyik első számú feladatomnak tartom személyesen is a kultúrpolitika és a kultusztárca helyének felülvizsgálatát a hazai politizálásban. Mert nézzük csak meg: mindennapi életünk milyen területei tartoznak a kultusztárca hatáskörébe? A mostani helyünk az 1949-es politikai intézményrendszer-átalakítás terméke. Sok benne az ellenőrző és a közvetlenül irányító elem. Ugyanakkor bizonyos humán területek (egyház, diáksport, kisebbségi kérdés) nem vagy nem megfelelő szinten tartoznak a tárcához. Egy modern magyar kultúrpolitika intézményes alapjainak kialakítása az egyik első feladat, ami hozzátartozik ahhoz az általános politikai átrendeződéshez, amelyet Magyarországon szeretnénk végrehajtani. Nem ellenőrizni, hanem menedzselni és koordinálni kell... A kultúrpolitika legyen jelen mindenhol, ahol műveltségi, erkölcsi formálódásunkban segíteni lehet, és vonuljon ki minden felesleges ellenőrző területről." *Nagy Imre és Kádár János szerepéről (Magyar Hírlap, 1989. május 30.) "Nagy Imréről szólva elmondta egyebek között, hogy cikkei, beszédei alapján bárki meggyőződhet róla: nemzeti történelmünk jelentős alakja, a nemzetközi munkásmozgalom teoretikus egyénisége. Marxista volt és kommunista, de szembe tudott fordulni a sztálini politikával... Az általa megfogalmazott alapelvek a törvénytelenségekről, a szocialista országok kapcsolatairól, a társadalom demokratizálásának szükségességéről a későbbi reformszárny törekvéseiben tovább éltek, még ha nem is hivatkoztak rá a továbbiak során... Nagy Imre a magyar nemzet, a magyar kommunista mozgalom nagy halottja, mártírja – szögezte le Glatz Ferenc... A történelemnek kell tisztáznia azt is – folytatta –, hogy milyen személyi ellentétek feszültek Nagy Imre és Kádár János között az ötvenes években. De nem kevésbé azt, hogy mennyire volt fogoly Kádár János 1956 után abban a nemzetközi rendszerben, amely behatárolta Magyarország cselekvéseit, lehetőségeit azokban az években." *A rendszerváltás nem őrségváltás (Magyar Hírlap, 1991. január 4.) "Tisztáznunk kell a kollégákkal, mi az, ami már a nyolcvanas években megtörtént, mi az, ami máig sem mozdult. Hangsúlyozni kívánom: a rendszerváltás nem egyenlő az őrségváltással, korunk hősei nem azok, akik eddig lapultak, s most annál hangosabbak. De természetesen felmerül a kérdés: mi következik a marxizmus után? Én úgy gondolom, hogy nincs szükség egységes ideológiára, ha körülnézünk a világban, láthatjuk: sehol sincs ilyen. A jövő az ideológiai pluralizmusé, ahol a hagyományőrzés, a liberalizmus és a szociális eszme együtt létezik." |