Vállalati pénzügyek dolgában sok mindent tarthat lényegesnek a menedzsment. A különböző vérmérsékletű pénzügyi vezetők véleménye igen eltérő lehet annak megítélésében, hogy mi módon érdemes gyarapítani a részvényesek pénzét. De abban bizonyára mindnyájan egyetértenek, hogy a vállalatfinanszírozás a legfontosabb területe a cégvezetésnek. A jó finanszírozási döntéssel évekre előre megalapozható a működés biztonsága. Mint ahogy a rossz ötletek hamar csődbe sodorhatják a vállalatot.
Természetesen a vállalatfinanszírozásra sincs örök érvényű és biztos sikert hozó recept. Más stratégiát követ egy nagy, mást egy kisebb méretű vállalat. Mást az élelmiszergyártásban és megint mást az informatikában tevékenykedő cég. Ez igaz. De az is, hogy különbözőségük ellenére a piacgazdaság törvényei egyformán vonatkoznak rájuk. Így hát a pénzügyi tervezésnél mindenképpen tanácsos e szempontokat is mérlegelni. Azt például, hogy a nyereséget újabb üzletbe fektesse-e a menedzsment, avagy osztalékként fizesse ki részvényeseinek? Ha netán forrásra van szükség, mi a gazdaságosabb: részvényt kibocsátani, vagy hitelt felvenni? Ha ez utóbbi mellett dönt a vezetőség, meg kell vizsgálni: rövid vagy hosszú távra érdemes-e kölcsönt venni? És a példákat hosszan sorolhatnánk.
Beruházás vagy finanszírozás?
A legeslegelső lépés – tanácsolják a tapasztalt pénzügyi vezetők – egyértelmű különbséget tenni a beruházási és a finanszírozási döntések között. A kettő egybemosása komoly pénzügyi zavarokat eredményezhet. Egy-egy beruházásnál hosszabb távra tervez a vállalat. A reáleszközökbe fektetett pénz évek alatt térül meg, hoz nyereséget. Pénzügyi befektetéseknél jóval rövidebb idő alatt számítanak a vállalatvezetők haszonra. Egy-egy gép megvásárlása alapos tájékozottságot igényel. Megeshet, hogy egy-két éven belül modernebb és költségkímélőbb berendezéssel rukkolnak elő a gyártók. A rosszul időzített vásárlás így veszteséget okoz a vállalatnak.
A pénzügyi beruházások másként nehezek, másféleképpen okoznak fejtörést. Mindenki versenytárs ugyanis, aki a pénzpiacokon, a tőzsdén szeretne forráshoz jutni. A tőkepiacok tökéletes versenypiacnak minősíthetők, ahol édeskevés a szakmabéli konkurenciával számolni. A jó döntéshez ismerni kell a fontosabb értékpapírcsaládokat, a vállalatok finanszírozását befolyásoló pénzügyi intézkedéseket. Egyáltalán: jártasnak kell lenni a tőkepiacok, a tőzsdék világában. "Tudnunk kell, hogy mit jelentenek az olyan kifejezések, mint a tombstones (sírkő, azaz tömbös, egész oldalas hirdetés), a red herrings (vörös hering), a ballons (léggömb), a sinking funds (süllyedő tőke, azaz törlesztési alap) és ezekhez hasonló sok más csodabogár" – figyelmeztetik olvasóikat a Modern vállalati pénzügyek című könyv szerzői, Brealey és Myers (Panem-McGraw-Hill, Budapest, 1998). Könnyebbséget talán az jelenthet, hogy a hibás pénzügyi befektetéseket egyszerűbb korrigálni, mint a rossz beruházásokat. Igaz, mindkettővel jó nagyot, pontosabban jó sokat lehet bukni.
Amikor a vállalatvezetés arról tájékoztatja részvényeseit, hogy célja a cég hatékony működtetése, nem közhellyel bombázza tulajdonosait. Közgazdasági értelemben azt ígéri a befektetőknek, hogy a menedzsment a legkisebb ráfordítással a legnagyobb hasznot akarja elérni.
A felismert ciklus már véget is ért
Harry Roberts, a vállalatok hatékonyságának neves szakértője a piaci hatékonyság három szintjét különböztette meg. Álláspontja szerint a hatékonyság első szintjére az a jellemző, hogy a papírok árfolyamában csak a közelmúlt időszakának információi tükröződnek. Ezt a jelenséget a hatékonyság gyenge fokának nevezte. Közepes hatékonyság alatt azt értette, hogy az árfolyamokban a vállalatok által közzétett információk hatása is fellelhető. Így például a jövedelemre vagy az osztalékra vonatkozó bejelentések. A hatékonyság erős formájának pedig azt a helyzetet keresztelte el a közgazdász, amelyre jellemző, hogy az árfolyamokban nemcsak a mindenki számára elérhető összes információ tükröződik, hanem a gazdaság és a szóban forgó cég fundamentális elemzéséből adódóak is.
Mielőtt a vállalatvezetés részvényt bocsátana ki, esetleg vásárolna, nem árt néhány, a tőkepiacokkal foglalkozó elméletet fellapoznia, hogy minél kevesebb meglepetés érje. Ez arra is kiváló módszer, hogy eloszlassa a tévhiteket. Például azt a rögeszmét, hogy az árfolyammozgások napi megfigyelésével "jól belőhető" a részvénykibocsátás vagy -vásárlás időpontja. Csalódást kell okoznunk. Számos kutató, köztük egy jó nevű statisztikus, Maurice Kendall már az ötvenes évek elején arra a következtetésre jutott, hogy az árfolyammozgások véletlenszerűek. A témával foglalkozó szakemberek szinte mindegyike azzal az eredménnyel szolgált a nagyközönség számára, hogy a részvényárfolyamok múltbéli változásaiból, sajnos, nem lehet a papírok jövőbeli értékére következtetni. Az árfolyamváltozások tehát véletlenszerűek, de semmiképp sem ok nélküliek. Nap mint nap tapasztalható, hogy jegybankelnökök, pénzügyminiszterek, kormányfők bejelentéseire, de még olykor a meteorológusok egy-egy rendkívüli jóslatára is hogyan változnak a tőzsdei árfolyamok. A véletlenszerűség alatt mindössze azt kell értenünk, hogy az árfolyamváltozásokban nem fedezhetők fel ciklusok, mint például a gazdaságban. Ha a piacon elterjedne a hír, hogy az Egis-papírok ára 12 400 forintról hamarosan 18 000-re emelkedik, akkor a befektetők rohamtempóban vásárolnák a gyógyszergyár részvényeit. Ez az invázió azonban nyomban le is nyomná az árfolyamot. Másként: amint felfedezik a ciklust, vásárlásaikkal meg is szüntetik azt.
Hatékony tőkepiacon az árfolyamok tartalmaznak minden elérhető információt. Változásukat tehát csakis új, addig nem is várt, ismeretlen hír okozhatja. Márpedig ezeket lehetetlen előre tudni. Ez az oka annak, hogy a részvényárfolyamok változásait sem lehet megjósolni. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ilyen körülmények között az értékpapírokba való befektetés tényleges hozamainak átlaga megegyezik a befektetés várható hozamával. A vállalatfinanszírozásnak ezt a módját – hatékony tőkepiaci környezetben – joggal nevezi az említett szerzőpáros fair game-nek. Ezért hatékony tőkepiacon az árfolyamok is megbízhatóak. Aligha akad ugyanis olyan befektető, aki nemcsak valaki másnál, de mindenkinél többet tud a jövőről, s ezen információ birtokában milliomossá válhat. Nem tanácsos kísérletezni a papírokkal, kivált ha nem, vagy nem csak a saját pénzünket kockáztatjuk. Még ha a szerencse meg is örvendeztetne, a piac öntörvényű, és nem fog kivételt tenni. A fiatalnak tekinthető hazai tőkepiac krónikájában nem egy olyan példát találunk, amelyben brókercégek magabiztos vezetői úgy gondolták, túljárhatnak a piac eszén. Végül, hogy mentsék, ami menthető, még a befektetők pénzével is hazardíroztak, akárcsak valami kétes hírű kaszinóban.
Eltitkolt tények
Akadnak azonban pénzügyi vezetők, akiket nem győznek meg a makacs tények. Ha a szükséges forrást részvénykibocsátással kívánják előteremteni, árgus szemekkel figyelik az árfolyammozgásokat. Teszik ezt azért, hogy a topon dobják piacra az új részvényeket. Merthogy egyébként, alacsonyabb árfolyam mellett nem szívesen tennék ezt. Megeshet, hogy a vállalatvezetők késleltetnek bejelenteni olyan hírt, amelyről tudják, a nyilvánosságra hozatal után meglódítja a papírok árát. Ha ilyen információ birtokában a fennálló árfolyamon bocsát ki részvényt, akkor az új befektetőknek jó üzletet ajánl, ám a régiek rovására és főleg költségére.
Valami ilyesféle történt a magyar telefontársaság, a Matáv Rt. privatizációjának második szakaszában, 1995 végén. Ekkor a részvények többségi tulajdonosa – a magyar állam, illetve annak képviselője, az ÁPV Rt. – a cég részvényeinek 37 százalékát kívánta értékesíteni a Matáv már birtokon belül lévő külföldi tulajdonosainak, a Deutsche Telekomnak és az Ameritech Internationalnek. Ezzel a külföldi tulajdonosok többségi pozícióba jutottak volna. A vállalat részvényeinek értékelésénél a korábbi, 1993-as árfolyamot vették alapul. Erre az szolgáltathatott indokot, hogy a cég jövedelmezősége 1994-95-ben nem bizonyult valami fényesnek. Ugyanakkor azt is világosan lehetett látni, hogy 1995-re a Matáv közel 2 és fél millió háztartáshoz jutott el hálózatának kiépítése révén. Ekkortól lehetett várni a bevételek és így a profit lényeges emelkedését. Emellett arra is számos jel utalt, hogy a nem beszédcélú szolgáltatások – az adatátvitel, az üzleti kommunikáció – területén a bevételek rohamosan emelkedni fognak. Ezáltal pedig a jövedelmezőség további lényeges javulására lehetett számítani. Így a magyar állam képviselőinek minden alapjuk meglett volna a cég valós piaci értéke és várható jövedelmezősége alapján magasabb áron kibocsátani a részvényeket. Ehelyett azonban maradt a kiinduló állapot, amelynek következtében – szakértői számítások szerint – a vállalat részvényeit mélyen áron alul adták el. A becslések arról szóltak, hogy 20 milliárd forinttal kisebb bevételt könyvelhetett el az állam, mint amennyit reálisan kaphatott volna részvényeiért. A szakértői értékelést hamarosan igazolták a tények: a Matáv részvényeit 1997-ben egy időben vezették be a New York-i és a budapesti tőzsdére, és az árfolyam igen magas és egyre növekvő volt. Ez az eset jó példa arra, hogy a nem reálisan értékelt és alulértékelt újabb részvények veszteségeket okoznak a vállalat régi résztulajdonosainak.
A drága hitelért kétszer fizetünk
Bár igaz, hogy a múltbéli adatokból nem lehet az értékpapírok jövőbeli árfolyamát megjósolni, a részvények piaci megítéléséből viszont következtetni lehet a vállalatok jövőjére.
Az első magyar tőzsdei privatizáció az IBUSZ nevéhez fűződik. Tanulságos felidézni a történteket annak illusztrálására, hogy az árfolyamok mozgásába még kormányok sem avatkozhatnak be direkt módon. A vállalat privatizációjának első szakaszára 1990 júniusában került sor. Az IBUSZ Rt. 400 ezer új részvényt bocsátott ki, ezt az Állami Vagyonügynökség 40-40 ezerrel egészítette ki, kisbefektetőknek, illetve az alkalmazottaknak ajánlva fel a két csomagot. A Coopers & Lybrand a tőkeemelés előtt a 800 millió forint alaptőkével rendelkező társaságot 6 milliárd forintra értékelte. A 4900 forintos részvény-kibocsátási árfolyamot ezekből az adatokból vezették le. Mihályi Péter A magyar privatizáció krónikája 1989-1997 című könyvében (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998) a következőket írja a botrányba fulladt akcióról: "A bevezetés napján az IBUSZ papírjai iránt mind Bécsben, mind Budapesten óriási volt az érdeklődés. A túlkereslet néhány napon belül 10 000 forint fölé hajtotta a 4900 forintos induló árat, Bécsben az ár 893 ATS-ről 2420 ATS-re emelkedett. Önmagában a 490 százalékos árfolyam a siker legfőbb bizonyítékaként is felfogható lett volna, de a budapesti pénzügyi és politikai élet egymással rivalizáló érdekcsoportjai s a tőzsdéhez semmit sem konyító politika együttesen a sikerből is botrányt kovácsolt... Botrány – mondták azonnal egyes pénzügyi körök –, hogy ilyen alacsony kibocsátási áron vezették be az IBUSZ-t a tőzsdére... Botrány – mondták mások később –, hogy az IBUSZ árfolyama a 10 000 forintról 6 hónap alatt visszazuhant a kibocsátás körüli szintre..."
Botrány? A tőzsdéhez kevéssé értők és abszolút tájékozatlanok egymást túlkiabálva próbáltak bűnbakot és magyarázatot keresni az eseményekre. Némelyek azzal vádaskodtak, hogy az állami vagyon kezelője elkótyavetyélte, ráadásul külföldön, az utazási vállalat papírjait. Mintha a Budapesti Értéktőzsdén (BÉT) külföldiek nem vásárolhattak volna részvényeket, s mintha Londonban csak angolok adhatnák-vehetnék a papírokat a tőzsdén. De még gazdasági szakemberek, köztük Matolcsy György, a jelenlegi gazdasági miniszter is azt nyilatkozta, megnyugtatandó a befektetőket, hogy a kormány szerette volna megakadályozni az események ilyetén alakulását, ám mivel ez nem sikerült, most valami hathatós programon dolgozik.
Ilyen program természetesen nem készült. Nem is készülhetett. A privatizációt természetesen lehetett volna jobban csinálni, ám a részvényárfolyamok mozgásába direkt módon beavatkozni aligha. Mert mi is történt valójában? Bár rövid időre felszökött az árfolyam, a piac utóbb visszaigazolta az induló árat. Nem lett volna tehát értelme 4900 forintnál magasabb árat megszabni a kibocsátáskor. Az árfolyameséssel a tőzsde a vállalat valódi értékét tükrözte. Igaz, sok kisbefektető sokat veszített. Mások viszont, akik időben túladtak a papírokon, busás haszonhoz jutottak. "Más kérdés – írja Mihályi –, hogy lehet-e olyan allokációs mechanizmust alkalmazni, amelyik a kisbefektetőket preferálja. Erre viszont az a válasz, hogy lehet, csak ez rendszerint nem felel meg a lebonyolító brókercégek érdekeinek."
Az abnormális hozam
Szükséges még egy fogalmat bevezetni, nevezetesen az abnormális hozam fogalmát. A pénzügyi vezetőknek egy-egy vállalatfinanszírozási megoldás kapcsán szigorúan vizsgálniuk kell, vajon az hogyan befolyásolja a cég értékét. E kérdés megválaszolásához a részvény hozamának azt a részét is vizsgálni kell, amelyet nem indokol a piac változása. A szakirodalom ezt nevezi a részvény abnormális hozamának. Kiszámítása nem túl bonyolult, a tényleges hozam és a várható hozam különbsége.
A rögeszmék és tévhitek kapcsán valamire még érdemes felhívni a menedzsment figyelmét. Nevezetesen arra, hogy ne becsüljék le a befektetők tájékozottságát, s ne gondolják, hogy könnyű megtéveszteni őket. Lehet, hogy busás haszonról álmodoznak, magas osztalékról, de pénzüket illúziók nélkül fektetik be, amikor értékpapírokat vásárolnak. Némely pénzügyi vezető hajlamos azt gondolni, mindenki jobban jár, ha a részvényeket felaprózzák. Még akkor is, ha erre több millió forintot fordít a cég. Azonban ez nem így van. Minden évben sok száz vállalat választja azt a megoldást, hogy a már létező papírokat kisebb névértékűekre "darabolja", vagy az osztalékot részvény formájában fizeti ki. S csak kevesen döbbennek rá arra a kérlelhetetlen tényre, hogy ez az akció semmilyen hatással sincs a vállalati pénzáramlásra, illetve annak a részvényeseket illető részére. Az árfolyamok ugyanis mind a piaci mozgásokhoz, mind pedig a megnövekedett részvényszámhoz alkalmazkodnak. Abban az esetben indokolható a részvények felaprózása, ha a vállalat a kisbefektetőket is szeretné részvényekhez juttatni. A japán telefontársaság (NTT) 1994-ben 4,7 millió jen, körülbelül 48 000 dollár címletű részvényt bocsátott ki. Ezeket a papírokat nyilván nem tudták megvásárolni azok, akik csak néhány száz dollárt kívántak volna befektetni. Ám ez a példa nem igazolja a 100 dollárnál alacsonyabb névértékű papírok felaprózását.
"Kreatív" számvitel
S ha már az illúzióknál tartunk, oszlassunk el még egyet közülük. A külsőségekre sokat adók gyakran kardoskodnak amellett az álláspont mellett, hogy jót tesz a cégnek egy kis kozmetika. Ezt a technikát némi malíciával "kreatív" számvitelnek is nevezhetnénk. Senki ne gondoljon jogszabályok áthágására, de még joghézagok kihasználására sem. Törvényes manőverről van szó, amelynek lényege az amortizáció leírásának módjában rejlik. Ám a befektetőknek jó szemük van. Látják, ha a gyorsított amortizációs leírásról a lineárisra való áttérés csak a kimutatott, tehát papíron szereplő nyereséget növeli, a ténylegeset nem. A számviteli hagyományok kapcsán felvetődő problémát Jack Treynor a következő történettel példázza: "Egyszer egy csapat vándorló zsoldosnak nehézségei támadtak az élelem megszerzésével. A következő ötletük támadt: feltettek egy nagy üst vizet főni, és amikor minden városlakó kíváncsian köréjük gyűlt, egy szöget dobtak a vízbe, és szájuk szélét nyalogatva kijelentették, hogy szöglevest készítenek. A városiakat biztosították, hogy lesz elég leves mindenkinek. Amikor az egyik zsoldos megemlítette, hogy néhány répa javítaná a leves zamatát, az egyik városi elszaladt répáért. Amikor megjegyezték, hogy egy kis paradicsom csodálatos ízt ad a szöglevesnek, egy másik városi gyorsan előkapott egy kis paradicsomot. A szöglevesbe hamarosan került marhahús, fehérrépa és hagyma is. Mielőtt a levest felszolgálták volna, a szöget kivették. De a városiak továbbra is szöglevesnek tartották az ételt." A történet nálunk az álruhás Mátyás királlyal ismert, aki kőlevest főzött hasonlóképpen. Hát valami ilyesmi a kreatív számvitel is. A könyvelők beleteszik a szöget, a pénzügyi elemzők kiveszik belőle, miközben végig azt gondolják, szöglevest esznek. Az egész cécó teljesen fölösleges. A leves szög nélkül is épp olyan finom, hiszen nem az a kis vasdarab adja meg a zamatát. Magyarán: nem kell a púder!
Arányban a kockázattal
Hatékony tőkepiacon a különböző értékpapírok árfolyamának változása nem független egymástól. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a részvények keresleti rugalmassága erősen negatív. A keresletrugalmasság azt méri, hogy az ár egyszázaléknyi változása hány százalék keresletváltozást okoz. Ha a fogyasztók könnyen helyettesíthetik a megdrágult terméket, akkor a keresletrugalmasság erősen negatív. Ha nincs mivel pótolni, akkor a nullához közelít.
A befektetők nem másért, hanem kockázatvállalásukkal arányos hozamért vásárolják meg a részvényeket. Az a tény általában közömbös a számukra, hogy az ígéretes papírok gyógyszergyári, telekommunikációs vagy éppen a szolgáltatóiparban tevékenykedő vállalaté-e. Ha a jövőbeli kockázati díj alacsonyabb a részvény kockázatához képest, akkor senki nem fog kapkodni utána. Ha viszont magasabb, mindenki ilyen papírról álmodik. A keresletrugalmasság persze nem jelenti azt, hogy a részvényárfolyamok soha nem változnak. Ha valamely vállalat nagy tömegű papírt szeretne a piacra dobni, a siker érdekében enged az árból. Azt gondolhatnánk, hogy a befektetők rohama megindul e hírre. Igen ám, de ahogyan arra már többször is felhívtuk a figyelmet, a befektetők nem oktondi lények. Nyomban gyanakodni kezdenek: azért olcsó a portéka, mert valami hibádzik benne. Hiszen ha leértékelt szalámit kínálnak nekünk a piacon, az első dolgunk megnézni, nem járt-e le a szavatossága. Minden kedvezményes termékkel szemben kétely – hogy ne mondjuk, gyanú – támad a vásárlóban. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsón vásároljunk – hangzik az öregek bölcs mondása, és ez érvényes a tőkepiacon is. Csak akkor lehet eladni sok és olcsó részvényt, ha a befektetők biztosak lehetnek és lesznek abban, hogy semmilyen lényeges, az árfolyamot csökkentő információt nem hallgatnak el előlük.
A Bank of England 1977 nyarán részvényenként 845 pennyért kínálta eladásra a tulajdonában lévő 67 millió BP-részvényt. A vagyon tehát 564 millió font volt. A nagy hír nyilvánosságra hozatala előtt a kőolajtársaság papírjainak árfolyama 912 penny volt, azt követően viszont 898 pennyre csökkent a londoni tőzsdén. Az utolsó napon a bank által kínált diszkont csak 6 százalék volt. A tét viszont annál nagyobb. Ahhoz ugyanis, hogy a pályázó megkapja ezt a 6 százalékot, elő kellett teremtenie a pénzt a részvényvásárláshoz. Azt a kockázatot is vállalnia kellett, hogy az árfolyam még az eredményhirdetés előtt csökkenni fog. Arról nem is beszélve, hogy a BP soron következő osztalékát még át kellett engednie a papírok régi tulajdonosának, vagyis a banknak. Végül elegendőnek bizonyult a 6 százalék diszkont. Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy BP-papírokról volt szó. A jegyzés értéke az ajánlat 4,7-szerese volt, összesen 4,6 milliárd dollár. Azt egyetlen piacelemző vagy -kutató sem cáfolja, hogy a nagy kínálat általában lenyomja egy kicsit az árfolyamot. Tartósan azonban csak akkor csökken, ha nem sikerül meggyőzni a befektetőket: a vállalatnak nincs titkolnivalója, s nem azért olcsóak a papírjai, mert túl akar adni rajtuk.
Finanszírozási formák
A vállalatfinanszírozásnak számos technikája létezik. Természetes, hogy a forrásteremtéshez ezek az ismeretek is nélkülözhetetlenek, ám nem sokat érnek, ha a döntéshozók csak a papírformákat ismerik, a piaci mechanizmusokat viszont nem. Végezetül a tőkepiaci instrumentumok közül említünk meg néhányat a teljesség igénye nélkül.
A legegyszerűbb és legfontosabb finanszírozási forrás a részvényesek saját tőkéje, amely részvénykibocsátással vagy a nyereség visszatartásával növelhető. Ezenkívül a vállalatok hitelt is felvehetnek, mondjuk úgy, hogy kötvényeket kínálnak a hitelezőknek. A kötvénytulajdonosok rendszeresen kapnak kamatokat a kölcsön fejében, és természetesen ígéretet arra, hogy az általuk nyújtott hitel névértékét is visszakapják. A kötvényeken kívül azonban számos adósságpapír létezik a piacon.
A vállalatfinanszírozás egyik bevált módja az úgynevezett elsőbbségi részvények kibocsátása. Ezek olyan papírok, amelyek fix osztalékot ígérnek, ám ennek kifizetéséről az igazgatóság dönt. Ezt a lehetőséget kivált a közüzemi szolgáltatók használják előszeretettel, mert az elsőbbségi részvények után járó osztalékot ráterhelhetik a fogyasztókra. Egy másik eszköz a bőséges kínálatból az opció. Legegyszerűbb formája a részvényutalvány, amely feljogosítja tulajdonosát arra, hogy meghatározott árfolyamon és időpontban részvényt vásároljon. Az átváltható kötvények esetében viszont csak egyszer kell fizetni. Abban különböznek ugyanis a részvényutalványtól, hogy birtokosaik részvényre cserélhetik kötvényeiket, ha ily módon nagyobb haszonra tehetnek szert. Ezeket a papírokat tehát egy egyszerű kölcsön és részvényutalvány kombinációjaként is felfoghatjuk.
A vállalatok, hogy kivédjék az árak, a kamatlábak és a devizaárfolyamok ingadozása okozta kedvezőtlen következményeket, úgynevezett származtatott értékpapírokkal is kereskednek. A származtatott értékpapírok lehetnek forgalomképes opciók, tőzsdei vagy tőzsdén kívüli határidős ügyletek, vagy csereügyletek. A származtatott piacok forgalma az utóbbi években hihetetlenül meglódult. Ennek nemcsak az az oka, hogy a vállalatok nyomást gyakorolnak a kormányokra, hogy az adókat és egyéb jogszabályokat számukra kedvező módon változtassák meg, hanem a telekommunikáció és a számítástechnika őrületes fejlődése is olcsóbbá és gyorsabbá tette a tranzakciókat.
Vannak pénzügyi vezetők, akik egyszerűen beleszeretnek a vállalatfinanszírozás valamely módjába, és jóformán felesküsznek a hitelfelvételre, a kötvény- vagy a részvénykibocsátásra. Nem teszik okosan. Nyilván a gazdaságban és a cégvezetésben is vannak divatok. Ám ezek követésére semmi nem készteti a mindenkori menedzsmentet. A vállalatfinanszírozásnak minden módszere kiváló, ha kellően indokolt. Ahhoz azonban, hogy eldöntsük, éppen melyiket érdemes alkalmazni, alaposan ismerni kell a pénzügyi instrumentumokat és a tőkepiacok működését.