Kilenc éve tart az Egyesült Államokban az a növekedési ciklus, amelyhez hasonlóval az elmúlt három évtizedben nem találkozhattunk. A 3, sőt 4 százalékos növekedést alacsony infláció és munka-nélküliség kíséri, a költségvetés kiegyensúlyozottá vált, csupán a külkereskedelmi deficit okoz némi fejfájást. A tőzsde szárnyal, a dollár erősödik, kibontakozóban van az információs-technológiai forradalom. Ez az Új Gazdaság.
Milyen okok állhatnak az USA gazdaságát uraló hosszú expanzió hátterében, és milyen tényezők voltak képesek közel egy évtizedig – vagy még tovább, hiszen még mindig nincs vége – fenntartani azt? Milyen hatással van a növekedés a világgazdaság többi szereplőjére, és milyen problémákkal találhatják magukat szemben, ha egyszer véget ér a ciklus? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következő oldalakon.
Új Gazdaság. Mindenkinek mást jelent ez a kifejezés. Vannak olyanok, akik számára a hagyományos közgazdaságtan végét jelzi, egy új paradigmát, mely fenekestől felforgatja az eddig szilárdnak hitt összefüggéseket. Vannak, akik óvatosabbak, kivárnak, és azt mondják: mindez igazán figyelemreméltó, sőt jelentős változások következménye is lehet, de továbbra is érvényesek a hosszú távú összefüggések. Aztán vannak a kétkedők, akik arra figyelmeztetnek: túl sokszor hisszük azt, hogy a jelen változásai gyorsabbak és mélyebbek, mint amilyenekkel a múltban találkoztunk. Kinek van igaza? Tényleg alapvető és mély változások mentek végbe az elmúlt években, vagy csupán a véletlen és különböző sokkhatások szerencsés egybeesése okozta ezt a hosszú expanziót?
Mi az Új Gazdaság?
Egy fogalom mindig önálló életre kel, mihelyt valaki kitalálja. Nincs ez másképp az Új Gazdaság esetében sem. Hogy ki használta először az amerikai gazdaság látványos sikereire, nem tudjuk, ám tény, hogy széles körben elterjedt, és eközben számos képzet és tévképzet kapcsolódott hozzá. Nem kis részben a sajtó és a politika a felelős azért, hogy sokan hisznek abban: valami egészen újszerű folyamatról van szó. Pedig... De először nézzük, ki hogyan értelmezi a történteket.
A Business Week főszerkesztője, Stephen B. Shepard például a következőképpen írt erről: "Új Gazdaság alatt két széles trendet értünk, melyek már több éve megfigyelhetők. Az első: az üzleti élet globalizációja. Leegyszerűsítve: a kapitalizmus terjed a világon – ha nem is minden tekintetben, de legalább a piaci erők bevezetésében, szabadabb kereskedelem és széles körű dereguláció formájában. Az Egyesült Államok számára ez azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és befektetések sokkal fontosabb szerepet játszanak a gazdasági életben, mint azelőtt. A második trend: az információs-technológiai forradalom, ami itt zajlik körülöttünk (faxgépek, mobiltelefonok, PC-k, modemek és az internet). Ám ez csak a felszín. Valójában az egész az információ digitalizálásáról szól: szavak, képek, adatok és így tovább. E digitális technológia a szemünk láttára hoz létre új vállalatokat és új iparágakat. Ez a vállalkozói energia átalakítja az amerikai vállalati kultúrát. Mára az információs technológia a növekedés negyedéért-harmadáért felelős."
Két évvel később, a lap hasábjain még tudatosabb állásfoglalással találkozhattunk: "E látványos fellendülés nem légvárakra épült. Erőteljes és kockázatos befektetéseket tükröz az innovatív információs technológia területén, ezzel egyidejűleg tanúi lehetünk a pénzügyi piacok, a kormány és a nagy társaságok átszervezésének, ami a költségek csökkenésével, a rugalmasság és a hatékonyság növekedésével jár. Az eredmény pedig az úgynevezett Új Gazdaság: gyorsabb növekedés és alacsonyabb infláció."
Az Új Gazdaság a gazdasági és politikai vezetők körében is fontos témává vált. Al Gore alelnök, az Új Gazdaság egyik legfőbb szószólója szerint olyan korszakban élünk, amelyben a régi gazdaság egy újnak adja át a helyét, egy olyannak, amelyet az információ, a kutatás, a tudás és a technológia vezérel. Lawrence Summers pénzügyminiszter pedig azokat a régi erényeket hangsúlyozza, amelyek lehetővé tették az Új Gazdaság létrejöttét: takarékosság, befektetés és a piaci erők szabad érvényesülése.
Természetesen nem mindenki ilyen optimista. Sokan komoly aggodalmakra látnak okot. Szerintük a termelékenységnövekedés visszaesése a hatvanas évek óta valós okokra vezethető vissza, és nem pusztán a statisztikai mérések pontatlansága okozza azt. Az utóbbi évek termelékenységnövekedése meg sem közelítette a második világháború utánit. Ilyen körülmények között pedig nem tartható fenn a jelenlegi gazdasági növekedési ütem. Előbb-utóbb tehát annak is vissza kell térnie természetes pályájára. Ebből következően a mostani fellendülést átmenetinek tartják. Szerintük nincsenek olyan alapvető változások az amerikai (és ezzel együtt a világ-) gazdaságban, amelyek okot adnának a túlzott optimizmusra. Ez a ciklus is, mint mindegyik, véget ér egyszer, és ez majd minden bizonnyal lehűti a történelmi tanulságok iránt kevésbé érzékeny Új Gazdaság-hívőket.
Hogy tényleg új-e az Új Gazdaság, és ha igen, ez mit jelent, arról érdemes meghallgatni a Fed elnökének, Alan Greenspannak a véleményét: "Gazdaságunk, természetesen, mindennap változik, és ebben a tekintetben mindig 'új'. A mélyebb kérdés azonban az, hogy vajon mély és alapvető változások történnek-e gazdaságunk működésében, amelyek megszakítják a múlttal való folytonosságot, és jelentősen magasabb növekedési pályát ígérnek, mint amilyeneket az elmúlt évtizedekben tapasztaltunk."
Greenspan hangsúlyozza, hogy a csökkenő infláció szokatlan jelenség a ciklus expanzív szakaszában, ám egyszersmind felhívja a figyelmet a munkaerő növelésének korlátaira is. További két szinten keres választ a saját maga által feltett kérdésre. Egyrészt – állítja – új a gazdaság, mivel a "kreatív rombolás" schumpeteri fogalma folyamatosan észlelhető benne. A tőkejavak, a piaci infrastruktúra, a magán- és a közintézmények az állandó változás állapotában vannak, mindig helyet adva új és hatékonyabb változatoknak.
Másrészt azonban a termelés és a szolgáltatások, ezek fejlődése, az előállított javak mennyisége és minősége, magyarul az egész gazdaság képe az emberek preferenciáit tükrözi. Azok a pszichológiai összefüggések, amelyek e preferenciák változásában szerepet játszanak, nyilvánvalóan nem változtak meg az elmúlt évtizedben. Ilyen értelemben tehát az amerikai (és a többi fejlett tőkés) gazdaság működési módja nem jelent valódi újat a múlthoz képest. "Összefoglalva: csak az idő kérlelhetetlen múlásával nyer választ tehát az, hogy ami az elmúlt öt-hét évben megkérdőjelezhetetlenül történelmünk egyik legjobb gazdasági teljesítménye volt, valójában egy Új Gazdaság előhírnöke volt-e, vagy csak a régi felpörgetett változata. És gyanítom, hogy unokáink és azok unokái is rendszeresen vitázni fognak arról, hogy vajon ők új gazdaságban élnek-e."
Ahhoz, hogy válaszolhassunk a bevezetőben feltett – csöppet sem nyilvánvaló – kérdésekre, néhány összefüggést kell tisztáznunk. Alapvető összefüggések című keretes írásunk röviden felvázolja a potenciális kibocsátás, a természetes munkanélküliség és az infláció legalapvetőbb összefüggéseit.
| Alapvető összefüggések Minden gazdaság rendelkezik bizonyos kapacitásokkal, amelyek az áruk és a szolgáltatások termelését lehetővé teszik. Ezek a föld, a tőke és a munkaerő. Mindaddig, amíg a gazdaságban fölös kapacitások vannak, azaz szabad földterületek, tőkejavak vagy munkanélküliek, ezek bevonásával növelhető a termelés anélkül, hogy a vállalatok költségviszonyai megváltoznának. Így nem kerül sor áremelésekre, tehát nem nő az infláció sem. Mihelyt azonban eltűnnek ezek a fölös termelési tényezők, újabbak bevonása már csak úgy lehetséges, ha a vállalatok az addiginál többet fizetnek értük. Ennek hatására valószínűleg áraikat is emelniük kell, ami béremelésekhez vezet, és így tovább: nőni kezd az infláció. Azt a kibocsátási szintet, ahol az infláció még nem emelkedik, tehát ahol a gazdaság teljes kapacitással működik, potenciális kibocsátásnak nevezik, azt a munkanélküliségi rátát pedig, amely mellett a gazdaság a potenciális kibocsátási szinten működik, természetes munkanélküliségnek. Ellentmondásnak tűnhet, hogy teljes kapacitással dolgozó gazdaságban munkanélküliség van, azonban mindig vannak olyan munkavállalók, akik földrajzi vagy egyéb körülmények folytán adott pillanatban semmiképpen sem képesek munkát találni. A természetes munkanélküliség nem más, mint ezek aránya az összes munkaerő-kínálathoz képest. A gazdaság azonban folyamatosan növekszik (amit döntő mértékben a technológiai fejlődés üteme határoz meg), a kiegyensúlyozott – stabil infláció melletti – növekedést pedig a munkanélküliség természetes rátája kíséri. Ha a növekedés valami (például egy háború) miatt felgyorsul, és eltér természetes rátájától – a technológiai fejlődés változatlan üteme mellett -, az infláció emelkedésnek indul. Mihelyt azonban visszaáll a növekedés eredeti pályájára, az infláció növekedése is megáll, ám most már az új – magasabb – szinten. Ezért olyan veszélyes a túlfűtött gazdaság, mert magasabb inflációt okozhat. |
Mit mondanak a számok?
Lássunk néhány adatot az amerikai gazdaság példátlanul hosszú, békeidőbeli fellendülésének jellemzésére. A jelenlegi ciklust 1991 első negyedévétől számítják, azóta az éves reál GDP-növekedés átlagosan 3 százalék körül volt, 1995 óta pedig – amikor a ciklus új lendületre kapott – elérte az évi 4 százalékos ütemet is. Ezzel szemben az infláció mindvégig alacsony maradt, sőt az 1992-es 2,8 százalékos értékről 1998-ra 1 százalékra csökkent. 1999-ben némileg nőtt, és elérte az 1,4 százalékot. A munkanélküliségi adatok – ha lehet – még kedvezőbbek. 1991 végén több mint 7 százalékos volt a ráta, onnan kezdve azonban folyamatos csökkenésnek lehettünk tanúi, és 2000 januárjára a munkanélküliség 4 százalékra esett vissza.
A hetvenes és a nyolcvanas évek válságaihoz szokott közgazdászok számára már ezek a számok is valami furcsát, újat jelentenek. Ilyen hosszú, inflációmentes és bővülő foglalkoztatottsággal járó növekedés szinte mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.
A gazdaságban végbemenő, forradalmi jellegű technológiai változások arról ismerhetők fel, hogy a termelékenység ugrásszerűen megnő. A termelékenység mutatói közül a legelterjedtebb a munkatermelékenység, amely az egy munkaórára vetített kibocsátást méri. A hetvenes és nyolcvanas évek során már-már közhellyé vált a lanyha termelékenységet okolni az amerikai gazdaság problémáiért. A második világháború utáni két évtizedben tapasztalt több mint 3 százalékos évi átlagos termelékenységnövekedést a kilencvenes évek közepéig visszaesés követte. Ezen időszak alatt alig több mint 1 százalék volt a jellemző érték.
Hogyan magyarázhatták akkor az alacsony inflációval és munkanélküliséggel járó növekedés első négy-öt évét a szintén meglehetősen alacsony termelékenységnövekedéssel? Számos szerző azzal érvelt, hogy a statisztikák pontosan azokban az ágazatokban (nevezetesen a szolgáltatások terén) nem képesek megragadni a növekedést, ahol a fejlődés a leginkább szembetűnő, és ahol az információs technológia vívmányait a legkiterjedtebben használják. Azt állították, hogy e fogyatékosság miatt a termelékenységi statisztikák alábecsülik a gazdaság dinamizmusát.
Egyvalamiről azonban megfeledkeztek e nézet képviselői. Arról, hogy a termelékenységi statisztikák ugyanazokból az adatokból készülnek, mint a GDP-statisztikák, azaz ha az egyiket alábecsülik, akkor a másikat is. A GDP azonban – mint láttuk – erőteljesen növekedett az elmúlt évtizedben, ennek oka nem lehet a termelékenység – hivatalosnál nagyobbnak vélt – emelkedése.
1995 óta azonban lassan, de biztosan változik a helyzet. A munkatermelékenység éves növekedése elérte a 2 százalékot, felerősítve azoknak a hangját, akik már addig is elérkezettnek érezték a számítógépkorszakot, és ebben látták az Új Gazdaság lényegét. Létezik azonban egy egyszerű és megkerülhetetlen azonosság, amely szerint a növekedés két komponensből tevődik össze: az egyik a mind több munkaerő, a másik pedig a termelékenység növekedése.
A foglalkoztatottság az Egyesült Államokban – hosszú távon – átlagosan évi 1 százalékkal nő, míg a termelékenység növekedése (az előbb említettek szerint) csak most érte el a 2 százalékot. E kettő összege pedig – akárhogy is számolunk – 3 százalék. Ennél gyorsabban – stabil infláció mellett – a gazdaság csak két esetben képes növekedni. Vagy akkor, ha a termelékenység növekedési üteme hosszú távon megemelkedik, vagy ha a munkaerőpiacon vannak még bizonyos tartalékok.
Nézzük meg ezeket a lehetőségeket. A termelékenység növekedéséről elmondtuk, hogy ez csupán az utóbbi néhány évben érte el a 2 százalékot, ami semmi esetre sem tekinthető forradalminak az ötvenes-hatvanas évekhez képest, sőt visszaesést jelent. Ugyanakkor az elmúlt negyedszázad üteméhez képest ez mégis előrelépés, és igazából nehéz megítélni, tartós lesz-e, vagy csak átmeneti.
Ha tartós jelenséggel állunk szemben, három fontos tényező minden bizonnyal közrejátszott létrejöttében. Az első a polgári célokra fordított kutatási-fejlesztési kiadások dinamikus növekedése (ami együtt járt a védelmi kiadások lefaragásával, a költségvetési hiány eltűnésével). A második a technológiai változások – esetünkben a számítógépek – hasznosulásában mutatkozó késlekedés. Ez azt jelenti, hogy az innovációk kifejlesztésük idején még egyáltalán nem hoznak hasznot (sőt legtöbbször többletköltséggel járnak), hanem csak jóval később – esetleg évtizedek múlva – növelik a termelékenységet. Ez a késés a számítógépeknél – amennyiben most kezd jelentkezni hasznuk – körülbelül egy-másfél évtizedet vett igénybe, ami más univerzális lehetőségeket nyújtó találmányokkal összevetve nem is számít nagy időnek.
Végül – és az előzőhöz kapcsolódva – az internet megjelenése is serkenthette a termelékenység növekedését, mivel számos információs-technológiai újítást – új módon, hálózatba kapcsolva – integrált. Mindezek ellenére egyáltalán nem látszik valószínűnek, hogy a termelékenységnövekedés rövid távon elérné a 3 százalékot, s az is kérdéses, vajon a 2 százalékos ütem fenntarthatónak bizonyul-e.
Nyilvánvaló, hogy a termelékenység mérési hibái csak a kibocsátás mérési hibáival együtt létezhetnek, tehát a kettő közötti különbség nem magyarázható a nem megfelelő mérési technikákkal. A termelékenység növekedési üteme – még ha el is fogadjuk az előzőekben felvázolt stimuláló tényezők helytállóságát – jelenleg legfeljebb 2 százalék körül van, amihez hozzávéve a munkaerő hosszú távon jelentkező évi átlagos 1 százalékos emelkedését, még mindig csak 3 százalékos bővülést jelent. Az egyetlen lehetséges ok tehát, ami magyarázatot kínál a 4 százalék körüli tartós növekedésre: a munkaerő fokozatos bővülése.
Az utóbbi évtizedben a munkanélküliség 7 százalékról 4 százalékra csökkent, azaz a növekedés fokozott munkaerő-bevonás mellett ment végbe. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy a munkanélküliség természetes rátája 6 százalék körül mozog, az utóbbi évek fejleményei alapján azonban nem kizárt, hogy jelenleg akár 5 százalék körül is lehet.
A csökkenés számos okra vezethető vissza: változik a lakosság korösszetétele, a baby-boom generáció képviselői lassan nyugdíjba mennek, ezáltal csökken a munkaképes korú lakosság aránya; nő a részfoglalkoztatottak és a megbízásos szerződések alapján munkát vállalók aránya; az utóbbi évtizedben jelentősen emelkedett a börtönlakók száma; végül pedig a globalizáció és az éleződő verseny hatására csökkent a munkahelyek biztonsága, így háttérbe szorultak a bérkövetelések.
Akárhogy is, a jelenlegi amerikai gazdaság csak akkor tudná fenntartani eddigi növekedését, ha a munkanélküliség tovább csökkenne. A munkanélküliség azonban nem kerülhet bizonyos szint alá anélkül, hogy ne nőne az infláció (legyen a természetes ráta akár 6, akár 5, akár – bármennyire valószínűtlen is – 4 százalék). Ebből az következik, hogy vagy lassulni fog a növekedés, vagy nőni kezd az infláció. A Fed sorozatos kamatemelései azonban pontosan ennek a megelőzését szolgálják: csökkenteni akarják a gazdaság jelenlegi növekedési ütemét, hogy megelőzzék a komolyabb problémákat.
Világgazdasági összefüggések
Az Egyesült Államok gazdasága relatíve zárt. Az import részaránya a GDP-ből 13 százalék, az exporté csupán 11 százalék. Az 1999-es folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 3 százalékát tette ki, míg például a közvetlen külföldi befektetések az összes befektetésből 15 százalékban részesedtek. Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb adósa, hatalmas gazdaságához mérve azonban ez az érték már korántsem olyan ijesztő. Az összes pénzügyi eszköznek például mindössze 7 százaléka van külföldi kézben. Hogy mégis miért vizsgáljuk meg részletesebben a külgazdasági összefüggéseket, annak két oka van. Egyrészt a külkereskedelmi deficit folyamatos növekedése veszélyeket rejt magában, másrészt az Egyesült Államok – jóllehet maga kevésbé függ a külvilágtól – hatása igen jelentős az egész világgazdaságra.
A kiváló makromutatók közül, amelyek a kilenc éve tartó fellendülést jelzik, egyetlen jelenség aggasztja csupán az elemzőket, ám az nagyon. Ez pedig a külkereskedelmi deficit, amely 1999-ben átlépte a 150 milliárd dolláros határt, az árukereskedelmi mérleg pedig még ennél is nagyobb, több mint 200 milliárd dolláros hiányt mutatott. Annál is ijesztőbb a helyzet, mivel tartós és emelkedő tendenciáról van szó.
De mit is jelent ez a deficit? A hiány tulajdonképpen az Egyesült Államok és a külföld közötti tőkemozgások tükörképe. A külkereskedelmi deficit tehát – definíció szerint – együtt jár a tőkemérleg többletével, azaz a külföldiek több amerikai értékpapírt vásárolnak, mint amennyi külföldi papírt az amerikaiak. Értékpapírok alatt a legkülönfélébb eszközöket kell érteni (közvetlen külföldi befektetés, részvény, állampapír). Nem kétséges, hogy az amerikai gazdaság szárnyalása egybeesik Európa visszafogottabb teljesítményével és Japán immár egy évtizede tartó stagnálásával. Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy megnőtt az igény az amerikai befektetések iránt.
A dollár erősödése is arra utal, hogy nagyobb az amerikai valuta iránti kereslet, mint a kínálat. Ennek ellentételezéseként (az erősödő dollár következtében) folyamatosan nő a külkereskedelmi deficit. A folyamat csak akkor fordulhat meg, ha a dollár leértékelődik Amerika fontosabb külkereskedelmi partnereinek valutájához képest. Ez azonban a világgazdaság jelenlegi állapotában meglehetősen valószínűtlen, hiszen például a stagnáló japán gazdaság helyzetét a jen felértékelődése csak súlyosbítaná.
Csak az a vég...
Mire számíthatunk akkor, ha a fellendülés véget ér? A kérdésre több válasz is adható, attól függően, hogyan ér véget a ciklus. Ennek általában három formáját különböztetik meg: a "puha" földet érést, a "kemény" földet érést és a válságot. Puha földet érésre akkor kerül sor, ha a túlfűtött gazdaság folyamatosan – különösebb zökkenők nélkül – tér vissza potenciális növekedési pályájára, a munkanélküliség és az infláció szintje pedig nem nő jelentősen. A kemény földet érés forgatókönyve már kevésbé rózsás képet fest: a kibocsátás átmenetileg mérséklődik, ezzel együtt visszaesnek a beruházások, magasba szökik a munkanélküliség, a részvényárfolyamok pedig jókorát zuhannak. A harmadik eshetőség a válság, bár bekövetkeztének valószínűsége meglehetősen csekély. Ekkor – akár csak 1929-ben – összeomlana a tőzsde, óriási méretűre duzzadna a munkanélküliség, gyakorlatilag megbénulna a gazdasági élet.
Napjainkban azonban mind a reálgazdaság, mind a pénzügyi szféra intézményrendszere sokkal stabilabb, mint a világgazdasági válság idején, számos fék és ellensúly igyekszik lehetetlenné tenni, hogy az egymást erősítő negatív folyamatok bekövetkezzenek. Érdemes viszont végiggondolni, hogy milyen hatásokat indukálhat a világgazdaságban egy puha, illetve egy kemény földet érés.
Amennyiben a Fed kamatemelései sikeresen fékezik a gazdaságot, a 4 százalékos növekedés lassan visszatér a 2-3 százalékos szintre. A munkaerőpiacon enyhül a feszültség, a tőzsdei árak némileg visszaesnek, a lakosság fogyasztása újra normális méreteket ölt (szemben a jelenlegi óriási költekezésekkel). Ekkor az Egyesült Államok még mindig kedvező befektetési célpont lesz Japán és Európa számára (ha nem is annyira, mint most), a külkereskedelmi hiány pedig a dollár enyhe gyengülésével valamelyest mérséklődik.
Ez a forgatókönyv – mint láthatjuk – nem helyezi lényegesen nagyobb nyomás alá az amúgy is gondokkal szembesülő két másik régiót. Komoly problémákat az okozhat, ha a Fed sorozatos kamatemelései nem hozzák meg a várt lassulást. Ekkor ugyanis elkerülhetetlenül nőni kezd az infláció, újabb kamatemelésekre kerül sor, az igazodási folyamatok pedig csak később indulnak be, így a megrázkódtatás is jóval nagyobb lesz. Világgazdasági szinten ez azt jelenti, hogy jobban visszaesik az Amerikába irányuló export (ami Japánt érzékenyen érintheti), valamint a fölös tőkék is más – profitábilisabb – helyeket keresnek.
Ennek ellenére tisztán kell látnunk, hogy mind az EU, mind Japán az Egyesült Államokhoz hasonlóan viszonylag zárt (tehát külkereskedelme a GDP-hez mérten viszonylag csekély), így nem túl valószínű, hogy akár a gazdasági sikereket, akár a gazdasági bajokat – mint a náthát – elkapnák egymástól a világgazdaság vezető régiói.
Nehéz megítélni, miképpen jelentkeznének nálunk az amerikai gazdaság visszaesésének hatásai, mivel számunkra nem az egész gazdaság helyzete fontos, hanem bizonyos transznacionális vállalatoké. Ezek viszont egészen más játékszabályok alapján működnek, mint a nemzetgazdaságok, így lehetséges reakcióik ezen elemzés alapján nem jelezhetők előre.
Elmondható tehát, hogy az Új Gazdaság korántsem annyira új, mint azt gondolnánk. Az elmúlt három évben bekövetkezett enyhe termelékenységnövekedés – aminek következtében a fenntartható növekedés 2 százalékról 3 százalék körüli értékre emelkedett – részben már régóta jelen lévő innovációk megkésett hatásaként, részben viszont új fejlemények és újítások következtében bontakozhatott ki. A növekedési ciklus pedig azért nyúlhatott ennyire hosszúra, mert a természetes munkanélküliség rátája az utóbbi időben lecsökkent, újabb és újabb fölös munkaerőt bevonva az expanzív gazdaságba. Mindezek fényében tehát nem meglepő, ha azt mondjuk, hogy nem maga az Új Gazdaság a csoda, hanem az, hogy ilyen sokáig tartott.
| Kutatás-fejlesztés az Egyesült Államokban Az Egyesült Államokban kutatás-fejlesztésre már hosszú ideje a GDP körülbelül 2,5 százalékát fordítják. A nyolcvanas évek elején ez valamivel alacsonyabb volt, aztán később 2,5 százalék fölé emelkedett, 1996-ban pedig 2,55 százalék volt. Ez az arány nagyságrendileg megfelel más fejlett ipari országok hasonló adatainak, bár a kutatás-fejlesztés részesedése Japánban némileg magasabb, Európa vezető gazdaságaiban viszont valamivel alacsonyabb. Ha azonban abszolút értékben nézzük a kiadásokat, kiderül, hogy az Egyesült Államokban messze a legtöbb pénzt fordítják erre a célra. A védelmi vonatkozású K+F kiadások tekintetében szembetűnő, hogy Amerikában még mindig a GDP közel fél százalékát fordítják erre a célra, míg Japánban mindössze 0,08 százalékát. Igaz, az elmúlt években (a hidegháború befejezése óta) drasztikusan csökkentek a katonai kiadások. 1985-ben például a GDP közel egy százalékát tették ki a védelmi jellegű K+F ráfordítások. Ezzel párhuzamosan a nem védelmi K+F kiadások az 1985-ben a GDP 1,73 százalékáról 1996-ra annak 2,1 százalékára nőttek. A statisztikákból kitűnik, hogy a kutatás-fejlesztés finanszírozása Amerikában az elmúlt két évtizedben nagy változásokon ment keresztül. Az Egyesült Államokban a kutatási-fejlesztési kiadások, azaz a finanszírozás két fő letéteményese a kormányzat és az üzleti szféra: a források 95 százaléka származik innen. A vállalatok a kiadások 65 százalékával egyre jelentősebb szerepet játszanak a K+F-ben, míg a kormányzat visszahúzódik erről a területről, s jelenleg már csak 30 százalékot finanszíroz. A fennmaradó 5 százalékon egyetemek, főiskolák (college-ok) és nonprofit szervezetek osztoznak. A kutatások és fejlesztések helyszínei tekintetében még egyértelműbb a helyzet: az üzleti szféra 74 százaléka mellett a fennmaradó 26 százalék eloszlik az egyetemek (12 százalék), a kormányzat (8 százalék), szövetségileg dotált kutató-fejlesztő központok (4 százalék) és egyéb szervezetek (3 százalék) között. A K+F kiadások 1997-ben első ízben haladták meg a 200 milliárd dollárt az Egyesült Államokban. A 205,7 milliárd dolláros összeg egy hároméves lendületes növekedési folyamat eredménye. Az évtized közepe óta figyelemre méltó a kiadások folyamatosan emelkedő növekedési rátája, amely csak a nyolcvanas évek elején tapasztalt boomhoz hasonlítható. 1994 és 1997 között évi 4,3 százalékos reálérték-növekedés volt tapasztalható. |