Eltérőek a becslések arról, mekkora értéket képviselnek az osztrák állami tulajdonban lévő cégek. Egy közelmúltban megjelent tanulmány 805 milliárd schillinget tüntet fel, a kormány 170 milliárddal számol. A pénzügyminiszter a részben vagy egészen állami tulajdonú vállalatok éves forgalmát 3000 milliárd schillingben, a foglalkoztatottak számát 650 ezerben jelölte meg.
A vállalatok magánkézbe adásának – a módszer és a mérték – vitás kérdésén túl, a jelek szerint még az új osztrák kormány is nehezen dönt az állami vállalati tulajdonrészt igazgató – finanszírozó és privatizáló – ÖIAG (Österreichische Industrieholding Aktiengesellschaft) sorsáról. Az Államosított Ipar holdingja – más-más néven – 1955 óta hozzá tartozott az osztrák valósághoz: akkor az orosz kézből állami tulajdonba került vagyon még fennmaradt részének irányítására alakult. 1993-ig az ágazati holdingok és az államosított ipar minisztériuma közé ékelődve végezte feladatát, a legrosszabb szocialista jellegzetességeket felmutató, mereven szervezett, minden hatékonyság nélküli, milliárdos veszteségű vállalatként. Az 1990 és 1993 közötti, az "Államosított Ipar" helyett az elegánsabb "Austrian Industries" néven végrehajtott első igazán sikeres privatizációk – a Simmering-Graz-Pauker AG magánosítása, a VA Eisenbahnsysteme AG tőzsdére vitele – csillantották fel a reményt, hogy a csődhelyzetből van kiút. Az 1993-as privatizációs törvény révén a holding megszűnt konszernirányító lenni, s immár ÖIAG néven a privatizációk előkészítése lett a feladata.
Befolyási "övezetek"
A következő három évre esnek a kormánnyal egyeztetett privatizációs koncepció alapján végrehajtott magánosítások – köztük a VA Technologie AG 51 százalékának tőzsdei értékesítése (6,885 milliárd schilling bevétellel), az OMV 19,6 százalékos részvénypakettjének eladása Abu Dzabi IPIC nevű olajvállalatának. A törvényben kimondott osztrák érdekérvényesítést a holding széles részvénytulajdonosi réteg kialakításával érte el. 1994-ben a bécsi tőzsdén végrehajott részvényemissziók összértéke 16 milliárd schilling volt, amiből az ÖIAG által tőzsdére vitt vállalatok részvényei 8 milliárdot tettek ki. Az 1993 és 1996 között minden új emisszióban részt vevő befektetők portfóliójának árfolyama 1996 végére csaknem megkétszereződött.
A következő, 1996-os privatizációs törvény célja az volt, hogy az ÖIAG terjessze ki tevékenységét, s már ne csak az állami iparvállalatok privatizációjával foglalkozzon. Ekkor került hozzá rendelettel a dohányipari monopólium, az Austria Tabak AG, s a szintén egyeduralkodó sóforgalmazási vállalat, a Salinen AG.
Ezekben az években szigorúan érvényesült az ÖIAG-hez tartozó, részben vagy teljesen állami tulajdonú vállalatoknál az a gyakorlat, hogy minden irányító posztot párttagsági könyv szerint osztottak el. A sajtó jóvoltából nyílt titok volt, melyik állami vállalat melyik párt befolyási "övezete", avagy a vezető testületeken belül ki milyen színű párttagsági könyv tulajdonosa. Egy-egy nagyobb botrány – például az exportfinanszírozó, állami tulajdonú Kontrollbank igazgatójának öngyilkossága – nyomán felvetődött a pusztán szakmai szempontú kinevezések szükségessége. Viktor Klima, az akkori kancellár a szorongató helyzetben 1998-ban ötpontos programot hirdetett meg. Ebben kötelezővé tette a részletes nyilvános pályázatot, az alkalmazást a teljesítményorientált, szakmai standardot tartalmazó szerződéshez kötötte, a felügyelőtanácsoknak előírta, hogy a nemzeti és a nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve készítsenek munkaköri leírást, hozzák nyilvánosságra a pályázatokat elbírálók nevét, s tegyék közzé a vezetők jövedelmét.
Az öt pont azonban hamar feledésbe merült, s az Osztrák Szabadságpárt 1999-es őszi választási előretörése nem utolsósorban az úgynevezett "proporc" – a gazdasági posztok korábbi, párttagsági könyv által meghatározott elosztási gyakorlata – elleni határozott fellépésnek volt köszönhető. A kormányalakítási huzavonában, majd az új kormány heves vitáiban részben az új kabinet hatalmi állásainak kiépítése, részben a költségvetési bevételek növelése céljából került előtérbe a teljes privatizáció szorgalmazása. Az erre vonatkozó elvi döntés az érdekvédelmi szervezeteket szembeállította a kormánnyal.
A privatizációs bevételek az első szakaszban mindenesetre az államosított ipar egykoron összeszedett, s mára 80 milliárd schillingre duzzadt adósságának kiegyenlítését szolgálnák. Ehhez kétségkívül a korábbinál nagyobb lendületre van szükség. Az Osztrák Köztársaság 1990 óta 35 milliárd schilling bevételt ért el a privatizációból, s a nagy nekibuzdulások ellenére csak 1997-ben, a Creditanstalt eladásának köszönhetően sikerült teljesítenie az éves előirányzatot. 1996-ban, Viktor Klima kormányra kerülésekor a privatizációs lista 73 objektumot tartalmazott. Ezek száma mára alig tizenöttel csökkent, igaz, több nagyvállalat, mint az Austria Tabak, az OMV, a VA Stahl, már csak kisebb hányadban állami tulajdon.
Eladásra váró cégek
A privatizálásra váró vállalatok közül 100 százalékos állami tulajdon a Dorotheum GmbH, az ÖBAG (bányászati vállalat) és az Állami Nyomda. Az ugyancsak 100 százalékig állami tulajdonban lévő Posta és Telefontársaság (PTA) az eddig különálló – most az ÖIAG-be beolvadó – Postholding része. A PTA-hoz tartozik a Telekom Austria 75 százaléka – ehhez megint csak 100 százalékban a Datalkom és 75 százalékban a Mobilkom. A PTA 100 százalékos tulajdona a Post AG, illetve a PSK (a Postabank), amely viszont 35 százalékban tulajdonosa a Lotterien szerencsejáték-vállalatnak.
Az ÖIAG fontos tulajdona az Austria Tabak AG (41,1 százalék), az Austrian Airlines AG (39,7 százalék), a VA Stahl AG (38,8 százalék), az OMV (35 százalék), a VA Tech AG (24 százalék), a Böhler Uddeholm AG (25 százalék) és a Flughafen Wien AG (17,4 százalék).
A dilemma az, vajon a cél a teljes privatizáció legyen-e – ez a korábbi kormányfelállásban az SPÖ ellenállásába ütközött –, avagy a munkáskamarák és a szakszervezetek követelésének megfelelően a tulajdonos államot képviselő ÖIAG tartsa-e meg egyes vállalatoknál a beleszólási jogot biztosító részesedési minimumot, a 25 százalék plusz egy részvényt, feltételezve ezzel vagyonkezelői szerepét is.
A teljes privatizáció egyúttal a Néppárt (ÖVP), illetve az ahhoz közel álló Gazdasági Kamara felfogása szerint az ÖIAG halálos ítélete is, hiszen azt kizárólag a teljes privatizáció végrehajtójának tekintik, amire az állami vagyon értékesítése után nincs szükség.
Érvek és ellenérvek
A teljes privatizáció nem a hazai vagyon kiárusítása, különösen nem elherdálása – hirdeti az osztrák Gazdasági Kamara. Nem veszélyt, ellenkezőleg: új lehetőségeket hordoz. Az OECD tanulmányban mutatta ki, hogy a külföldi tulajdonoshoz került vállalatok a hazaiaknál több munkahelyet teremtettek, a technikai kutatást komolyabban vették. A külföldi tulajdonosok elleni hecckampányt a tények nem indokolják.
Ez utóbbi állítást cáfolja a Munkáskamara, amelynek vezetője szerint a külföldi tulajdonos a gyártást a kedvezőbb feltételeket kínáló telephelyre viszi el, a kutatás pedig a konszern központjában valósul meg. Alfred Gusenbauer, az SPÖ új elnöke szerint a tervezett privatizáció 120 ezer osztrák munkahelyet veszélyeztet.
A kormány lépésről lépésre hozott döntései a magánosításra váró cégek 100 százalékos eladásáról ellenállást váltanak ki az érintett vállalatok dolgozóinak és vezetőinek körében is, s fontos területeken – például a kommunikációban – a foglalkoztatottak sztrájkkal fenyegetőznek. A viták közepette az érintett cégek némelyike mélyrepülésbe kezdett a tőzsdén: a VA Stahl, a Böhler-Uddeholm és az AUA tőzsdei értéke 4,1, illetve 3 milliárd schillinggel süllyedt saját tőkéje alá – ami csakis áron aluli értékesítést tenne lehetővé. 1999 június óta az ÖIAG vállalatainak tőzsdei összértéke 33,8 milliárd schillingre esett vissza. A szakértők az osztrák kormányt sújtó bojkottintézkedésektől kevésbé tartanak: a gazdasági és az üzleti élet szabályai eltérnek a politikáéitól – vélekednek.
A privatizálási listán szereplő vállalatok eltérő indulatokat váltanak ki. A nagy aukciós ház, a Dorotheum eladása már a korábbi nagykoalíció tervei között is szerepelt, igaz, a gyakorlati megvalósítás az aukciós ház második világháborús műkincsrablásokban játszott szerepének tisztázása után képzelhető csak el.
A Postabank (PSK) 100 százalékos eladása egyelőre a foglalkoztatottak ellenállását váltotta ki. A 12-14 milliárd schilling értékűre becsült pénzintézet privatizációját már régebben a jövő év elejére ütemezték be, mégpedig nagybefektető révén. Érdeklődő máris van: svájci és holland, illetve hazai pénzintézet (a Bawag, illetve a Raiffeisen) vállalná szívesen a tulajdonosi szerepet. Az ügylethez törvénymódosításra van szükség – a jelenlegi előírás 49 százalékos részvénycsomag átadását teszi csak lehetővé.
Nagyobb vihart vált ki – és megfigyelők szerint a kormánydöntés ellenére sem bizonyos – a Telekom Austria 100 százalékos eladása. Mind az ellenzők, mind a támogatók a többi EU-tagállam gyakorlatára hivatkoznak. A telefontársaságok tulajdonosi viszonyai ugyanis igen eltérőek: vannak teljesen állami és teljesen magánkézben levők is. A belga jog csak 50 százalékos privatizálást enged, a többi EU-ország telefontársasága lehet akár száz százalékig is külföldi tulajdonban. Dánia (4,8 millió lakos) ez utóbbi utat követte; Svédország ragaszkodik az állami telefontársasághoz; Franciaországban az államnak – miként jelenleg Ausztriában – háromnegyed rész tulajdona van; Németország 40 százalékot már magánkézbe adott.
Korábbi számítások szerint a postából kivált Telekom 75 százalékos állami tulajdonrészének 25 százalékra csökkentéséből az egészében 120-180 milliárd schillingre becsült érték fele is bejöhet a tőzsdei értékesítés révén. Ugyanakkor a lépéshez elengedhetetlen a struktúratisztítás folyamata, ami azonban lassan halad. Bár az eredeti terv szerint még az idén sor kerül a tőzsdei bevezetésre, ez nem biztos, hogy tartható. Az új vita – az esetleges százszázalékos privatizáció és a szembenállás, amely sztrájkfenyegetést is tartalmaz – most új helyzetet teremtett.
Várólistán
Ugyancsak heves vitát vált ki az Austria Tabak (AT) 100 százalékos privatizációja, bár a cigarettagyártás nem nevezhető kulcságazatnak, még ha a kincstár egyik fontos adóbefizetője is. A teljes privatizációval szemben ez esetben komoly gazdasági érv, hogy a termelés a 25 százalék plusz egy részvény állami tulajdonnal biztonságosabban Ausztriában tartható, igaz, ebben az esetben a várható bevétel "csak" 2,3 milliárd schilling lenne. Az AT helyzete egyébként különleges: az évi cigarettatermelés egyharmadát a négy nagy, a Philip Morris, a BAT, a Reemtsma és a Reynolds licence alapján állítják elő. Ha a partnerek egyike lenne az új tulajdonos, az a licencmegbízás visszavonásával és az egész termelési szerkezet felborulásával járna. Ez elkerülhető, ha a vevő másik ágazathoz tartozik.
A következő eladandó objektum, a bécsi repülőtér (Flughafen Wien AG, 17,4 százalék) ugyancsak nagy vitát váltott ki: bár a két érintett tartománynak, Bécsnek, illetve Alsó-Ausztriának elővételi joga van, az ÖIAG mindenképpen szeretné elkerülni a vállalat tartományi függőségét, akár a privatizáció elhalasztásának árán is.
Simább – bár csak 200 milliót jelentő – ügylet az Állami Nyomda eladása.
A listán szereplő többi vállalat magánosítása későbbi ütemezésű. Eddig nem volt szó az Austrian Airlines privatizációjáról: az állam beérte azzal, hogy 51 százalékos többségét tavaly 39,8 százalékra csökkentette – mivel nem vett részt a májusi tőkeemelésben –, s a további kivonulást legfeljebb a légi forgalom 2007- 2008-ra várható liberalizálásához igazítaná. Az OMV 35 százalékos, a VA Stahl 38,8 százalékos tulajdonrészének csökkentése összesen 6 milliárd schilling bevétellel kecsegtet.
A privatizációs bevételnek egyébként – az ÖIAG adósságának törlesztésén túl – más helye is lenne: bár az EU előírásai szerint költségvetési deficit csökkentésére nem használható fel, Ausztriát terheli a közeli jövőben a második világháborús kényszermunkások kártérítési kötelezettsége, milliárdos nagyságrendben.
Hosszas huzavona után a tulajdonos állam kicserélte az ÖIAG felügyelőtanácsának tagjait. A 14 tag kivétel nélkül ismert és sikeres vállalkozó, Karl-heinz Grasser (szabadságpárti) pénzügyminiszter – saját szavai szerint – a 44 névből kizárólag azon az alapon választott, hogy ki alkalmas e hatalmas vagyon ésszerű igazgatására. Az elnöki posztot Alfred Heinzel papírmágnás tölti be. A sajtópletykák máris kimutatják az új tagok szabadságpárt iránti szimpátiáját. Bírálat éri a pénzügyminisztert azért is, mert a tanács elnökének megválasztását nem engedte át a szokásoknak megfelelően a testületnek, hanem ő maga döntött. A pártsemlegesség és politikamentesség megőrzése érdekében változott a nyolc évre történő kinevezés eddigi gyakorlata is: a jövőben kétévente lecserélik a tanács két-két tagját.