A kamat fogalmának meghatározásakor jogszabályi forrásra nem hagyatkozhatunk. Az általánosan elfogadott jogirodalmi megközelítés szerint a kamat az a százalékszerűen meghatározott szolgáltatás, amelyet a kötelezett a főtartozás (tipikusan pénztartozás) összegén felül, pénz vagy más helyettesíthető dolog használatáért teljesít a jogosultnak. A kamat mindazonáltal a pénztartozás járulékaként, illetve kapcsolódó mellékszolgáltatásként is jellemezhető.
Aktív bankügyletek (azaz hitel- és kölcsönügyletek) vonatkozásában a kamat a kölcsönösszeg százalékos mértékében kifejezett azon érték, melyet a kölcsönfelvevő a pénzügyi intézmény által bevonható források várható költsége, a futamidő és az adós által képviselt kockázat mértéke alapján a kölcsön egyik díjtételeként, a kölcsön ellenszolgáltatásaként fizet meg a hitelezőnek. A kamat ugyanakkor nem feltétlenül foglalja magában a kölcsön teljes díját. Bankkölcsön esetében ez további (pl.: folyósítási, rendelkezésre tartási, kezelési) díjakkal és jutalékokkal egészülhet ki.
Passzív bankügyletek (tipikusan betételfogadás) tekintetében a kamat a betétként elhelyezett összeg azon százalékos mértéke, amely alapján a hitelintézet a megtakarítási idő lejártával a betételhelyezőnek meghatározott összeget fizet a betéti összeg használatáért.
A kamat fajtáját tekintve lehet fix mértékű, illetve változó (mozgó). Fix kamat kikötésére általában rövid lejáratú hitelek esetében kerül sor, ilyenkor a kamat mértéke a futamidő alatt nem változik. Változó kamatnál a felek irányadó kamatlábat kötnek ki, melynek következtében az aktuális pénzpiaci viszonyok függvényében a kamatláb automatikusan (kamatperiódusonként) változhat. (Az irányadó kamatlábak vonatkozásában lásd keretes táblázatunkat!)
A felek által a szerződésben kikötött kamatot szerződéses vagy ügyleti (üzleti) kamatnak, a pénztartozás késedelmes teljesítésének objektív jogkövetkezményeként felszámított kamatlábat késedelmi kamatnak nevezzük.
Ügyleti kamat
Az ügyleti kamat szabályozását a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: Ptk., illetve Polgári Törvénykönyv) 232. §-a tartalmazza. A kamatkikötésre vonatkozó rendelkezések eltérőek aszerint, hogy a szerződéses kapcsolatok alanyai kizárólag magánszemélyek vagy egyéb (gazdálkodó vagy más) szervezetek, illetve személyek.
Ennek megfelelően általános szabály, hogy szerződéses kapcsolatokban – ha jogszabály kivételt nem tesz – kamat jár. Magánszemélyek egymás közti szerződéses viszonyában kamat ezzel szemben csak kikötés esetében jár. E rendelkezés indoka, hogy a jogalkotó a magánszemélyek (mint egyértelműen gazdálkodási tevékenység körén kívül eső ügyletek alanyainak) viszonyában a törvény vélelmezi a kölcsönnyújtás baráti, rokoni, szívességi alapon történő lebonyolítását, míg a gazdálkodó szervezetek egymás közötti, illetve magánszemélyekkel létrehozott szerződéses kapcsolatában – a piaci normáknak megfelelően – általánosnak ismeri el a visszterhességet.
Érdemes megemlíteni, hogy a Ptk. 1963-ig "állampolgárok" és nem "magánszemélyek" egymás közötti szerződési viszonyában vélelmezte a kamatmentességet. Az egyéni vállalkozó státusát illetően pedig 1993-ban született meg az a módosítás, amely a Ptk. 685. §-ának c) pontja módosításával egyértelműen gazdálkodó szervezetté minősítette az egyéni vállalkozót.
A kamat mértéke
A kamat mértéke vonatkozásában a Ptk. 232. §-ának (2) bekezdése előírja, hogy az évi 20 százalék, feltéve hogy jogszabály kivételt nem tesz, vagy a felek másként nem állapodnak meg. A hatályos szabályozás tehát nem zárja ki, hogy a felek a 20 százaléknál magasabb vagy alacsonyabb mértékű kamatot kössenek ki.
A jogszabály-módosítások tükrében megfigyelhető, hogy a szerződéses szabadság polgári jogi alapelve a kamatmérték tekintetében fokozatosan, egyre liberálisabb, diszpozitív (engedő) jellegű keretet nyert. A Ptk. a hatálybalépésétől (1960. V. 1.) egészen 1978-ig úgy rendelkezett, hogy a kamat mértéke – ha jogszabály kivételt nem tesz vagy a felek alacsonyabb mértékben nem állapodnak meg – évi 5 százalék, e mértéket meghaladó részben – eltérő jogszabályi előírás hiányában – pedig a kamat kikötését semmisnek mondta ki. Kiemelést érdemel, hogy évi öt százaléknál magasabb kamat csak külkereskedelmi szerződésekben volt érvényesen kiköthető, a felek pedig kizárólag öt százaléknál alacsonyabb mértékű kamatban állapodhattak meg. Az ügyleti kamat maximális mértéke – a Ptk.-módosítások következtében – 1985-ben először 8 százalékra, majd 1989-ben 20 százalékra nőtt. Ennek oka abban keresendő, hogy a jogalkotó egyre inkább figyelembe vette a gazdasági élet szereplői által a kamatmérték tekintetében igényelt változásokat a hitel- és betétügyletek terén. A legnagyobb horderejű változást persze az a törvénymódosítás hozta, amely 1996. január 1-jétől lehetővé tette a húszszázalékos mértéket meghaladó kamatkikötést, megszüntetve az ezt meghaladó mérték semmisségét. A kamat mértékére vonatkozó szabad megállapodásnak ugyanakkor a Ptk. 232. §-ának (3) bekezdése szab határt. E rendelkezés szerint a bíróság a túlzott mértékben kikötött kamatot belátása szerint mérsékelheti. (A kamatmérték mérséklése vonatkozásában kialakult bírói gyakorlatra lásd keretes írásunkat).
A hatályos rendelkezések alapján az ügyleti kamat évi 20 százalékos mértéke tehát csak az alábbi esetekben lesz irányadó:
- gazdálkodó és más szervezetek egymás közötti, illetve magánszemélyekkel kötött szerződéses kapcsolatában, amennyiben a felek kamatkikötésben külön nem állapodnak meg;
- magánszemélyek egymás közötti viszonyában, abban az esetben, ha a kamatfizetési kötelezettségben megállapodtak, de annak százalékos mértékét nem rögzítették;
- amennyiben jogszabály a kamatfizetést előírja, de annak mértékét konkrétan nem állapítja meg.
A szabályozás teljes körű ismertetése végett megemlítjük, hogy a kamat mértékére vonatkozó rendelkezések a Ptk. hatálybalépése előtt keletkezett jogviszonyból eredő kamatkövetelésre nem alkalmazhatók.
A bankkölcsön kamata
Az ügyleti kamatra vonatkozó jogszabályi rendelkezések ismertetése után térjünk most ki a pénztartozást keletkeztető jogviszonyok egyik speciális fajtájára, a bankkölcsönre. Bankkölcsönről a Ptk. 523. §-a szerint akkor beszélünk, amikor valamely hitelintézet kölcsönszerződés alapján meghatározott összeget bocsát az adós rendelkezésére, az adós pedig arra vállal kötelezettséget, hogy a kölcsön összegét – kamatokkal együtt – a szerződésben foglaltak szerint visszafizeti. Ha a hitelező hitelintézet, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában az adós kamat fizetésére köteles.
A bankkölcsön kamatára vonatkozó szabályokat 1990. január 1-jétől a 39/1984. (IX. 5.) MT rendelet 7. §-a úgy határozta meg, hogy a pénzintézet az általa alkalmazott kamatmértéket saját maga állapítja meg, illetve hogy jogszabály a pénzintézet által alkalmazandó kamatmértékre nézve előírást adhat. E rendelkezés valójában tehát a pénzintézeteknek felmentést adott a Ptk.-ban rögzített – a fentiekben már tárgyalt – kamatmaximum szabálya alól. Ezt az időközben hatályon kívül helyezett jogszabályi rendelkezést a Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény hatályos 14. §-a és a felhatalmazást adó 71. §-a (1) bekezdésének b) pontja akként szabályozta újra, hogy az MNB jogosult a hitelintézetek által kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértékét meghatározni, ideértve az alkalmazható legmagasabb kamatláb és – ha kedvezményes kamatozású jegybanki forrást bocsát rendelkezésre – a megszerzett források és a kihelyezett eszközök egymáshoz viszonyított kamatkülönbségének mértékét is.
Kötelező kamatlábak
A kötelezően alkalmazandó kamatlábak konkrét mértékéről – a többször módosított 2/1991. (PK 23.) MNB rendelkezés rendelkezik, amely explicite azt is kimondja, hogy ha jogszabály vagy e rendelkezés a hitelintézet által alkalmazandó kamatmértékre nézve előírást nem ad, a hitelintézet az általa alkalmazott kamatmértéket saját maga állapítja meg.
A bankkölcsön esetében az általános szabályoktól való eltérés abban is megmutatkozik, hogy a kamatmérték megállapításában az ügyfél és a bank közötti szabad megállapodásról valójában nem beszélhetünk. Más kérdés, hogy az ügyfél mérlegelheti, hogy az egyes bankok által kínált kamatkondíciók közül melyiket választja.
A bankkölcsön kamatmértéke vonatkozásában érdemes végezetül visszatérni arra a fent említett rendelkezésre, miszerint jogszabály a pénzintézet által alkalmazandó kamatmértékre nézve előírást adhat. E vonatkozásban a Legfelsőbb Bíróság egy 1995-ben meghozott eseti döntésében (BH 1995. 402) rámutatott, hogy habár jogszabály ilyen esetekben valóban meghatározza a kölcsönszerződés egyes tartalmi elemeit, és kimondja azok feltétlen érvényesülését, a Ptk. 226. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával a bíróság utóbb mégis módosíthatja a szerződést, ha úgy ítéli meg, hogy a szerződés megváltozott tartalma (a konkrét esetben a kamatmérték) sérti valamely fél lényeges jogos érdekét. Ily módon akár az adós javára, a hitelintézet hátrányára is mérsékelheti a kölcsönszerződésben – jogszabály által megemelt – kamatmértéket.
Egyoldalú kamatváltoztatás
A bankkölcsön fix kamatmértékének meghatározásakor a bankok gyakran élnek az egyoldalú kamatváltoztatás lehetőségével. E jognak a kölcsönszerződésben való konkrét kikötésével, illetve az általános szerződési feltételekben való "burkolt" meghatározásával a kölcsönnyújtó bank egyoldalú jogosultságot nyer, hogy a kamat mértékét időről időre a piaci viszonyoknak, illetve valamely irányadó kamatláb változásának megfelelően változtassa, mozgassa. Ismertek olyan megoldások is, amikor az egyoldalú kamatváltoztatásnak az a feltétele, hogy valamely kamatláb változása túllépjen egy elfogadott – százalékos mértékben meghatározott – ingadozási sávot.
Kamatos kamat
A kamatos kamatra vonatkozó fizetési kötelezettség azt jelenti, hogy az adós a szerződésben kikötött ügyleti kamat tőkésített összege után további ügyleti kamat megfizetésére köteles. A Polgári Törvénykönyv 1993-ig eltérően szabályozta a kamatos kamat kikötésének lehetőségét aszerint, hogy annak kikötésére a magánszférában vagy a gazdasági szférában került-e sor. Míg a magánszemélyek között tiltotta, addig a gazdálkodó szervezetek és a magánszemélyek, illetve a gazdálkodó szervezetek egymás közötti viszonyában lehetővé tette az ilyenfajta kamattartozást.
A jogszabályok 1993 óta már lehetővé teszik kamatos kamat kikötését magánszemélyek viszonyában is. Mindez annak a 61/1993. (XI. 29.) alkotmánybírósági határozatnak köszönhető, amely megsemmisítette a Ptk. 232. §-a (1) bekezdése második mondatának második részét, miszerint "kamatos kamatot érvényesen nem lehet kikötni". A hivatkozott AB-határozat indoklása alapul vette az Alkotmány 9. §-át, miszerint Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül, illetve hogy a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát. Ezen alkotmányos elvek érvényesülésének lényeges eleme a szerződési szabadság, amelynek általános szabályát a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése fogalmazza meg: "A szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja." Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy megváltozott az a gazdasági-társadalmi környezet, amelyben a Ptk. 232. §-a létrejött, és megváltoztak azok a szerződéses kapcsolatok is, amelyeknek szabályozására hivatott. Ily módon megállapítást nyert, hogy az Alkotmány 9. §-ával ellentétes kivételt tartalmaz a kamatos kamat tilalma, illetve hogy az Alkotmány által kinyilvánított piacgazdaság viszonyai között nem lehet kizárni a magánszemélyeket a kamatos kamat kikötésének lehetőségéből, amely a gazdálkodó szervezetek között, illetve gazdálkodó szervezetek és magánszemélyek között eddig is igénybe vehető kikötés volt. A határozat indoklása szerint fokozottan érvényesül ez inflációs gazdasági körülmények között.
Érdemes megemlíteni, hogy kamatos kamat kikötésében a feleknek kifejezetten meg kell állapodniuk az erre irányuló szerződésben. Mint azt a Legfelsőbb Bíróság egy konkrét ügyben (BH 1998. 495) megállapította: amennyiben a szerződési nyilatkozatok (nyilatkozat – elvi) értelmezéséből megállapítható, hogy – a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint – erre irányuló megállapodás valójában nem jött létre, úgy kamatos kamat felszámítására nincs törvényes lehetőség.
A kamatszámítás módja
A kamatszámítás módjára nézve több matematikai számítási módszer ismeretes. Erre tekintettel különösen nagy jelentősége van annak, hogy a felek miként határozzák meg a kamatszámítás módját a kölcsönszerződésben.
Kamatszám
A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésében (BH 1997. 223) rámutatott, hogy változó kamatláb kikötésével nyújtott bankkölcsön esetén a kamat elszámolásánál különösen indokolt lehet az úgynevezett kamatszám (tőke x napok száma: 100) alkalmazása. Ebben az esetben a kamat összegét a kamatszám és a kamatláb 360-ad részének szorzata adja. Jogsértő tehát olyan egyszerűsített kamatszámítási mód alkalmazása, amely a kamatlábak, illetve a törlesztőrészletek összegének időközi megváltozása folytán nem teszi lehetővé az egyes elszámolási időszakokban esedékessé vált ügyleti és késedelmi kamatösszegek pontos megállapítását, valamint a teljesített törlesztőrészleteknek a Ptk. 293. §-ában foglalt – a részteljesítésre vonatkozó – kógens szabályok szerinti elszámolását.
A kamatfizetés módja
A kamat megfizetésének módja tekintetében általában a felek mindenkori megállapodása az irányadó, ugyanakkor a Ptk. 525. §-ának (2) bekezdése a visszterhes kölcsönszerződések vonatkozásában akként rendelkezik, hogy az adós a kamat megfizetésére negyedévenként utólag, illetve akkor köteles, amikor a kölcsön visszafizetése esedékessé válik. Ez – a rendelkezés diszpozitivitása folytán – azonban lehetővé teszi, hogy a felek maguk rendelkezhessenek szerződésükben a kamatfizetés módjáról. Ennek folytán a kamat akkor válik esedékessé, amikor a felek ezt a szerződésben kikötötték (tehát az adós törleszthet a tőketörlesztéssel egyidejűleg, illetve attól teljesen függetlenül egy vagy több meghatározott időpontban). Kikötés hiányában azonban a Polgári Törvénykönyv rendelkezései tekintendők irányadónak.
A Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében (BH 1984. 189) arra is rámutatott, hogy abban az esetben, ha a felek megállapodása nem ad egyértelmű eligazítást a kamatfizetés esedékessége vonatkozásában, úgy – a felek szerződési akaratának feltárása érdekében – bizonyítási eljárást kell lefolytatni, különös tekintettel a kölcsönadás körülményeire, a felek anyagi helyzetére, illetve a pénzkövetelés érvényesítése során tanúsított magatartására. Más szóval: lehetővé kell tenni, hogy a felek bizonyíthassák, miszerint a jogszabálytól eltérően állapodtak meg a kamatfizetés vonatkozásában. A kamatfizetés esedékességének pontos meghatározása különösen nagy jelentőséggel bír a kamatkövetelés elévülésének kérdésében.
Kamat előtörlesztés esetén
Fontos – kamatra vonatkozó – rendelkezéseket tartalmaz a Ptk. 292. §-ának (2) bekezdése is, amely a pénztartozás határidő előtti teljesítésének (azaz az előtörlesztésnek) az esetét szabályozza. A hivatkozott szakasz kimondja, hogy a jogosult a határnapot megelőzően, illetőleg a határidő kezdete előtt felajánlott teljesítést is köteles elfogadni, sőt ilyenkor a teljesítés és a lejárat közötti időre a jogosultnak sem kamat, sem kártalanítás nem jár. A feleknek az ilyen kamatra vagy kártalanításra (díjfizetésre) vonatkozó megállapodása – jogszabály engedélye hiányában – semmis, azaz a szerződés részleges érvénytelenségét eredményezi. A kivételes jogszabályi engedélyt a Polgári Törvénykönyvnek a külgazdasági kapcsolatokra történő alkalmazásáról szóló 1978. évi 8. törvényerejű rendelet (az úgynevezett Külkereskedelmi Ptk.) 12. §-ának (2) bekezdése adja meg, kimondva, hogy a pénztartozásnak a határnapot megelőzően, illetőleg a határidő kezdete előtt történő teljesítése esetére – a teljesítés és a lejárat közötti időre – kamat vagy kártalanítás köthető ki.
A külgazdasági kapcsolatok körébe tartoznak az 1974. évi III. törvény hatálya alá eső tevékenységek (külkereskedelmi tevékenységek), továbbá a nemzetközi bank- és biztosítási tevékenységgel, a nemzetközi postai és távközlési, személyfuvarozási és belföldi által teljesített árufuvarozási szolgáltatásokkal, a tudományos-műszaki együttműködéssel, valamint az idegenforgalommal összefüggő, illetve a gazdálkodó szervezetek és külföldiek között létrejövő polgári jogi jogviszonyok.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy a hitelintézetek – eszközeik és forrásaik lejárati összhangjának megteremtése érdekében, likviditásmenedzsment céljából – gyakran kötnek ki hitel-, illetve kölcsönszerződéseikben minimum előtörlesztési összeget, illetve előzetes értesítési kötelezettséget (napokban vagy hónapokban meghatározva). E szerződéses kötelezettség megszegése a hitelintézet számára legfeljebb kártérítés iránti jogalapot keletkeztet, az előtörlesztés elfogadásának kötelezettségét azonban nem befolyásolja.
| A túlzott mértékű kamatkikötés megtámadása A hatályos szabályozás ma már – a kamatszabályozás liberalizációjának köszönhetően – sem az ügyleti, sem a késedelmi kamatra nézve nem állapít meg felső, százalékos korlátokat. Jogszabályi előírás hiányában a túlzott mértékű kamatok kikötésének egy polgári jogi alapelv szab határt, ez pedig a "szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűségének" elve. Ha ugyanis a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között anélkül, hogy az egyik felet az ajándékozás szándéka vezetné, a szerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az értékkülönbség, úgy ez jogot ad a sérelmet szenvedett félnek arra, hogy a kamatkikötést a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése alapján megtámadhassa. A megtámadás hármas feltételrendszere tehát, hogy a szolgáltatás-ellenszolgáltatás (I) értékaránytalansága feltűnő legyen, (II) a szerződéskötés időpontjában álljon fenn és (III) a sérelmet szenvedő felet ne az ajándékozás szándéka vezesse. Bármelyik feltétel hiánya a megtámadás sikerét kizárja. Az állandósult bírói gyakorlat (BH 1993. 311, BH 1998. 390, PK 267. számú állásfoglalás) akkor ítéli aránytalannak a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közötti értékkülönbséget, amennyiben annak mértéke a 30 százalékot meghaladja. A százalékos mérték meghatározásánál – a kamatmértékek tekintetében – a bíróságok általában azt veszik figyelembe, hogy a pénzpiacon a pénzösszeg használatáért milyen mértékű kamatot kötnek ki a hitelintézetek, más szóval, hogy a pénztartozás jogosultja a kötelezett nemfizetése miatt kieső pénzeszközeit milyen feltételek mellett tudta pótolni a késedelem időtartama alatt. Erre tekintettel állapította meg a Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésében például, hogy a napi 0,3 százalék (azaz évi 120 százalékos), illetve napi 3,3 százalék (azaz évi 1200 százalékos) mértékű késedelmi kamat az ügyleti kamat mértékéhez képest feltűnően nagy értékkülönbséget eredményez, ily módon alapos okot szolgáltat a szerződés megtámadásához. Eseti döntésekben a Legfelsőbb Bíróság arra is rámutatott, hogy kölcsönszerződésnél a kölcsönbevevő által fizetendő ügyleti kamat ellenszolgáltatásnak minősül, s feltűnő értékkülönbségre hivatkozással tehát – csak e vonatkozásban – támadható. A kölcsönszerződés biztosítékának mértéke és annak köre a feltűnő értékkülönbség megállapításának alapjául nem szolgálhat, tekintve, hogy a nagyszámú és -mértékű biztosítékból a hitelezőnek tényleges előnye nem származik, hiszen ha a követelést a biztosítékok felhasználásával elégíti ki, úgy azokból kielégítést csak a tartozás erejéig kereshet. A késedelmi kamat vonatkozásában pedig azt állapította meg, hogy habár a lejárat időpontján túl a pénzhasználat "nyújtása" nem önkéntes, hanem a kötelezett szerződésszegésének kényszerű következménye, és ily módon nem minősíthető a szokásos értelemben vett (jogosulti) szolgáltatásnak, a szerződésszegés jogkövetkezményeit (azaz a késedelmi kamat mértékét) rendező megállapodás is olyan szerződés, amelyben az egyenértékűség megteremtése nem mellőzhető. Megtámadási határidő A megtámadás jogának gyakorlását a Ptk. 236. §-a szabályozza. Ennek értelmében a megtámadást egy éven belül írásban kell a másik féllel közölni, majd a közlés eredménytelensége esetén haladéktalanul a bíróság előtt érvényesíteni. A törvényi határidő kezdete a sérelmet szenvedő fél teljesítésekor, részletekben történő teljesítéskor az első teljesítéskor, esetleges kényszerhelyzet esetén pedig a kényszerhelyzet megszűnésétől kezdődik. A megtámadási jog az egyéves határidő lejárta után is gyakorolható, tekintettel arra, hogy az elévülés nyugvásának és megszakadásának szabályai itt is megfelelően irányadók. Mindazonáltal a megtámadásra jogosult a szerződésből eredő követeléssel szemben elévült megtámadási jogát – legfeljebb a követelés összegének erejéig – kifogás útján is érvényesítheti. A megtámadás joga megszűnik, ha a megtámadásra jogosult a határidő megnyílta után a szerződést írásban megerősíti, vagy a megtámadásról egyébként írásban lemond. Részleges érvénytelenség A megtámadás révén érvénytelenné vált szerződések esetében 1977 óta – a gyakorlat igényének megfelelően – általános polgári jogi szabály, hogy a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállítására akkor kerülhet sor, ha a szerződés "orvoslására", azaz az érvénytelenségi ok kiküszöbölésére nincs mód. A bíróság tehát – amennyiben nem lát okot az egész szerződés érvénytelennek nyilvánításában – az aránytalanság kiküszöbölésével oldja meg a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyensúlya megbomlásának problematikáját. E szabály érvényesülését elősegíti a részleges érvénytelenség szabálya is (Ptk. 239. §), miszerint a szerződés részbeni érvénytelensége esetén az egész szerződés csak akkor dől meg, ha a felek azt az érvénytelen rész nélkül nem kötötték volna meg. Más szóval az érvénytelenség jogkövetkezményei csak az érvénytelen rendelkezés vonatkozásában állnak be. Fontos szabály ugyanakkor, hogy a megtámadható szerződés mindaddig érvényesnek tekintendő, amíg azt a sérelmet szenvedett fél, illetve az a jogosult, akinek a megtámadáshoz törvényes érdeke fűződik, meg nem támadja, és az érvénytelenséget a bíróság ítéletében ki nem mondja. |