Magyarország – már-már eposzi jelzőkkel illetve: – kis, nyitott gazdaság, amelynek alkalmazkodnia kell a világgazdaság fő trendjeihez, így a monetáris evolúcióhoz is. Az elmúlt évtizedben az alkalmazkodás eredményesnek volt mondható; a hazai monetáris irányítás helyesen anticipálta a külgazdasági környezet változásait, és azokra szakszerű válaszokat adott. Így például az arany árának esése 1999 nyarán Magyarország számára nem okozott semmiféle kárt, hiszen a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az arany a magyar állam tartalékai között sem játszik már jelentős szerepet.
Jelentős devizatartalék
Az utóbbi kilenc évben, vagyis 1991 óta a Magyar Nemzeti Bank által tartalékolt arany értéke egyik évben sem volt magasabb 50 millió dollárnál, s az utóbbi négy évben a 30 millió dollárt sem érte el. Ez lényegesen kevesebb, mint ami a korábbi évtizedeket jellemezte, bár az arany nálunk sem egy csapásra, hanem fokozatosan veszítette el pénzügyi jelentőségét. Az 1982-es adósságválság idején az ország gazdasági vezetése már könnyű szívvel adott túl az aranykészlet nagy részén, hogy a bevételből törleszteni tudja az esedékes tartozásokat. Ekkor az MNB mintegy 150 millió dollárnyi arannyal rendelkezett. A válságon túljutva – az általános tartalékfeltöltés keretében – a tartalékolt arany értéke is növekedett, egészen 750 millió dollárig. Miután azonban az adósságprobléma 1986 után megint csak kiéleződött, az aranytartalékot ismét "bevetették", és 1989 után végképp jelentéktelenné vált.
Az azóta tartalékolt 40-50 millió dolláros tétel sem jelenti azonban azt, hogy ez a mennyiség aranyrudak formájában mind megtalálható a Magyar Nemzeti Bank Szabadság téri épületének trezorjaiban. Az MNB nevén lehet arany akár Londonban vagy New Yorkban is, hiszen a meglevő tartalékkal időről időre műveleteket végezhetnek, aszerint, hogy éppen eladását vagy vételét tekintik célszerűnek az illetékes vezetők. Ilyenkor pedig nem egyik országból a másikba szállítják át az aranyrudakat, hanem például a New York-i szövetségi tartalékbank (Federal Reserve) egyik kamrájából a másikba.
Az országnak tehát aranytartaléka alig van, devizatartaléka viszont jelentős és stabilnak mondható. Ez az utóbbi években mintegy 8-10 milliárd dollár volt, ami nagyságrendekkel haladja meg az aranytartalék értékét. A devizatartalék, amelynek nagysága és összetétele természetszerűleg folyamatosan változik, döntően a jelentősebb külföldi valutákat tartalmazza, így például amerikai dollárt, japán jent, svájci frankot és most már növekvő mértékben eurót is. Hogy pontosan miből mennyit tartalékol a bank, azt nem csak a folyamatos változás miatt nem tudhatjuk – ez titok tárgyát képezi. A tartalék összetételéről a jegybankok csak a Nemzetközi Valutaalapnak nyújtanak információt, az pedig mindezt bizalmasan kezeli, és sohasem hozza nyilvánosságra konkrétan, egyes tagországokkal kapcsolatban.
A devizatartalék ugyanis minden ország gazdasági biztonságának egyik pillére. Általában elegendő, ha a jegybank vezetése rendszeresen tájékoztatja az adott ország törvényhozóit arról, hogy rendelkeznek elegendő tartalékkal arra az esetre, ha bármi okból a tervezett alá esnének az exportból származó bevételek, vagy ha a valuta kívánatosnak tartott árfolyamát kell megvédeni valamiféle spekulatív támadással szemben. Magától értetődő, hogy ezekre a célokra a jelentősebb devizák – amelyeket nemzetközi kulcsvalutának is szokás nevezni – sokkal könnyebben, rugalmasabban alkalmazhatóak, mint az arany, amelynek egyik helységből a másikba való átszállítása is komoly fizikai erőkifejtést és biztonsági rendszabályokat igényel.
Az aranytartaléknál fontosabb és aktuálisabb kérdés a forint euróhoz való viszonya. Ez lesz a következő évek legfontosabb közgazdasági vitatémája. A hivatalos nyilatkozatok szerint ugyanis az új pénz egy évtizeden belül felválthatja a forintot. Sőt, a pénzcsere akár öt éven belül is megtörténhet, két évvel a – most éppen – 2003-ra tervezett EU-csatlakozás után.
Az EU-val társult országok – köztük Magyarország is – a csatlakozásig hátralevő idő alatt sem egyszerű szemlélői a kontinens nyugati felén zajló átalakulásnak. Nyugat-Európa pénzcseréjének megkezdése már most is érzékelhető a kontinens keleti felének gazdaságában, pedig a térség még az integráció korai fázisában van. A szakértők szerint rövid távon az euró bevezetése negatívan hathat a közép-európai országokra. A legnagyobb veszély az, hogy a nyugati árfolyam-ingadozások megszűnte miatt a spekulatív pénzek kelet felé fordulnak, felerősítve a társult országok valutái elleni spekulációt. Emiatt pénzügyi folyamataink instabillá válhatnak. Az elemzők Romániát, Szlovákiát és Litvániát tartják a legsebezhetőbb országoknak, a veszély ellenszeréül pedig a külföldi működőtőke-befektetések fokozottabb bevonását ajánlják.
| A pengő születése "1924 tavaszán megkezdődtek a stabilizáció előkészületei. Először a valorizálatlan hitelek aranyesője szűnt meg. Néhány hónapos átmeneti időszak következett, amikor a hiteleket már sajátos valorizációs kulccsal (takarék korona) kellett visszafizetni. A bankóprés még működött, de már folyó kiadásokra nem vették igénybe. A korona értéke azonban 1924 májusáig tovább romlott, 1 aranykorona 17 866 papírkorona szinten elérte a mélypontot. Júliusban, amikor a stabilizáció megkezdődött, végül is az arany- és papírkorona arányát 1:17 000-ben állapították meg. Egyidejűleg felállították az új Nemzeti Bankot, amelyet rendszerében, a kormányhoz való viszonyában a nyugati Nemzeti Bankok mintájára alkottak meg. A népszövetségi kölcsön kibocsátása 1924. június 26-án kezdődött. A kötvényeket alacsony kurzuson, magas kamatláb mellett viszonylag könnyen sikerült elhelyezni elsősorban a londoni, továbbá a New York-i tőzsdén. A befolyt összeg egy részét a deficit kiegyenlítésére fordították, de 1924 végén már kiderült, hogy az államháztartás tényleges bevételei az újonnan bevezetett adók segítségével túlhaladják a kiadásokat. A kölcsön nagy részét tehát már más célokra fordították. A stabilizáció Magyarországon is sikerült, és 1926-ban az új pénzegység, a pengő (1 aranykorona = 1,16 pengő, 1 dollár = 5,5 pengő) bevezetése mintegy véglegessé tette a gazdaság rekonstrukciójának e fontos lépését." Forrás: Berend T. Iván-Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században, KJK, Budapest, 1976 |
Valutareform – a nagy ugrás
Az ilyen rövid távú hátrányok ellenére hosszabb távon az euró előnyös hatásaira lehet számítani. Bevezetése olcsóbbá teheti a Nyugat-Európába irányuló exportunkat, hiszen a tranzakciók költségei csökkennek. További előnyt jelenthet az európai tőkepiac egységesülése. Mivel pedig a forint árfolyama száz százalékban az euróhoz kötődik már, a magyar gazdaság konjunktúráját az eddiginél is erősebben fogja meghatározni, hogy miként alakul a termelés és a kereskedés Nyugaton. Ha az EMU – az ígéreteknek megfelelően – fellendíti az EU-gazdaságok növekedését, úgy abból mi is profitálhatunk. Ha az euró nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, annak az egész kelet-európai perifériára nézve is kellemetlen hatásai lesznek.
Miközben már egy évtizede zajlik a magyar gazdaság átalakulása, alkalmazkodása és integrációja, mindezekhez képest "a nagy ugrás" a kilátásba helyezett valutareform lehet majd. Érdekes módon a nemzeti valuta megszüntetése sokkal nagyobb jelentőségű lépés lehet, mint az EU-ba való belépés. Ez azzal magyarázható, hogy a csatlakozás elhúzódó folyamat, amelynek teendőit több évre, sőt akár évtizedre is széthúzzák a tárgyaló partnerek; számos intézkedés (például a kereskedelmi korlátok lebontása) már jóval a csatlakozás előtt megtörténik, míg más integrációs intézmények kiterjesztése (például a munkaerő szabad vándorlása esetében) jóval a hivatalos csatlakozás utánra tolódhat. Az EU-csatlakozás napját nem fogják az emberek olyan egyértelmű választóvonalként érzékelni, mint a valutareformét.
Bár az EU-bővítés időpontja a német kormányváltás óta ismét bizonytalanná vált, a politika napirendjén folyamatosan szerepel az ország csatlakozásra való érettsége, gazdasági és politikai felkészültsége. Ugyanilyen sokrétű vizsgálat tárgya lesz majd a monetáris unióra való érettség is. Az átalakuló gazdaságok és a maastrichti kritériumok viszonyáról első látásra az állapítható meg, hogy mind ez idáig sokkal könnyebbnek bizonyult a fiskális kritériumok teljesítése, mint a monetáris feltételeké. Magyarul: lényegesen könnyebb a GDP három százalékának közelébe levinni az államháztartás hiányát és a megadott érték alá az államadósság szintjét, mint a rendkívül alacsony küszöbérték körülire korlátozni az infláció rátáját.
Persze a költségvetési kiigazítás sem gyerekjáték. Az Orbán–kormány nem sokkal megalakulása után közzétette, hogy elképzelései szerint az előttünk álló néhány évben Magyarország erőltetett menetben fogja megközelíteni a háromszázalékos hiányküszöböt. Ennek érdekében a költségvetés deficitje már 1999-ben négy százalék alatt lesz (a GDP-hez viszonyítva), aztán 2000-ben fél százalékot csökken, 2001-ben még fél százalékot, s a további években valamivel e háromszázalékos szint alatt marad. Ha a kormány következetesen ragaszkodik kinyilvánított céljaihoz, akkor a költségvetési kiadások kemény korlátozására, illetve egyes tételek drasztikus csökkentésére kell számítani. A célszámok általánosak, az viszont az éppen hivatalban levő kormányok értékválasztásán múlik, hogy mely kiadási tételeket áldozzák fel az elvárt pénzügyi fegyelem oltárán. A jelenlegi kormány esetében például tudhatjuk, hogy a honvédelmi kiadásokat nem fogja lefaragni, már csak azért sem, mert a NATO-csatlakozás miatt hadseregünk felkészültségét és felszereltségét javítani kell, bármennyibe is kerül. Ezzel szemben például a jelentősebb egészségügyi béremelést valószínűleg nem csak első két évében halasztotta el a kormány; a "nincs rá keret a költségvetésben" szófordulattal még éveken keresztül fog élni.
Egy osztállyal feljebb
A költségvetési kiadások szakadatlan faragása magától értetődően azt jelenti, hogy a közalkalmazotti szférában munkahelyek szűnnek meg. Semmi garancia nem lesz azonban arra, hogy az állami alkalmazásból elbocsátottak munkát találnak majd a magángazdaságban. A negatív külső (keleti és nyugati) hatásokat fokozni fogja az önként vállalt szigor. Nem zárható ki az sem, hogy az önként vállalt monetáris szigor hátráltathatja a csatlakozáshoz szükséges strukturális reformokat is. Ha tehát az ország az EU-csatlakozást megelőző években próbál ráhangolódni az EMU-tagságra, akkor a gazdaság fejlődése éppen egy érzékeny időszakban fékeződhet le.
A forint megerősítésének eddigi eredményei kétségbevonhatatlanok: nemzeti valutánk tíz év alatt fogyatékos valutából plebejus valutává vált. A monetáris konvergencia további menetrendje azonban a pénz komplex gazdasági és társadalmi összefüggéseire való tekintettel alakítandó ki. Alapvető kérdés a konvergencia fenntarthatósága, vagyis az, hogy ne igyekezzünk egy-két év jó eredményével "meghatni" a nyugati partnereket, ha ennek a szükséges szerkezeti reformok elhalasztása az ára, és ha mindennek következtében esetleg a csatlakozás egy érzékenyebb fázisában törhetnek a felszínre addig elfojtott gazdasági és társadalmi feszültségek.
A forint után...
Magyarországnak ezért nemcsak arra kell felkészülnie, hogy az utóbbi években unalomig sulykolt 2002-es évnél későbbre tolódik az ország EU-csatlakozása, hanem arra is, hogy utána esetleg újabb öt-hat évnek kell eltelnie a monetáris unióba való belépésig. Tehát viszonylag hosszú időn keresztül lehet a forint egy olyan árfolyamrendszer tagja, amely az euróra mint kulcsvalutára épül, és előre megállapított elvek alapján korlátozott szabadságot biztosít a tagországok monetáris politikájának.
Néhány példa azokra a gazdaságpolitikai intézkedésekre, amelyekre a forint megszűnése után már nem lesz lehetőség (sőt esetleg már egy EMS II-ben sem). Miután 1992-94 között a forint jelentősen felértékelődött, 1995 tavaszán az MNB 9 százalékos egyszeri valutaleértékelést hajtott végre. Ez a lépés inflációt gerjesztett ugyan, de nélküle – a versenyképesség elvesztése miatt – munkahelyek tízezrei szűnhettek volna meg. A monetáris unióban efféle korrekcióra nem lesz lehetőség. Arra sem, hogy a kormány csökkenő infláció mellett megengedjen magának egy 4,5-5 százalékos költségvetési hiányt a gazdaság dinamizálása érdekében, amint az 1997-98-ban történt. Az 1998-as év őszén az MNB kamatot emelt annak érdekében, hogy az "orosz válság" miatt kialakult tőkekivonás a visszájára forduljon – az ilyen intézkedések mozgástere a magyar EMU-tagság idején minimális lesz.
A majdani tagországoknak persze nem kell elvetniük az EMU-csatlakozás perspektíváját: elfogadhatják célként, viszont semmiképp sem tekinthetik egy leckének a sok közül. A valutareform külön fejezet az integrációban, amelynek lényegét és részleteit a laikus állampolgároknak is meg kell érteniük ahhoz, hogy a gazdaságpolitika demokratikus ellenőrzéséről beszélhessünk.
| A forint születése "Az 1945. évi választások után mind a kormány programjában, mind a pártok és politikusok megnyilatkozásaiban általános igényként fogalmazódott meg az infláció megállítása, a stabilizáció szükségessége. (...) Az MKP kezdeményező szerepét e téren is biztosította a GF [Gazdasági Főtanács] gazdasági életben betöltött kulcsszerepe: a szükséges információk, kivitelezési eszközök, az egész gazdaságot átfogó koordinációs képesség birtoklása. Ugyanebbe az irányba hatott, hogy a stabilizálás nem épülhetett külföldi kölcsönre, a hazai források nagyarányú központi mozgósítására viszont az MKP mutatkozott leginkább késznek, mivel ez a párt finanszírozáspolitikai elképzeléseivel teljesen egybevágott. (...) A stabilizációhoz a Szovjetunió említett segítségén [a jóvátétel átütemezése] kívül hozzájárult, hogy az ország visszakapta a Nemzeti Bank nyugatra hurcolt aranykészletét, illetve kisebb volumenű, akkor nagy jelentőségű segélyekben, árukölcsönökben részesült a Szovjetuniótól, nagyobb mértékben pedig a háború által kevésbé sújtott nyugati államoktól, a nemzetközi segélyszervezetektől. (...) Az 1946. augusztus 1-jével életbe léptetett új árrendszert alapvetően az jellemezte, hogy teljesen elszakadt a világpiaci áraktól. Számítási alapját a szuverén módon kezelt 1938/39. évi áradatok képezték. Abból indultak ki, hogy a mezőgazdasági árak a világpiaci hatásoktól függetlenül, kormányzati döntéssel szabályozhatók. (...) A paraszti értékviszonyítás alapját, a búza árát teljesen önkényesen, 40 Ft/q-ban állapították meg, ami az 1938/39. évi pengőár kétszeresének felelt meg." Forrás: Pető Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985, KJK, Budapest, 1985 |