Egységes európai hulladékgazdálkodás még nincs, ennek ellenére a szakértők gyakran beszélnek európai hulladékgazdálkodási modellről. A valóságban több, hasonló gyakorlatot követő országcsoport is kialakult, s nem lehet tudni, hogy melyik megközelítés válik később általánosan elfogadottá. Magyarország bármelyik utat választja is, mindenképpen komoly szemléletbeli változtatásra kényszerül.
A hulladékgazdálkodás színvonala alapján az EU-tagországok három, egymástól jól elkülönülő csoportra oszthatók. A felelőtlenek" csoportjába azok az országok tartoznak, amelyek a települési szilárd hulladékot döntően – különösebb válogatás és kezelés nélkül – lerakókba viszik. Ez az országcsoport egy bűvös számmal jellemezhető: a csomagolási hulladékok reciklálásának aránya 20 százalék alatt marad. Azt, hogy mindehhez mekkora erőfeszítés kell, jól jelzi, hogy a fenti arány Magyarországon – az újrahasznosítást ösztönző törvényi szabályozás nélkül is – megközelíti ezt a mértéket. Nincsenek olyan automatizmusok, amelyek kikényszerítenék – netán a szükséges források biztosításával együtt – a lakosság tudatformálását, a hulladéktermelés megelőzését és az újrahasznosítást, így aztán a reciklálási arány nem is nagyon változik. A modell jellemzője még a gazdasági élet és az állam mérsékelt szerepvállalása. Ebbe a – szemétkezelési szempontból – nem túl rangos társaságba tartozik Nagy-Britannia, Írország, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália és Finnország.
A képzeletbeli ranglétrán a középmezőnyt azok az országok alkotják, melyekben a hulladékkezelés, illetve -ártalmatlanítás legfontosabb módszere az égetés. Belgium, Franciaország és Finnország tartozik ide. Az égetők" szintén keveset bajlódnak a megelőzés különféle módozataival. Az égetéses ártalmatlanítást a nemzeti jogszabályok általában energetikai hasznosításként" említik – némileg joggal, hiszen a szelektív gyűjtési próbálkozások nyomán az égetőkbe kerülő hulladék energiatartalma valóban számottevő.
A harmadik, legelőkelőbbnek tekinthető csapatba sorolt országok inkább a keletkező hulladéktömeg csökkentésére, illetve a minél nagyobb arányú (jellemzően 50 százalék fölötti) újrahasznosításra koncentrálnak. Németország, Ausztria, Dánia és Hollandia tartozik ide.
Direktívák több lépcsőben
Brüsszel nem vádolható azzal, hogy uniformizált hulladékgazdálkodási előírásokat kényszerít a tagországokra. Hogy létezik-e egyáltalán uniós hulladékpolitika, arról megoszlanak a vélemények. Annyit a szakértők általában elismernek: az egymás után napvilágot látó direktívákból azért felsejlik valamiféle, az európai szeméttermelés visszafogására, a másodnyersanyag-felhasználás fellendítésére irányuló stratégia.
Az EK (Európai Közösségek), az EU jogelődje már 1971-től előkészületeket tett az egységes hulladékgazdálkodási szabályok kialakítására. 1973-tól kezdve a Környezetvédelmi Akcióprogramok – amelyek közül jelenleg az ötödiknél tartunk – rögzítették a teendőket. Már az első akcióprogram tartalmazta azt a négy alapelvet, amelyet ma is a környezetvédelmi tevékenységek fundamentumaként ismerünk. A megelőzés, a károk forrásánál történő kárelhárítás, a természeti erőforrásokkal való takarékosság és a szennyező fizet elve Európában ma is megkerülhetetlen.
Az első, kifejezetten a hulladékgazdálkodásra vonatkozó keretirányelvet 1975-ben fogalmazták meg. A princípium szerint a hulladékkezelés fő célja az emberi egészség és a környezet védelme. Ugyanebben az időszakban született meg a speciális és a veszélyes hulladékok kezelését szabályozó irányelv, valamint a hulladékfeldolgozó létesítményekről szóló direktíva is.
A második akcióprogram 1977-ben az Unió kiemelt politikai céljai közé emelte a hulladékkeletkezés megelőzését. A fenntartható – vagyis a fogyasztás növekedésével lépést nem tartó – hulladéktermelésre irányuló szemléletet csak a harmadik és a negyedik akcióprogram kísérelte meg valóra váltani, s még mindig kisebbségben vannak a megelőzést a legfontosabb hulladékgazdálkodási módszerként alkalmazó országok.
Egységes elvek
1986 újabb fordulópontot hozott: az Egységes Európai Okmány a környezetvédelmet is az EK hivatalos politikái közé emelte. Ettől kezdve felgyorsult a hulladékkezeléssel kapcsolatos európai jogalkotás. A már említett negyedik környezetvédelmi akcióprogram (1987-től 92-ig) valóban a szennyező fizet elv gyakorlatba ültetését eredményezte. Ekkortól datálódik a zöld adók és a termékdíjak bevezetése, ami ténylegesen is lehetővé tette, hogy a szennyező – vagyis a hulladékok esetében elsősorban a gyártó – a zsebén is megérezze a szennyezés következményeit.
A brüsszeli Bizottság 1989-ben fogalmazta meg először az Unió közös hulladékgazdálkodási stratégiáját. Ezt a stratégiát – a 2000-ig terjedő időszakban – elvileg minden tagországnak figyelembe kell vennie a nemzeti jogszabályok megalkotásnál. A stratégia két fő célkitűzése a versenytorzító hatás kiszűrése (ennek értelmében lehetőleg azonos követelményeket kell megfogalmazni mindegyik tagországban, hogy a sok hulladékot eredményező technológiákat ne érje meg egyik államból a másikba telepíteni, illetve az engedékenyebb szabályozás ne jelenthessen versenyelőnyt) és a környezet védelme. A Miniszterek Tanácsa 1990-ben döntő lépésre határozta el magát: némi huzavona után elfogadta a dokumentumot, hitet téve egyúttal a tiszta (vagyis hulladékszegény) technológiák kidolgozása, illetve az egyes termékekre vonatkozó ökológiai kritériumrendszerek megalkotása mellett. E rendelkezésnek köszönhető például, hogy az új hűtőszekrényekre felragasztott energiatábla" – a víz- és energiafogyasztás mellett – az újrahasznosíthatóság mértékét is jelzi. Az EU teljes területére vonatkozó hulladékügyi adatgyűjtés és monitoring megkezdése, valamint a hulladékok mennyiségét és veszélyességét csökkentő eljárások bevezetésének szorgalmazása is e stratégiából vezethető le.
Verseny vagy környezetvédelem
1992-ben a – más okokból – sokat kritizált Maastrichti Szerződés adott újabb lendületet a hulladékfrontok rendezéséhez. A szerződés 2. cikkelye a környezettel összhangban lévő, vagyis a fenntartható fejlődés elősegítését hangsúlyozza, meghatározva a magas színvonalú (vagyis a kor technikai arzenálját mind nagyobb mértékben igénybe vevő) védelem követelményét.
Az ötödik környezetvédelmi akcióprogram olyan új fogalmakat vezetett be, mint az integrált (vagyis az egyes szakpolitikákban is megjelenő) környezetvédelem vagy a gyártó, a kereskedő és a fogyasztó közti megosztott felelősség. A program a csővégi", vagyis a szennyezés keletkezése utáni, kárenyhítő megoldások háttérbe szorítását is szorgalmazza (természetesen a megelőzés javára).
1993-ban a Bizottság módosította a hulladékgazdálkodási direktívát, világosan definiálva a hulladék fogalmát, és meghatározva a prioritási sorrendet a kezelési eljárások között: megelőzés; újrafeldolgozás anyagában; égetés; végleges kezelés-ártalmatlanítás.
A szabályozás folyamatosan fejlődik, jelenleg épp a hulladéklerakókra vonatkozó irányelv módosítása van napirenden. Emiatt, mire Magyarország az Unió tagjává válik, nagy valószínűséggel csak differenciált – például csak szerves vagy csak szilárd szervetlen kommunális – hulladék lerakására szolgáló létesítményeket szabad majd építeni. Kötelező lesz a hulladék előkezelése/válogatása, a lerakó műszaki védelme és a keletkező biogázok hasznosítása.
Az egységesülés irányába mutató rendelkezések eddig kétségtelenül nem tették egységessé az EU hulladékkezelési modelljét, ami a szakértők szerint leginkább annak köszönhető; hogy még a brüsszeli tisztviselők sem döntötték el: a verseny ösztönzése, vagy inkább a környezet megóvása élvezzen elsőbbséget. Amíg ezen folyik a vita, az egyes államok a saját érdeküknek megfelelően szabályoznak. Svédország – ahol kevés a termőföld – inkább éget, Görögország inkább a lerakást preferálja.
Dán dobozok
A nemzeti törvények a nagy igyekezetben gyakran leverik a Brüsszelben nem túl magasra helyezett lécet. A dán jogszabályok például erőteljesen támogatták a betétdíjas rendszereket a folyékony áruk csomagolásánál, ám a Bizottság megtámadta ezt a verseny korlátozásának tilalmára hivatkozva. Dánia az első körben győztesen került ki a procedúrából, mégpedig – paradox módon – éppen azért, mert ezt a területet Brüsszel 1994-ig nem szabályozta részletesen. 1994-től viszont hatályos az az irányelv, amely legalább a kötelezően újrahasznosítandó hulladékok arányát rögzíti. 1997-ben (nyilván a szabályozás megváltozására is figyelve) a Bizottság másodszor is eljárást indított Dánia ellen, arra hivatkozva: az időközben elvégzett életciklus-elemzések nem igazolták a betétdíjas palackok jelentős ökológiai előnyét a fémflakonokkal szemben. A játszma tehát jelenleg függőben van.
Az egyes országok közti szabályozási különbségek kiaknázására mutatott példát az a dán kisvállalkozó, aki éveken át jól megélt a Dániában szétdobált italos fémpalackok Svédországba exportálásából". Az élelmes üzletember felfigyelt rá, hogy a svéd üzletekben – éppen az újrahasznosítás ösztönzése végett – felállított palackvisszaváltó automaták nem csak a Svédországban, de a Dániában eladott palackok után is kiadják a betétdíjat. Mivel Dániában nincs ilyen lehetőség, ott mindenki szétdobálja a kapszulákat. Emberünk egy kompbérlettel naponta fordult a Helsingborg-Helsingör járaton: odafelé néhány szatyor palackot vitt, visszafelé pedig átlagosan 500 svéd koronát, azaz mintegy 15 ezer forintot hozott. Az üzlet egészen addig virágzott, amíg a dán palackokat el nem látták egy olyan jellel, amelyek hatására a svéd automaták letiltják a fizetést.
Mivel egységes szabályozás továbbra sem létezik, a hulladékkibocsátás korlátozására és a visszagyűjtés megszervezésére számos tagállam – így a például Németország, Franciaország és Dánia – saját nemzeti szisztémát dolgozott ki a csomagolási hulladékok kezelésére.
Zöldpont monopólium
Németországban a kötelező újrahasznosítási arányok hulladékfajtánkénti meghatározása, illetve a végleges ártalmatlanításig tartó termelői felelősség alapján rögzíti a teendőket a Csomagolási Hulladék Szabályzat. A törvény lehetőséget ad a termelőknek, hogy egy magáncég közbeiktatásával gondoskodjanak az előírások betartásáról. A DSD (Duales System Deutschland) a gyártók befizetéseiből él, akik cserébe használhatják a zöldpont emblémát, jelezve, hogy gondoskodtak a hulladékuk eltakarításáról. A rendszer működik (az átlagos újrahasznosítási arány már 70 százalék körül van), a zöldek viszont kritizálják, mondván: a DSD voltaképpen egy monopolcég, amely a kisebb – és szintén a hulladékhasznosításban utazó – versenytársakat elnyomja, a zöldpont védjegy pedig felmentést ad" a vásárlóknak a hulladékcsökkentési kötelezettség alól. Aki zöldpontos szemetet vesz, úgy érezheti, hogy nincs semmi teendője, nyugodtan a kukába dobhatja a fölösleges csomagolóanyagot – hangoztatják a német környezetvédők.
A francia joggyakorlat szintén a gyártókat és az importőröket teszi felelőssé a csomagolási hulladék hasznosításáért. Ezt a feladatot itt is egy, az ipar által működtetett központi szervezetre bízza. Az újrahasznosítási arány tekintetében a mindenkori EU-direktívákat tekinti irányadónak. A kezelést végző egyik szervezet Eco-Emballages (EE) névre hallgat, 1992-ben alakult, és az a célkitűzése, hogy 2002-re elérje a 75 százalékos hasznosítási arányt. A rendszerhez társult vállalkozások – a német szisztémához hasonlóan – díjat fizetnek az EE-pont használatáért. Két másik szervezet is megfér a szabályozott piacon: az italcsomagolásokat az Adelhe, a lejárt gyógyszereket a Cyclamed hasznosítja.
A dán szabályozásban az újrahasznosításra való ösztönzésé, illetve az ún. önkéntes megállapodásoké a főszerep. A korábban már említett palack vagy doboz" vita például úgy jutott nyugvópontra, hogy nem korlátozzák az italos alumíniumdobozok forgalmazását.
Az európai modell" egyelőre olyan sokszínű, hogy talán a törvény elfogadása után kialakuló magyar gyakorlat is belefér.