Ha a jelenlegi formájában fogadják el a hulladéktörvény-tervezet szövegét, akkor elsősorban a gyengébb érdekérvényesítő képességű "jogalanyok" azaz a lakosság és az önkormányzatok számára jelent majd újabb tehertételt a jogszabály.
Az öt éve készülő hulladéktörvény-tervezet részletes parlamenti vitája csak az idén április elején kezdődött el. A tervezet magán viseli az elfogadását minduntalan elodázó lobbiküzdelmek nyomait: ahogy telt az idő, úgy lettek egyre engedékenyebbek a szabályok. A tervezet összeállításánál – a minisztériumhoz közel álló források szerint – három, jól körülhatárolható érdekcsoport bábáskodott. A nagy hulladéktermelők (például a csomagolóanyag-gyártók), a hulladékszállításban jelenleg jó pozíciókkal rendelkező cégek, illetve az önkormányzati monopolpiacokra eddig be nem jutott, de a bebocsátásban reménykedő vállalkozások. A felsoroltak eltérő érdekei mindennél meggyőzőbb magyarázatot kínálnak az erős európai nyomás ellenére is csigatempójú törvénykezésre.
Maga a szöveg erősen vállalkozásbarát – Illés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bizottsága elnökének szavaival szólva –, ahelyett, hogy környezetbarát lenne. Ennek jegyében szelektív jelleggel szemezget a hulladékgazdálkodásról szóló EU-alapelvek közül. Már a bevezetőben deklarálja, hogy a szabályozás nem korlátozhatja a szabad kereskedelmet és a versenyt, azonban nem hivatkozik az egészséges élet feltételeit, az ép környezetet szavatoló alapelvekre. Kétarcúság jellemzi a hulladékgazdálkodási módszerek ismertetésével foglalkozó fejezetet is. Magukat a metódusokat – a keletkezés megelőzése, a visszanyerés, újrahasznosítás, a mennyiség és a veszélyesség csökkentése, az energetikai hasznosítás és a környezetkímélő ártalmatlanítás-lerakás – teljeskörűen felsorolja, egyfajta prioritási sorrendet is felvázol, ám nem teremt garanciális feltételeket ahhoz, hogy egy-egy konkrét hulladékkezelési problémánál valóban ezt a sorrendet kelljen követni.
A helyes szöveg úgy szólna, hogy minden ártalmatlanítási megoldást kizárólag akkor lehet alkalmazni, ha a sorban előtte állók megvalósíthatatlanok, erre viszont nincs utalás a tervezetben. Budapesten például jelenleg a keletkező lakossági hulladék 60 százaléka a rákospalotai szemétégetőbe kerül, s a fővárosi polgárokat semmi sem ösztönzi a hulladéktermelés csökkentésére, a hulladékfajták szétválogatására, s ez a gyakorlat a törvény hatálybalépésétől sem változik majd meg.
A zöldek közbeléptek
Úgy tűnik, a törvény azt a spontán folyamatot sem akasztja meg, amely a regionális lerakók rendszerének kialakulásával kecsegtet. Magára valamit adó város- vagy faluvédő szervezet azonnal tiltakozást szervez, ha a hulladékégető szót meghallja, a lerakó viszont kevésbé ingerel ellenállásra (arról nem is szólva, hogy mekkora támogatásokat lehet szerezni hozzá). Igaz, a lerakás csak akkor minősíthető fenntarthatónak, ha hulladékcsökkentési törekvésekkel és szelektív gyűjtéssel párosul – aminek egyelőre csak lokális jelei látszanak (például a pécsi székhelyű Biokom működési területén). Ha a hulladéknak valóban csupán az éghető és más úton fel nem dolgozható hányada kerülne az égetőkbe – mondjuk azért, mert a törvény így írná elő –, aligha lenne szükség a nyári dinnyeszünetekre" a rákospalotai égetőben. Olyankor ugyanis annyi dinnye kerül a szemét közé, hogy azt senki sem tudja begyújtani. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, előválogatásra lenne szükség, egyúttal a szerves hulladékok komposztálására is megoldást kellene találni.
Fentebb három, a törvény kimunkálásában részt vevő érdekcsoportot említettünk, volt azonban egy negyedik is. Bár nem hívták őket, a zöldek mégis folyamatos beleszólási lehetőséget kértek, sőt időnként kaptak is (persze nem mindenkitől: tavaly nyáron például úgy szerezték meg az éppen aktuális tervezetszöveget, hogy egy házilag barkácsolt szemétágyúval tűz alá vették a minisztérium Fő utcai épületét, nem kis feltűnést keltve). A szaktárca és a környezetvédők képviselői közti nézetkülönbség már a hulladék fogalmának meghatározásánál megmutatkozott. A minisztérium a hagyományos definíciót javasolta, szó szerint átmásolva az EU-szabályozásban használt, kissé már koros kitételt: hulladék minden tárgy vagy anyag, amelyet tulajdonosa nem használ, vagy annak tulajdonlásával felhagy, vagy amely nem használható". A zöldek egy némileg korszerűbb, kiterjesztőbb (ugyanakkor a felelősséget egyértelműbben jelző) definíciót ajánlottak: hulladék az az anyag, amelyet az adott műszaki, gazdasági és társadalmi feltételek között tulajdonosa sem felhasználni, sem értékesíteni nem tud, illetve nem kíván, és ezért kezeléséről a környezet szennyezésének elkerülése érdekében gondoskodni kell". A szövegbe az első változat került, a második láthatóan túl direktnek tűnt a jogszabály megfogalmazói számára.
|
A termékdíjmentességhez előírt kötelező kezelési arányok, 1999 (%) |
|||
|---|---|---|---|
| Csomagolóeszköz anyaga | 1996 | Kezelési arány 1997-1998 | 1999 |
|
Papír |
30 |
45 |
48 |
|
Fa |
30 |
45 |
40 |
|
Természetes alapú textil |
30 |
45 |
40 |
|
Üveg (palackok esetében csak akkor, ha az újratölthető palackok aránya eléri a 60%-ot) |
20 |
45 |
35 |
|
*Műanyag (palackok esetében csak akkor, ha az újratölthető palackok aránya eléri a 60%-ot) |
12,5 |
25 |
27 |
|
Társított |
12,5 |
25 |
27 |
|
*Nem természetes alapú textil |
12,5 |
25 |
27 |
|
Fém |
12,5 |
25 |
30 |
|
Alumínium |
12,5 |
25 |
27 |
|
Forrás: 1. számú melléklet a 113/1995. (IX. 27.) Korm. rendelet 1. §-ához |
|||
Önkormányzatok nehéz helyzetben
Jócskán van még különbség a készülő magyar, illetve a hatályos európai szabályozás között. Az EU-ban pillanatnyilag a legjobb elérhető technológia követelménye az uralkodó alapelv, vagyis a hulladékgazdálkodási eljárások közül a technika adott színvonalán elérhető legjobb számít alapkövetelménynek (és elvileg a kibocsátási, illetve bírságolási határértékeket is ehhez igazítják). A magyar törvényszöveg nem fogalmaz ilyen kategorikusan: nálunk az elérhető leghatékonyabb környezetkímélő technológiák bevezetésére való törekvés" lesz az elvárás.
A szennyező fizet elv – a környezetvédelmi szabályozás egyik origója – a mi törvényünkből sem hiányozhat: minden környezeti ártalom elhárítását annak kell finanszíroznia, aki a létrejöttéért felelős. Innen már csak egy ugrás a termelői felelősség kérdése: ha egy gyártmány veszélyes a környezetre, akkor ezért elsősorban a gyártó, és nem, mondjuk, a vásárló a felelős. A magyar törvényalkotók ugyanakkor nem értelmezték ennyire mereven a szentenciát. A csomagolási hulladék esetében a felelősséget elsősorban a lakosság és az önkormányzatok viselnék, s szó sincs például az elhasznált csomagolások kötelező visszavételének kikényszerítéséről. A kereskedelmet sem akarták túlságosan megterhelni a jogalkotók, ezért aztán nem sok szót vesztegettek olyan apróságokra, mint az amúgy is kipusztulóban lévő betétdíjas rendszerek életben tartása.
A legnehezebb helyzetbe várhatóan az önkormányzatok kerülnek a törvény hatálybalépésekor. Rájuk szakad egy csomó feladat – a hulladékgyűjtés megszervezésétől a lerakók üzemeltetéséig és az illegális hulladékdepók felszámolásáig – a teljesítéshez szükséges források nélkül. A helyhatóságok kapnak ugyanakkor egy pénzre váltható jogosítványt a kommunális szolgáltatást ellátó cég kijelölésére.
Az önkormányzatok különrendeletben állapíthatják meg a hulladékgyűjtés és -szállítás díját, s arra is joguk lesz, hogy engedjenek a díjból, ha valaki hajlandó a szelektív gyűjtésre. Azt viszont nem tehetik meg, hogy helyi rendeletek alkotásával kényszerítsék a területükön élőket a hulladéktermelés" csökkentésére.
...és a lakosság
A legnagyobb érdeklődés arra irányul, hogy a lakosság számára mit hoz majd az új jogszabály. Pepó Pál környezetvédelmi miniszter tavaly decemberben bejelentette: a törvény bevezetése után a lakosságihulladék-kezelési költségek két-háromszoros drágulására lehet számítani. Ráadásul a megemelt díjat adó módjára be is hajthatja az állam. Mindez főként azokat a településeket érinti kellemetlenül, ahol jelenleg nincs szervezett szemétgyűjtés, ott ugyanis egyik napról a másikra havi több száz forintos költséggel szembesülnek a – jellemzően nem túl nagypénzű – fogyasztók.
A törvényszöveg tervezete tiltja a veszélyes hulladék tárolását a lakóingatlanon. Kérdés, hogy akkor a szelektíven gyűjtött hulladék (például használt szárazelem, permetezőszeres göngyöleg, festékesdoboz, lejárt szavatosságú gyógyszer) tárolása az ilyen esetben nyilvánvalóan ritkább elszállításig minek minősül majd. A jogszabály szerint a nem veszélyes fajták felhalmozása viszont nem ütközik tilalomba.
Komoly hiányosságok mutatkoznak a törvény betartására hivatott szankciók terén. A listán a már említett díjbehajtási lehetőség, illetve a szemeteléssel okozott károk megtérítésére vonatkozó célzás szerepel, igazi bírsággal csak a veszélyes hulladékok eltüntetőit fenyegetik. Erre mondta Kiss Arnold képviselő a parlamenti vitában: a törvény ellen vétőnek ugyanannyit kell fizetnie, mint ha betartotta volna a törvényt.
Az Unió – különféle direktívákban és ajánlásokban – különállóan szabályozza olyan speciális hulladékok kezelését, mint az akkumulátor, a gumiabroncs, az azbeszt vagy a sitt. Ezt a példát követi a magyar törvény is, annak viszont nincs nyoma a szövegben, hogy a részterületek szabályozására hivatott rendeletek mikor készülnek el.
|
Kukaszámtan Magyarország minden lakosa évente 1 tömörített köbméter, azaz 300 kilogramm szemetet termel. Mivel a kommunális hulladék előállításában a közintézmények is részt vesznek, az évi össztermés több, mint amit az előbbi szám mechanikus felszorzásával kapnánk. A szaktárca adatai szerint 4,5 millió tonna szemét keletkezik évente. A kommunális hulladék 35 százaléka bomló szerves anyag (amit komposztálni lehetne), 17 százaléka papír, 4-4 százaléka műanyag, textil és fém, 3 százaléka üveg, a maradék 33 százalék pedig egyéb szervetlen anyag (például fa vagy kombinált csomagolóanyag). A szemét közel 80 százaléka lerakókra kerül (kivéve Budapestet, ahol 60 százalék az égetés aránya). Az ország területén 2700 engedélyezett hulladéklerakó üzemel, a létesítmények 70 százaléka – a Környezetvédelmi Minisztérium megbízásából végzett felmérés szerint – még a nem túl szigorú magyar előírásoknak sem felel meg. (Brüsszeli források szerint az EU előírásainak teljesítése 415 milliárd forintot emésztene föl.) Még riasztóbb a helyzet a veszélyes hulladék terén. Ebből évente 1 millió tonnát termelünk, s becslések szerint legalább 30-40 millió tonna veszélyes hulladék vár a sorsára még létező vagy már megszűnt cégek telephelyén felhalmozva, illetve meddőhányókon. Miután az ellenőrzés gyenge, évente 20-25 ezer tonna veszélyes hulladék kommunális lerakókon köt ki, s nagyjából ugyanennyi egyszerűen eltűnik". A veszélyes hulladékok kezelését jelenleg az 1996/102-es kormányrendelet szabályozza, az EU-csatlakozási tárgyalások során azonban többször felvetődött, hogy illene törvényben szabályozni a kérdést. |
Hová tűntél, termékdíj?
Mennyire fog változni a magyar hulladékgazdálkodás a törvény elfogadása után – ez a jövő kérdése, hiszen minden törvény annyit ér, amennyit betartatnak belőle. Egy korábbi kísérlet sem hozott fényes sikert, amikor Magyarországon bevezették a termékdíjat. Az 1995-ben elfogadott termékdíjtörvénynek az lett volna a legfontosabb feladata, hogy a hulladékok egy részének begyűjtésére és feldolgozására megteremtse a feltételeket. Egy jól kitalált termékdíjnak a forrásszerzés mellett más, hasonlóan előnyös szerepe is van: mivel mind a gyártók, mind a fogyasztók számára a termeléssel és a fogyasztással arányos terhet jelent, jó eszköz a környezetre káros tevékenységek mérsékléséhez. Ez utóbbi hatást a jogalkotók megpróbálták megduplázni": ha a termelők visszagyűjtik, visszavásárolják, újrahasznosítják a hulladékot, ennek arányában mentességet kaphatnak a díjfizetés alól. Valóban okos és korszerű szabályozásról van tehát szó – kár, hogy nem igazán működik.
Akik annak idején figyelemmel kísérték a jogszabály megszületését, emlékezhetnek rá: a társadalmi vita" jórészt abból állt, hogy a különféle lobbiszervezetek – elsősorban a csomagolóipar képviselői – egymásnak adták a kilincset a miniszternél. Törekvésük eredményeképpen a törvényszöveg némileg felpuhult (a visszavételi kötelezettség például kikerült belőle), ennek ellenére komoly előrelépés lehetett volna. Az igazi gond, hogy az állam környezetvédelmi forrás helyett mindinkább egyszerű adóként kezeli a költségvetésbe becsatornázott termékdíjbevételeket, s egyre kevesebbet juttat a törvényben eredetileg megfogalmazott célokra. Maguk a termékdíjak 1996 óta gyakorlatilag nem nőttek (vagy legalábbis távolról sem követték az inflációt – a műanyagnál például 10 forintról 12,70-re, a fémnél 4 forintról 4,30-ra nőtt a kilónkénti termékdíj, s csak a társított csomagolóanyagoknál mutatkozott érdemi változás, ahol a kezdeti 8 forint helyett ma kilónként 15,20-at kell fizetni).
Azt, hogy a törvény mennyire érte el a célját, leginkább a kezelt hulladék mennyiségének változása jelzi. A papír esetében jelenleg mintegy 40 százalékos a begyűjtési és 25 százalékos az újrafeldolgozási arány, a műanyagnál ugyanez 7, illetve 2 százalék. A törvény szerint egyébként a kezelési aránynak 2001-ig kell elérnie a hulladékfajtánként meghatározott 45-60 százalékos hányadot, amit a tárca az idén úgy próbál ösztönözni, hogy a tavalyi drasztikus csökkentés után erőteljesen megemelte a begyűjtés és a feldolgozás támogatását. Mindez azonban nem változtat a tényeken: az eddig begyűjtött pénznek még a legjobb arányt elérő termékcsoport, a csomagolási hulladékok esetében is csak mintegy kétharmadát fordították a törvényben megjelölt célokra.
Megint a fogyasztó fizet
Termékdíjbevétel a gumiabroncsok, a hűtőberendezések, a csomagolóeszközök, az akkumulátorok, illetve az üzem- és kenőanyagok értékesítése során keletkezik (a termékdíj az adott termékek árába van beépítve). A bevételek tavaly már meghaladták a 20 milliárd forintot.
Maga a jogszabály – bármilyen előremutató is – nem igazán eurokonform. Az 1994/62-es, csomagolási hulladékokról szóló EU-direktíva szerint a fejlettebb országok 50, a gyengébben fejlettek 25 százalékos arányban kötelesek újrahasznosítani a csomagolási hulladékot, a magyar törvény viszont a valóságban csak a begyűjtésre vonatkozik, nem pedig a hasznosításra.
A törvény kritikusai azt is gyakran hangoztatják: a termékdíjrendszer nem a hulladéktermelő felelősségét érvényesíti, hiszen a díjakat végső soron a fogyasztó fizeti meg. Ennek jó példája, hogy a termékdíj bevezetése óta az üdítőital-forgalmazó cégek kezdik elfelejteni" a betétdíjas palackokat, és inkább eldobható palackba töltenek, amivel a csomagolóanyag 20-30 forintos árát le tudják nyeletni a fogyasztóval.
A termékdíjrendszer talán a használt autógumik esetében váltotta be a legkevésbé a hozzá fűzött reményeket. A hulladékgyűjtés és -feldolgozás támogatására kitalált megoldás öt év alatt sem tudta annyi gumihulladék feldolgozását elősegíteni, mint amennyi egyetlen esztendő során keletkezik, s a gumieredetű termékdíjbevételeknek csupán 20 százalékát fordították a probléma megoldására.
Égető gumiügy
Magyarországon évente mintegy 45 ezer tonna autógumi-hulladék keletkezik, s – a Magyar Gumiipari Szövetség (MGSZ) becslései szerint – közel 250-300 ezer tonnányi használt gumiabroncs vár hasznosításra. 1995, azaz a termékdíjrendszer bevezetése óta mindössze 41 ezer tonnányi abroncsot sikerült feldolgozni. Az új autógumi megvásárlásakor 30 forintos termékdíjat fizetünk kilónként. A rendszer működése alatt összesen 4,6 milliárd forint állami bevétel keletkezett a gumik termékdíjából, ám ebből eddig összesen csak 835 milliót költöttek a használt kerekek begyűjtésének és feldolgozásának támogatására – derül ki abból a tanulmányból, amelyet a szövetség készített a tagvállalataitól, illetve a környezetvédelmi tárcától származó adatok alapján. Bodrogi Zsolt, az MGSZ alelnöke szerint mára egyértelművé vált, hogy nem az állami bevételek gyarapítására használt és adóként kezelt termékdíjak fogják megoldani a problémát.
A használt gumiabroncsok hasznosításának többféle módja ismeretes: például a cementipari égetés, a gumiőrlemény-készítés, illetve az őrlemény feldolgozása. Magyarországon mindháromra találni példát: a beremendi cementmű évi 18 ezer tonna abroncs elégetésére képes, s néhány száz tonnányi mennyiséget az őrleménygyártó Mecseki Bányavagyon-hasznosító Rt., illetve a térburkolatot gyártó Hykomm Kft. is elhasznál. A környezetvédelmi tárca láthatóan nem szándékozik a mostaninál több pénzt fordítani a gumimentesítésre", ezért inkább megpróbálja elhárítani a jogi akadályokat a cementipari égetés elől. Jelenleg ugyanis csak igen szigorú határértékek betartása mellett lehet gumit égetni, s ezért van az, hogy (jelentős beruházások után) csak az egyik hazai cementgyár képes a gumiabroncsok energiatermelő felhasználására. A módszer egyébként pillanatnyilag világszerte az egyetlen, nagy mennyiségben is hatékony megoldás. Előnye, hogy a gumi energiatartalma nagyobb a kőolajénál, hátránya viszont, hogy az égetés során ártalmas anyagok sokasága kerül a levegőbe.
Sugárviszály
A környezetvédelmi tárcától kiszivárgott információk szerint a minisztérium az idén az égetési határértékek enyhítésére készül, azaz több cementgyár is megpróbálkozhat majd a használt abroncsok megsemmisítésével. Az EU nyilvánvalóan nem örül majd sem a kibocsátási küszöbök csökkentésének, sem pedig annak, hogy az állam a gumitermékdíj nagyobbik részét továbbra is meg akarja tartani.
A radioaktív hulladékok elhelyezéséről folyó vita is gyakran borzolja az érintett lakosság kedélyét. A hazai szakemberek 1993 óta keresik a talán legspeciálisabb hulladékfajta, a paksi atomerőmű kis és közepes radioaktivitású hulladékának végleges helyét. A tározó optimális helyszínét még nem választották ki. 1996 és 1999 között úgy tűnt, hogy a Tolna megyei Bátaapáti település Üveghuta nevű része lehet a nyerő, tavaly azonban néhány kutató – főként hidrogeológiai okokra hivatkozva – megkérdőjelezte a terület alkalmasságát. Az Országos Atomenergia Hivatal ezért felkérte a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) szakembereit, vizsgálják át a szakmai anyagokat. A NAÜ munkatársai tavaly november végén kijelentették: kicsi a valószínűsége, hogy földrengések vagy geológiai tényezők következtében sérülne a majdani tároló biztonsága.
1993 óta 1,4 milliárd forintot költöttek el a kutatásokra – ebből 700 milliót az üveghutai fúrások emésztettek fel. Rónaky József, az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) főigazgatója a NAÜ jelentésére hivatkozva mindenesetre úgy foglalt állást a közelmúltban: Üveghuta térsége potenciálisan alkalmas a magyarországi kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékok tárolására. A jelentés szerint egyébként a tervezett létesítményre vonatkozó jogszabályok és engedélyezési eljárások megfelelnek a nemzetközi előírásoknak. Az üveghutai telephelyet a földfelszín alatt mintegy 250 méter mélyen, gránitkőzetben alakítanák ki a paksi atomerőmű harmincéves működése alatt keletkező, mintegy húszezer köbméter radioaktív hulladék (például sugárszennyezett védőruhák, géprongyok, szerszámok) befogadására.
Az idén egymilliárd forintot szánnak erre a feladatra, ebből 220 millió jut az évtizedek óta működő püspökszilágyi tároló biztonsági értékelésére, 250 milliót az üveghutai monitoringrendszerre fordítanak, mintegy 500 millió forintból pedig a nemzetközi információszolgáltatással kapcsolatos teendőket finanszírozzák.
A paksi atomerőmű befizetéseiből ebben az évben csaknem tízmilliárd forint folyik be a Nukleáris Pénzügyi Alapba. Több mint hárommilliárdba kerül a püspökszilágyi hulladéktároló üzemeltetése, a kiégett paksi fűtőelemek átmeneti tárolójának építése (az erőmű területén), illetve működtetése, a nagy aktivitású hulladékok végleges tárolójának előkészítése és az üveghutai kutatások folytatása.
A kérdésben az Energia Klub nevű környezetvédő szervezet is rendszeresen hallatja a hangját. Ámon Ada, a szervezet munkatársa szerint kár lenne elhamarkodni a végleges döntést. A zöldek úgy vélik: szakmai kritikák alapján legalább háromévnyi további kutatásra van szükség, amelynek részeként gazdaságossági elemzéseket is el kell végezni. Egyáltalán nem biztos például, hogy csak nagy mélységben lehet biztonságos helyet keresni a sugárzó hulladéknak.
|
A csomagolóeszközök termékdíjtételei (Ft/kg) |
||||
|---|---|---|---|---|
| A csomagolóeszköz anyaga | 1996 | 1997-1998 | 1999 | 2000. január 1-jétől |
|
Műanyag |
10 |
11 |
11,50 |
12,71 |
|
Tartósított |
8 |
9 |
11,70 |
15,20 |
|
Alumínium |
5 |
5,40 |
5,50 |
5,60 |
|
Fém (kivéve alumínium) |
4 |
4,40 |
4,30 |
4,30 |
|
Papír, fa, természetes alapú textil |
3 |
3,30 |
4,30 |
5,60 |
|
Üveg |
2 |
2,20 |
2,10 |
2,10 |
|
Egyéb |
5 |
5,50 |
5,50 |
5,60 |
|
Forrás: 1995. évi LVI. tv. |
||||