Mexikó 1994-ben csatlakozott az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményhez, a NAFTA-hoz, s ezzel példátlan lehetőséget kapott a fejlődésre. A következmény még abban az évben előbb az első modern pénzügyi válság volt, majd az olcsó munkaerő által vonzott transznacionális vállalatok üzemeinek betelepülése. Az ezredforduló és az idei választások tétje az: sikerül-e Mexikónak felzárkóznia a fejlett országokhoz.
Mexikó gazdasági fejlődését mindig nagy érdeklődéssel követte a világ, még akkor is, amikor a latin-amerikai térség egésze éppen nem kapott nagy figyelmet. Ennek magyarázata elsősorban az Egyesült Államokkal való szomszédság és természetesen az ország gazdag olajkincse. A világgazdaság szerkezetének átalakulása, a gazdasági blokkok, tömbök kialakulása során, hosszú távú lehetőségként merült fel az egész amerikai kontinenst átfogó szabadkereskedelmi övezet létrehozása. Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) 1994-es életbelépése óta Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó között megvalósult az elképzelés magja (ez egyébként a világ legnagyobb ilyen övezete). Ennek léte Mexikó gazdasági fejlődésére különösen fontos hatást gyakorolhat a következő évtizedekben.
Az elveszett" nyolcvanas évek
Az 1980-as éveket Mexikó – a latin-amerikai régió egészéhez hasonlóan – elveszett évtizedként könyvelhette el gazdasági szempontból. Beszűkültek a hetvenes évek olajárrobbanását követő hitellehetőségek, megemelkedtek a kamatlábak, ami kétségbeejtő helyzetbe hozta a hiteleket nem kellő hatékonysággal felhasználó országokat. Bár Mexikó több régióbeli országgal ellentétben sikeresen elkerülte az erőszakos iparosítás csapdáját, ám a mezőgazdaság problémái, az óriásira duzzadt bürokrácia, a védett iparágak veszteségei felemésztették az olajeladásból származó bevételeket és a hiteleket.
1982 augusztusában Mexikó (amely ekkor Brazília mögött a világ második legeladósodottabb országa volt) bejelentette, hogy átmenetileg felfüggeszti adósságainak visszafizetését. Az alacsony olajár következtében csökkentek a nemzetközi források, emelkedtek a kamatlábak, így az országnak csak hét év után, 1989-ben sikerült újra hitelekhez jutnia a nemzetközi pénzpiacon. Külső források hiányában rettenetes nehezen és lassan sikerült kilábalnia a válságból.
Mexikó – a régió országaihoz hasonlóan – csak a kilencvenes évek elejére érte el újra az egy évtizeddel azelőtti fejlettségi szintjét, az időszakra összességében a stagnálás volt jellemző.
Mindenképpen figyelmet érdemelnek azonban azok a változások, amelyek az importhelyettesítő gazdaságpolitikáról a nyitott gazdasági szerkezetre való átállás, az állami szerepvállalás csökkentése, a dereguláció következtében zajlottak le az országban. (Mexikó 1986-ban belépett a GATT-ba, majd egymás után kötötte a kereskedelmi egyezményeket például Chilével, az Egyesült Államokkal, Bolíviával, Kolumbiával, Venezuelával, Costa Ricával, Nicaraguával.)
Bár a változások hatása 1990-ig kevéssé volt kézzelfogható, kétségtelenül hozzájárult a későbbi gyors fejlődéshez. A lassú stabilizációnak és a szerkezetátalakításnak azonban társadalmi szempontból igen nagy ára volt. Mexikóban 1980-1990 között minden tíz újszülöttből kilenc a hivatalos szegénységi küszöb alatti körülmények közé született, a reálbérek pedig 1982-1987 között 50 százalékkal csökkentek. Ennek következményeként ijesztő méreteket öltött az Egyesült Államokba irányuló migráció. 1991-ben, amikor a gazdaság már növekedésnek indult, még mindig félmillió volt a visszatoloncoltak száma.
Ebben nagy szerepe volt a mexikói mezőgazdaság nehézségeinek is. Bár a szektor hozzájárulása a bruttó nemzeti össztermékhez mintegy 10 százalék, azonban a foglalkoztatottak 29 százalékának ad munkát. Ezekből az adatokból – kivonva az élelmiszer- és a dohányipar teljesítményét és munkaerőadatait (itt 1996-ban a GDP 4,9 százalékát a munkaerő 4,4 százaléka állította elő) – kiderül, hogy a növénytermesztés, az állattenyésztés és a halászat a munkaerő-állomány 24,6 százalékát foglalkoztatta, és a GDP mindössze 5,6 százalékát hozta létre. Mivel a bérek itt voltak a legalacsonyabbak, különösen vonzó volt az Egyesült Államokba távozás gondolata.
1989-re sikerült a három számjegyű inflációt elfogadható mértékűre csökkenteni (az 1987-ben 159 százalékos pénzromlás 1989-ben 20 százalékra mérséklődött), és újra előtérbe került az adóssághelyzet konszolidálása. A nagy nemzetközi bankok átstrukturálták Mexikó adósságainak egy részét, aminek következtében éves szinten az országnak a GDP két százalékát kellett adósságtörlesztésre fordítania. (Korábban ez a GDP 6 százalékát tette ki, ami minimálisra csökkentette a kormány mozgásterét.)
Gyorsulás, növekedés
Az 1988-ban kormányra került Carlos Salinas (1988-1994) a stabilizáció lezárultával a modernizáció, a külkereskedelmi nyitás és a privatizáció folytatását tűzte ki célul, ami felgyorsította a gazdasági folyamatokat. 1990-ben a GDP 3,9 százalékkal nőtt, ami 1981 óta a legmagasabb volt. A szigorú költségvetési politikának, az adósság visszafizetésére fordított erőfeszítéseknek és a kedvezően alakuló nemzetközi pénzügyi helyzetnek köszönhetően újra megnyíltak a külföldi hitelforrások, kiegészítve a privatizációs bevételeket.
A nyitás és a stabilizáció után fokozódott az ország iránti nemzetközi befektetői érdeklődés. Szemben az 1980-89 közötti periódussal, amikor évente átlagosan mintegy 568 millió dollár érkezett európai, japán és egyesült államokbeli forrásokból, 1990-1996 között az éves átlag már 3,12 milliárd dollár volt. Az EU országaiból érkező befektetések összege több mint háromszorosára, a japán befektetéseké közel kétszeresére nőttek. A növekedésből leginkább az amerikai befektetők vették ki részüket, akik első helyüket beruházásaik összegének hétszeresre növelésével szilárdították meg. A beruházások növekedése elsősorban az egyesült államokbeli transznacionális vállalatok térnyerésének volt köszönhető, ami leginkább a szolgáltatószektorban és a feldolgozóiparban mutatkozott meg.
| Az autóipar fejlődése A mexikói gazdaság növekedése a kilencvenes években elsősorban az export – főleg az autóipari kivitel – felfutásának volt köszönhető. Óriási fejlődés ment végbe az elmúlt hat évben: a világ vezető autóipari vállalatai 29,5 milliárd dollárt fektettek be Mexikóban, a termelés 600 000 darabról 1,5 millióra nőtt. A járművek közel 85 százalékát exportálják, a termékek 79 százaléka az Egyesült Államokban talál gazdára. Bár nagyon magas az importalkatrészek aránya, lassú, de folyamatos fejlődés jellemzi a hazai beszállítói hálózatot. Tavaly az importalapanyagok felhasználása 15,8 százalékkal, a hazai eredetűeké pedig 26,9 százalékkal nőtt. Ez tükrözi a hazai beszállítók fokozatos felfutását, javuló versenyképességét, másrészt azt, hogy a befektetők Mexikóba helyezték át alkatrészgyártó kapacitásuk egy részét. Az Egyesült Államok autóalkatrész-piacán Mexikó 1999-re 27,5 százalékos részesedést ért el, amivel megközelítette a hagyományosan piacvezető Kanadát (28,3 százalék). A Latin-Amerikában megvalósult tíz legnagyobb autóipari befektetés közül négy Mexikóban, öt pedig Brazíliában található, azonban a brazil gyártók termelésük kevesebb mint 15 százalékát értékesítik külföldön. Mexikóban mára nagyrészt azok a befektetők is átálltak az exportra, akik korábban csak az önmagában is jelentős belső piacon szerettek volna biztos pozíciókat szerezni. (A belső piac az 1994-es válság óta sem erősödött meg, ráadásul egyes vélemények szerint Mexikó 14 milliós autóállományának közel 20 százalékát lopott autók alkotják.) Nem meglepő tehát, hogy miközben 1999 első felében az export 16,4 százalékkal nőtt, a hazai eladások 4 százalékkal csökkentek. Az igazi feladat: a kis- és közepes vállalatok helyzetének javításával a kormányzat érje el, hogy széles körű, versenyképes beszállítói háttér jöjjön létre a nagy multinacionális vállalatok holdudvarában. Ezzel jelentős számú munkahelyet teremtenének, és nőne a hazai fogyasztás is. |
A modern" válság
Mindezek alapján elmondható, hogy Mexikó 1994-ben a gyors, exportvezérelt gazdasági növekedés útján haladt, ami középtávon javíthatta volna a társadalom életkörülményeit is. Ekkor azonban az ország belesodródott egy komoly károkat okozó, az egész világ számára igen tanulságos válságba.
A nyolcvanas évek forráshiányos gazdasági környezete után a kilencvenes évek elején bővültek a külföldi hitelfelvételi lehetőségek. Ez a helyzet – az életkörülmények javítására irányuló, növekvő társadalmi nyomással együttesen – a költségvetési szigor csökkenéséhez, a banki hitelek iránti lakossági igények rohamos növekedéséhez vezetett. A bankszektor fejletlensége, az ellenőrzés hiánya következtében azonban egyre nagyobb mértékben felhalmozódtak a befagyott, be nem hajtható kintlevőségek, míg a gazdasági nyitással szabaddá vált nemzetközi pénzügyi kapcsolatok a külföldi hitelek szinte korlátlan felvételét tették lehetővé.
Ezek után tarthatatlannak bizonyult az ország valutájának, a pesónak az árfolyama. (A peso 1994-ben az 1988-as árfolyamhoz képest 38 százalékkal volt felülértékelt, miután az árfolyam változásai nem ellensúlyozták a mindenkori inflációt.)
1994 elején Chiapas államban fegyveres harcok törtek ki a helyi gerillákkal, a kormány elnökjelöltje, Luis Donaldo Colosio pedig márciusban gyilkosság áldozatává vált. A belpolitikai problémák – tekintettel arra, hogy 1994 választási év volt – elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elbizonytalanítsák a gyorsan reagáló spekulatív tőkét.
A pénzügyi összeomlás tehát alapvetően a bizalom megingásának eredője volt – ezért is nevezték a XXI. század első válságának, utalva a globalizálódó pénzügyi rendszer jelentőségére. A folyó fizetési mérleg nagy hiánya, az infláció és az azzal nem egyeztetett fix árfolyam-politika következtében a peso egyre felülértékeltebbé vált. Ez – a laza monetáris politikával együtt – szinte automatikusan maga után vonta a spekulatív tőke peso elleni támadását.
A válság következtében megroppant a bankszektor, az állam mintegy 64 milliárd dollárnyi kétes követelést vállalt át a magánbankoktól. Mexikó az amerikai kormányzattól, az IMF-től és egyéb nemzetközi forrásokból összesen mintegy 50 milliárd dollár gyorssegélyt kapott. Ebből fedezte 30 milliárd dolláros, rövid távú fizetési kötelezettségét, és ebből töltötte fel a kiáramló tőke következtében megcsappant valutatartalékait is.
A válságra a mexikói kormányzat gyorsan reagált. A költségvetési megszorító intézkedések, a fizetési mérleg 8 százalékos hiányát csökkenteni hivatott rövid távú lépések megtették hatásukat. A tanulságok alapján a későbbiekben Mexikóban gondot fordítottak arra, hogy csökkenjen az ország függése a külföldi spekulatív tőkétől, gyorsabb ütemben nőjenek a hazai megtakarítások, és a további szerkezeti átalakítások elősegítsék a termelékenység növekedését.
A termelékenység fokozása érdekében a kormányzat új politikát alakított ki. Míg az 1982-ben elindított gazdasági nyitás után elsősorban a termelőszektorban nőtt a termelékenység, addig 1994 után mind a privatizáció, mind a kormányzati beruházások az infrastruktúra, a telekommunikáció és a szolgáltatószektor fejlesztésére irányultak.
Növekedés, új keretek között
Az 1994-es év minden szempontból mérföldkőnek bizonyult az ország történetében. A NAFTA-hoz való csatlakozás – amely január elsején lépett életbe – óriási lehetőségeket rejtett magában, előrevetítve a fenntartható, gyors növekedés képét, aminek segítségével az ország ledolgozhatja a korábbi évtizedek lemaradását.
Az Egyesült Államokkal és Kanadával aláírt szabadkereskedelmi egyezmény egyik kézzelfogható eredményeként ugrásszerűen megnőtt az amerikai piacokra termelő transznacionális vállalatok befektetési kedve Mexikóban. Az olcsó munkaerő és a speciális szabályozás következtében ezek a vállalatok többnyire összeszerelő üzemeket hoztak létre vagy gyártási láncaik munkaintenzív részeit telepítették át Mexikóba, elsősorban az ország északi tartományaiba. A vámszabályozás következtében ugyanis vámmentesen vihetik Mexikóba termékeiket, majd szállíthatják vissza azokat az Egyesült Államokba, csekély vámot csak a hozzáadott érték után kell fizetniük (amit ebben az esetben az alacsony munkabérek határoznak meg). Az amerikai vállalatok ily módon sikeresen vehetik fel a versenyt a harmadik országokból érkező importtal. Bár ez a szabály nemcsak Mexikóra vonatkozik, hanem a fejlődő országok összességére, a legtöbbet Mexikó profitál belőle. 1990 és 1995 között az ilyen jellegű, Mexikóból származó amerikai import 12,8 milliárd dollárról 25 milliárd dollárra nőtt, Mexikó amerikai exportjának pedig mintegy 42 százalékát tette ki.
A kölcsönös előnyöket jól példázzák a textilipar területén végbement változások. Míg 1990-ben az Egyesült Államok textilimportjának 72 százaléka érkezett Ázsiából és mindössze 10 százaléka Mexikóból, valamint a karibi térségből, addig 1996-ban az előbbi 59 százalékra csökkent, az utóbbi aránya pedig 22 százalékra nőtt. Ebből a 22 százalékból 19 százalék esett a kedvező szabályozás hatálya alá, szemben a korábbi 6 százalékkal. Ennek megfelelően az Egyesült Államok importján belül az amerikai vállalatok által külföldön termelt arány 6-ról 19 százalékra nőtt. A NAFTA előnyeit a textilipar mellett elsősorban az elektronikai és a vegyipar, valamint az autógyártás területén működő vállalkozások használták ki.
A szabadkereskedelmi társulás jótékony hatása érzékelhető volt az Egyesült Államokból Mexikóba áramló közvetlen tőkebefektetések terén is. Ezek 1980-1989 között évente átlagosan 357 millió dollárt tettek ki, 1990-1993 között közel 2000 millió dollárra, 1994-1996 között pedig 3128 millió dollárra nőttek. A beruházásoknak és a könnyen elérhető, óriási felvevőpiacnak köszönhetően az export jelentősen megnőtt. A kivitel 1998-ban a négy évvel korábbi 60,9 milliárd dollár több mint kétszeresét érte el, s a külkereskedelmi mérleg 1997-ig aktívumot mutatott. Az ország helyzete tehát a krízis után erőteljes javulásnak indult, ami a fellendülő exportnak és a nemzetközi bizalom gyors helyreállásának volt köszönhető.
Válaszra váró kérdések
Mexikóban az 1995 utáni gazdasági növekedés elsősorban az export bővüléséből származott. A GDP 1995-ben még 6,2 százalékkal csökkent, ám 1996-tól évente 5,2, 7, 4,8, majd 1999-ben 3 százalékkal nőtt. A kormány várakozásai szerint 2000-ben az átmeneti lassulás után újra 5 százalékos lesz a gazdaság bővülése. A növekedés mellett azonban több kérdés is felvetődik a gazdaság közép- és hosszú távú egyensúlyát, a fejlődés fenntarthatóságát illetően.
Bár az export 1994 óta folyamatosan nő, azonban csökkenő ütemben, miközben az import ennél nagyobb léptékű növekedést mutat. 1994-ben a külkereskedelmi mérleg hiánya közel 20 milliárd dollár volt, ami után mindössze 3 évig sikerült pozitív mérleget elérni (7, 6,5 és 0,6 milliárd dollár értékben). A csökkenő tendencia magyarázata elsősorban a NAFTA által teremtett speciális körülményekben keresendő. A Mexikóba települt összeszerelő üzemek ugyanis alapvetően importalapanyagokkal dolgoznak, céljuk pusztán az alacsony munkaerőből eredő előnyök kihasználása. Bár betelepülésük jelentős exportnövekedést eredményezett, aminek azonban nagyon magas az importtartalma.
Ehhez adódik hozzá az ilyen célú befektetések magas importigénye. A fejlett gyártósorok, a technológia, a számítástechnikai környezet és az ehhez szükséges szolgáltatások mind külföldről, elsősorban az Egyesült Államokból érkeznek. A NAFTA hatása emiatt a nettó exportra valójában a reméltnél lényegesen kisebb. Szerepet játszik benne az is, hogy a kormány nem kellőképpen bátorítja és támogatja a helyi ipart, amely emiatt nem, vagy csak igen lassan képes megfelelni a külföldi befektetők minőségi, megbízhatósági igényeinek. Holott a hazai termelés bővülése, a beszállítói hálózat kiépülése elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy az évente 2 százalékkal gyarapodó lakosság munkaképes tagjai számára évi egymillió új munkahelyet teremtsenek.
A NAFTA más szempontból is kétes sikerek forrása. 1999-ben az exportnak már 80 százaléka került az amerikai piacra. A kivitel túlzott koncentrációja veszélyeket rejt magában, még akkor is, ha a partner a világ legnagyobb és legerősebb gazdasága. Az amerikai gazdaság esetleges visszaesése a mexikói befektetők gyors visszavonulását vonhatja maga után. A Mexikóba települt összeszerelő üzemek 2001-től már nem hozhatják be vámmentesen a feldolgozandó termékeket a NAFTA-n kívülről, emellett csökkennek adókedvezményeik is.
A mexikói kormány a több lábon állás érdekében igyekszik ugyan szélesíteni az exportországok körét (1999 novemberében szabadkereskedelmi egyezményt írt alá az EU-val, ami 2003-tól lép életbe), egyelőre azonban továbbra is az amerikai piac szívóhatása a jellemző.
Gyenge bankszektor
A strukturális problémákon – a mezőgazdaság alacsony termelékenységén, az exportpiacok túlzott koncentráltságán, a beszállítói háttér fejletlenségén, a társadalmi egyenlőtlenségeken stb. – túl a gazdaság instabilitását fokozza a bankszektor gyengesége is. A kormányzat 1999 októberében beismerte, hogy a korábban közölt adatokkal szemben (amelyek szerint a közvetlen adósságkonszolidáció 64 milliárd dollárt emésztett föl) az 1994-es válság következtében ellehetetlenült bankszektor megmentése valójában összesen 93 milliárd dollárba került. Azóta a bankok nem tudtak kellő tőkeerőt felhalmozni, és nem sikerült a lakosság bizalmát sem visszanyerniük. A közel 100 millió mexikói közül mindössze 7 milliónak van bankszámlája, ami a szociális helyzet mellett tükrözi a megroppant bizalmat is (ugyanakkor óriási lehetőség a banki szolgáltatások jövőjét illetően).
Az 1994 óta kormányzó Ernesto Zedillo csak részlegesen tudott úrrá lenni a bankszektor problémáin. A tervek szerint 100 000 dollárra csökkentik a kormány által eddig nyújtott korlátlan betétgaranciát. Ez várhatóan fokozni fogja a bankok közötti versenyt, mivel a betétesek azokat tényleges erejük alapján fogják megítélni. A bankok ezzel párhuzamosan szeretnék elérni az érdekeiket védő szabályozók és törvények létrehozását, miután minimális eszközök állnak rendelkezésükre a hiteleket vissza nem fizető kliensekkel szemben. Márpedig a kormány által elvárt feltőkésítéshez nehezen megnyerhetőek a részvényesek, ha nincs lehetőség a kihelyezett hitelek behajtására.
Mindezek következtében a bankok hitelkihelyezései jelenleg igen szigorúak és szűk körűek, ami elsősorban a kis- és középvállalatok helyzetét nehezíti meg. Részben ez a magyarázata a már említett aránytalanságoknak a betelepülő transznacionális vállalatok bedolgozói hálózatában. Egyes becslések szerint a hitelek jobb elérhetősége 1 százalékponttal növelhetné a GDP növekedési ütemét.
A helyzetet a következő években javíthatja a külföldi szakmai befektetők bevonása. Ezt célozza a kormányzat egyik legutóbbi döntése, mely lehetővé teszi – egyelőre a három legnagyobb bank esetében – a bankok eladását külföldi tulajdonosoknak. Érdeklődő elsősorban Európában van, az amerikai bankokat egyelőre nem túlzottan csábítja a mexikói pénzügyi szektor helyzete, mérsékelt növekedése.
Szociális feszültségek
A gazdaság strukturális ellentmondásain és a bankszektor fejletlenségén túl az ország lakosságának szociális helyzete is hátráltatja a fejlődést. A reálbérek mind a mai napig nem érték el az 1981-es szintet, az iparban például 1983-1989 között átlagosan 7,7 százalékkal csökkentek. Bár a reálbérek az 1994-es válságig átlagosan 6 százalékkal növekedtek, azonban 1995-ben és 1996-ban ismét 13,5, illetve 11,1 százalékos visszaesést regisztráltak. Az alacsony bérszínvonal ugyanakkor hozzájárult az ország fejlődéséhez, hiszen elsősorban ez tette érdekeltté a külföldi beruházókat üzemeik betelepítésében.
A bérből és fizetésből élők helyzetét javíthatná, ha a kormányzat többet szánna a szociális juttatások széles körű fejlesztésére. Az OECD egyik tanulmánya szerint azonban a tagországok közül Mexikóban a legalacsonyabb az adóbevételek GDP-hez viszonyított aránya. Ugyanakkor az oktatásra fordított összegek költségvetési kiadásokon belüli arányával Mexikó az élenjárók egyike (körülbelül az ilyen célokra elismerten sokat költő Dél-Korea szintjén van). Lényegesen rosszabb azonban a kép, ha az oktatásra fordított kiadásokat a GDP nagyságához viszonyítjuk, a népesség korösszetételét is figyelembe véve pedig Mexikó az OECD egyik leghátrányosabb helyzetű országa.
Az adózás rendszerének átalakítása 1997 óta folyik Mexikóban avégett, hogy átláthatóbbá tegyék, és nagyobb bevételeket érjenek el. Fejlesztették az adóbehajtás intézményi, adminisztrációs hátterét (adóellenőrök szakmai képzésével, a számítástechnikai háttér fejlesztésével, az adóparadicsomok által nyújtott előnyök kihasználásának megnehezítésével), és átalakították az ellenőrzés szabályzóit is. Ennek keretében speciális elbírálási szabályokat vezettek be a kisvállalkozásokkal kapcsolatban, megszigorították a vállalatokon belüli transzferárak használatát, külön nyilvántartják és ellenőrzik a 8000 legjelentősebb adófizetőt (az összes adóbevétel 60 százalékát fizetik be a költségvetésbe), s megkülönböztetett figyelmet fordítanak a kis- és középvállalatok ágazatspecifikus auditálására. (1998-ban közel 100 000 vállalatot vizsgáltak át, valamiféle szankciót 70 000 esetben foganatosítottak).
2000-től néhány százalékponttal megemelték az adókat mind a vállalati szférában, mind a személyi jövedelemadó legfelső kategóriájában. Fontos cél az adórendszer struktúrájának megfelelő átalakítása, az informális szektorban működők adóalanyokká tétele. A növekvő adóbevételek bővítik a kormányzat mozgásterét, s nem elhanyagolható következményük az sem, hogy csökken az ország olajbevételektől való függése.
A gazdasági problémákon túl különleges jelentősége van Mexikóban a belpolitikai fejleményeknek, tekintettel arra, hogy 2000-ben választásokat tartanak. Mint emlékezetes, a hat évvel ezelőtti választások idején kialakult politikai feszültségek – a fegyveres felkelőcsoportok tevékenysége és a kormánypárt elnökjelöltjének meggyilkolása – megingatták a külföld Mexikó iránti bizalmát, és hozzájárultak a pénzügyi összeomláshoz.
Mit hoznak a választások?
A mexikói választások sajátossága az elmúlt évtizedekben az volt, hogy a kormányfő személyesen jelölte ki pártjából, a Partido Revolucionario Institucionalból (PRI) utódját, aki aztán a jelentéktelen erejű ellenzékkel szemben szinte automatikusan megkapta a választók szavazatainak többségét. A PRI ilyen módon 70 éve kormányoz Mexikóban.
A múlt év novemberében került először sor arra, hogy a kormánypárt tagjai maguk választották meg elnökjelöltjüket. A várakozásokkal szemben a párt – amely sokak szerint elvesztette hagyományos egységét és a kettészakadás szélén állt – nem várt egységet mutatott. A győztes a korábbi belügyminiszter, Francisco Labastida lett, aki a 300 választókerület közül 272-ben megszerezte a szavazatok többségét. A meggyőző fölény a közvélemény-kutatások szerint mintegy 10 százalékkal növelte a kormánypárt támogatottságát a lakosság körében. Ezzel valószínűleg elhárult az ellenzéki győzelem veszélye, s vele együtt a bizonytalanság és az újabb bizalmi válság bekövetkeztének réme. Az ország jelenleg jóval kevésbé érzékeny a külső változásokra, mint 1994-ben, mivel jelentősen megnőtt a külföldi működő tőke szerepe az ország fizetési mérlegének finanszírozásában, a portfólióbefektetések rovására.
Francisco Labastida, az 57 éves elnökjelölt mögött 37 éves – politikai – pályafutás áll. A tapasztalt politikus élvezi mind Ernesto Zedillo államfő, mind a PRI felső vezetésének támogatását. Nem tervezi a gazdasági stratégia gyökeres átalakítását, pusztán a kisebb hibák korrigálását tartja fontosnak. Ötszázalékos növekedést, évente egymillió új munkahely megteremtését ígéri. A fizetési mérleg egyensúlyát a turizmus felvirágoztatásával szeretné javítani, a lakásépítésekkel pedig a belföldi kereslet élénkülését kívánja elérni. A következő évek adnak választ arra kérdésre, hogy – a gazdasági és politikai stabilitás fenntartása mellett – a kisebb változtatásokkal sikerül-e Mexikóban megoldani a társadalmi és gazdasági problémákat.
| Mexikó főbb makrogazdasági mutatói | |||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
1993 |
1994 |
1995 |
1996 |
1997 |
1998 |
1999 |
|
|
GDP (%) |
2 |
4,5 |
–6,2 |
5,2 |
7 |
4,8 |
3 |
|
Export (Mrd dollár) |
51,8 |
60,9 |
79,5 |
96 |
110,4 |
117,4 |
124,4* |
|
Import (Mrd dollár) |
65,8 |
79,3 |
72,5 |
89,5 |
109,8 |
125,3 |
128,8* |
|
Külkereskedelmi egyenleg (Mrd dollár) |
–14 |
–18,5 |
7,1 |
6,5 |
0,6 |
–7,9 |
–4,4 |
|
Infláció (%) |
n. a. |
8 |
39 |
31 |
18,5 |
17,8 |
14 |
|
Munkanélküliség (%) |
9,3 |
9,7 |
11,2 |
10,5 |
10 |
8 |
8 |
|
Külföldi működőtőkebefektetések |
n. a. |
10,96 |
9,53 |
9,18 |
12,83 |
10,24 |
5,46** |
| * januártól novemberig ** első féléves adat Forrás: OECD, Banco de México |
|||||||