Újságírók: slapajok és sztárok

A sajtó érdekvédelmi szervezetei elégedetlenségüket hangoztatják amiatt, hogy tapasztalataik szerint az elmúlt évtizedben létrejött tőkés sajtóviszonyok nagyon rideg piaci gyakorlatot teremtettek az újságírók foglalkoztatásában. A szakmában megszerezhető jövedelmek erősen differenciálódtak: a sztárokká lett kevesek, különösen a televíziózásban, milliós gázsikat vehetnek fel, míg sokaknak, főként a vidéki beosztott újságíróknak, csak az országos minimumhoz közelítő bérek jutnak. A legnagyobb újságíró-szervezet, a MÚOSZ elnöke úgy látja, hogy a külföldi befektetők minél kisebb ráfordítással, rövid idő alatt a lehető legnagyobb hasznot próbálják kihúzni a sajtó munkásaiból. Ehhez alapot teremt a számukra, hogy az újságírói piacon jelentős túlkínálat van, jelenleg mintegy húszezren végeznek vagy végeznének valamilyen újságírói munkát, és a különböző egyetemek, főiskolák, tanfolyamok sorra ontják az újabb jelentkezőket. Wisinger István MÚOSZ-elnök egy nyilatkozatában aggasztónak nevezte, hogy az újságíróképzés áttekinthetetlen és gyakran felelőtlen üzletté vált, ebből adódóan nem minden oklevélhez társul valóságos tudás. Szerinte ez a fiatal nemzedéket kiszolgáltatottá teszi, és így gátlás nélkül végrehajtják a tulajdonos érdekében álló, de a szakmai-erkölcsi szabályokkal gyakorta ellenkező utasításokat. Ekként jelennek meg cikknek álcázott PR-közlemények vagy kreált, felfújt, esetleg kitalált szenzációkból készülő írások és műsorok, emiatt vállalnak olykor hirdetésszervezési feladatokat is az újságírók.

A kiadói költségek csökkentése és a viszonylag alacsony újságírói bérek emelése érdekében alkalmazott, leginkább elterjedt – és így a sajtószakmára kifejezetten jellemző – gyakorlat a munkaviszony vállalkozói szerződéses viszonnyal való kombinációja. Ma Magyarországon ahány újságíró, gyakorlatilag annyi betéti társaság létezik. Miközben a kiadók komoly járulékköltségeket takarítanak meg, az idősebb nemzedékhez tartozók nagy része már nem tud beleilleszkedni a vállalkozói létbe, a számlák és bevallások adminisztrációjába, a különféle Slapaj Bt.-kben tevékenykedő ifjabb ügyvezető-újságírók pedig gyakorta lemondhatnak a nagyobb bérfedezetet igénylő hitelfelvételről, részletfizetési kedvezményekről, esetenként a szabadságolásról, arra pedig már nem is gondolnak, mi történik, ha megbetegszenek, vagy ha később nyugdíjba szeretnének vonulni. A költségelszámolás és az alacsonyabb adózás viszont magasabb jövedelemhez juttatja őket. Hivatalos béradatok csak az Axel Springer vidéki lapjaitól állnak rendelkezésre, itt a havi tarifabérek újságíróknál megközelítik a hatvanezret, szerkesztőknél pedig a hetvenezret, a valóságban megszerezhető jövedelem azonban eléri a 80-120 ezer forintot. A WAZ lapjainál előfordulnak ennél valamivel magasabb fizetések is, kevesebb szociális juttatással. A gazdaságilag kevésbé sikeres lapoknál ennél alacsonyabb jövedelmek a jellemzőek, gyakori a bruttó ötvenezer forintos fizetés is, ami az országos nettó átlagbérnek vagy a költségvetési szféra fizikai dolgozóinak járó bruttó fizetésnek felel meg. Az országos lapoknál már jobb a helyzet, de a legkirívóbb jövedelmekkel az elektronikus médiában találkozni, ahol a sztárok nemritkán milliós jövedelmet tehetnek zsebre, és még az ismeretlen szerkesztők is több százezret gyűjtenek be havonta.

A sajtómunkások kiszolgáltatottsága

Az utóbbi időben egyre fokozódó nemzetközi szemrehányás éri Magyarországot, a sajtószabadság követelményének nem maradéktalan érvényesülése, illetve alapelveinek figyelmen kívül hagyása miatt. Az észrevételek elsősorban a közszolgálati médiumokban tapasztalható egyensúlyhiányra, beavatkozási, befolyásolási szándékokra, de emellett a nyomtatott sajtó elleni fellépésekre is irányulnak. Többek között kifejezte aggodalmát Michael Lake, az Európai Unió és Peter Tufo, az Egyesült Államok budapesti nagykövete, akik a szokásos diplomáciai megnyilvánulásokhoz mérten igen hangsúlyosan figyelmeztettek arra, hogy ezek a nemkívánatos törekvések akár hazánk európai integrációját is hátráltathatják.

Az Európai Bizottság tavalyi országjelentése a sajtóállapotok tárgykörében először tartalmazott elmarasztalást amiatt, hogy a parlamenti többség csonka, kizárólag kormánypárti tagokból álló kuratóriumot hozott létre a Magyar Televíziónál, holott a médiatörvény kiegyensúlyozott testületek felállítását írja elő. A Magyar Rádió és a Duna TV felügyelőtestületeinek idei, szintén féloldalas megalakítása után brüsszeli diplomaták nem hagytak kétséget afelől, hogy idei összegző jelentésük ismét tartalmazni fog erre vonatkozó figyelmeztetést. A világ legnagyobb újságíró-szervezete, a Nemzetközi Újságíró Szövetség (FIJ) elnöke, Aiden White budapesti látogatásakor sajnálatosnak nevezte, hogy Magyarország a közszolgálati televíziózás terén még egy évtizeddel a rendszerváltást követően is meglehetősen távol áll a nyugat-európai gyakorlattól. Ő is azzal a törekvéssel értett egyet, hogy a politikai pártoknak ki kellene vonulniuk, és el kellene távolodniuk a közmédiumoktól.

A kormányoldal és az ellenzéki pártok immár több mint másfél éve képtelenek kimozdulni a holtpontról, és megegyezésre jutni a közmédiumok tulajdonosi kuratóriumi helyeinek a törvényben előírt paritásos betöltéséről. Ehelyett az öt éve közös akarattal megalkotott törvényszöveg végeláthatatlan grammatikai elemzésébe, meddő értelemzési vitákba bonyolódnak. Eközben a médiahatóság statisztikája azt mutatja, hogy az 1998-as kormányváltás óta tartósan 80:20 százalékos a kormánypárti és az ellenzéki politikusok médiabeli szereplésének az aránya, ami a kormányváltást megelőzően még 60:40 százalékos volt, 72 százalékos koalíciós parlamenti többség mellett.

„Az elmúlt tíz esztendőben a három kormányzó elit egyike sem mondhatja el magáról, hogy nem próbálta meg kötőféken tartani a demokrácia ťőrzőkutyaŤ funkciójának érvényesítésére makacsul törekvő médiaszereplőket" – állapítja meg kesernyésen a MÚOSZ ez évi évkönyvében a szervezet elnöke. Wisinger István szerint immár az a tapasztalat is öszszegezhető, hogy a nyilvánosságot használó mindenkori hatalom nem kívánja beemelni eszköztárába a demokráciára kész érvelést. A sajtó és a politika iszapbirkózása, a permanens médiaháború következtében szakmai torzulások is kialakultak – teszi hozzá az elnök: tartóssá vált a sajtómunkások gazdasági függősége és kiszolgáltatottsága, soha nem látott értékválságot él át a kínálati és a befogadói piac, eközben leértékelődött a személyiségbe oltott tehetség, és minden eddiginél nyilvánvalóbban megszűnt az újságírói közösségen belül az együttgondolkodás és az egymásra támaszkodás igénye.

A hazai közélet és sajtóvilág több szereplője – az adatvédelmi ombudsman megállapításaival is megerősítve – mindemellett már évek óta gyakorta panaszkodik arról, hogy az információszabadság követelménye sem érvényesül kellőképpen: a mindenkori kormányzat, a hatóságok, az állami szervek és vállalatok a törvényi előírások ellenére is titkolóznak, nem teszik elérhetővé nyilvános adataikat, vonakodnak a közvéleményt érdeklő kérdésekben tájékoztatást adni, sok esetben pedig egyenesen megtagadják az információnyújtást. Az újságírók pedig az első próbálkozás sikertelensége után feladják, és más téma után néznek.

A rendszerváltás óta először az utóbbi egy évben vetődött fel igazán komoly igény, és mutatkozott valódi törekvés egy átfogó, korszerű és az egymással politikai-kulturális-szemléletbeli ellentétben álló újságírócsoportok által egyként elfogadható, közös etikai kódex megalkotására. Az egyeztetési munkálatok már megkezdődtek a különböző szakmai szervezetek között, és ebbe a folyamatba illeszkedett a brit nagykövetség kezdeményezésére megtartott, a BBC irányelveivel kapcsolatos eszmecsere is. A tavaly év végén Visegrádon megrendezett tanácskozás egyik munkacsoportja javaslatot tett arra, hogy a magyar média valamennyi ágának képviselői fogadjanak el a BBC irányvonalaihoz hasonló etikai kódexet, amelynek megszegői szakmailag megbélyegzetté válnának. Ennek nyomán mára elkészült a Visegrádi jegyzőkönyv, ami kiindulásul szolgálhat az átfogó kézikönyvhöz.

A Szonda Ipsos közvélemény-kutatásai szerint a tömegtájékoztatási eszközök presztízsének társadalmi megítélése a rendszerváltás óta jelentősen leromlott. Különösen a politikai-társadalmi változások zászlóvivőjének számító írott sajtó szenvedett el nagy veszteséget, s míg 1991-ben megelőzte az elektronikus közszolgálati médiumok indexét, addig 1998-ra már lényegesen alájuk süllyedt. A felmérésekben a megkérdezetteknek azt kell egy skálán értékelniük, hogy vajon az egyes országos jelentőségű intézmények menynyire szolgálják az emberek javát. Az 1990-es választásokat megelőzően, a Németh-kormány idején az intézmények között a tömegtájékoztatási eszközöknek volt a legmagasabb (75 pontos) a presztízse, a 100 pontos skálán több mint tíz ponttal meghaladva az intézmények összesített indexátlagát. A média a közvélemény szemében látványosan pozitív szereplője volt az átalakulásnak. Az Antall-kormány alatt azután a média folyamatosan – az intézményeknél gyorsabb ütemben – veszített megbecsültségéből, s a ciklus végére már 53 pontosra, az intézmények átlagára zsugorodott. Ebben a kutatók szerint egyaránt szerepet játszott a médiaháború és az a természetes folyamat, amelynek révén a tömegtájékoztatási tevékenység egyszerűen részévé vált a kiépülő demokratikus intézményrendszernek.

A Horn-kormány alatt a médiumok ismét az intézményi átlag feletti értékelést kaptak (mert az intézmények a közepesnél rosszabb teljesítményt nyújtottak az emberek szemében), viszont közülük egyre inkább leszakad a nyomtatott sajtó. 1998 tavaszára már hatpontos különbség alakult ki az egy szinten álló köztévé és -rádió, illetve a sajtó között, az utóbbi hátrányára. Ezt a megítélést a vizsgálatok szerint kevéssé befolyásolja az emberek politikai beállítottsága, inkább a politikailag passzív (nem szavazó, illetve pártszimpátiáját tekintve bizonytalan) rétegek azok, amelyek szerint a tömegtájékoztatás intézményei kevésbé szolgálják a lakosság javát.