Áramliberalizáció Ausztriában

 

Ha február, akkor áram-liberalizáció. Az idei a második szakasz, ez talán már nem olyan megrázó, miután a piac résztvevői pontosan tudják, mit indít el az EU varázsszava. Az első fokozatba kapcsolás óta eltelt egy évben harcedzetté váltak, sőt állásaik kiépítésével is jócskán előrehaladtak.

 Csupán 75 nagyfogyasztóra vonatkozott a tavaly február 19-i start: ennyien vannak azok a vállalatok, amelyek évente legalább 40 gigawatt elektromos energiát fogyasztanak, s immár egy éve szabadon választhatnak, honnan szerzik be az áramot. (Csak a rend kedvéért: 1 gigawattóra = 1 millió kilowattóra. Negyven gigawatt energia egy tízezres lakosú település évi fogyasztása, egy 100 wattos égő pedig 45 662 évig ég ennyi árammal.) 2000 februárja óta a liberalizáció kiterjed a 20 gigawattot fogyasztókra is, s ezáltal újabb 200 szerencsés cég számolhat minimum 20-30 százalékos megtakarítással. Bár a következő lépcsőt, a 9 gigawattot fogyasztók szabad szolgáltatóválasztását csak 2003-ra tervezik, a kormányzásért küzdő politikai pártok deklarált célja a kisfogyasztó, a magánháztartások mielőbbi "felszabadítása". Erre próbálja szorítani a politikát a mintegy 220-250 ezer kisvállalkozás, amelyeknek évi fogyasztása nem több 1 gigawattóránál, s a hárommillió magánháztartás is kétségkívül örülne a megtakarításnak. Ebből egyébként már a liberalizációra való felkészülés szakaszában is részesül mindenki, hiszen az elkerülhetetlen jövendő engedményekre, "fogyasztóbarát" megoldásokra készteti a szolgáltatókat – nem utolsósorban attól a reménytől vezérelve, hogy a korai engedményért járó fizetség a fogyasztó hűsége lehet.

Vége az egyszerű világnak

A liberalizáció már az első szakaszban tabut döntött Ausztriában: a föderációs berendezkedésnek megfelelően itt korábban kilenc tartományi hatáskörű elektromosenergia-szolgáltató joga és kötelessége volt az érintett területen élők ellátása árammal – miközben az egyetlen területenfelüliséget élvező nagy cég, a Verbund közvetlenül nem szolgált ki fogyasztót, csak a szolgáltatókat látta el importenergiával, illetve külföldön értékesítette feleslegüket. Ennek az egyszerű világnak vége, s bár osztrák módi szerint az érintettek az utolsó pillanatig a csodában reménykedtek, elkerülhetetlenül eljött az eszmélés ideje, kétségbeesett kapkodást váltva ki.Ettől kezdve a puszta betyárbecsületen – lokálpatriotizmuson – kívül a megadott fogyasztói kört az égvilágon semmi sem köti eredeti szolgáltatójához, s még ha addig maximálisan elégedett volt is, jobb ajánlat esetén gyorsan elpártolhat. Ajánlatban pedig nincs hiány. Elsősorban a liberalizációban már csaknem egyéves előnnyel rendelkező német szolgáltatók – például a Bayernwerk – álltak ugrásra készen, s csábították el a legnagyobbakat. Köztük annak a Thomas Prinzhornnak a papírgyár-birodalmát, aki az osztrák érdekeket mindenek fölé helyező Szabadságpárt politikusa. Az Energie-Baden-Württemberg marketingkampánya egyenesen Ausztriának szól: több ezer ausztriai vállalathoz és háztartáshoz juttatta el – jobb előbb, mint később alapon – ajánlatát. De az esseni VEW és az RWE sem tétlenkedik.Németországban 1998 áprilisában dördült el a startpisztoly, s azóta ugyancsak "színesedett" az áramkínálat. A baden-württembergi energia "Yello" néven sárgának hirdeti magát, a rajna-vesztfáliai, már csak a megkülönböztetés kedvéért is, kék energiát kínál, a porosz szolgáltató vöröset – s egyik olcsóbb, mint a másik. A németek nem is sokat töprengtek, a teljes körű liberalizáció után heteken belül 200 ezer háztartás váltott szolgáltatót – s egyre többen tanulják ki az új módit. Megtakarításuk legalább húsz százalék, igaz, nem azonnal, mert a szabad választás elmélete hamarabb vált valósággá, mint annak gyakorlati kivitelezhetősége. Egyelőre ugyanis nincs külön számlálórendszer, a fogyasztó a régi regionális szolgáltatóval áll kapcsolatban, s bár mondjuk a sárgát választotta, a számlát az eredeti feltételek szerint kapja és fizeti. A különbözetet az utólagos elszámoláskor térítik neki vissza – s ez a kényszerű technikai megoldás még legalább két évig érvényben marad. Ennyi idő kell a külön számlálók rendszerének kialakításához, ami sajátos, új világot hoz majd. A fogyasztó a szupermarketben áramcsipkártyát vásárol, s azzal veszi le a számlálóból az illető szolgáltatótól az áramot. Ha lemerül a kártya, újat vesz.Az Európai Unió hatvan százalékban már liberalizált energiaszektorában Nagy-Britanniában a legolcsóbb az áram, ahol elsőként – már 1997-ben – vezették be a liberalizációt. Ma a britek átlagosan 30 százalékkal fizetnek kevesebbet az energiáért, mint korábban – s ugyanilyen arányú a tarifamérséklődés Finnországban is. Az EU területén legtöbbe az olaszoknak kerül az áram.

Osztrák áramcsata

Ausztria a középmezőnyhöz tartozik egyelőre, ám például a tartományonként eltérő tarifa éppen a liberalizáció előkészítésének jegyében kezd kiegyenlítődni – szerencsére lefelé. Az ausztriai szolgáltatók felkészülése a legrosszabbra ugyanis tarifamérsékléssel kezdődött, s ebből az "áldásból" kijut a kisfogyasztóknak is, függetlenül attól, hogy a liberalizációról ők még csak álmodoznak.Ugyanakkor a színfalak mögött lázasan folytatódik a pozíciók kiépítése, a legérzékenyebben érintettek fúziók és a beleszólási jogot biztosító részvénypakettek megvásárlásával próbálnak jobb helyezést elérni. Több nagy áll össze óriássá. Már az első liberalizációs lépés után két nagy rivalizáló tábor alakult ki a piacon. Az egyik, az Energie-Austria csoport, a Verbundból és két tartományi – a stájerországi és a felső-ausztriai – szolgáltatóból jött létre, összesen évi 41 ezer gigawattóra termeléssel, 32 milliárd schilling forgalommal. A másik a legnagyobb tartományiak, az EVN (Alsó-Ausztria), a BEWAG (Burgenland) és a Wienstrom egyesülése. Ők együtt 20 ezer gigawattórát termelnek évente, forgalmuk 25 milliárd schilling.A konzorciumok létrejöttük után rögtön munkához láttak. Az EVN és a Wienstrom a legnagyobb konspirációval felvásárolta a tőzsdén a rivális Verbund részvényeinek 18 százalékát, és szindikátussá állt össze a tiroli szolgáltatóval, amelynek már volt 9 százaléknyi Verbund-részvénye. Ők hárman a Verbund részvényeinek 27 százalékával a tarsolyukban az Osztrák Köztársaság (51 százalék) után a legnagyobb részvényesekké lettek, akik semmilyen döntésnél nem kerülhetők meg. A Verbund nagyhatalmú ura, Alfons Haider kicsit megbántódott, de nem sokat habozott, és az Energie-Austria csoport hamarosan felvásárolta az EVN részvényeinek 25,1 százalékát. Ezekre a "keresztakciókra" eddig 18 milliárd schillinget költöttek, s ezt mindkét fél igen jó befektetésnek tartja. A Verbund igazgatója egyébként ideológiát is gyártott: véleménye szerint el kellett hárítani azt a valós veszélyt, hogy az EVN külföldi kézbe kerüljön. Most ugyanis az állam (Alsó-Ausztria) 51 százaléka mögött a második döntő tulajdonhányad az Energie-Austria csoport kezébe került.Az osztrák áramcsata legutóbbi csúcspontja kétségkívül a Verbund fenti húzása volt, s ezzel az elrettentés sakk-matt állapota alakult ki. A hisztérikus reakciók után a végső harc résztvevői lehiggadni látszanak, s lassan eluralkodik a felismerés: más módszerekhez kell folyamodni a túlélés érdekében. Hiszen ha a teljes liberalizáció idő előtt megvalósul – vagyis 3 millió háztartás és mintegy félmillió vállalkozás ott vásárol áramot, ahol azt olcsóbban megkapja -, az a gazdaságkutatók számításai szerint a szolgáltatók számára drámai következményekkel, 15 milliárd schillinges bevételcsökkenéssel járhat. A harc nem egyszerű, hiszen a liberalizációs előírások része például az, hogy a szolgáltatók viszonylag csekély összegért kötelesek vezetékeiket a riválisok rendelkezésére bocsátani.A nagy konzorciumok kialakulásának egyik célja ténylegesen annak megakadályozása, hogy az osztrák árampiac külföldi befolyás alá kerüljön. Kétséges a próbálkozások eredményessége. Hiszen a Bayernwerk máris létrehozta ausztriai leányvállalatát, a francia EdF már két éve részesedést vásárolt a stájerországi energiaszolgáltatóban, s az RWE, a legnagyobb német áramtermelő alkalmi szövetséget köt osztrák cégekkel, így vesz részt a pályázatokon.

Módszerek és megtakarítások

Az elkeseredett konkurenciaharcban előny az élelmesség, és nem lehet csodálkozni egynémely különös módszeren sem. A Verbund például mindvégig igyekszik érvényesíteni mindenekfeletti hatalmát. Megakadályozta például, hogy a második legnagyobb szolgáltató, az alsó-ausztriai EVN más uniós országokból vásároljon áramot. Az érv az volt, hogy "nincs meg a kölcsönösség" – vagyis Ausztria ugyanezekbe az országokba nem szállít áramot.A fogyasztó számára kétségkívül legrokonszenvesebb harci módszer a tarifacsökkentés, amivel a szolgáltatók korábbi, területi alapon hozzájuk tartozó vevőkörük hűségének reményében már most sem fukarkodnak. Burgenlandban tavaly nyár óta 7 százalékkal, Felső-Ausztriában tíz százalékkal mérséklődött az ár, s ma már olcsóbb az áram Karintiában is.Az alsó-ausztriai EVN márciustól hét százalékkal, a bécsi szolgáltató öt százalékkal csökkenti az árat. Az üröm az örömben: az új osztrák szabadságpárti- néppárti kormány megirigyelte a liberalizáció okozta megtakarítást, s már ez év júniusától duplájára emeli az elektromos áramra kivetett adót. A kormány – amelynek szabadságpárti koalíciós tagja még ellenzéki korában Jörg Haider irányításával a derék, szorgalmas kisember érdekeit védelmezte – széttárja a karját: 47 milliárd schilling hiányzik a költségvetésből ahhoz, hogy Ausztria teljesíteni tudja az EU konvergenciafeltételeit, vagyis deficitje ne haladja meg a 62 milliárd schillinget. Ehhez bizony szüksége van az energiaadó-emelésből várható évi 2,7 milliárd schillingre, miközben a háztartások szinte meg se érzik majd az évi 500 schillinges pluszkiadást. Különösen, mert ez valószínűleg nem egyéb, mint a liberalizációs megtakarítás lefölözése, sőt talán még marad is valami kis pluszmegtakarítás – nyugtatgatják a kormány illetékesei a lakosságot.Van persze a tarifacsökkenésnek egy másik vetülete is, s erre a gazdaságkutatók hívják fel a figyelmet. A fogyasztó munkavállalói minőségében lényegében elveszti a réven, amit nyer a vámon. Hiszen a bevételkiesést szolgáló összevonások, ésszerűsítések munkahelyek megszüntetését eredményezik, előidézve ezzel a magán-áramfogyasztó pénzügyi helyzetének romlását. Az elsősorban a szolgáltatóknak rokonszenves elmélet szerint a fogyasztó megtakarítása a termelő (és a nemzetgazdaság) oldalán veszteségként jelentkezik.A folyamat, amely egyéb szférák globalizációjában is megfigyelhető, lezárul a liberalizáció első szakaszával, a racionalizálás befejezésével. Ekkor érvényesül majd az energiaszektor nagyobb termelékenysége, amely az alacsonyabb költségekkel párhuzamosan nagyobb nemzetközi versenyképességet és az osztrákok számára magasabb reáljövedelmet jelent – véli Kurt Kratena, az Osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) energiaszakértője. Utalása arra vonatkozik, hogy a liberalizáció következményeként a szolgáltatók kénytelenek lesznek szakítani gazdaságtalan termelési szokásaikkal, olyan erőművek fenntartásával, amelyek ellentmondanak minden racionális érvnek, legfeljebb érzelmi alapon, avagy a politikai indíttatású munkahelymegtartás szándékával magyarázhatóak. Aligha tarthatók fenn majd azok az erőművek, amelyeket nem a kereslet kielégítése, hanem a hazai piac védelme miatt működtetnek.A túlzott tarifacsökkentésnek is lehetnek veszélyei – véli a gazdaságkutató. Elsősorban arra utal, hogy pazarlás lenne, ha a lakások fűtését hirtelen átállítanák az áramra – ami a környezetnek sem válik javára. Hogy ez ne következzen be, érdemes lenne az árcsökkenés egy részét energiaadóval lefölözni, s a szerzett pluszjövedelmet olyan ésszerű beruházásokra fordítani, mint az épületek jobb szigetelése, amelyek révén az áramfogyasztás hatékonyabbá válna.

A liberalizáció ára

Az EU által előírt áramliberalizáció ausztriai bevezetésének vannak akadályai. A magánháztartások szabad árambeszerzéséhez a szükséges technikai feltételek megteremtése legalább 900 millió schillinget emészt fel. Ezt 2003-ra talán elő lehet teremteni, de a politikusok által követelt korábbi bevezetés nem látszik megoldhatónak. Ami az erkölcsi akadályokat illeti, a legfelsőbb ellenőrzésre alakult bizottság történetesen annak a gazdasági minisztériumnak a kötelékébe tartozik, amely az árampolitikát irányítja, s amely feladatának tekinti az osztrák energiaszektor megóvását a külföldi befolyástól.Az átállás veszteségeinek ellensúlyozására 8,7 milliárd schilling áll rendelkezésre. Az EU szubvenciót ugyancsak tiltó Bizottsága értelemszerű szigorral figyeli az összeg felhasználását, s aligha engedi majd, hogy az alapból az átmeneti nehézségek leküzdése helyett – például állami támogatásként – valamennyi is a kormányzatnak kedves szolgáltató – a Verbund – kasszájába vándoroljon. Az osztrákok más ágazatok tapasztalataiból már tudhatják, hogy a Bizottság kíméletlenül lecsap, ha a pályázatoknál – a részvénycsomagok értékesítésénél – nyílt vagy burkolt előnyhöz jutnak az osztrák ajánlattevők, a többi EU-tag rovására.