A gazdálkodó szervezetek javait – a jó gazda gondosságával – az új tulajdonosoknak kell megóvniuk – deklarálta valamikor a kilencvenes évek legelején az Országos Rendőr-főkapitányság egyik vezetője. Alapvetően módosult tehát az a korábbi paternalista szemléletmód, amely szerint a gondoskodó állam – illetve rendőrsége – mindenütt jelen van, és gyámolítja polgárait. A rendszerváltozást követően, a társadalmi és a tulajdonviszonyok átrendeződésével az állam tehát számos területről kivonult, és deklarálta: szabad utat enged a piacgazdaságnak. Ami akkor azt is jelentette, hogy a társadalmi tulajdonra épült vagyonvédelmi rendszer gyakorlatilag összeomlott. A helyzetet pedig súlyosbította, hogy a közbiztonság elképesztő gyorsasággal romlott.
A magántulajdon szerepe igen rövid idő alatt meghatározóvá vált, miközben a bűncselekmények száma rohamosan emelkedett, így nem meglepő, hogy a piacon új áru jelent meg: a pénzen vásárolható biztonság. A tehetősebbek lakásukba bonyolult elektronikus riasztórendszereket szereltettek, az ajtókra és az ablakokra rács került, s akinek ez sem volt elég, testőrt alkalmazott. A vállalatoknál, a pénzintézeteknél, az intézményeknél pedig a korábban megszokott öreg portás néniket és nyugdíjas éjjeliőröket hihetetlen gyorsasággal erőteljes testalkatú fiatalemberek váltották fel. És megjelentek az elektronikus beléptetőrendszerek, a videóval összekapcsolt kamerák. A biztonság iránt tehát óriási kereslet mutatkozott, az őrző-védő cégek, illetve a vagyonvédelmi berendezések telepítésére szakosodott vállalkozások feltűnése így gazdasági szükségszerűség volt.
Szabályozott kiskapuk?
A jogszabályi feltételek azonban tökéletesen hiányoztak. Egy 1987-es minisztertanácsi rendelet csupán annyit írt elő, hogy a vagyonvédelmi tevékenységet be kell jelenteni a rendőrségnek, amely jogosult azt ellenőrizni (ugyanez a jogszabály tiltotta meg a magánnyomozók működését, bár ezt 1990 után már senki nem vette túl komolyan). Mindazonáltal az iparág elképesztően gyors fejlődésnek indult: a kilencvenes évek elején már néhány száz társaság és több ezernyi egyéni vállalkozó működött. A szakmai színvonal viszont elképesztően alacsony volt, hiszen akkoriban mindössze a vállalkozói igazolványt kellett kiváltani, illetve a cégbírósághoz be kellett terjeszteni a vállalkozás alapításához szükséges iratokat, és a cég máris megkezdhette tevékenységét. Máig gondot okoz, hogy sok munkanélküli fiatal csupán egyéb lehetőség hiányában választotta a biztonsági őri foglalkozást. Nagy részüket a munkaügyi központok irányították a pályára, és minimális felkészítés után máris szolgálatba álltak. Egyébként jó részük jelenleg is a pályán van, és több cégvezető egybehangzó állítása szerint nem ez a réteg alkotja a szakma elitjét.
| Ki lehet biztonsági őr? Személy- és vagyonvédelmi, valamint magánnyomozói tevékenység személyre szóló, a rendőrség által kiadott igazolvány birtokában végezhető. Igazolványt kaphat az a büntetlen előéletű személy, aki a külön jogszabályban meghatározott szakképesítéssel rendelkezik, vagyis vizsgát tett többek között a foglalkozása ellátásához szükséges alapvető alkotmányjogi, büntető- és államigazgatási jogi, kriminalisztikai, pszichológiai ismeretekből. További feltétel, hogy a kérelmező ellen nem folyik háromévi vagy ennél súlyosabb tartamú szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt büntetőeljárás. Ha a jelentkezőt személy elleni erőszakos bűncselekmény, nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmény, hivatali bűncselekmény, hivatalos személy elleni bűncselekmény, terrorcselekmény vagy vagyon elleni bűntett elkövetése miatt elítélték, a büntetés mértékétől függően akár húsz évig sem vállalhat vagyonőri munkát. De nem mindegyik cég éri be ezzel. A vagyonvédelmi vállalkozások egy része még a törvénysértést is vállalja annak érdekében, hogy csak minden tekintetben megbízható munkatársakat foglalkoztasson. Ezért például környezettanulmányt végeznek – jobbik esetben az érintett beleegyezésével –, vagyis igyekeznek a jelentkező életviteléről, baráti kapcsolatairól, anyagi helyzetéről tájékozódni, esetenként nem hivatalos, ám annál szakszerűbb rendőrségi közreműködéssel. Előfordul, hogy a hatósági erkölcsi bizonyítványt is kevésnek találják, és informális úton megszerzik a jelentkező előéletéről árulkodó priuszt, amelyben az esetleges korábban elkövetett bűncselekmények is szerepelnek. |
Büntetlen előélet
Nem meglepő, hogy az őrző-védők meglehetős gyakorisággal szerepeltek a rendőrségi krónikákban. Megesett, hogy a biztonsági őr egy szórakozóhelyen durván bántalmazta a vendégeket, mások a rájuk bízott javakat dézsmálták. De akadt olyan pénzkísérő is, aki közreműködött a rábízott szállítmány elrablásában, mások leszámolásos gyilkosság kapcsán kerültek a rendőrség látókörébe. Lényegesen jobb intellektuális képességekkel rendelkezett az a fiatalember, aki éjszakai szolgálata során a felügyeletére bízott bank számítógépéről hívta le az ügyfelek adatait, majd társaival együtt többmilliós csekkhamisítás részesévé vált. Egyesek ezért hajlamosak voltak az őrző-védőket az alvilággal azonosítani, ami persze mindig túlzás volt.
A vadkapitalizmus kora – legalábbis a szabályozás tekintetében – 1995-ben ért véget, amikor a személy- és vagyonőrzésről, illetve a magánnyomozásról végre kormányrendelet született. Igaz, az 1994-ben elfogadott rendőrségi törvény szerint erről is törvényben kellett volna rendelkezni, ám a jogszabály előkészítése rendkívüli mértékben elhúzódott. Az viszont mindenképpen előrelépést jelentett, hogy attól kezdve személy- és vagyonőr csak büntetlen előéletű, megfelelő képesítésű, és a rendőrség által kiadott igazolvánnyal rendelkező személy lehetett. A képzésről szóló jogszabály ugyan jóval később jelent meg, de az, hogy a vállalkozások, illetve a közreműködők tevékenységét azóta a rendőrhatóság engedélyezi és ellenőrzi, a cégek működésének törvényessége szempontjából önmagában is fontos garanciális elem.
Fontos, ám nem ez az egyedüli biztosíték – állítják a cégek vezetői, sőt a rendőrség illetékesei is. Az 1998 elején hatályba lépett törvény ezért írja elő a kötelező kamarai tagságot, és egyben fontos jogosítványokkal ruházza fel a köztestületet. Így az 1998 végén megalakult Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozó Szakmai Kamara feladata többek között az, hogy kidolgozza a szakképzés követelményrendszerét, az etikai kódexet, és gondoskodjék a megfelelő szakmai színvonalról. Egyebek mellett előzetesen véleményezi: az egyéni vállalkozók és a cégek rendelkeznek-e a tevékenység folytatásához szükséges feltételekkel. A rendőrség ugyanis képtelen arra, hogy a vállalkozókat akár alkalomszerűen ellenőrizze; a belügyi tárca illetékesei szerint legfeljebb a fegyverengedélyek körül van rend.
| Kétezer vállalkozás, százezer emberrel A Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozó Szakmai Kamara adatai szerint mintegy kétezer vállalkozás szerepel a cégnyilvántartásban, amelynek tevékenységi köre kiterjed a személy- és vagyonvédelemre, a magánnyomozásra, illetve a betörésvédelmi berendezések telepítésére. Ezek közül mind ez ideig körülbelül 1700 kérte kamarai felvételét, amiből arra lehet következtetni, hogy a többi cég jelenleg nem vállal ilyen jellegű munkát, esetleg nem teljesítette törvényi kötelezettségét. Az egyéni tagok száma negyvenezerre tehető, bár ennél lényegesen több hatósági igazolványt adtak ki. Becslések szerint legalább százezerre rúg azok száma, akik elvileg ezen a területen dolgozhatnak, ám egyelőre nem jelentkeztek. Ennek egyik oka az, hogy a kötelező kamarai tagság eltörléséről megjelent hírek miatt sokan azt gondolták, már nem kell belépniük a köztestületbe. A vagyonvédők esetében azonban a szabályozás nem változik, amiről egyre többen szereznek tudomást, és az érintettek tömegesen regisztráltatják magukat. Azt azonban, hogy ténylegesen hányan élnek a biztonsági iparból, senki sem tudja, mert a különféle gazdasági társaságok saját őrző-védő szolgálatainak embereit a kamara nem tartja nyilván. |
A továbbképzés anomáliái
A hatóság morálisan sincs abban a helyzetben, hogy a személy- és vagyonőrzéssel foglalkozó társaságoknál vizsgálódjék, hiszen ezek a hivatásos állomány számos tagját mellékállásban foglalkoztatják. Ráadásul az összeférhetetlenséget sem szabályozták megfelelően, így korábban számos rendőr – elsősorban bűnügyesek – váltott magánnyomozói igazolványt. Elgondolkodtató az is, hogy vezető beosztású rendőrök tulajdonában lehetnek biztonsági cégek, amelyeket adott esetben nekik kellene ellenőrizniük. Azt pedig, hogy a rendőrhatóság milyen figyelmet fordít az őrző-védőkre, jelzi: nemegyszer még azt sem ellenőrizték, hogy a vagyonőrként elhelyezkedni kívánó személy szerepel-e a körözési nyilvántartásokban. Éppen a közelmúltban fordult elő, hogy egy pénzkiadó automatákat kezelő cég alkalmazottját bűncselekmény elkövetése miatt körözték, és a BRFK-n ez sem tűnt fel senkinek.
Más kérdés, hogy egyelőre a kamarák sem képesek mindenben eleget tenni a törvényben meghatározott feladataiknak. A tavalyi esztendő gyakorlatilag az országos és a területi köztestületek kiépítésével telt el, az érdemi munkára tehát kevesebb idő jutott. Így máig nincs véglegesnek tekinthető tagnyilvántartás, és módosításra szorul az alapszabály és az etikai kódex is. A kamarák ráadásul zömében hozott anyagból dolgoznak, hiszen az őrző-védő cégek döntő többsége már korábban megkezdte tevékenységét, vagyis a biztonsági emberek kiválasztására, felkészítésére nem gyakorolhattak hatást, és azt sem vizsgálhatták, hogy az induló társas vállalkozások rendelkeznek-e a vagyonvédelmi tevékenységhez szükséges feltételekkel. A törvény az őrző-védő és a magánnyomozó cégek esetében tiszta profilt ír elő – vagyis más irányú tevékenységet ugyanazon vállalkozás keretében nem folytathatnak –, ám ennek sem lehet érvényt szerezni, mert az 1998-as jogszabály visszamenőleges hatállyal nem hajtható végre. Egyébként ebben a kérdésben néhány cég – a vállalkozás szabadságának megsértését vélelmezve – az Alkotmánybírósághoz fordult, döntés azonban még nem született.
A szakma helyzete az utóbbi néhány esztendőben mégis javult, mert a hazai piacon működő nagyobb vállalkozások hosszú távra kívánnak berendezkedni. Ennek érdekében jelentős szerepet vállalnak a képzés megszervezésében, gondot fordítanak a szakemberek kiválasztására és továbbképzésére, a működési feltételek javítására. A magukra valamit adó társaságok formaruhát írnak elő, saját szolgálati szabályzatuk szerint dolgoznak, és megszervezték az őrző-védők rendszeres ellenőrzését is. Ma már nem ritka az a cég, amely – a sajátos feladatokra figyelemmel – rendszeres edzéseket tart, lőgyakorlatot szervez, embereit elméleti kurzusokra, nyelvtanfolyamokra, autós mesteriskolába küldi, a viselkedéskultúra elemi szabályaira oktatja. Korántsem egységes szakmáról van ugyanis szó: más a feladata a biztonsági őrnek egy pénzintézetnél, más egy termelőüzemben vagy egy irodaház recepcióján, a testőrnek pedig egészen különleges ismeretekkel és tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Egyébként a kamara is elsősorban a felkészítésre és a vizsgáztatásra kíván nagyobb súlyt helyezni, mert a pályára kerüléshez szükséges – különben meglehetősen drága, százezer forintot jóval meghaladó árú – tanfolyamok elvégzése ma alig jelent valamit. Állítólag előfordult az is, hogy a bizonyítványt meg lehetett vásárolni.
Visszásságok azonban másutt is előfordulnak. Ritkán, de még mindig megesik – és a jövőben sem lesz ez másként –, hogy a biztonsági őr bűncselekményt követ el, vagy csak hanyagul teszi a dolgát, esetleg a céget kapják rajta valamilyen jogsértésen. A kamara statisztikával erről sem rendelkezik, de minden érintett állítja: egyre kevesebb a durva törvénysértés. Változatlanul széles körben elterjedt gyakorlat viszont az, hogy a vagyonvédelmi cégek nem saját alkalmazottakkal dolgoztatnak, hanem alvállalkozókat bíznak meg. A Fővárosi Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség tapasztalatai szerint csaknem általános, hogy egyéni vállalkozóként bejegyzett emberekkel kötnek megbízási szerződést, így megtakarítják a munkaviszonyban állók után fizetendő közterheket. Ennek a megoldásnak további hozadéka, hogy a vállalkozó biztonsági őrre nem vonatkoznak a Munka Törvénykönyvének előírásai, vagyis nincs törvényes munkaideje, számára nem jár túlóradíj, sem szabadnap és pihenőnap. Az ellenőrök találkoztak olyan őrrel, aki 48 órás folyamatos szolgálatot teljesített, majd 24 óra elteltével ismét munkába állt. Így a havi munkaideje megközelítette az ötszáz órát, ami a törvényesnek körülbelül háromszorosa. Az előírások megkerülésére más módszerek is léteznek, egy cég például úgy játszotta ki a munkaidőre vonatkozó szabályokat, hogy leányvállalatot alapított, és a főfoglalkozásban dolgozó alkalmazott mindkét munkahelyén teljesítette a havi 168 órát, természetesen túlóradíj nélkül.
Kiszolgáltatott helyzetben
Az őrző-védők a megbízási szerződések kapcsán azzal érvelnek, hogy a törvénysértést az élet kényszeríti ki, mert a közterhek és a dolgozóknak járó valamennyi juttatás megfizetése esetén már nem kínálhatnák versenyképes áron szolgáltatásaikat. Miután a költségek döntő részét a bérek és bérjellegű kiadások teszik ki, másként valóban alig érhetnek el számottevő költségcsökkentést, ezért árversenyre legális keretek között alig van mód. Inkább a szolgáltatás színvonalában kellene vetélkedniük, ám az éles konkurenciaharcban a mindenáron való talpon maradás a cél, és mindig akad olyan vállalkozás, amely aláígér a törvényesen működő versenytárs ajánlatának.
A kamara álláspontja azonban az, hogy a megbízási szerződések rendszere nem törvénysértő, a cégek csupán élnek a jogszabályok biztosította lehetőségekkel. Így a biztonsági őr több pénzt kap kézhez, és bizonyos költségeit elszámolhatja. Ugyanakkor nem vitatják: ez a megoldás előnyösebb a vállalkozásnak, hiszen a szakmai követelmények és a Munka Törvénykönyvének például a munkaidőre vonatkozó előírásai csaknem összeegyeztethetetlenek. Másrészt bizalmi jellegű szolgáltatásról van szó, és ha egy megbízó valamelyik biztonsági őrrel nem kíván dolgoztatni, mást kell küldeni helyette, ellenkező esetben felbontja a szerződést. Ilyenkor a munkaviszonyban lévő őrző-védőnek fel kellene mondani, míg az alvállalkozót indoklás nélkül meneszthetik. Azt azonban a kamara vezetői sem vitatják, hogy a biztonsági emberek emiatt meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak. A szakma iránt mindazonáltal olyan nagy az érdeklődés, hogy a jelentkezőket ez sem riasztja el.
Nyilván a megrendelő számára sem titok, hogy mi áll a kedvezőbbnek tűnő ajánlatok hátterében, s talán azt is tudja, mit kockáztat, ha agyondolgoztatott, fáradt, esetleg alulképzett, a szolgálatra kevésbé alkalmas és ezért olcsóbb emberekre bízza cége biztonságát. Sokan mégis az alacsonyabb árra szavaznak, ami a jelenlegi helyzet újabb ellentmondására hívja fel a figyelmet: a gazdálkodók egy része a minimális biztonságra törekszik, a lehető legolcsóbban. Ezért gyakorta nem a vagyonőrök felkészültsége, akcióképessége, hanem a költségek leszorítása a legfontosabb szempont. Meglepő, de szakértők szerint még a leginkább veszélyeztetett pénzintézetek esetében sincs ez feltétlenül másként. A kamara tapasztalatai pedig arra figyelmeztetnek, hogy az állami megrendelők érzékenyek a leginkább a költségekre: a közbeszerzési eljárások eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy elsősorban az ár számít. Aki viszont valamelyest is járatos a szakmában, pontosan tudhatja, hogy az alacsony vállalkozási díjak csak akkor teljesíthetők, ha feketemunkásokat vagy fiktív vállalkozókat foglalkoztatnak. Tehát az adóelkerülő technikákhoz maga az állam aszszisztál – fogalmaznak a kamara illetékesei. Mindazonáltal nem tartják kizártnak, hogy előbb-utóbb jogszabály-módosítással kényszerítik az őrző-védő cégeket főállású biztonsági emberek alkalmazására. Ebben az esetben viszont a vállalkozói díjak emelkednének, ami valószínűleg a kereslet csökkenéséhez, ezzel együtt a kisebb és kevésbé tőkeerős biztonsági cégek összeomlásához vezetne.
Igényesebb megrendelők
Szakértők egyébként az őrző-védők számának csökkenését prognosztizálják, amelynek jelei már ma megmutatkoznak. A cégnyilvántartásban szereplő vállalkozások egy része ugyanis megszűnt, több pedig nem kérte kamarai felvételét, ami arra enged következtetni, hogy a biztonsági piacon nincs jelen. Figyelemre méltó az is, hogy néhány jól prosperáló cég egyszerűen bekebelezte versenytársát, és a nagyok egyesülésével létrejött vállalatcsoport a piac még nagyobb szeletét hasítja ki magának. Így ma már több mint ezer főt foglalkoztató vállalkozások is működnek, és hosszabb távon csak a nagyok maradhatnak talpon. Erre utal, hogy Franciaországban mindössze száz ilyen cég van jelen. Ezek azonban a piaci viszonyok maradéktalan érvényesülése mellett jöttek létre, és nem állami segítséggel – utalnak egyesek a Defend példátlan karrierjére. A titkosszolgálat egykori ezredese vezette cégnek juttatott zsíros megrendeléseket különben csak kevesek irigylik, hiszen az egyetlen politikai irányzathoz kötődő vállalkozás sorsa előbb-utóbb úgyis beteljesedik – mondják.
Ugyanakkor a biztonsági őrök jó részének munkát adó multik egyre igényesebb megrendelővé válnak: számukra mind fontosabb, hogy megbízható, jól felkészített, idegen nyelveket beszélő embereket kapjanak. Megfelelő referencia hiányában pedig már ma is kevés az esély arra, hogy egy ismeretlen biztonsági cég betörjön a piacra. Nemritkán többfordulós pályázat útján választják ki a biztonsági vállalkozást, és korántsem a várható költségeket tekintik az egyedüli mérlegelési szempontnak. Megkövetelik a formaruhát, a kulturált megjelenést, a biztonsági őrök folyamatos ellenőrzését, sőt az is előfordul, hogy csak olyan ajánlattevővel tárgyalnak, amelyik nem alvállalkozókkal, hanem főfoglalkozású biztonsági őrökkel vállalja a szolgáltatást.
A szakma öntisztulásának ez is része – vélekednek a cégvezetők és a kamarai tisztségviselők egyaránt. A köztestület egyébként ajánlást kíván kibocsátani, amelyben a megrendelők számára is világos feltételrendszert fogalmaznak meg. E szerint a reménybeli üzleti partnereknek azt ajánlják majd, hogy csak olyan céggel szerződjenek, amely bemutatja a működési engedélyét – nem árt, ha cégkivonatot is kérnek –, a kamarai tagságot igazoló dokumentumot, a kötelező felelősségbiztosítás megkötését és annak tartalmát igazoló okiratot. De érdemes arra is figyelni, hogy az őrző-védő vállalkozás csak hatósági igazolvánnyal bíró embereket foglalkoztasson, rendelkezzék szolgálati szabályzattal, illetve a biztonsági őrök ellenőrzésére hivatott apparátussal.
| Vadkapitalizmus A biztonság egyértelműen piaci áruvá lett, és ezen a területen is dúl a vadkapitalizmus – jellemezte a rendszerváltozást követő helyzetet az egyik legnagyobb őrző-védő vállalkozás vezetője. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a rendőrség – zsarolás gyanújával – hamarosan őt is letartóztatta. Az őrző-védők ugyanis meglehetősen sajátos szerepet játszottak a piacgazdaság kialakulásában: a vagyon védelmét kiterjesztően értelmezve, vállalkozások sora pénzbehajtóként is működött. És igény volt rá, hiszen a szerződésekben foglaltakat a felek – mert nem jól mérték fel lehetőségeiket, vagy rosszabbik esetben azért, mert igazából sohasem vették komolyan a megállapodást – igen nagy gyakorisággal nem teljesítették. A jogaikat érvényesíteni kívánó vállalkozások számára így két lehetőség maradt: vagy végigjárják a rendkívül hosszadalmas, és az esetek jelentős részében máig kétes eredménnyel kecsegtető bírósági utat, vagy pénzbehajtók közreműködését veszik igénybe. Sokan ez utóbbi lehetőség mellett döntöttek. A kintlevőségek behajtására vállalkozó cégek egy része pedig a siker érdekében kész volt átlépni a törvények szabta kereteket, nem rettentek vissza az erőszaktól és a zsarolástól sem. Ha más megoldás nem kínálkozott, a tartozás fejében "lefoglalták" az adós ingatlanát, gépkocsiját, vagyis olyan jogszerűnek tűnő adásvételi szerződés aláírására kényszerítették, amelynek érvényességét utóbb igen nehéz volt kétségbe vonni. Ez a megoldás ma sem számíthat kivételesnek, bár a pénzbehajtásra is vállalkozó cégeknél természetesen nem beszélnek róla. |