Meciar öröksége

 

1998 őszétől a Vladimir Meciar kormányát felváltó Dzurinda-kabinetre hárult az a feladat, hogy elődje mulasztásait, hibáit helyrehozva elősegítse Szlovákia bekapcsolódását az európai integrációs folyamatba. Az új kormány működésének első évében jelentősen javult az ország nemzetközi megítélése. A súlyos örökség azonban kétségtelenül rendkívüli nehézségeket okoz a jövőben a fejlődés alapjainak megteremtése terén.

 

Az örökség árnyait az a kétségtelenül jelentős diplomáciai siker sem homályosíthatja el, hogy az EU múlt év decemberében Helsinkiben megtartott csúcsértekezlete úgy döntött: Szlovákiával is megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat. Az EU országvéleménye 1999-ben elismeréssel méltatta a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatok javítására és a demokratizálás, a jogállamiság megszilárdítása érdekében tett szlovák politikai lépéseket. Kedvezően fogadták Brüsszelben a nagyon komoly környezetvédelmi aggodalmakat, sok vitát kiváltó apátszentmihályi (Jaslovské Bohumice) atomerőmű két blokkjának 2006-ban, illetve 2008-ban történő bezárására tett pozsonyi ígéretet is. A bizottság a gazdasági ügyek kezelésében bekövetkezett szemléletváltozást is egyértelműen pozitívan értékelte, ugyanakkor jelentésében arra is rámutatott, hogy a gazdaságban még rengeteg feladat vár a hivatalban lévő szlovák kormányra. Az országjelentés különös nyomatékkal hangsúlyozta a szerkezetátalakítás következetes megvalósításának és az uniós szabályozáshoz való igazodás, az európai normák átvételének fontosságát is.

Külföldi tőkebefektetések Szlovákia a külföldi működőtőke-beáramlás tekintetében nagymértékben elmaradt a többi kelet-közép-európai gazdaságtól. Az országban megvalósított működőtőke-befektetések állománya még 1998 végén is mindössze 1,9 milliárd dollárt tett ki, ami nagyságrenddel kisebb a megfelelő magyar és cseh adatnál. A Meciar-kormány országlása alatt a külföldi befektetőkkel szembeni magatartást – ellentétben a hivatalosan hangoztatott kedvező megítéléssel – nagyfokú kiszámíthatatlanság és önkényesség jellemezte. Az adott kormányzati struktúrában a végső döntés joga a miniszterelnök kezében volt, így kormányfői támogatás híján a befektetőknek nem sok esélyük volt elképzeléseik megvalósítására. A kiszámíthatatlan szabályozás mellett a tisztázatlan tulajdonviszonyok, a fejletlen tőkepiac, az alacsony színvonalú bankrendszer, a számviteli és informatikai struktúrák hiányosságai sem vonzották a külföldi befektetőket. A szűk belső piac mellett további korlátozó tényezőt jelentett, hogy a stratégiai ágazatok – az energetika és a távközlés (a mobiltelefon-piac kivételével) – a külföldi befektetések elől elzárt területek voltak. Végül, de korántsem utolsósorban egyértelműen a hazai befektetéseket preferálták, a Meciar-kormány kifejezetten korlátozni igyekezett a privatizációban való külföldi részvételt. Ausztria és Németország volt a legjelentősebb befektető, 21,2, illetve 20,7 százalékos részesedéssel. Az Egyesült Államok részaránya 11,8, Csehországé 10,4 százalékot tett ki. Jelentősebb beruházó volt még az Egyesült Királyság, Hollandia és Franciaország 8,2, 7 és 6,8 százalékos részesedéssel. Az ágazati megoszlást a feldolgozóipar, a pénzügyi szolgáltatások (bank és biztosítás), valamint a nagy- és kiskereskedelem túlsúlya jellemezte. A külföldi közvetlen beruházások 47,5 százalékát a feldolgozóiparban valósították meg, a külföldi pozíciók a járműiparban, az elektromosgép-gyártásban, valamint a papír- és a nyomdaiparban voltak a legerősebbek. A pénzügyi szolgáltatások részesedése 22,8 százalékot, a nagy- és kiskereskedelem részaránya 17,9 százalékot tett ki. A Dzurinda-kormány elődjétől eltérően sokkal nagyobb mértékben kíván a külföldi tőkére támaszkodni. Az 1999 tavaszán elfogadott beruházásösztönző csomag nagyvonalú adókedvezményeket kínál a külföldi befektetőknek. A privatizációs törvény 1999. szeptemberi módosítása a magánosítási programba bevonandó vállalatok körének kiszélesítésével lényegesen kedvezőbb feltételeket teremt a külföldi direkt tőkebefektetések számára. A kormány ambiciózus tervei 2000-ben 20 milliárd korona privatizációs bevétellel számolnak. Az intenzívebb magánosítást 2003 végéig kívánják megvalósítani. Ennek keretében magánkézbe adnák a bankszektort, a nemzeti hajózási vállalatot, több gépipari céget, a víz- és csatornaműveket. Az energetikai cégek magánosítására csak 2001-től, az ágazat átfogó szerkezetátalakítási tervének megalkotását követően kerülhet sor. A tervezett eladásokból 7 milliárd dollár bevételre számítanak.

Növekedés, strukturális torzulásokkal

1993-ban, a csehszlovák állam megszűnését követően még folytatódott a szlovák gazdaság visszaesése (a GDP 4,1 százalékkal csökkent), 1994-től azonban jelentős fellendülés vette kezdetét. Szlovákia gazdasága 1994-1998 között magas, évi 6-7 százalék közötti növekedési ütemet ért el, amit 1996-tól egy számjegyű infláció kísért.

A kedvező makrogazdasági mutatók azonban nem adtak valós képet a szlovák gazdaság állapotáról. A gazdasági növekedés nem mérsékelte Szlovákia strukturális problémáit, épp ellenkezőleg, tovább mélyítette azokat. 1994-ben még a kivitel fellendülése volt a növekedés motorja, 1995-től viszont már egyértelműen a belső kereslet expanziója. Az export 1994-es felfutása a nyugat-európai konjunktúra élénkülésének, az alacsony nyersanyag- és energiaáraknak és nem utolsósorban az előző évben végrehajtott nagyarányú valutaleértékelést követő átmeneti árversenyképesség-javulásnak volt tulajdonítható. A szlovák kivitelben meghatározó súllyal szereplő alacsony feldolgozottságú és energiaintenzív termékek nagyfokú konjunkturális érzékenysége, továbbá a nemzeti valuta, a korona erősödő túlértékeltsége következtében azonban az exportvezérelt növekedés tiszavirág-életűnek bizonyult.

1995-től a gazdasági növekedés az erőteljes fogyasztói keresleten, az emelkedő reálbéreken, a fiskális politika fellazulásával megnövekedett költségvetési kiadásokon alapult. A növekedés döntően az infrastruktúrára és a szolgáltatásokra koncentrálódott, a feldolgozóipar teljesítménye viszont gyakorlatilag stagnált. A feldolgozóipar gyenge teljesítménye (részesedése a GDP előállításában az 1990-es 47,5 százalékról 1994-re 36,4 százalékra csökkent, 1998-ban pedig már csak 31,4 százalékot tett ki) elsősorban a tényleges szerkezetváltás elmaradásával magyarázható. A technológiai fejlesztés kedvezőtlen feltételrendszere, korlátozott lehetőségei miatt (a kutatás-fejlesztési kiadások GDP-hez viszonyított aránya az 1991-es 2,2 százalékról 1997-re a felére esett vissza) nem volt kielégítő a termelékenység növekedése. A termelékenység javulását szinte kizárólag az alkalmazottak számának csökkentésével érték el.

Az infrastrukturális beruházásokat az évről évre gyarapodó deficittel záró költségvetésből, végső soron azonban külföldi hitelek felvételével finanszírozták.

A fokozódó költségvetési túlköltekezéssel szemben a központi bank erőteljes, restriktív monetáris politikát érvényesített az árstabilitás és a valutaárfolyam védelme érdekében. Ez viszont oda vezetett, hogy a kamatlábak a fogyasztói árindex többszörösére emelkedtek, így az exportszektor a túlértékelt valuta és a hitelhiány kettős szorításába került.

A rendkívül magas kamatok miatt ugyanakkor jelentős mennyiségű külföldi tőke érkezett az országba. A vállalati szféra külföldi hitelfelvétele robbanásszerűen nőtt, de ebben sem volt sok köszönet: a felvett hiteleknek csak egy részét fordították exportfejlesztésre, többségüket a veszteséges vállalati működés finanszírozására vették igénybe.

Az alacsony inflációs rátával kapcsolatban feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy az – a korona mesterségesen magasan tartott árfolyama mellett – döntően a kormányzat által alkalmazott, széles körű központi árellenőrzés révén volt fenntartható. A hatósági árszabályozás elsősorban a lakbéreket, a közszolgáltatási és a tömegközlekedési díjakat érintette, amelyeket a kormány igyekezett mesterségesen alacsony szinten tartani. (1998-ban a tényleges költségek nem egészen 60 százalékát fedezték a hatósági energiaárak.) A nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas fajlagos energiafelhasználás jelentős szubvencionálása tovább rontotta a már amúgy is alaposan túlterhelt költségvetés helyzetét.

A magas növekedési ütemet és az alacsony inflációt csak a külső és a belső egyensúlyhiány növelésével lehetett fenntartani. 1997-re viszont már oly mértékben romlott a gazdaság egyensúlyi helyzete, hogy elkerülhetetlenné vált bizonyos korrekciós intézkedések megtétele. A központi költségvetés deficitjének GDP-hez viszonyított aránya 5,7 százalékra emelkedett, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig a GDP 9,3 százalékával volt egyenlő. A Meciar–kormány korrekciós intézkedései csak az egyensúlyhiány további eszkalációjának megfékezésére voltak elégségesek. Az 1997 júniusában bevezetett importkorlátozó intézkedések ellenére alig mérséklődött a külkereskedelmi mérleg hiánya, az importkereslet visszafogásával csak annyit sikerült elérni, hogy a deficit nem nőtt tovább.

A nehéz helyzetbe került vállalatok stabilizálására 1997 júliusában nagy hírveréssel elindították a "revitalizációs programot". Ez az adósságszolgálati terhek csökkentését, az adósságok kisebb-nagyobb hányadának elengedését, valamint a csődeljárás hatálya alóli mentességet helyezte kilátásba a nemzetgazdasági szempontból kiemelkedően fontos, illetve a gazdaságpolitika prioritásainak (munkahelyteremtés, elmaradott térségek fejlesztése, a termelés hozzáadottérték-tartalmának növelése stb.) megvalósulását elősegítő vállalatoknak, ám semmit sem oldott meg.

Nem is történhetett másként, mivel az 1998-as pénzügyi év költségvetésében egyetlen koronát sem különítettek el a revitalizációs programba bekerülő vállalatok pénzügyi támogatására. Sokatmondó tény, hogy a revitalizációs törvény pontatlanságai, homályos megfogalmazásai alapján 1997 végéig több mint 2000 vállalat ítélte úgy, hogy kiemelt állami támogatásra jogosult. Ezzel szemben a hatóságok 1998 közepéig mindössze 16 vállalat kérelmének előzetes jóváhagyásáig jutottak el.

A revitalizáció meghirdetésének legfontosabb következménye az lett, hogy tovább romlott a vállalatok fizetési fegyelme, az állami támogatásra, jóváírásra számítva meredeken emelkedtek a már amúgy is magas vállalati közüzemi és adótartozások. A vám- és adótartozások kumulatív összege egy év alatt közel 11,4 milliárd koronával gyarapodott, s 1998 végére 41,1 milliárd koronára nőtt. A vállalati szféra eladósodása ijesztő méreteket öltött. A vállalatok egymás közötti és a bankokkal szembeni minősített adósságainak összege 1992-höz képest 18-szorosára, 350 milliárd koronára ugrott, ami a GDP 40 százalékának felelt meg. Az iparvállalatok több mint fele fizetésképtelenné vált.

1998-ban a központi költségvetés hiánya hivatalosan a GDP 2,6 százalékára csökkent, de az államháztartás deficitje 5,3 százalék volt. Az adósságszolgálat törlesztési kötelezettségeinek beszámításával viszont már a GDP több mint 11,5 százalékát tette ki az állami-közületi szektor finanszírozási hiánya. Az államadósság gyorsan nőtt, összege egy év alatt 135 milliárdról 168 milliárd koronára emelkedett.

A külgazdasági szektor helyzete is kedvezőtlenül alakult. A kivitel áruszerkezete nem korszerűsödött, továbbra is az alacsony feldolgozottságú és energiaintenzív termékek magas aránya jellemezte (1998-ban az export több mint 14 százalékát acéltermékek, 8,7 százalékát vegyipari alapanyagok tették ki), így az export – a korona erősödő túlértékeltségével együtt – egyre kevésbé tudta ellensúlyozni az import gyorsuló ütemű növekedését. A külkereskedelmi mérleg hiánya 1997-ben 1,928 milliárd dollár volt, és a júniusban bevezetett importkorlátozó intézkedések ellenére sem mérséklődött, 1998-ban már 2,293 milliárd dollárt tett ki. Ez meghatározta a folyó fizetési mérleg alakulását, amely 1995-ben még 390 millió dollár többlettel zárult. A hiány 1996-ban 2,088 milliárd, 1997-ben pedig 1,807 milliárd dollár volt. A Meciar-kormány korrekciós intézkedéseinek kudarcát mindennél világosabban jelezte, hogy 1998-ban a folyó fizetési mérleg hiánya 2,06 milliárd dollárra, a GDP több mint 10,5 százalékára emelkedett. Ez a külső egyensúlyhiány nyilvánvalóan nem volt hosszabb távon fenntartható.

Az új kabinet első intézkedései

Az 1998 októberében hatalomra kerülő Dzurinda–kormány – amely mögött számos belső ellentmondással terhelt, heterogén koalíció áll – működése első percétől szembesült Meciar örökségével. Nem az volt a legfőbb probléma, hogy teljesen üres kasszát talált – miután elődje a választásokig lényegében felélte a rendelkezésre álló költségvetési forrásokat –, és ezért pótköltségvetést kellett készítenie, hanem az, hogy a hátrahagyott pénzügyi csapdák nagymértékben meghatározzák, korlátozzák mozgásterét. A Dzurinda-kormánynak tudomásul kellett vennie, hogy a különféle állami támogatási alapokból a korábban engedélyezett juttatások kifizetése még a következő évi költségvetést is terhelni fogja.

Ennél sokkal nyomasztóbb teherként nehezedik a költségvetésre a Nyugatról kormánygaranciával felvett vállalati hitelek 109,2 milliárd koronás állománya. Az új kabinetnek tudomásul kellett vennie, hogy olyan, monopolhelyzetben lévő cégek is megszorulnak, mint a Szlovák Erőművek. Így nem meglepő, hogy az állami költségvetésben az átvállalt törlesztésekre tartalékolt 4 milliárd korona egykettőre elfogyott.

A rendkívül kiéleződött külső és belső egyensúlyi helyzet kezelése határozott és sürgős intézkedéseket kívánt. Ám a Dzurinda-kormány sokáig képtelennek bizonyult ezek megtételére. 1999 januárjában a kormánykoalíció elvben ugyan elfogadott egy 75 pontból álló reformcsomagot, ám gyakorlati megvalósítására a koalíció belső ellentétei miatt nem került sor. A viták elsősorban a külkereskedelmi és a folyófizetésimérleg-hiány leszorítására hivatott intézkedések kapcsán éleződtek ki. A kormánykoalíció balszárnya, a posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártja és a Schuster–féle Polgári Megértés Pártja hónapokig blokkolta a jobboldal, a Szlovák Demokratikus Koalíció és a Magyar Koalíció Pártja javaslatait és viszont.

1999 első félévében egyre markánsabban bontakoztak ki a kedvezőtlen tendenciák. Lassult a gazdasági növekedés, jelentős mértékben visszaesett az egyébként is alacsony külföldi működőtőke-beáramlás, elszabadult a költségvetési deficit (1999 első öt hónapjában a hiány két és félszer akkora volt, mint az előző év azonos időszakában, összege meghaladta az éves előirányzat 60 százalékát), amit május közepén a korona mélyrepülése követett. A helyzet súlyosbodása megkönnyítette az ellentétek áthidalását, így május végére készen állt a gazdasági egyensúly javítását célzó intézkedéscsomag. Az elnökválasztás megnyerését követően a kormánykoalíció haladéktalanul meghirdette gazdasági stabilizációs programját.

Stabilizációs erőfeszítések

Az 1999. május 31-én bejelentett stabilizációs intézkedések egyik csoportja az államháztartás hiányának csökkentését, az államadósság növekedési ütemének visszafogását szolgálta. Határozott bevételnövelő és kiadáscsökkentő intézkedéseket foganatosítottak. A költségvetési bevételek növelésére elsősorban a hozzáadottérték-adó kulcsainak emelése hivatott. A kedvezményes adókulcsot július 1-jétől 6-ról 10 százalékra, 2000. január 1-jétől pedig 12 százalékra emelték. Számottevő jövedékiadó-emelést hajtottak végre a dohányáruk, az üzemanyagok és a gépjárművek körében. Egyidejűleg erőfeszítéseket tettek az adóbehajtás hatékonyságának javítására.

Ami a kiadási oldalt illeti, a következő két évben 6-10 százalékkal kívánják csökkenteni a túlméretezett állami szektor működési költségeit. Ez a gyakorlatban ezres nagyságrendű létszámleépítést jelent az államigazgatásban.

Az intézkedések lényeges része a költségvetési szubvenciók radikális csökkentése, a hatóságilag szabályozott árak jelentős emelése. (A központi árszabályozás körébe vont szolgáltatások díjtételeinek emelését már Meciar kormánya is többször kilátásba helyezte, de soha nem merte megtenni.) 1999. július 1-jétől az elektromos energia lakossági tarifái 35, a vállalati díjszabások pedig 15 százalékkal emelkedtek. A földgáz árát 50, a távközlési díjakat 21 százalékkal emelték. Az állami lakások bére 70, a távfűtés díja 40 százalékkal drágult. A vasúti áruszállítás díjai 15 százalékkal nőttek.

A költségvetési kiadások visszafogása a szociális, jóléti kiadásokat is érintette: a támogatásokat a szociális segély és a táppénz felső határának leszállításával 2 milliárd koronával csökkentették.

A kölségvetési bevételek növelése mellett a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának javítását célozta a behozatal 80 százalékát kitevő termékcsoportokra kivetett 7 százalékos vámpótlék, amelynek mértéke a WTO-val történt egyeztetés értelmében 2000. január 1-jétől 5, az év közepén pedig 3 százalékra csökken, és 2000 végén megszűnik.

A bevételnövelő intézkedések révén a kormányzat 20-20,5 milliárd korona többletbevételre számított, míg a kiadások csökkentésétől 1,8-2 milliárd korona megtakarítást várt. A kormányzati elképzelések azzal számoltak, hogy a költségvetési egyenleg javulása eléri a várható GDP 2,5 százalékát, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig 5-6 százalékra csökken.

A Dzurinda-kormány azt is bejelentette, hogy hozzálát a gazdaság évek óta halogatott szerkezeti átalakításához. Ennek első lépéseként közölték, hogy felülvizsgálják a Meciar-kormány országlása idején elfogadott privatizációs törvényt, mindenekelőtt azon rendelkezéseit, amelyek az úgynevezett stratégiai vállalatok állami kézben tartására vonatkoznak. A kormány elfogadott egy bankkonszolidációs programot is, amelynek célja a rossz kintlevőségekkel súlyosan megterhelt banki portfóliók megtisztítása és a nemzetközi standardoknak megfelelő prudenciális előírások (tőkemegfelelés, hitelminősítés) érvényesítése a szlovák bankrendszerben.

A szerkezetváltás nehézségei

A privatizáció már 1991-ben megkezdődött Szlovákiában. Eleinte a kuponos modellt alkalmazták, azaz állampolgári jogon lehetett vagyonjegyekhez jutni. E módszer deklarált célja olyan széles társadalmi bázisra épülő hazai tulajdonosi struktúra megteremtése volt, amely érdekelt a vállalati átalakításban és a sikeres működésben. A privatizáció tehát egyértelműen a hazai befektetéseket preferálta a külföldiekkel szemben, a külföldi tőke bevonását zöldmezős beruházások formájában kívánták megvalósítani. A privatizációs törvény hatálya nem terjedt ki a bankszektorra, az energiatermelésre, a közszolgáltatásokra és a hadiiparra.

A privatizáció első fázisában a kis- és középvállalatokat a dolgozók és a vállalatvezetők vásárolták meg. A szlovák gazdaságban meghatározó szerepet betöltő nagyvállalatok esetében a privatizációt – különösen 1994 őszétől, Meciarnak a hatalomba történt visszatérésétől – úgy hajtották végre, hogy azokat a kormánypárt bizalmi embereinek irányítása alá helyezték. Meciar 1995 elején leállította az előző kormány által előkészített kuponos privatizáció második fordulóját, és a magánosítást az általa létrehozott Nemzeti Vagyonalap kezelésébe adta. A Nemzeti Vagyonalap pedig "nemzeti közmegegyezés" révén olyan vállalkozók tulajdonába adta a privatizált vagyont, akikkel "garantált" a szlovák függetlenség megőrzése.

Túlzás nélkül megállapítható, hogy a rendszerváltó kelet-közép-európai országok közül Szlovákiában valósult meg a legteljesebb mértékben a "nómenklatúra privatizáció". A magánosítást igen súlyos visszaélések kísérték. Például a HZDS egyik regionális vezetője által alapított társaság, a Druha Obchodna 1996-ban mindössze 500 millió koronáért jutott hozzá a földgázellátást biztosító Nafta Gbely részvényeinek 45,9 százalékához, miközben annak piaci értéke meghaladta a 3,2 milliárd koronát. A Slovintegra, egy hasonló alapon szerveződött másik cég pedig 1995-ben a nemzeti olajvállalat, a Slovnaft részvényeinek 39 százalékát 1 milliárd koronáért szerezte meg, ami a könyv szerinti érték 16 százalékát sem érte el. A Meciar-kormányhoz kötődve egyesek valóságos vállalatbirodalmakat építettek ki, ám többségük tehetségéből csak a vagyon összeharácsolására futotta, a megszerzett tulajdon racionális működtetésére viszont már nem voltak képesek.

A súlyos visszaélések mellett a Szlovákiában alkalmazott privatizációs technikák legfőbb hiányossága az volt, hogy az esetek legnagyobb részében a vállalatok részvényeit főleg a cégek vezetőinek (kisebb részben dolgozóinak) adták el. Így többségi, stratégiai tulajdonos hiányában a privatizált vállalatok túlnyomó többségénél nem változott az irányítás, nem került sor tőkebevonásra, ennek hiányában pedig nem lehetett végrehajtani a szükséges szerkezeti átalakításokat. A privatizációnak ez a formája tehát nem eredményezett tényleges modernizálást a vállalati szférában, függetlenül attól, hogy hivatalos adatok szerint a magánszektor részesedése a gazdaságban 1996-ban 76,8 százalékra nőtt, 1997-re pedig már 82,6 százalékot tett ki.

A tényleges helyzetet az jellemezte, hogy meghatározó maradt a 250 főnél több alkalmazottat foglalkoztató, állami kézben vagy a Meciar-kormány klientúrájához tartozók tulajdonában lévő nagyvállalatok befolyása a szlovák gazdaságban. Komoly nehézségeket okoz, hogy mind a privatizált, mind a még állami kézben lévő vállalatoknál a menedzsment sok esetben elutasít minden külső befolyást és ellenőrzést, amivel lehetetlenné teszi az érdemi átalakulást, a strukturális alkalmazkodást. Ez elsősorban a veszteséges nagyvállalatok átszervezését, szanálását akadályozza.

A szerkezetváltás gyorsítása elképzelhetetlen a bennfentes menedzsment befolyásának erőteljes korlátozása nélkül. Feltétlenül szükséges az átvételekre és fúziókra vonatkozó tövények megalkotása, valamint a megfelelő csődtörvény kidolgozása és következetes érvényesítése. Ehhez kapcsolódva a lehető leghamarabb meg kell teremteni a jogalkalmazás megfelelő államigazgatási hátterét. A probléma súlyát jelzi, hogy az egyik vezető pénzintézetnek, a VseobeĄcna Uverova Bankának egymagában 758 rendezetlen csődeljárási ügye van, az ezekkel kapcsolatos kintlevőségei meghaladják a 35,5 milliárd koronát.

A privatizációt nagymértékben hátráltatták a kormánykoalíción belüli heves ideológiai-hatalmi küzdelmek. A posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártja makacsul ellenezte a még Meciar által stratégiainak nyilvánított 40 nagyvállalat és pénzintézet magánosítását. 1999 augusztusában végül beleegyezett abba, hogy a bankok esetében az állami részesedés 34 százalék alá csökkenjen, viszont továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az állam megőrizze többségi részesedését az energiatermelő és -elosztó vállalatokban, valamint a telekommunikációban.

Bármilyen erősek azonban a nacionalista és posztkommunista ellenérzések, a fokozódó külső eladósodás és a költségvetés növekvő bevételi igényei miatt Szlovákiának sincs más választása, mint a külföldi tőke bevonása.

Bizonytalan kilátások

Az 1999-es költségvetés összeállításakor 3-4 százalékos GDP-növekedéssel, éves szinten 9 százalékos inflációval és 15 százalékos munkanélküliséggel számoltak. Hamarosan kiderült azonban, hogy a gazdasági folyamatok nem az előirányzatoknak megfelelően alakulnak. 1999 első félévében a GDP csak 2,4, a harmadik negyedévben pedig mindössze 0,6 százalékkal bővült. Az ipari termelés az év első kilenc hónapjában 6,3 százalékkal csökkent. A legnagyobb arányú viszszaesés az építőiparban következett be, amelynek mértéke – a túlméretezett infrastrukturális beruházások visszafogása miatt – az év első nyolc hónapjában több mint 28 százalékos volt. A nemzetközi összehasonlításban meglehetősen alacsony termelékenység tovább csökkent, a feldolgozóipar egészét tekintve 3,7 százalékos visszaesést regisztráltak.

A gazdasági növekedés lassulásával párhuzamosan folyamatosan nőtt a munkanélküliség. 1999 augusztusában a munkanélküliségi ráta túllépte a 18 százalékot (ez egy évvel korábban 13,8, az év elején 16,4 százalék volt), majd szeptemberben 19,1 százalékkal újabb csúcsot ért el.

Az 1999 májusában fenyegető pénzügyi krízist őszre ugyan sikerült kivédeni a stabilizációs intézkedések bevezetésével és a két, összesen 500 millió eurós államkötvény-kibocsátással, ám a szlovák kötvényeknek a német papíroknál 415-420 bázisponttal magasabb felára mindennél beszédesebben tükrözte a szlovák gazdaság nehéz helyzetét.

A stabilizációs intézkedések nyomán megugrott az infláció. 1999 júliusában az infláció rátája 5,8 százalékra nőtt, szeptemberben pedig éves szinten számítva 14,7 százalékot tett ki.

Egyedül a külgazdasági folyamatok alakultak kedvezően. A külkereskedelmi mérleg hiánya számottevően mérséklődött. Az október végéig felhalmozódott deficit az előző évi időarányos összeg kevesebb mint felére csökkent. A folyó fizetési mérleg egyensúlya látványosan javult. A július végéig akkumulálódott 760 millió dolláros deficit közel 400 millió dolláros mérlegpozíció-javulást jelentett.

A külgazdasági egyensúly javulásától eltekintve nem különösen biztatóak a szlovák gazdaság középtávú kilátásai. A korábbi években hatalmasra duzzadt államadósság terhei, az állam beruházási tevékenységének visszafogása, a magas kamatszint, a csődtörvény következetesebb érvényesítéséből adódó gyakori vállalati csődök, a növekvő munkanélküliség, a külgazdasági egyensúly javítására tett intézkedések inflációs hatása és az ezekből származó belső keresletcsökkenés meglehetősen kedvezőtlen a gazdasági növekedés szempontjából. Akkora exportoffenzíva nem prognosztizálható, amely képes lenne ellensúlyozni a kedvezőtlen tendenciákat, tekintettel a korszerűtlen termelési kapacitásokra, az elavult termékszerkezetre és a nagyfokú tőkehiányra. Beláthatatlan az is, hogy a rendkívül heterogén koalíció mennyire lesz képes legyűrni súlyos belső ellentéteit, s miként tud megbirkózni a megszorító intézkedések nyomán fellépő társadalmi elégedetlenséggel.

Megroppant bankrendszer A gazdasági szerkezetváltás nehézségei a bankszektorban is tükröződnek. A szlovák bankrendszert oligopolisztikus piaci struktúra, magas működési költségek és alacsony hatékonyság jellemzi. A kilencvenes évek második felében a két legnagyobb bank, a VseobeĄcna Uverova Banka (VUB) és Slovenska Spo Ąr itelna (SLSP) részesedése a bankrendszer összesített mérlegfőösszegében meghaladta a 20-20 százalékot, és a harmadik legnagyobb bankkal, az InvestiĄcna Rozvojova Bankával (IRB) együtt a banki eszközök csaknem felét birtokolják. Súlyos strukturális torzulásokat okozott, hogy nehezen áttekinthető összefonódások jöttek létre a vezető ipari és kereskedelmi vállalatok, valamint a pénzintézetek között. (Az IRB részvényeinek 40 százalékát a bank legnagyobb adósa, a kassai Kelet-szlovákiai Vasművek szerezte meg, amely egyedül 1998-ban 3 milliárd koronás veszteséget "termelt", és 1998 novemberében fizetésképtelenné vált.) A gazdaságban meghatározó szerepet játszó nagyvállalati kör mélyülő válsága a kereskedelmi bankokat is magával ragadta. A bankoknak – likviditási problémáik kiéleződése ellenére – politikai szempontok miatt folytatniuk kellett a veszteséges nagyvállalatok hitelezését, ami a bankszektor egészében aláásta a kockázatkezelés szakmai színvonalát. A minősített kintlevőségek, köztük a rossz hitelek állománya drámaian növekedett. 1998 végére az említett három nagybank minősített hiteleinek állománya 141 milliárd koronára, a GDP 15,6 százalékával egyenlő összegre emelkedett. Ezen belül az úgynevezett rossz hitelek részesedése a VUB portfóliójában 15, az SLSP-ében több mint 20 százalékot tett ki, a IRB-t pedig már 1997 decemberében a jegybank különleges irányítása alá kellett helyezni. A bankrendszer rossz hiteleinek állománya legalább 90 milliárd korona. A bankok eszközeik minőségének romlása következtében a magas hozamot kínáló, biztonságosnak tűnő állampapírok vásárlását favorizálják, a betéti és a hitelkamatok között pedig rendkívül széles marzsot alkalmaznak. Mindez azzal jár, hogy a bankszektor jelenleg képtelen elfogadható hitelköltségekkel támogatni a vállalati szféra átalakítását. A kialakult helyzetben a bankok úgy igyekeznek jövedelmezőségüket javítani, hogy a lehető legmagasabb (vagyis irreálisan magas) kamattal hajlandók hiteleket nyújtani még a jól működő vállalatoknak is, ami tovább növeli a nemzetgazdaság veszteségeit. A bankok alultőkésítettek, tőkemegfelelési mutatójuk messze elmarad a 8 százalékos nemzetközi standardtól. Sürgősen konszolidálni kellene a pénzintézetek zömét, ennek azonban horribilis költségei vannak. A nemzeti bank számításai szerint egyedül a három legnagyobb bank tőkemegfelelési mutatójának 8 százalékra emeléséhez 12 milliárd koronára lenne szükség. A rendelkezésre álló pénzügyi erőforrások szűkössége miatt egyre valószínűbb, hogy a külföldi stratégiai befektetők részvénykibocsátásai révén erősítik meg a bankok tőkepozícióját.