Veszteséget fialó hízók

 

A sertéspiac a magyar agrárium válságból válságba tartó ágazata. Nem múlik el év, hogy ne kérnék, követelnék az ágazat szereplői a kormányzat erőteljes támogatását. A termelési, értékesítési zavarok alapvető oka, hogy elveszett a volt szovjet piac, s a hazai húsipar fölös kapacitásait tíz év alatt sem lehetett másutt maradéktalanul lekötni.

 

A sertéságazat a kilencvenes évtized egyik legnehezebb évét zárta 1999-ben. Szeptemberben a vágósertés termelői átlagára 5,3 százalékkal volt kevesebb, mint egy éve, a termelők tehát joggal panaszolják, hogy tovább nyílt az agrárolló. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) 1999-ben többször is beavatkozott a piaci zavarok elhárításába, s az exporttámogatással együtt az agrártárca, valamint a Vágóállat és Hústermék Tanács (VHT) több mint 13 milliárd forintot költött a piaci egyensúly visszaállítására. A feldolgozóipar sem tudta kihasználni kapacitásait, termékei nyomott áron is nehezen keltek el, s bár az év utolsó negyedében javult a külpiaci helyzet, mégsem számítanak nyereségre az ipar szereplői.

Ennek oka, hogy az Európai Unió olyan magas támogatással juttatta el Oroszországba a saját piacán felgyűlt többlethúst, amellyel a magyar feldolgozók nem versenyezhettek. 1999-ben nem a termékek, hanem az országonként adott támogatások versengtek a külpiacon – értékelte a trendeket Menczel Lászlóné, a Magyar Húsipari Szövetség (MHSZ) titkára. A magyar áru hiába keresett, jó minőségű, szívesen is vásárolnák, ám az ártárgyalásokon rendre elveszítettük pozícióinkat.

Vegyük sorjában a kormány intézkedéseit! 1999 első három hónapjában az agrártárca meghirdette az exporttámogatást, ami kilogrammonként átlagosan 60 forintot tett ki. A szubvenció feltételeként minőséghez kötött átvételiár-rendszert is meghatároztak. Csak az a feldolgozó, illetve exportőr kapott támogatást, amelyik az egyes minőségi kategóriákhoz tartozó minimumárakat megfizette a termelőknek. Április-május hónapra kilogrammonként 30 forintra csökkent az exporttámogatás mértéke (pontosabban áprilisban még meghosszabbították a 60 forintról szóló rendeletet). Májusban a Vágóállat és Hústermék Tanács a saját intervenciós keretéből toldotta meg a 30 forintos központi támogatást. Június elsejével életbe lépett a 193 forintos kilogrammonkénti minimumár, ami önmagában 30 százalékos áremelkedést okozott, miután – mind a mai napig – minőségtől függetlenül kell kifizetniük a feldolgozóknak ezt az összeget. A többletkiadást sem a bel-, sem a külpiacon nem tudták érvényesíteni. Még augusztus végén, szeptember elején sem, amikorra pedig az Európai Unió csökkentette az orosz piacra szánt sertéshúsexport támogatását. A VHT augusztus végéig működtette intervenciós alapját. Szeptembertől ismét él a központi, kilogrammonkénti 60 forintos exportszubvenció. Az év utolsó negyedében a külpiaci helyzet barátságosabbá vált, mert a nyugat-európai fölösleg levezetése után emelkedtek az árak. Menczel Lászlóné szerint azonban a válságot még nem küzdötte le a húsipar, csupán arra van esély, hogy az elmúlt nehéz évet valamivel jobb esztendő követi.

Ellentmondásos támogatások

A hús- és a húsipari termékek exporttámogatási keretét a WTO-egyezmény korlátozza: 1999-ben 6,4 milliárd forint volt az agrártárca intervenciós keretéből az export megsegítésére fordítható összeg, s a termelőknek is mintegy 5 milliárd forint jutott ebből az alapból. Nyár derekán a gazdák nyakán maradt túlsúlyos sertések is komoly gondot okoztak, s több mint félmilliárd forintot adott az FVM felvásárlásukhoz. A túlsúlyos sertés kilogrammját hivatalosan szintén 193 forintért vették át a feldolgozók, de hogy ezt megtehessék, 30-40 forint kilogrammonkénti állami támogatás is kellett, mert a szűk piacon a túlsúlyos állatok feldolgozása és értékesítése fokozott nehézségekbe ütközik. Összességében 1999-ben 12-13 milliárd forint volt a sertésvertikum közvetett és közvetlen támogatása, vagyis a vágóhidakra kerülő négymillió sertést alapul véve minden egyes hízó a takarmányon kívül még mintegy 3000 forint támogatást is elfogyasztott.

Az 1999. évi árszabályozás komoly hátrányt és nehézséget okozott a belföldi kettős árrendszer miatt – állította az MHSZ titkára. Az FVM által meghatározott minimumárakat az exporttámogatáshoz kapcsolták, így csak az exportőr cégeknek jelentett kötelezettséget. A belföldi piacra termelő vágóhídak kilogrammonként 193 forintért vették át a sertést, az exportőröknek pedig 193-235 forint közötti árakat kellett kifizetniük. (1999. december 31-ével megszüntették a nagy súlyú sertések intervenciós felvásárlását, valamint a 193 Ft/kg legalacsonyabb felvásárlási árat. – A szerk.) Ez pedig kilogrammonként akár 30-40 forintos árkülönbség is lehet az alapanyag-felvásárlók esetében. Menczel Lászlóné szerint az elmúlt évekhez hasonlóan 1999-ben is az volt a jellemző, hogy a piaci zavarokra későn reagált a kormány. Évente 5-5,5 millió sertést vágnak le és dolgoznak fel, amelynek 40 százalékát a külpiacon értékesítik. Az exportszerződés megkötése hosszabb távra szól, de amikor egyik pillanatról a másikra változik az exporttámogatás mértéke, akkor nehéz dolguk van az üzletkötőknek.

Piacbővítő tervek

A belföldi piac is a minőségi terméket igényli. Annál is inkább, mert a kiskereskedelmet uraló tucatnyi nagykereskedelmi áruházlánc árversenyre kényszeríti a húsipart. Az árversenyben nehéz, illetve nem is lehet a magasabb termelői költségeket elfogadtatni, s ráadásul a húsfogyasztást alig befolyásolja az árak alakulása. Hiába volt olcsó a sertéshús, a kereslet nem növekedett. Szerencsére az importhús nem nyomasztotta olyan mértékben a hazai piacot, mint 1998-ban. Akkor 30-32 ezer tonna volt a húsimport, 1999-ben nem érte el a 10 ezer tonnát. Igaz, 1998-ban az orosz piacra szánt húskészítményexport felfutóban volt, s a termékgyártáshoz kellett külföldi alapanyag is. A VHT és az MHSZ mindazonáltal többször javasolta, hogy az importengedélyeket a készítménygyártó kapacitáshoz igazodva adják ki. Sertéshúst ugyanis csak továbbfeldolgozás céljából hozhatnak be a cégek, közvetlen értékesítésre nem. Az engedélyek kiadásakor érdemes volna vizsgálni, milyen célra hozzák be az importhúst.

Az MHSZ a hazai húsfeldolgozó ipari kapacitás 80-85 százalékát tömöríti. A nagy cégek mellett kisüzemek is tagjai a szövetségnek, s a tagok minősítve veszik át a sertést a termelőtől. Magyarországon több mint 600 sertésvágással, -feldolgozással, illetve sertéshúsalapú készítmény gyártásával foglalkozó üzem működik, amelyből jelenleg mindössze 130 felel meg a kötelező vágás utáni minősítést előíró rendeletnek (a regula 1993 óta él). Az MHSZ-tagok szerződéses háttérrel biztosítják az alapanyag 70-90 százalékát. Nehezítik a legálisan működő cégek gazdálkodását a feketén dolgozó vágóhidak, amelyek felborítják a hazai piac egyensúlyát, ezért a zugvágóhidakkal szembeni hatósági fellépés szigorítását várják a szövetség vezetői.

Harcban a haszonért

A hazai sertéshúsfogyasztás növelésére az MHSZ több évre szóló marketingprogramot dolgozott ki. Ma átlagosan évi 28 kilogramm sertéshúst fogyaszt egy ember, de volt idő, amikor 45 kilogrammot. Mindazonáltal arra lehet számítani, hogy a fogyasztási szokások változása miatt a régi szép idők nem térnek vissza. Éppen ezért nem valószínű, hogy megszűnik a termelők és a feldolgozók között érdekérvényesítő küzdelem. Tóth István, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) titkára szerint túlkínálat idején a termelők húzzák a rövidebbet. Úgy véli, hogy a felvásárlási árak körül azért alakulhatott ki 1999-ben jelentős eltérés, mert az agrártárca önkényesen megváltoztatta a törvényesen meghirdetett garantált árrendszert, s 40 forinttal lejjebb vitte az árakat. Az érdekképviselet barátságtalan lépésnek minősítette az FVM döntését, mondván: a termelőket nemcsak a kereskedők kényszerítik az önköltségnél jóval alacsonyabb áron való értékesítésre, hanem az állam is ehhez nyújt segítséget.

A minimumárral kapcsolatban a titkár kifejtette: a beavatkozás nem a termelők érdekében történt. 1999 első felében mélyen az önköltségi szint alatti árakon értékesítettek a termelők, mert 1999-ben egy kiló sertéshús előállítási költsége 230 forint körül alakult, s a felvásárlási ár plusz a támogatás a legjobb minőségnél sem érte el ezt a szintet. Ebből az következik, hogy a termelők hatalmas veszteségeket könyveltek el, s bár szeptembertől emelkedtek a felvásárlási árak, az utolsó negyedév többletbevétele nem kompenzálja az előző hónapok veszteségét. Az árbevétel-kiesést hízónként 3-4 ezer forintra becsülik, ami 10-15 százalékos veszteség. 5 millió sertéssel számolva 15-16 milliárd forint árbevétel-kiesést jelentett a termelőknek.

A MOSZ szerint a „vízidisznó"-felvásárlásként elhíresült akció során nagy összegek tűntek el a piacszabályozásból. Elhibázottnak tartják a 193 forintos minimálár meghirdetését, mert arra ösztönözte a termelők egy részét, hogy nagyobb súlyban értékesítsék a sertést, ami aztán a minőség romlásához vezetett. Egyébként többféle módszer is volt arra, hogy a legálisan kifizetett 193 forintból akár 40-50 forintot is visszavegyenek a felvásárlók a termelőktől. Jó a szabályozásnak az az eleme, amely minőséghez kötött és rendszerbe foglalt. Tóth István szerint a sertés tartására ma nincs elegendő jövedelem, és nagymértékben kényszerek működtetik a gazdákat. A termelők nem tudnak mit kezdeni a sertéstelepeikkel, a takarmánnyal. Marad a remény, hogy egyszer talán megéri disznót tartani. A világpiaci árak ma sem stabilak, ezért a MOSZ azt ajánlja tagjainak, hogy csak az fejlesszen, aki valamilyen tartós előnnyel rendelkezik.

Nehéz ma meghatározni, hogy mekkora a sertéstermelői kör Magyarországon. A kisgazdaságokat is számba véve félmillióan lehetnek. Az érdemi sertéstartók számát – ez telepenként minimum 50 kocát jelent – 3500-ra becsülik. A sertéstermelők 20-30 százaléka „ki-be ugró" termelő, aki megnehezíti a kizárólag sertéstartásból élők piaci pozícióit, jövedelmi esélyeit. El kellene érni, hogy csak minősített sertéseket lehessen piacra vinni, értékesíteni. Ezt a problémát az Európai Unióban is látják, hiszen az országértékelésben szóvá tették, hogy a sertéspiac szabályozását nem kellő intenzitással végzi az állam. Még 1993 végére írták elő a vágás utáni kötelező minősítés bevezetését, de csak 180 olyan szakembere van a szakmának, aki sertést minősíthet (a szarvasmarhákat mindössze 15!). A rendeletnek tehát nem tud a hatóság érvényt szerezni.

Jó néhány olyan vágóhíd üzemel, amelyik nem felel meg a törvényi előírásoknak, különösen nem az uniós normáknak. Mindenekelőtt azt kellene meghatározni, hogy nagyobb piaci zavar nélkül hány minőségi sertés dolgozható fel. A MOSZ titkára szerint az úgynevezett E, U, R minőségre meghatározott minőségiár-kiegészítéses támogatás rendszere jó, a mértéken persze lehet vitatkozni. Csökkenő felvásárlási árak esetén nő a támogatás, míg növekvő felvásárlási árak esetén csökken a termelőnek nyújtott támogatás, s a feldolgozókat illeti az állami segítség. Ezt a rendszert tovább lehet fejleszteni. Kiegészülhet egy intervenciós árral s a minőségi vágás kötelezővé tételével: a feldolgozók és a forgalmazók ellenőrzésével is lehet eredményt elérni.

A MOSZ megítélése szerint 1-2 éven belül nincs realitása az évi 7 millió sertés tartásának, ennyire nincs is szükség. A már taglalt állami támogatással 5-6 millió sertés helyezhető el a piacokon nagyobb zavar nélkül.

Piacszabályozási javaslat

A Magyar Húsiparosok Szövetsége (Hússzövetség) felvásárlási és közgazdasági bizottsága a közelmúltban javaslatot készített a vágósertéspiac szabályozására. E szerint az érvényben lévő rendeleteknek megfelelően a sertések vágás utáni minősítését minden vágóüzem számára kötelezővé kell tenni. A rendeletet úgy kell továbbfejleszteni, hogy abban egységes minősítési elvek érvényesüljenek. A minősítéssel országos hatáskörű szervezetet kell megbízni, amelynek működését az állami költségvetésből kell finanszírozni.

2000-ben várhatóan 6 millió darab vágósertés feldolgozásával lehet számolni, ami 500 ezerrel több a tavalyi mennyiségnél. A számszerű bővülés részben a gazdasági kényszer következménye, részben pedig a mostani kukoricatermés növekményének velejárója.

Többlet hazai fogyasztás nem várható, így a belföldi szükséglet 2000-ben sem haladja meg a 3,5 milliót. Ezért a fennmaradó 2,5 millió darab vágósertés külpiaci értékesítésének feltételeit meg kell teremteni.

A termékpálya szabályozásában továbbra is fenn kell tartani a garantált és irányáras szabályozást. A minimumárak, illetve a hatósági árak alkalmazása azonban a Hússzövetség értékelése szerint diszkriminatív, és kettős árrendszer kialakulásához vezetett. Az irányárak meghatározásánál a szövetség abból indult ki, hogy az 1999. évi teljes önköltség átlagosan 200-205 Ft/kg körül alakult, ami idén 10 százalékos költségnövekedéssel számolva várhatóan 220 Ft/kg lesz. 10 százalékos nyereséget figyelembe véve a termelőknek átlagosan legalább 245 Ft/kg bevételhez kell jutniuk.

Az érdek-képviseleti szervezet 30 Ft/kg-os intervenciós támogatást javasol, melynek költsége 4 millió vágósertéssel számolva 13 milliárd forint. Az irányárakhoz tartozó támogatást az indokolja, hogy belföldön további áremelésre nem lehet számítani. Jelenleg az értékesítés több mint 50 százalékát multinacionális kereskedőcégek végzik, amelyek mindent elkövetnek a számukra kedvező árszint megtartására.

A WTO által jóváhagyott exporttámogatási keret 2000-re 6,3 milliárd forint. Ez az összeg a Hússzövetség számításai szerint csak mintegy 1,7 millió vágósertésnek megfelelő hús és húskészítmény támogatására lesz elégséges.

A még fennmaradó 800 ezer darab vágósertés szubvencióigénye további 3,7 milliárd forint, így az összes támogatási igény 10 milliárd forintra tehető.