Hiányzó százmilliárdok

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. január 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 22. számában (2000. január 1.)

Az EU-csatlakozás környezetvédelmi költségeit taglaló hivatalos nyilatkozatok, illetve a környezetvédelmi célokra költhető állami pénzek ismeretében könnyű összeállítani a felzárkózás menetrendjét – csak az a gond, hogy ha a naptárra pillantunk, kiderül: máris erős késében vagyunk. Mértékadó becslések szerint 2500 milliárd forint kell a Brüsszelben kiadott házi feladatok megoldásához, ami – a 2003-ra tervezett csatlakozási időponthoz képest – nem ígérkezik könnyen teljesíthetőnek.

A közelmúltban a csatlakozás előtti feladatokról Medgyesy Balázs, a környezetvédelmi tárca közigazgatási államtitkára tájékoztatta az érdeklődőket a Magyar Tudományos Akadémián rendezett helyzetértékelő konferencián. A kormányzati szakember minden igyekezetével a mundér becsületének megvédésére koncentrált, ám így sem tudott túl sok biztatót mondani. A legfőbb eredménynek az úgynevezett jogharmonizáció előrehaladottságát említette. Ezen a téren tagadhatatlanul van mit felmutatni: a teljesítés szintje 70 százalékos. Az adat kétségkívül imponáló, ám némi magyarázatra szorul. Nem egészen arról van szó ugyanis, hogy a hazai jogszabályok 70 százaléka környezetvédelmi szempontból megfelel az uniós kívánalmaknak. A pontos definíció úgy szól: létezik egy környezetvédelmi jogszabályokból álló minimális csomag – amelynek összeállítása alapvető követelménynek számít minden tagjelölttel szemben -, s ez a pakk a mi esetünkben már 70 százalékig tele van. Elkészült például a környezetvédelmi, a természetvédelmi az állatvédelmi, a géntechnológiai és az erdőtörvény. Továbbra sincs ugyanakkor hulladéktörvény, nem vezettük be a környezetterhelési díjat, az "egyedi kibocsátási határértékek" nevű magyar specialitás pedig túlélési lehetőséget biztosít azoknak az üzemeknek (többek közt a cukor- és a húsiparban), amelyeket az EU-normák következetes alkalmazása esetén be kellene zárni.

A kormány a 2000. évi költségvetés keretében 250 milliárd forintot szán környezetvédelmi célra, ám ebbe az összegbe már minden olyan tételt beleértenek, amely érintőlegesen kapcsolatban van a környezetvédelemmel, a területfejlesztéssel, a természet- vagy a műemlékvédelemmel. A pénz értelemszerűen nem is kizárólag a Környezetvédelmi Minisztérium (KöM) költségvetési fejezetében jelenik meg, hanem összesen öt tárca osztozik rajta. Medgyesy egyébként ez alkalommal sem mulasztotta el megerősíteni: a kormány tervei szerint 2001. december 31-ig 100 százalékos lesz a jogharmonizáció. (A már-már fetisizált dátum még az előző kabinet öröksége: abból az időből származik, amikor még hinni lehetett a 2002. január elsejei csatlakozásban.) Ezt minden bizonnyal örömmel konstatálják Brüsszelben – csakúgy, mint a fiatal, igen felkészültnek tűnő környezetvédelmi attasé, a 26 éves Baranyai Gábor kinevezését. Az ifjú környezetvédelmi szakjogászt nehezen teljesíthető megbízatással küldi a kormány a belga fővárosba: kilenc témakörben kell átmeneti felmentést kérnie hazánk számára az unió egyes környezetvédelmi előírásai alól.

Titkosított környezet

Az integrációs attasé feladata a magyar kormányálláspont képviselete az EU-csatlakozás környezetvédelmi kérdéseiben. A kihívás nagyságát a hazai közvélemény egyelőre nem is tudja felmérni, a külügyi tárca ugyanis 30 évre titkosította a jelenlegi környezeti állapotot és a magyar derogációs kéréseket tartalmazó pozíciópapírokat. Az első ránézésre megmagyarázhatatlannak látszó lépést Zoltai Nándor, a KöM nemzetközi ügyekkel foglalkozó osztályvezetője próbálta megindokolni. Szerinte ezzel bővül a kormányzati mozgástér a csatlakozási tárgyalások éppen mostanában induló második fordulójában. A magyarázat – bővebben kifejtve – úgy szól: a pókerpartira emlékeztető alkudozás során nem szerencsés az összes lapot rögtön az asztalra tenni. Az érvelés szépséghibája, hogy ebben a "partiban" a játékosok pontosan ismerik egymás lapjait (a tagországok képviselői a magyar környezeti állapotokat, illetve hazánk igényeit, mi pedig a brüsszeli elvárásokat), vagyis egymás elől nincs mit rejtegetni. Hihetőbbnek hangzik az az argumentum, amely szerint inkább a tagságért velünk együtt versenyt futók – például Cseh- vagy Lengyelország – fürkésző tekintetét próbáljuk meg kicselezni. Kétségtelen, hogy a magyar álláspont ismeretében a versenytársak esetleg kényelmesebb alkupozícióba kerülhetnek, ám azt azért nehéz elképzelni, hogy az egyik-másik hazai napilapban már megszellőztetett pozíciópapírok megszerzését mondjuk a cseh titkosszolgálat épp egy magyarországi társadalmi vitán kísérelné meg. A jelenlegi kormánytól független szakértők éppen ezért úgy vélik: azért kell titkolózni, mert a kabinetnek egyelőre nincs elképzelése arról, milyen forrásokból lehetne finanszírozni a környezetvédelmi felzárkózás 1996-os árszinten 2500 milliárd forintra becsült költségeit.

A kiszivárgott hírek szerint kilenc témakörben kértünk 4-15 évre felmentést az uniós előírások teljesítése alól. Mindez annyit jelent: a kormány megpróbálja a felzárkózási folyamatot akár 2020-ig elnyújtani, annak érdekében, hogy a lakosságot, még inkább pedig a hazai gazdaságot úgymond megkíméljék egy sokkszerű követelményszint-emelkedéstől. Ennek a taktikának jó és rossz oldala egyaránt van. Számunkra előnyös, hogy – főként, ha időközben teljes jogú taggá válunk – a felzárkózás költségeinek nagyobbik felét maga az Unió fizeti helyettünk. Hátrányos viszont, hogy ily módon a belépés katalizáló hatása csak kismértékben érvényesül, vagyis a tagság nem jár majd együtt érezhető, gyors ütemű környezetiállapot-javulással.

SAPARD A Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development a Közös Agrárpolitikához kapcsolódó joganyag átvételében és a mezőgazdasági szerkezet átalakításában nyújt pénzügyi segítséget. A bevételt generáló projektekben a közfinanszírozás a teljes költségek maximum fele lehet, ezen belül az EU forrás 75%. Az úgynevezett technikai segítség teljes mértékben fizethető a SAPARD-ból. A támogatás legfontosabb célterületei: a mezőgazdasági üzemek modernizálása, a mezőgazdasági és halászati termékek feldolgozása és eladása, élelmiszer-egészségügyi ellenőrzés a környezetet kímélő termelési módok, a vidéki termelés diverzifikálása termelői csoportok kialakítása, falvak újjáépítése, a vidéki kulturális örökség megőrzése, termőföld javítása és újraparcellázása, a földnyilvántartás javítása és folyamatos felújítása, a vidék infrastruktúrájának javítása ivóvíz-gazdálkodás, erdészet, ezen belül az újraerdősítés és az erdei termékek feldolgozása és eladása, technikai segítség (tanulmányok).

Egyedül nem megy

A halogatás intézményesülésére szembetűnő példa a környezetterhelési díj (KTD) körüli huzavona. A csatlakozási költségek egy részére a KTD nyilván fedezetet nyújthatna, úgy tudni azonban, hogy ebben a kormányzati ciklusban nem vezetik be ezt az adónemet. A lépés mögött nagy valószínűséggel a PM ellenkezése áll. Persze nem arról van szó, hogy a pénzügyi tárcát zavarná egy kis pluszbevétel (egyes elképzelések szerint a KTD 40 százaléka közvetlenül a központi költségvetésbe kerülne). Sokkal inkább arról, hogy az új adó kivetése megakasztaná az állami újraelosztás mértékének évek óta tartó csökkenését, ami – amellett, hogy rontaná hitelfelvételi lehetőségeinket – EU- és OECD-körökben is megütközést keltene. A KTD-t ilyenformán csak egy nagyobb arányú szja-csökkentéssel együtt lehetne bevezetni, utóbbi viszont még nem szerepel a tárca terveiben.

Miután a rendszerváltást követő időszakban valamennyi környezetvédelmi kormányzat nagyjából ugyanezt a Pató Pál-stratégiát követte – vagyis a szükségesnél és a lehetségesnél mindig kevesebbet költöttünk a környezetvédelemre -, könnyen lehet, hogy most már nincs is más választásunk, mint bízni az EU engedékenységében és bőkezűségében. Utóbbiról azonban az Európai Bizottság már tavaly májusban igyekezett lebeszélni az érdekelteket abban a jelentésben, amely szerint a PHARE-program keretében évi másfél, a strukturális alapokból pedig legfeljebb évi egymilliárd ecu érkezhet környezetvédelmi célokra – persze nem kizárólag hozzánk, hanem térségünk csatlakozni vágyó országaiba összesen. A bizottság egyébként 100-120 milliárd ecura becsülte a kelet-európai csatlakozók szintre hozásának költségeit, ami azt jelzi: talán mégis hasznos lenne valamilyen saját forrás után nézni.

Mostanában a jól értesültek úgy tudják: a 800 milliárdos beruházást igénylő szennyvízkezeléssel kapcsolatban Brüsszel talán elfogadja a magyar érvelést (vagyis kapunk némi haladékot a még hiányzó víztisztítók felépítésére), a csomagolási hulladékok – pontosabban az azokkal kapcsolatos termékfelelősség bevezetése, illetve a kötelező visszagyűjtési arányok meghatározása – tekintetében viszont nem tartja indokoltnak a 2005-ig szóló halasztást.

Szennyvíz folyik a Dunán

Az előbb említett szennyvízprobléma esetén nem véletlen a prognosztizálható "késleltetés". A helyzet ugyan valóban riasztó, ám a Kárpát-medence vízrajzi viszonyai miatt egyetlen EU-tagország számára sem jelent közvetlen környezeti kockázatot. "A talajvizek területileg legkiterjedtebb elszennyeződését a csatornázatlanságra visszavezethető nitrátszennyezés okozza" – olvashatjuk például a környezetvédelmi tárca internetes honlapján. Az Országos Környezet-egészségügyi Intézet weboldalait átfutva az derül ki, hogy Magyarország egyes térségeiben a talajvíz, a talaj (és persze a termesztett növények) nitráttartalma komoly veszélyt jelent az egészségre. A csatornahálózat-építés elmaradottságának ennél kézzelfoghatóbb, a teljes lakosságot érintő kockázatai is lehetnek. Az EU szennyvízdirektívája szerint: "Az Unió területén keletkező összes szennyvizet szakszerűen össze kell gyűjteni, és másodlagos, vagyis mechanikai és biológiai kezelésből álló tisztításnak kell alávetni a felszíni vizekbe való kibocsátás előtt." A szomszédos Ausztria EU-újoncként is megfelel ennek az elvárásnak: a háztartások 75 százaléka csatlakozik a közcsatorna-hálózatra (ez a Lajtán túl egyúttal szennyvíztisztítást is jelent), a magánhálózatok pedig a háztartások 23,4 százalékát szolgálják ki, vagyis a lefedettség csaknem százszázalékos. Magyarországon viszont – a KHVM adatai alapján – szinte átugorhatatlannak tűnik az uniós szennyvízküszöb. Az utolsó, statisztikailag teljesen feldolgozott esztendőben, azaz 1997-ben a négymillió 31 ezer hazai háztartás 46 százaléka juttatta a csatornahálózatba a szennyvizet, miközben az ivóvíz-ellátottság aránya meghaladta a 90,6 százalékot. Tavaly naponta átlagosan 1,6 millió köbméter szennyvizet termeltünk, s ennek majdnem a fele, 726 ezer köbméter mindenféle tisztítás nélkül távozott otthonainkból. A hazai vízszennyezési toplistát ma három nagyváros vezeti: Szegeden és Dunaújvárosban egyelőre megoldatlan, Budapesten pedig mindössze 45 százalékos a tisztítás. Ha tekintetbe vesszük, hogy a hozzánk hasonló cipőben járó Csehországban 74, Lengyelországban 60, Szlovákiában 53 százalékos a csatornázottság aránya, a fenti számok nem adnak túl sok okot a büszkeségre.

A folyamatban lévő fejlesztések közül a fővárosi szennyvízgondokra megoldást kínáló víztisztítókról érdemes néhány szót ejteni. 1989 november végén adták át a dél-pesti tisztító kapacitását napi 80 ezer köbméterre növelő új egységet Csepel térségében. Ez a beruházás önmagában közel 20 százalékkal növelte a tisztított budapesti szennyvíz arányát. Ahhoz, hogy ez az arány megközelítse a 100 százalékot – s ennek folytán a Duna ismét használható legyen -, 200 milliárd forintnyi további kapacitásbővítésre van szükség, ami akár meg is ötszörözheti a jelenlegi fővárosi csatornadíjakat. Az igazi áttörést egyébként a 350 ezer köbméter kapacitású csepeli központi telep PHARE-támogatással történő kiépítésétől várják – ez mai áron 70 milliárd forintba kerül majd. Ha elkészül – úgy 2006 tájékán -, 70 százalékos lesz a tisztítási arány Budapesten, ami miatt talán már nem kell majd szégyenkeznünk.

A Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat (korábban KKA) néven futó zöldkassza összbevételének közel 40 százalékát – 1996 óta legalább harmincmilliárd forintot – a szennyvízügyre költötték, igaz, ezt a felosztási metódust sokan bírálják. Illés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke például többször megkérdőjelezte, hogy szabad-e az egyetlen jelentős környezetvédelmi forrás közel felét egy nem kizárólag környezetvédelmi (hanem részben területfejlesztési, mezőgazdasági, víz- vagy egészségügyi) anomália felszámolására fordítani. Különösen akkor, ha ez a kérdés számos külföldi tapasztalat alapján piaci módszerekkel is megoldható: egyszerűen meg kell adóztatni a felszíni, a felszín alatti vizek és a talaj szennyezését (praktikusan például a derítők, szikkasztók és más közműpótló megoldások fenntartóit), és máris kifizetődő lesz nekik, ha saját költségen építenek csatornát. A környezetterhelési díj éppen erre tenne kísérletet – a baj csak az, hogy a szennyvízüzletben érdekelt közszolgáltatók, illetve a legnagyobb szennyezőnek számító cégek ott fúrják az elgondolást, ahol csak tudják.

A KHVM-ben tavaly készült egy minimálprogram a szennyvíz- és csatornagondok orvoslására, amely szerint – akkori áron, a már megkezdett beruházások finanszírozási igényét nem számolva – 800 milliárd forint kellene a legsürgősebb munkálatokra, ám arról nem szól a fáma, honnan jönne a pénz. Most egy új koncepción dolgoznak a tárca szakértői. Ez konkrét forrásokat is rendelne a feladatokhoz, viszont van egy kis hibája: csak 2015-re ígér rendezett állapotokat. Ez tehát az egyik béka, amit le kell tolni a brüsszeli tárgyalópartnerek torkán.

A hulladékbomba hatástalanítása

Nehezebbnek ígérkezik a magyar "hulladékbomba" hatástalanítása. Bár az áldatlan magyarországi szeméthelyzet kezelésének költségeit a magyar illetékesek "csupán" 600 milliárdra becsülik, ezen a téren a pénzhiány mellett alapvető szemléletbeli eltérések is nehezítik a felzárkózást. Magyarországon jelenleg évente 5 millió tonna lakossági hulladék keletkezik, s az össztermés négyötödét – a KöM-nél frissen elkészült környezetiállapot-értékelés szerint – begyűjtik, illetve kezelik. Hogy ez pontosan mit jelent, azt a jelentés nem részletezi, a téma ismerői mindenesetre magát az alapadatot is kétkedve fogadták. A hazai települések közel kétharmadán (igaz, főként a kisebbeken) ugyanis egyelőre nincs szervezett szemétgyűjtés, ráadásul a valamilyen módon mégiscsak összegyűjtött szemétnek legfeljebb az egyötöde kerül olyan lerakókra, amelyek többé-kevésbé megfelelnek az európai előírásoknak. Az EU-csatlakozás pillanatában a hulladéklerakók többségét azonnal be kell zárni – ám lehet, hogy nem is ez a legnagyobb gond. Úgy tűnik, a hazai környezetpolitika irányítói alapvetően rossz irányban kezdték meg a hulladékkezelés "europaizálását", s ettől az iránytól semmilyen erő sem tudja őket eltántorítani.

Amikor Brüsszelben megfogalmazták a hulladékügy kezelésének alapelveit, dicséretes módon plágiumhoz folyamodtak: a vonatkozó passzusokat gyakorlatilag a zöldek eszmerendszeréből emelték át. Az első direktíva ennek megfelelően a hulladékkeletkezés megelőzését, illetve az elkerülhetetlenül keletkező hulladékmennyiség minél nagyobb hányadának hasznosítását szorgalmazza. A biztonságos lerakás, illetve az égetés módszerét csak végső eszköznek tekinti. Magyarországon ezzel szemben nincs olyan törvény, amely szankcionálná a szeméttermelést (a hároméves regnálása során gyakorlatilag kudarcot vallott termékdíjtörvényt aligha lehet ide sorolni, hiszen semmilyen kimutatható hatást nem gyakorolt a hulladékszektorra), s még a távlatosan gondolkodó döntéshozók is a szemétdíjak emelésében, illetve új lerakók építésében látják a kiutat. A főváros például tízmilliárdos nagyságrendű öszszeget szán a pusztazámori lerakó felépítésére, ám egy fillért sem hajlandó áldozni egy, az egész várost átfogó szelektív gyűjtőrendszer bevezetésére. Ennek megfelelően nem is kértek európai támogatást a projekthez, talán feltételezve, hogy ilyen elavult szemléletű terveket az EU nyilvánvalóan nem támogat.

Itt érhetjük tetten a második problémát is, amely a hazai illetékesek előrelátásának hiányából fakad. Az EU-csatlakozást jobb helyeken olyan céllövészetnek tekintik, amelynek során a cél folyamatosan mozgásban van. Maga a joganyag, amelynek átvétele és gyakorlatba ültetése a belépés feltétele, állandóan fejlődik. Így ma praktikusan már nem is az első hulladékdirektívához kellene igazítani a magyar terveket, hanem azokhoz a jogszabályokhoz, amelyek 2003-körül (tehát csatlakozásunk feltételezett időpontjában) lépnek életbe. A már jelenleg is konkrét formában olvasható tervezetek szerint ekkortól az Unió országaiban bármiféle szemét csak előzetes szelekció után kerülhet lerakásra. A szerves és a szervetlen hulladékot elkülönítetten kell kezelni: előbbit komposztálással, utóbbit tömörített lerakással. A lerakók alá olyan csőrendszert kell fektetni, amely alkalmas a szemét "érése" közben keletkező gázok összegyűjtésére. Olyan lerakó, amely megfelel ezeknek a kívánalmaknak, jelenleg nincs Magyarországon – igaz, az ASA nevű osztrák cég magánberuházásban nemrég átadott gyáli létesítménye – ha majd a szelektív gyűjtést is bevezetik – alkalmassá tehető az új elvárások teljesítésére.

Az energiaszektor kizöldítése

Magyarország és az EU-országok között a légszennyezés terén is komoly különbség mutatkozik. Ezen a területen az utóbbi években látványos eredményeket értünk el – a kén-dioxid-kibocsátás például 30 százalékkal csökkent -, ám ez nem környezetvédelmi vívmány, hanem a gazdasági válság, illetve a szerkezetátalakítás következménye. Elszomorító tény ugyanakkor, hogy a közlekedési eredetű légszennyezés évről évre növekszik (s a folyamat a közlekedési tárca előrejelzése szerint a következő évtizedben sem változik), az energiaszektor csúcslétesítményeinek 60 százaléka pedig lehúzhatná a redőnyt, ha holnaptól az európai kibocsátási határértékeket kellene betartania. A "feketelistán" a Mátrai Erőmű visontai egysége mellett a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű is az élbolyban szerepel. Az energiaipart terhelő környezetvédelmi beruházások összegét egymilliárd ecura becsülik, ám ha a hazai határértékeket a legkorszerűbb technikával elérhető szintre kell szorítani (amire szintén vannak tervek Brüsszelben), ez az összeg a többszörösére is nőhet. Ezen a területen a nemzetközi szervezetek az átlagosnál "fizetőképesebbnek" mutatkoznak – talán azért, mert a mi légszennyezésünk nem tekinthető magyar belügynek. A Világbank, az EU és az OECD közös beruházási programmal készül a magyar energiaszektor kizöldítésére. Az elképzelések szerint 15 év alatt 171 millió tonnával lehetne csökkenteni a hazai szén-dioxid-kibocsátást, ha az energiatermelésbe a megújuló energiaforrásokat is bevonnánk. Az Esztergom, Székesfehérvár, Szombathely és Tatabánya energiaellátását megújító projekt mintegy 100 millió dollárba kerülne, az összeg egyharmadát a magyar költségvetés, 11 százalékát az EU, 15 százalékát a Világbank, a maradékot pedig az OECD, illetve világbanki kölcsön fedezi.

Sugárzó hulladék Az EU ajánlása szerint a radioaktív hulladékok elhelyezéséről minden kibocsátó országnak magának kell gondoskodnia. Magyarország is ezen az úton jár, mivel a kiégett fűtőelemeket eddig átvevő Oroszország csak akkor lenne hajlandó a kazetták további befogadására, ha kizárólag orosz forrásból szereznénk be az üzemanyagot – ezt viszont a magyar energiapolitika irányítói nem szeretnék. u A nagy aktivitású hulladékot (ebbe a kategóriába elsősorban a kiégett fűtőelemek tartoznak) a Paksi Atomerőmű Rt. jelenleg Pakson, az erőmű területén átmeneti tárolóban raktározza. A tároló 50 éven keresztül nyújthat megoldást a használt fűtőelemek befogadására. Végleges elhelyezési lehetőségként felmerült, hogy esetleg a mecseki uránbánya egyik vágatában lehetne egy tárolót kialakítani. A kis- és közepes aktivitású hulladékot a dolgok jelenlegi állása szerint Bátaapáti térségében, felszín alatti tárolóban kívánják elhelyezni. Ezt a megoldást a környező települések egy része (például Véménd) ellenzi, bár a lerakó befogadása az érintettek számára anyagi előnnyel is jár. A kiválasztott térség geológiai alkalmasságát eddig komolyan senki sem vonta kétségbe. Bármi lesz is a végső döntés, a tárolás költségeit a fogyasztók fogják megfizetni – sőt, máris fizetik – az áram árába épített "energiafillér" formájában.
 

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. január 1.) vegye figyelembe!