Az EU-csatlakozás környezetvédelmi költségeit taglaló hivatalos nyilatkozatok, illetve a környezetvédelmi célokra költhető állami pénzek ismeretében könnyű összeállítani a felzárkózás menetrendjét – csak az a gond, hogy ha a naptárra pillantunk, kiderül: máris erős késében vagyunk. Mértékadó becslések szerint 2500 milliárd forint kell a Brüsszelben kiadott házi feladatok megoldásához, ami – a 2003-ra tervezett csatlakozási időponthoz képest – nem ígérkezik könnyen teljesíthetőnek.
A közelmúltban a csatlakozás előtti feladatokról Medgyesy Balázs, a környezetvédelmi tárca közigazgatási államtitkára tájékoztatta az érdeklődőket a Magyar Tudományos Akadémián rendezett helyzetértékelő konferencián. A kormányzati szakember minden igyekezetével a mundér becsületének megvédésére koncentrált, ám így sem tudott túl sok biztatót mondani. A legfőbb eredménynek az úgynevezett jogharmonizáció előrehaladottságát említette. Ezen a téren tagadhatatlanul van mit felmutatni: a teljesítés szintje 70 százalékos. Az adat kétségkívül imponáló, ám némi magyarázatra szorul. Nem egészen arról van szó ugyanis, hogy a hazai jogszabályok 70 százaléka környezetvédelmi szempontból megfelel az uniós kívánalmaknak. A pontos definíció úgy szól: létezik egy környezetvédelmi jogszabályokból álló minimális csomag – amelynek összeállítása alapvető követelménynek számít minden tagjelölttel szemben –, s ez a pakk a mi esetünkben már 70 százalékig tele van. Elkészült például a környezetvédelmi, a természetvédelmi az állatvédelmi, a géntechnológiai és az erdőtörvény. Továbbra sincs ugyanakkor hulladéktörvény, nem vezettük be a környezetterhelési díjat, az "egyedi kibocsátási határértékek" nevű magyar specialitás pedig túlélési lehetőséget biztosít azoknak az üzemeknek (többek közt a cukor- és a húsiparban), amelyeket az EU-normák következetes alkalmazása esetén be kellene zárni.
A kormány a 2000. évi költségvetés keretében 250 milliárd forintot szán környezetvédelmi célra, ám ebbe az összegbe már minden olyan tételt beleértenek, amely érintőlegesen kapcsolatban van a környezetvédelemmel, a területfejlesztéssel, a természet- vagy a műemlékvédelemmel. A pénz értelemszerűen nem is kizárólag a Környezetvédelmi Minisztérium (KöM) költségvetési fejezetében jelenik meg, hanem összesen öt tárca osztozik rajta. Medgyesy egyébként ez alkalommal sem mulasztotta el megerősíteni: a kormány tervei szerint 2001. december 31-ig 100 százalékos lesz a jogharmonizáció. (A már-már fetisizált dátum még az előző kabinet öröksége: abból az időből származik, amikor még hinni lehetett a 2002. január elsejei csatlakozásban.) Ezt minden bizonnyal örömmel konstatálják Brüsszelben – csakúgy, mint a fiatal, igen felkészültnek tűnő környezetvédelmi attasé, a 26 éves Baranyai Gábor kinevezését. Az ifjú környezetvédelmi szakjogászt nehezen teljesíthető megbízatással küldi a kormány a belga fővárosba: kilenc témakörben kell átmeneti felmentést kérnie hazánk számára az unió egyes környezetvédelmi előírásai alól.
Titkosított környezet
Az integrációs attasé feladata a magyar kormányálláspont képviselete az EU-csatlakozás környezetvédelmi kérdéseiben. A kihívás nagyságát a hazai közvélemény egyelőre nem is tudja felmérni, a külügyi tárca ugyanis 30 évre titkosította a jelenlegi környezeti állapotot és a magyar derogációs kéréseket tartalmazó pozíciópapírokat. Az első ránézésre megmagyarázhatatlannak látszó lépést Zoltai Nándor, a KöM nemzetközi ügyekkel foglalkozó osztályvezetője próbálta megindokolni. Szerinte ezzel bővül a kormányzati mozgástér a csatlakozási tárgyalások éppen mostanában induló második fordulójában. A magyarázat – bővebben kifejtve – úgy szól: a pókerpartira emlékeztető alkudozás során nem szerencsés az összes lapot rögtön az asztalra tenni. Az érvelés szépséghibája, hogy ebben a "partiban" a játékosok pontosan ismerik egymás lapjait (a tagországok képviselői a magyar környezeti állapotokat, illetve hazánk igényeit, mi pedig a brüsszeli elvárásokat), vagyis egymás elől nincs mit rejtegetni. Hihetőbbnek hangzik az az argumentum, amely szerint inkább a tagságért velünk együtt versenyt futók – például Cseh- vagy Lengyelország – fürkésző tekintetét próbáljuk meg kicselezni. Kétségtelen, hogy a magyar álláspont ismeretében a versenytársak esetleg kényelmesebb alkupozícióba kerülhetnek, ám azt azért nehéz elképzelni, hogy az egyik-másik hazai napilapban már megszellőztetett pozíciópapírok megszerzését mondjuk a cseh titkosszolgálat épp egy magyarországi társadalmi vitán kísérelné meg. A jelenlegi kormánytól független szakértők éppen ezért úgy vélik: azért kell titkolózni, mert a kabinetnek egyelőre nincs elképzelése arról, milyen forrásokból lehetne finanszírozni a környezetvédelmi felzárkózás 1996-os árszinten 2500 milliárd forintra becsült költségeit.
A kiszivárgott hírek szerint kilenc témakörben kértünk 4-15 évre felmentést az uniós előírások teljesítése alól. Mindez annyit jelent: a kormány megpróbálja a felzárkózási folyamatot akár 2020-ig elnyújtani, annak érdekében, hogy a lakosságot, még inkább pedig a hazai gazdaságot úgymond megkíméljék egy sokkszerű követelményszint-emelkedéstől. Ennek a taktikának jó és rossz oldala egyaránt van. Számunkra előnyös, hogy – főként, ha időközben teljes jogú taggá válunk – a felzárkózás költségeinek nagyobbik felét maga az Unió fizeti helyettünk. Hátrányos viszont, hogy ily módon a belépés katalizáló hatása csak kismértékben érvényesül, vagyis a tagság nem jár majd együtt érezhető, gyors ütemű környezetiállapot-javulással.
| SAPARD A Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development a Közös Agrárpolitikához kapcsolódó joganyag átvételében és a mezőgazdasági szerkezet átalakításában nyújt pénzügyi segítséget. A bevételt generáló projektekben a közfinanszírozás a teljes költségek maximum fele lehet, ezen belül az EU forrás 75%. Az úgynevezett technikai segítség teljes mértékben fizethető a SAPARD-ból. A támogatás legfontosabb célterületei: a mezőgazdasági üzemek modernizálása, a mezőgazdasági és halászati termékek feldolgozása és eladása, élelmiszer-egészségügyi ellenőrzés a környezetet kímélő termelési módok, a vidéki termelés diverzifikálása termelői csoportok kialakítása, falvak újjáépítése, a vidéki kulturális örökség megőrzése, termőföld javítása és újraparcellázása, a földnyilvántartás javítása és folyamatos felújítása, a vidék infrastruktúrájának javítása ivóvíz-gazdálkodás, erdészet, ezen belül az újraerdősítés és az erdei termékek feldolgozása és eladása, technikai segítség (tanulmányok). |
Egyedül nem megy
A halogatás intézményesülésére szembetűnő példa a környezetterhelési díj (KTD) körüli huzavona. A csatlakozási költségek egy részére a KTD nyilván fedezetet nyújthatna, úgy tudni azonban, hogy ebben a kormányzati ciklusban nem vezetik be ezt az adónemet. A lépés mögött nagy valószínűséggel a PM ellenkezése áll. Persze nem arról van szó, hogy a pénzügyi tárcát zavarná egy kis pluszbevétel (egyes elképzelések szerint a KTD 40 százaléka közvetlenül a központi költségvetésbe kerülne). Sokkal inkább arról, hogy az új adó kivetése megakasztaná az állami újraelosztás mértékének évek óta tartó csökkenését, ami – amellett, hogy rontaná hitelfelvételi lehetőségeinket – EU- és OECD-körökben is megütközést keltene. A KTD-t ilyenformán csak egy nagyobb arányú szja-csökkentéssel együtt lehetne bevezetni, utóbbi viszont még nem szerepel a tárca terveiben.
Miután a rendszerváltást követő időszakban valamennyi környezetvédelmi kormányzat nagyjából ugyanezt a Pató Pál-stratégiát követte – vagyis a szükségesnél és a lehetségesnél mindig kevesebbet költöttünk a környezetvédelemre –, könnyen lehet, hogy most már nincs is más választásunk, mint bízni az EU engedékenységében és bőkezűségében. Utóbbiról azonban az Európai Bizottság már tavaly májusban igyekezett lebeszélni az érdekelteket abban a jelentésben, amely szerint a PHARE-program keretében évi másfél, a strukturális alapokból pedig legfeljebb évi egymilliárd ecu érkezhet környezetvédelmi célokra – persze nem kizárólag hozzánk, hanem térségünk csatlakozni vágyó országaiba összesen. A bizottság egyébként 100-120 milliárd ecura becsülte a kelet-európai csatlakozók szintre hozásának költségeit, ami azt jelzi: talán mégis hasznos lenne valamilyen saját forrás után nézni.
Mostanában a jól értesültek úgy tudják: a 800 milliárdos beruházást igénylő szennyvízkezeléssel kapcsolatban Brüsszel talán elfogadja a magyar érvelést (vagyis kapunk némi haladékot a még hiányzó víztisztítók felépítésére), a csomagolási hulladékok – pontosabban az azokkal kapcsolatos termékfelelősség bevezetése, illetve a kötelező visszagyűjtési arányok meghatározása – tekintetében viszont nem tartja indokoltnak a 2005-ig szóló halasztást.
Szennyvíz folyik a Dunán
Az előbb említett szennyvízprobléma esetén nem véletlen a prognosztizálható "késleltetés". A helyzet ugyan valóban riasztó, ám a Kárpát-medence vízrajzi viszonyai miatt egyetlen EU-tagország számára sem jelent közvetlen környezeti kockázatot. "A talajvizek területileg legkiterjedtebb elszennyeződését a csatornázatlanságra visszavezethető nitrátszennyezés okozza" – olvashatjuk például a környezetvédelmi tárca internetes honlapján. Az Országos Környezet-egészségügyi Intézet weboldalait átfutva az derül ki, hogy Magyarország egyes térségeiben a talajvíz, a talaj (és persze a termesztett növények) nitráttartalma komoly veszélyt jelent az egészségre. A csatornahálózat-építés elmaradottságának ennél kézzelfoghatóbb, a teljes lakosságot érintő kockázatai is lehetnek. Az EU szennyvízdirektívája szerint: "Az Unió területén keletkező összes szennyvizet szakszerűen össze kell gyűjteni, és másodlagos, vagyis mechanikai és biológiai kezelésből álló tisztításnak kell alávetni a felszíni vizekbe való kibocsátás előtt." A szomszédos Ausztria EU-újoncként is megfelel ennek az elvárásnak: a háztartások 75 százaléka csatlakozik a közcsatorna-hálózatra (ez a Lajtán túl egyúttal szennyvíztisztítást is jelent), a magánhálózatok pedig a háztartások 23,4 százalékát szolgálják ki, vagyis a lefedettség csaknem százszázalékos. Magyarországon viszont – a KHVM adatai alapján – szinte átugorhatatlannak tűnik az uniós szennyvízküszöb. Az utolsó, statisztikailag teljesen feldolgozott esztendőben, azaz 1997-ben a négymillió 31 ezer hazai háztartás 46 százaléka juttatta a csatornahálózatba a szennyvizet, miközben az ivóvíz-ellátottság aránya meghaladta a 90,6 százalékot. Tavaly naponta átlagosan 1,6 millió köbméter szennyvizet termeltünk, s ennek majdnem a fele, 726 ezer köbméter mindenféle tisztítás nélkül távozott otthonainkból. A hazai vízszennyezési toplistát ma három nagyváros vezeti: Szegeden és Dunaújvárosban egyelőre megoldatlan, Budapesten pedig mindössze 45 százalékos a tisztítás. Ha tekintetbe vesszük, hogy a hozzánk hasonló cipőben járó Csehországban 74, Lengyelországban 60, Szlovákiában 53 százalékos a csatornázottság aránya, a fenti számok nem adnak túl sok okot a büszkeségre.
A folyamatban lévő fejlesztések közül a fővárosi szennyvízgondokra megoldást kínáló víztisztítókról érdemes néhány szót ejteni. 1989 november végén adták át a dél-pesti tisztító kapacitását napi 80 ezer köbméterre növelő új egységet Csepel térségében. Ez a beruházás önmagában közel 20 százalékkal növelte a tisztított budapesti szennyvíz arányát. Ahhoz, hogy ez az arány megközelítse a 100 százalékot – s ennek folytán a Duna ismét használható legyen –, 200 milliárd forintnyi további kapacitásbővítésre van szükség, ami akár meg is ötszörözheti a jelenlegi fővárosi csatornadíjakat. Az igazi áttörést egyébként a 350 ezer köbméter kapacitású csepeli központi telep PHARE-támogatással történő kiépítésétől várják – ez mai áron 70 milliárd forintba kerül majd. Ha elkészül – úgy 2006 tájékán –, 70 százalékos lesz a tisztítási arány Budapesten, ami miatt talán már nem kell majd szégyenkeznünk.
A Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat (korábban KKA) néven futó zöldkassza összbevételének közel 40 százalékát – 1996 óta legalább harmincmilliárd forintot – a szennyvízügyre költötték, igaz, ezt a felosztási metódust sokan bírálják. Illés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke például többször megkérdőjelezte, hogy szabad-e az egyetlen jelentős környezetvédelmi forrás közel felét egy nem kizárólag környezetvédelmi (hanem részben területfejlesztési, mezőgazdasági, víz- vagy egészségügyi) anomália felszámolására fordítani. Különösen akkor, ha ez a kérdés számos külföldi tapasztalat alapján piaci módszerekkel is megoldható: egyszerűen meg kell adóztatni a felszíni, a felszín alatti vizek és a talaj szennyezését (praktikusan például a derítők, szikkasztók és más közműpótló megoldások fenntartóit), és máris kifizetődő lesz nekik, ha saját költségen építenek csatornát. A környezetterhelési díj éppen erre tenne kísérletet – a baj csak az, hogy a szennyvízüzletben érdekelt közszolgáltatók, illetve a legnagyobb szennyezőnek számító cégek ott fúrják az elgondolást, ahol csak tudják.
A KHVM-ben tavaly készült egy minimálprogram a szennyvíz- és csatornagondok orvoslására, amely szerint – akkori áron, a már megkezdett beruházások finanszírozási igényét nem számolva – 800 milliárd forint kellene a legsürgősebb munkálatokra, ám arról nem szól a fáma, honnan jönne a pénz. Most egy új koncepción dolgoznak a tárca szakértői. Ez konkrét forrásokat is rendelne a feladatokhoz, viszont van egy kis hibája: csak 2015-re ígér rendezett állapotokat. Ez tehát az egyik béka, amit le kell tolni a brüsszeli tárgyalópartnerek torkán.
A hulladékbomba hatástalanítása
Nehezebbnek ígérkezik a magyar "hulladékbomba" hatástalanítása. Bár az áldatlan magyarországi szeméthelyzet kezelésének költségeit a magyar illetékesek "csupán" 600 milliárdra becsülik, ezen a téren a pénzhiány mellett alapvető szemléletbeli eltérések is nehezítik a felzárkózást. Magyarországon jelenleg évente 5 millió tonna lakossági hulladék keletkezik, s az össztermés négyötödét – a KöM-nél frissen elkészült környezetiállapot-értékelés szerint – begyűjtik, illetve kezelik. Hogy ez pontosan mit jelent, azt a jelentés nem részletezi, a téma ismerői mindenesetre magát az alapadatot is kétkedve fogadták. A hazai települések közel kétharmadán (igaz, főként a kisebbeken) ugyanis egyelőre nincs szervezett szemétgyűjtés, ráadásul a valamilyen módon mégiscsak összegyűjtött szemétnek legfeljebb az egyötöde kerül olyan lerakókra, amelyek többé-kevésbé megfelelnek az európai előírásoknak. Az EU-csatlakozás pillanatában a hulladéklerakók többségét azonnal be kell zárni – ám lehet, hogy nem is ez a legnagyobb gond. Úgy tűnik, a hazai környezetpolitika irányítói alapvetően rossz irányban kezdték meg a hulladékkezelés "europaizálását", s ettől az iránytól semmilyen erő sem tudja őket eltántorítani.
Amikor Brüsszelben megfogalmazták a hulladékügy kezelésének alapelveit, dicséretes módon plágiumhoz folyamodtak: a vonatkozó passzusokat gyakorlatilag a zöldek eszmerendszeréből emelték át. Az első direktíva ennek megfelelően a hulladékkeletkezés megelőzését, illetve az elkerülhetetlenül keletkező hulladékmennyiség minél nagyobb hányadának hasznosítását szorgalmazza. A biztonságos lerakás, illetve az égetés módszerét csak végső eszköznek tekinti. Magyarországon ezzel szemben nincs olyan törvény, amely szankcionálná a szeméttermelést (a hároméves regnálása során gyakorlatilag kudarcot vallott termékdíjtörvényt aligha lehet ide sorolni, hiszen semmilyen kimutatható hatást nem gyakorolt a hulladékszektorra), s még a távlatosan gondolkodó döntéshozók is a szemétdíjak emelésében, illetve új lerakók építésében látják a kiutat. A főváros például tízmilliárdos nagyságrendű öszszeget szán a pusztazámori lerakó felépítésére, ám egy fillért sem hajlandó áldozni egy, az egész várost átfogó szelektív gyűjtőrendszer bevezetésére. Ennek megfelelően nem is kértek európai támogatást a projekthez, talán feltételezve, hogy ilyen elavult szemléletű terveket az EU nyilvánvalóan nem támogat.
Itt érhetjük tetten a második problémát is, amely a hazai illetékesek előrelátásának hiányából fakad. Az EU-csatlakozást jobb helyeken olyan céllövészetnek tekintik, amelynek során a cél folyamatosan mozgásban van. Maga a joganyag, amelynek átvétele és gyakorlatba ültetése a belépés feltétele, állandóan fejlődik. Így ma praktikusan már nem is az első hulladékdirektívához kellene igazítani a magyar terveket, hanem azokhoz a jogszabályokhoz, amelyek 2003-körül (tehát csatlakozásunk feltételezett időpontjában) lépnek életbe. A már jelenleg is konkrét formában olvasható tervezetek szerint ekkortól az Unió országaiban bármiféle szemét csak előzetes szelekció után kerülhet lerakásra. A szerves és a szervetlen hulladékot elkülönítetten kell kezelni: előbbit komposztálással, utóbbit tömörített lerakással. A lerakók alá olyan csőrendszert kell fektetni, amely alkalmas a szemét "érése" közben keletkező gázok összegyűjtésére. Olyan lerakó, amely megfelel ezeknek a kívánalmaknak, jelenleg nincs Magyarországon – igaz, az ASA nevű osztrák cég magánberuházásban nemrég átadott gyáli létesítménye – ha majd a szelektív gyűjtést is bevezetik – alkalmassá tehető az új elvárások teljesítésére.
Az energiaszektor kizöldítése
Magyarország és az EU-országok között a légszennyezés terén is komoly különbség mutatkozik. Ezen a területen az utóbbi években látványos eredményeket értünk el – a kén-dioxid-kibocsátás például 30 százalékkal csökkent –, ám ez nem környezetvédelmi vívmány, hanem a gazdasági válság, illetve a szerkezetátalakítás következménye. Elszomorító tény ugyanakkor, hogy a közlekedési eredetű légszennyezés évről évre növekszik (s a folyamat a közlekedési tárca előrejelzése szerint a következő évtizedben sem változik), az energiaszektor csúcslétesítményeinek 60 százaléka pedig lehúzhatná a redőnyt, ha holnaptól az európai kibocsátási határértékeket kellene betartania. A "feketelistán" a Mátrai Erőmű visontai egysége mellett a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű is az élbolyban szerepel. Az energiaipart terhelő környezetvédelmi beruházások összegét egymilliárd ecura becsülik, ám ha a hazai határértékeket a legkorszerűbb technikával elérhető szintre kell szorítani (amire szintén vannak tervek Brüsszelben), ez az összeg a többszörösére is nőhet. Ezen a területen a nemzetközi szervezetek az átlagosnál "fizetőképesebbnek" mutatkoznak – talán azért, mert a mi légszennyezésünk nem tekinthető magyar belügynek. A Világbank, az EU és az OECD közös beruházási programmal készül a magyar energiaszektor kizöldítésére. Az elképzelések szerint 15 év alatt 171 millió tonnával lehetne csökkenteni a hazai szén-dioxid-kibocsátást, ha az energiatermelésbe a megújuló energiaforrásokat is bevonnánk. Az Esztergom, Székesfehérvár, Szombathely és Tatabánya energiaellátását megújító projekt mintegy 100 millió dollárba kerülne, az összeg egyharmadát a magyar költségvetés, 11 százalékát az EU, 15 százalékát a Világbank, a maradékot pedig az OECD, illetve világbanki kölcsön fedezi.
| Sugárzó hulladék Az EU ajánlása szerint a radioaktív hulladékok elhelyezéséről minden kibocsátó országnak magának kell gondoskodnia. Magyarország is ezen az úton jár, mivel a kiégett fűtőelemeket eddig átvevő Oroszország csak akkor lenne hajlandó a kazetták további befogadására, ha kizárólag orosz forrásból szereznénk be az üzemanyagot – ezt viszont a magyar energiapolitika irányítói nem szeretnék. u A nagy aktivitású hulladékot (ebbe a kategóriába elsősorban a kiégett fűtőelemek tartoznak) a Paksi Atomerőmű Rt. jelenleg Pakson, az erőmű területén átmeneti tárolóban raktározza. A tároló 50 éven keresztül nyújthat megoldást a használt fűtőelemek befogadására. Végleges elhelyezési lehetőségként felmerült, hogy esetleg a mecseki uránbánya egyik vágatában lehetne egy tárolót kialakítani. A kis- és közepes aktivitású hulladékot a dolgok jelenlegi állása szerint Bátaapáti térségében, felszín alatti tárolóban kívánják elhelyezni. Ezt a megoldást a környező települések egy része (például Véménd) ellenzi, bár a lerakó befogadása az érintettek számára anyagi előnnyel is jár. A kiválasztott térség geológiai alkalmasságát eddig komolyan senki sem vonta kétségbe. Bármi lesz is a végső döntés, a tárolás költségeit a fogyasztók fogják megfizetni – sőt, máris fizetik – az áram árába épített "energiafillér" formájában. |