élte át a hazai gazdaság a kormányváltást. Mondhatjuk ezt annak ellenére, hogy e sorok írásakor még nem fogadta el az Országgyűlés a '99-es költségvetést, nem ismerjük (ám sejthetjük) a módosított adótörvény hatását. A Magyar Nemzeti Bank elnöke, a gazdaságkutatók többnyire reálisnak tartják a GDP növekedéséről, az infláció alakulásáról közreadott tervszámokat. Ugyanakkor a parlamentben, a médiában éles viták zajlanak, mindennaposak a konfliktusok, a látványos ütközések. Korántsem lényegtelen kérdések kerülnek terítékre, ám ezek többsége nem érinti a reálszférát. Mondhatni, az elmúlt majd' egy évtizedben folyamatosan erősödött a gazdaság önállósága, a piac értékítélete vált mindinkább meghatározóvá.
Az egymást követő kormányok természetszerűleg befolyásolták a cégek, vállalkozások életét, nemegyszer megkeserítették a nehezen kiszámítható szabályozással, de a lényegi mozgások kikerültek az állami gyámkodás alól. Talán az agráriumot tekinthetjük most kivételnek, a korábbinál nagyobb költségvetési támogatás szükségessége azonban aligha vitatható, sőt az egész mezőgazdaság tulajdonosi és termékszerkezetének átgondolása, ha úgy tetszik központi befolyásolása is kívánatosnak tetszik. Az a leépülés, amely néhány év alatt végbement, nehezen fogadható el, viszont az is bizonyos, hogy a magyar agrárium másként lehet erős, mint volt korábbi csúcsidőszakában. És a döntéshozóknak nem csupán a termelést, hanem a lakosságmegtartó képességet, a másutt jövedelemhez nem jutó, többnyire képzetlen munkaerő foglalkoztatását is figyelembe kell venniük.
Ha elfogadjuk az ellenzék kritikáját, amely szerint a kormányzat centralizációra törekszik, megválaszolandó marad a kérdés, hogy voltaképpen hol s miként nyilvánulhat meg a központosító szándék. A korábbiaknál lényegesen nagyobb szerepet tölt be a Miniszterelnöki Hivatal, újraállamosították a társadalombiztosítást, a jövedelmek – beleértve a nyugdíjakat – némileg másképp szóródnak, mint az előző ciklusban. Mi a hozadéka a változásnak? Az Orbán-kabinet kétségkívül megváltoztatta az elvonás (adókulcsok módosítása) és az elosztás filozófiáját, de csekély befolyással bír a termelés, a szolgáltatások területén.
A törvénykezésnek korlátokat állít csatlakozási szándékunk az Európai Unióhoz. Aligha kockáztathatja meg a kormányzat és a parlament, hogy most alkosson olyan paragrafusokat, amelyek nincsenek összhangban az uniós szabályozókkal. Ha mégis, akkor pontosan tudható róluk, hogy átmeneti megoldásként veendők számításba. Tovább kell mérsékelni az államháztartás hiányát, az inflációt, a külső eladósodást. Ez a követelmény önmagában is korlátozza a kabinetet, amit más szemszögből persze a választási ígéretek be nem tartásaként is értékelhetünk. Kevesebb jut nyugdíjakra, az eddigi ÉT-tárgyalások tanúsága szerint a munkavállalók lényegesen többet szeretnének elérni (ez a dolguk egyébként), mint amennyit a kormányzati oldal ajánl, s aminél még kevesebbet tartanak elfogadhatónak a munkaadók. Minden bizonnyal elfelejthetjük a választások előtt emlegetett hétszázalékos GDP-növekedést, a költségvetés szerényebb mértékkel is beéri, és még ahhoz is tartalékmilliárdokat rendel a világgazdasági fejlemények bizonytalansága miatt.
A gazdaság fejlődésének nemzetközi beágyazódása – az uniós csatlakozástól függetlenül is – megfigyelhető. Sorolhatjuk ismérveit: nyitottságunk, export- és importérzékenységünk, a multinacionális cégek és általában a külföldi érdekeltségű vállalkozások növekvő szerepe, a külföldi befektetők jelenléte és reagálása a pénzpiacon... Mindez nem hagyhat kétséget afelől, hogy a világgazdasági trendek részesei vagyunk. És éppen az elmúlt hónapok bizonyították, hogy bár sok minden előre látható a folyamatokból, de nem minden számítható ki, s – főként – a történések általunk kevéssé irányíthatók. Nincs mit fölpanaszolnunk: a rendszerváltoztatás gazdasági célja egyértelműen az volt, hogy csatlakozzunk a fejlett régiókhoz, bekerüljünk a világgazdaság főáramába. Még akkor is, ha a csatlakozás áldozatokkal, szuverenitásunk egy részének föladásával jár, sőt annak tudatában, hogy a leggazdagabbak körében sem ismeretlen a recesszió, avagy a szociális konfliktus, az elmaradt területek indikálta feszültségekről már nem is szólva. Ha csak Nyugat-Európára tekintünk: a szocialista, szociáldemokrata választási győzelmek arról árulkodnak, hogy a makrogazdaság jeles eredményei sem elegendőek az általános társadalmi elégedettséghez. Ebben az alapjaiban nem, részleteiben viszont folytonosan változó közegben kell helyünket megtalálni. A magyar gazdaság lényegében ehhez a programhoz igazodik, egy-egy kormányváltás nem térítheti le pályájáról. Persze, nehezítheti vagy könnyítheti az utat, de nem jelölhet ki másikat. A reálszféra nyugodt reakciója azt bizonyítja, hogy szereplői tisztában vannak a kormányzás lehetőségeivel.