Horvátország elszigetelődőben

 

Az úgynevezett létező szocializmus összeomlásakor úgy tünt, hogy Horvátország több szempontból (gazdasági fejlettség, piaci kultúra, külkereskedelem, decentralizált gazdasági döntéshozatal) jelentős előnyben van a rendszerváltó kelet-középeurópai országokkal szemben. A független Horvátország gazdaságának átalakítását azonban derékbe törte a szerb agresszió, s hátráltatták az elégtelen gazdasági intézkedések.

 

A délszláv háború következtében a horvátoknak erejüket elsősorban a függetlenség megvédésére, az ország területi integritásának helyreállítására, a háborútól sújtott gazdaság működőképességének megőrzésére kellett koncentrálniuk. Így a kilencvenes évek közepére jórészt erodálódtak Horvátország korábbi komparatív előnyei, és több tekintetben is lépéshátrányba került a kelet-közép-európai országokkal szemben.

A szerb agresszió következtében az ország nemzetközileg elismert területének megközelítőleg 1/3-a került évekre szerb megszállás alá. Szétzilálódott az ország közlekedési és távközlési rendszere, használhatatlanná váltak a jelentős nemzetközi forgalmat is lebonyolító kőolaj- és földgázvezetékek, és óriási menekültáradat zúdult a megcsonkított országra. 1992-1995 között a menekültek száma 300-600 ezer között mozgott, de 1993-ban, a menekülthullám tetőpontján megközelítette a 700 ezret. A súlyos gazdasági visszaesést mutatja, hogy az ipari termelés 1994 végéig az 1990-es szint felére csökkent, a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termelés 1991-hez képest 40 százalékkal esett vissza, és még 1995-ben is stagnált. A legnagyobb arányú visszaesést az építőanyag-ipar szenvedte el: 1994-ben a téglagyárak mindössze 20 százalékos kapacitáskihasználtsággal működtek. Az egy főre jutó GDP a háború első éveiben több mint harmadával csökkent, 1994-ben az 1991-es mutatónak mindössze 65 százalékát érte el. Az infláció hiperinflációba csapott át (1993 nyárutóján a pénzromlás havi üteme már meghaladta a 38 százalékot), és vészesen megbomlott a költségvetés egyensúlya.

A hiperinfláció megfékezése

Több sikertelen kísérletet követően a horvát kormány – a Horvát Nemzeti Bankkal karöltve – 1993 októberében indította útjára gazdasági stabilizációs programját. Az infláció megfékezésére a klasszikus, négy pilléren nyugvó megoldást választották. Az árfolyam-politika, a monetáris politika, valamint a kamat- és jövedelemszabályozási politika kombinált alkalmazását hajtották végre. Mérsékelték az adókulcsokat (bár ennek tényleges mértéke lényegesen kisebb volt a deklaráltnál, hiszen számos fontos termékre forgalmi adót vetettek ki, a benzin és a gázolaj forgalmi adóját pedig tovább emelték), és megteremtették a nemzeti valuta részleges belső konvertibilitását. A dinár árfolyamát leértékelték, és a német márkához rögzítették.

Minden kollektív bértárgyalást felfüggesztettek az állami szektorban. A béremelkedést maximálták, és szigorúan korlátozták a nem bérjellegű kifizetések növekedési ütemét is. A magánszektor bérviszonyait nem szabályozták, ennek azonban csekély gyakorlati jelentősége volt, mivel a stabilizációs program meghirdetésekor a foglalkoztatottak több mint 80 százalékát az állami szektor alkalmazta. (A horvát statisztikai számbavételi rendszer szerint államinak számít minden olyan vállalat is, amely részvényeinek kevesebb mint 50 százalékát adta el.)

1993 októberéig a nagyarányú és növekvő költségvetési hiány volt az infláció egyik legfőbb oka. A stabilizációs program sikeréhez ezért elengedhetetlen volt a költségvetés egyensúlyának megteremtése. Nagy súlyt helyeztek a költségvetés bevételi oldalának stabilizálására, a bevételek fokozására, a költségvetés kiadási oldalát pedig úgy állították össze, hogy a költségvetés szufficittel záruljon.

A határozott intézkedésekkel sikerült megfékezni a vágtató inflációt. (A fogyasztóiár-emelkedés havi üteme az 1993. októberi 38,7 százalékról már novemberre 1,4 százalékra mérséklődött.) Az ország valutatartalékai gyorsan növekedtek: 1994 májusára elérték a 800 millió, az év végén pedig már meghaladták az 1,3 milliárd dollárt. (1992 végén a valutatartalékok szintje 200 millió dollár alatt volt.) A növekedés azonban nem a kereskedelmi és a fizetési mérleg kedvező alakulása miatt, hanem szinte kizárólag a lakossági valutatranzakciók eredményeként következett be.

1994 tavaszára megteremtődött az új nemzeti valuta bevezetésének lehetősége. 1994 májusában a horvát gazdaság levált a jugoszláv dinárról, és bevezette a kunát, amelynek értékét szintén a német márkához kötötték. A kuna árfolyamát 3,7/1 arányban állapították meg. Az árfolyamot kisebb módosításokkal sikerült fenntartani, ami egyértelműen jelezte az árfolyamalapú horvát stabilizációs gazdaságpolitika eredményességét.

A szigorú, pénzszűkítő gazdaságpolitika az inflációt éves szinten 3-4 százalékra szorította le. Komoly nehézségeket okozott viszont az, hogy az alacsony infláció rendkívül magas árszint mellett alakult ki. A stabilitás árát magas kamatok, magas adók és alacsony közszolgálati bérek formájában kellett megfizetni. 1993 októbere után a kamatok – némi túlzással – az égbe szöktek. A hitelkamatok például 7-8-szor magasabbak voltak a hivatalos inflációs rátánál. A hatalmas adóterheket cipelő vállalati szektor túlnyomó része képtelen volt a hitelfelvételre. Ez visszavetette a beruházásokat, felújításokat, korszerűsítéseket, a termelés bővítését. Ugyanakkor a (gyakran kétes eredetű) pénzeszközök szimpla kihelyezésével vagyonokra lehetett szert tenni.

A növekedés kezdete

A restriktív monetáris politika következtében a horvát gazdaság 1994-95-ben stagnált, és csak 1996-ban vette kezdetét a fellendülés. A háború befejeződése lehetővé tette az erőforrások átcsoportosítását újjáépítési, gazdaságfejlesztési célokra, de emellett jelentős szerepe volt annak is, hogy a Horvát Nemzeti Bank mérsékelte a monetáris politika szigorát. Csökkentek a kamatok, s a jegybank két alkalommal is számottevően mérsékelte az államkötvények kötelező jegyzését – ez jelentősen növelte a kereskedelmi bankok rendelkezésére álló készpénzállományt. Rövid távon visszaesett a kuna iránti kereslet, így a bankok mérsékelték csillagászati kamataikat. Nagymértékben javultak a beruházások finanszírozási feltételei, nőttek a vállalatok expanziós lehetőségei. Az inflációt sikerült alacsony szinten (4 százalék körül) tartani, a jegybanki alapkamat viszont 12 százalék körül mozgott.

A horvát gazdaság 1996-ban – a kilencvenes években először – jelentős, 6 százalékos növekedést ért el. A növekedés 1997-ben is folytatódott: a GDP 6,5 százalékkal bővült. Alapvetően nem javult azonban a foglalkoztatási helyzet, a munkanélküliség változatlanul igen magas (16-17 százalék) maradt.

Ágazati-strukturális vetületben ezekben az években a növekedés az idegenforgalom, az építőipar és az építőipari alapanyaggyártás terén volt a legnagyobb arányú, de nagymértékben nőtt az elektromosenergia-termelés is. A szállítás és a hírközlés is számottevően fejlődött. A feldolgozóipar kisebb mértékben (3,2 és 4,8 százalékkal) növelte teljesítményét, a legnagyobb mértékben a nem acélipari fémtermékek előállítása és a nem fémes ásványi anyagok feldolgozása bővült. Ezzel szemben folytatódott a termelés visszaesése olyan exportorientált ágazatokban, mint a vegyipar, a bor- és textilipar, a gumigyártás, és továbbra is komoly nehézségekkel küzd a hajógyártás.

Strukturális feszültségek

A stabilizáció vitathatatlan eredményei ellenére továbbra is súlyos strukturális feszültségek jellemezték Horvátország gazdaságát. A horvát gazdaság stabilizációja egyértelműen az árfolyam stabilitásán alapult. A gazdasági növekedést generáló belső kereslet növekedésének legfőbb oka a folyamatosan erősödő kuna volt, amely mindinkább túlértékeltté vált. A fogyasztók vásárlóerejének nagyarányú növekedése a kiskereskedelmi forgalom és az import megugrását eredményezte. Az import értéke 1995-re 1993-hoz képest 4,66 milliárd dollárról 7,51 milliárd dollárra emelkedett, miközben az export – melynek nemzetközi versenyképessége a túlértékelt árfolyam miatt folyamatosan romlott – 3,9 milliárd dollárról mindössze 4,63 milliárd dollárra nőtt. A külkereskedelmi mérleg hiánya 2,88 milliárd dollárra emelkedett. Emiatt 1995-től a folyó fizetési mérleg is deficitessé vált – az 1994-es 826 millió dolláros többletet 1,15 milliárd dolláros deficit váltotta fel, ami GDP 6,1 százalékának felelt meg.

A külső egyensúlyhiány igazi eszkalációja azonban 1995 után következett be. A túlértékelt valutaárfolyam és a hitelhiány kettős szorításába került exportszektor teljesítménye abszolút értelemben is csökkent, a kivitel értéke 1996-ban 4,55, 1997-ben 4,21 milliárd dollárra esett vissza. Ezzel szemben az import 7,79, illetve 9,1 milliárd dollárra nőtt, így a külkereskedelmi mérleg hiánya 1997-ben már 4,89 milliárd dollárt tett ki. Ekkora deficitet a pozitív egyenleggel záró szolgáltatások sem tudtak ellensúlyozni. A folyó fizetési mérleg deficitjének a GDP-hez viszonyított aránya 1997-re 11,6 százalékra nőtt. Ez a külső egyensúlyhiány már nem volt hoszszabb távon fenntartható.

Ingatag helyzet

1998 végére kimerültek az egyre súlyosabb strukturális torzulásokat okozó gazdasági fellendülés tartalékai. A növekedés üteme 1998-ban folyamatosan csökkent, és az utolsó negyedévben már 4,5 százalékos visszaesés következett be, ami 1999-ben is folytatódott, az év első hat hónapjában a GDP 1,9 százalékkal csökkent. Tovább romlott az amúgy is kedvezőtlen foglalkoztatási helyzet: 1998 decemberére a munkanélküliségi ráta 18,6 százalékra, 1999 júniusában pedig 19 százalék fölé emelkedett.

Mivel a horvát gazdaságpolitika alapvető célja a stabil árfolyam és az alacsony inflációs ráta fenntartása volt, ezért szóba sem jöhetett a kuna túlértékeltségének megszüntetése az immár elviselhetetlen méreteket öltő krónikus külső egyensúlyhiány mérséklése érdekében. A kormányzatnak nem volt más lehetősége, minthogy a monetáris politika szigorításával és a költségvetés többletének fokozásával erőteljesen korlátozza a belső keresletet. A bevételek növelésének legfőbb eszköze a hozzáadottérték-adó (VAT) bevezetése volt 1998 januárjában, melynek kulcsát meglehetősen magas szinten, egységesen 22 százalékban állapították meg. A hozzáadott érték szerinti adózás jelentős hozadéka volt a kiterjedt fekete-, illetve szürkegazdaság mozgásterének számottevő szűkülése is. Rendkívül kedvezőtlenül érintette viszont a súlyos adóterheket cipelő vállalati szektor likviditását, és néhány hónap alatt a vállalati körbetartozások állományának ugrásszerű növekedését idézte elő. A vállalati szféra fokozódó eladósodása a szoros összefonódások következtében a bankszektor addigi legsúlyosabb kríziséhez vezetett. (Például az 1998 tavaszán csődbe jutott ötödik legnagyobb horvát bank, a Dubrovacka Banka részvényeinek legalább 20 százalékát a felettébb gyanús módon meggazdagodott és később csődbe jutott Miroslav Kutle „birodalmához" tartozó érdekeltségek birtokolták, de hasonló okok miatt rendült meg alapjaiban a hatodik legnagyobb horvát bank, a Glumina Banka is). A sorozatos bankcsődök miatt nagy összegeket emésztett fel a betétbiztosítási alap feltöltése, a jóléti alapok hiányának mérséklése.

A költségvetés egyensúlyát csak a kiadások jelentős lefaragásával lehetett biztosítani, ami viszont visszavetette az újjáépítés, a háborús károk helyreállításának ütemét. A monetáris politika szigorítása, a leszámítolási kamatláb emelése, valamint a hazai betétekre előírt kötelező tartalékképzési ráta növelése a bankrendszer stabilitásának erősítését is célozta. A csökkenő bevételek és bizonyos, elsősorban a bankkonszolidációval és a veszteséges nagyvállalatok támogatásával kapcsolatos jelentős, nem tervezett kiadások miatt 1998-ban és 1999-ben pótköltségvetést kellett életbe léptetni. A gazdaság teljesítményének romlása miatt fokozódtak a leértékelési várakozások, amin az sem segített, hogy a gazdaság lendületvesztése következtében számottevően mérséklődött a külső egyensúlyhiány. (1998-ban a külkereskedelmi mérleg deficitje 4,89 milliárd dollárról 3,77 milliárd dollárra csökkent, így a folyó fizetésimérleg-hiány GDP-hez viszonyított aránya 7 százalékra mérséklődött.)

1999 első felében ugyan a jegybank egyre gyakrabban interveniált a kuna árfolyamának védelme érdekében, ami a valutatartalékok gyors apadásához vezetett, mégis folyamatosan csökkent a kuna márkához rögzített árfolyama. 1999 második negyedévében 3,88-ra esett vissza, de sikerült megakadályozni a 4 kunás lélektani határ átlépését.

A hatalmon lévő Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) vezette kormány számára a 2000 januárjára tervezett választások előtt létfontosságú a leértékelés elodázása. Az árfolyam lélektani határának átlépése alapjaiban rendítené meg a lakosság bizalmát, az eddigi gazdaságpolitika alapját. Emiatt késnek az elkerülhetetlen döntések, a szükséges változtatások, ami tovább szűkíti a gazdaságpolitika amúgy is korlátozott mozgásterét.

Nyilvánvaló, hogy 1998 közepétől a horvát gazdaság lefelé tartó restrikciós spirálba, „dugóhúzóba" került. Ebből a helyzetből csak a gazdaságpolitika felülvizsgálatával, a termelőkapacitások modernizációját és az infrastruktúra fejlesztését célzó beruházások erőteljes növelésével, a nemzetközi versenyképesség javításával lehet kitörni, ami egyben feltételezi a külföldi tőke, a külföldi stratégiai befektetők jelentős mértékű bevonását. Ehhez azonban következetes gazdasági szerkezetváltásra lenne szükség.

A szerkezetváltás gátjai

A privatizációt Horvátországban is a vállalati szektor átalakításának legfőbb eszközeként tartották számon. Már 1991 áprilisában megszületett az első privatizációs törvény. Ez úgy rendelkezett, hogy valamennyi társadalmi tulajdonban lévő vállalatnak részvénytársasággá kell átalakulnia. A magánosítás legelterjedtebb módszere az volt, hogy a privatizált vállalat részvényeinek felét csökkentett áron a vállalat alkalmazottainak adták el, ellenértéküket 5 év alatt kellett kiegyenlíteni. A privatizációs törvény hatálya ekkor még nem terjedt ki a bankszektorra, az energiatermelésre, a közszolgáltatásokra és a hadiiparra.

A horvát gazdaságban domináns szerepet betöltő nagyvállalatok esetében a privatizációs törvényt úgy hajtották végre, hogy az a végeredményt tekintve újra- vagy más néven visszaállamosítást jelentett. Az újra-, illetve visszaállamosított nagyvállalatokat a kormánypárt bizalmi embereinek irányítása alá helyezték. A nem privatizált vagyon többségét a Horvát Privatizációs Alap kezelésébe adták, kisebb része az állami nyugdíjalapok felügyelete alá került, 5 százalékot pedig kárpótlási céllal tettek félre. Gondot okozott, hogy a Horvát Privatizációs Alapnak nem voltak eszközei a tulajdonában lévő vállalatok feljavítására, friss tőkével való ellátására.

A privatizáció első fázisát, az ún. kisprivatizációt az jellemezte, hogy a kis- és középvállalatokat a dolgozók és a vállalatvezetés vásárolta meg diszkontáron, kedvezményes hitel felhasználásával. (A részvényvásárlási kedvezményeket csak abban az esetben lehetett igénybe venni, ha a megvásárolt részvények értéke nem haladta meg a 20 ezer német márkát.) Ez a privatizációs gyakorlat azonban csak részleges eredményeket hozott. Viszonylagos sikere jórészt annak volt tulajdonítható, hogy sok kisebb termelő és szolgáltató gazdasági egység már a jugoszláv időszakban is magánkézben volt. Legfőbb hiányossága viszont abban rejlett, hogy az esetek túlnyomó részében a vállalatok részvényeit a vállalatok dolgozóinak és vezetőinek adták el, így többségi, stratégiai tulajdonos hiányában többnyire nem változott a vállalatok irányítása (a vállalati tanácsok szerepét az ún. management boardok vették át, egyébként minden maradt a régiben), nem került sor tőkebevonásra, így nem lehetett végrehajtani a szükséges szerkezeti átalakításokat, modernizációt. A privatizációnak ez a formája tehát nem eredményezett tényleges szerkezetváltást, függetlenül attól, hogy hivatalos adatok szerint 1996 végéig a vállalatok 60 százalékát magánkézbe adták.

A privatizációt igen súlyos visszaélések kísérték. (A magánosítás első szakaszában jelentős kedvezményekben lehetett részesülni, de csak a 20 ezer márkás kereten belül. 1996 nyarán azonban kiderült, hogy a törvényes rendelkezéseket kijátszva legalább kilencezren önhatalmúan – nemritkán sokszorosan – túllépték a fenti keretet, köztük olyan prominens személyiségek, mint a privatizációs program szülőatyjaként közismertté vált zágrábi polgármester, az adóhivatal elnöke, valamint a kormány két minisztere stb.) A politikai hatalomhoz kötődve egyesek valóságos vállalatbirodalmakat építettek ki, ám többségük tehetségéből csak a vagyon összeharácsolására futotta, a megszerzett tulajdon racionális működtetésére már nem voltak képesek. Súlyos strukturális torzulásokat idézett elő, hogy nehezen áttekinthető tulajdonosi összefonódások jöttek létre a vezető ipari és kereskedelmi vállalatok és a pénzintézetek között.

Botladozó bankrendszer Horvátországban a piacgazdaságra való átállás, a gazdasági szerkezetváltás nehézségei tükröződtek a bankszektor helyzetének alakulásában is. A horvát bankrendszert néhány nagybank túlsúlya, magas működési költségek és alacsony hatékonyság jellemezték, s magas kamatokat, növekvő vállalati körbetartozásokat és jelentős mértékű „rossz" hiteleket örökölt a jugoszláv időszakból. A független Horvátország egyik első intézkedése volt a Horvát Nemzeti Bank létrehozása és a kétszintű bankrendszer megteremtése. 1996 végéig 57-re emelkedett a Horvátországban működő kereskedelmi bankok száma, viszont az új magánbankok kivétel nélkül túlságosan gyengének bizonyultak ahhoz, hogy komoly versenytársai lehessenek a régebbi nagybankoknak. A kilencvenes évek második felében a két legnagyobb bank (a Privredna és a Zagrebacka) részesedése a bankrendszer összesített mérlegfőösszegében 54,7 százalékot tett ki, az öt legnagyobb bank a banki vagyon közel 3/4-e felett rendelkezett. A bankok működését magas fajlagos költségek és alacsony hatékonyság jellemzik. Amíg az Egyesült Államok bankszektorában az egy alkalmazottra jutó banki eszközök értéke átlagosan 3 millió márka volt a kilencvenes évek közepén, addig a horvát bankok esetében mindössze 0,9 millió márka. A háborús pusztítások, a hagyományos termelési kapcsolatok szétzilálódása következtében súlyos problémákkal küszködő vállalati szféra, mindenekelőtt a gazdaságban meghatározó szerepet játszó nagyvállalati kör mély válsága a kereskedelmi bankokat is magával ragadta. A helyzetet tovább bonyolították a privatizáció során keletkezett, nehezen áttekinthető tulajdonosi összefonódások a nagyvállalatok és a vezető bankok között. A bankoknak likviditási problémáik kiéleződése ellenére – politikai és katonai szempontok miatt – folytatniuk kellett a veszteséges nagyvállalatok hitelezését, ami aláásta a kockázatkezelés szakmai színvonalát. A vállalati körbetartozások, rossz hitelek állománya drámaian növekedett. A bankok helyzetét tovább súlyosbította a nem likvid eszközök részarányának meredek emelkedése. (Ezek túlnyomó többségét a kormányzat által kibocsátott kötvények alkották.) A kilencvenes évek közepére a jövedelmet nem termelő eszközök részesedése a bankok eszközállományában 60-70 százalékra nőtt. A bankok úgy igyekeztek jövedelmezőségükön javítani, hogy irreálisan magas kamattal nyújtottak hiteleket még az „egészséges" vállalatoknak is, ami tovább növelte a nemzetgazdaság veszteségeit. A bankok helyzetének megrendülése arra kényszerítette a kormányzatot, hogy 1994 márciusában átfogó törvényt alkosson a bankok rehabilitációjáról. (Még ugyanebben az évben külön jogszabály rendelkezett a betétbiztosítási alap felállításáról.) Az egyes bankok rehabilitációs programjának megvalósíthatóságát a Horvát Nemzeti Bank bírálja el, a gyakorlati megvalósítás pedig az 1995 januárjában felállított Bankrehabilitációs Ügynökség feladata lett. A konszolidáció során leírják a rossz hiteleket, a bank alaptőkéjét a leírt rossz hitelállomány nagyságának megfelelő összeggel csökkentik. Az állam készpénzzel és kötvényekkel fel-, illetve újratőkésíti a bankot, többségi tulajdont szerezve a konszolidált bankban. A bankrehabilitációs törvény értelmében a konszolidált bankokat a későbbiekben privatizálni kell. A bankok rehabilitálása, feltőkésítése 1995 novemberében Horvátország negyedik legnagyobb bankjával, az eszéki székhelyű Slavonska Bankkal vette kezdetét, majd a Splitska Bankával és a Rijecka Bankával folytatódott. (E két utóbbi pénzintézet szoros szálakkal kötődött az összeomlás szélére került hajógyártáshoz.) 1996 nyarán a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank nyomására született meg a döntés az ország legnagyobb kereskedelmi bankja, a hatalmas veszteségeket termelő Privredna Banka konszolidációjáról, amit a pénzintézet jelentős politikai befolyással rendelkező vezetése sokáig sikeresen szabotált. Mivel a gazdaságban ezt követően is rendkívül vontatottan haladt a szerkezetváltás, törvényszerű volt az újabb válsaghelyzet megjelenése. A monetáris restrikció – a gazdasági növekedés kifulladásával és a vállalati szféra likviditási problémáinak kiéleződésével – 1998 második felében újabb bankválságot eredményezett. Mértéktartó becslések szerint 1998 végéig a horvát állam az 1998. évi GDP egyharmadának megfelelő összeget fordított a bankok konszolidációjára.

Stratégiai jelentőségű vállalatok

Az akadozó privatizációs folyamat felgyorsítására volt hivatott az 1996 februárjában elfogadott újabb privatizációs törvény, amely az állami kézben levő nagyvállalatokra vonatkozott. A nagy közüzemi vállalatokat illetően a törvény úgy rendelkezik, hogy a részvények 1/4-ét az állami nyugdíjalapoknak, további 1/4-ét a vállalatok vezetőinek és dolgozóinak kell felkínálni, a fennmaradó részt pedig stratégiai (elsősorban külföldi) befektetők és a kormány között osztják meg. A horvát kormány fenntartotta magának a jogot arra, hogy a stratégiai jelentőségű nagyvállalatokban szükség esetén megtarthassa magának az ún. „aranyrészvényt".

Kormányzati elképzelések szerint a stratégiai jelentőségű nagyvállalatok magánosítását 1999 végéig kell megvalósítani. Részlegesen el kívánják adni a nemzeti olajvállalatot (INA), az állami villamos műveket (HPE), valamint a nemzeti telefontársaságot (HPT) és a konszolidált négy nagybank, a Privredna, a Slavonska, a Rijecka, valamint a Splitska részvényeinek egy részét.

A nacionalisták által elidegeníthetetlen „koronaékszereknek" tekintett nagyvállalatok privatizálásához a politikai akaraton kívül szükség van újabb jogszabályok meghozatalára is. Kedvező jel, hogy a közüzemi vállalatoknak engedélyezték díjtételeik nemzetközi tarifákhoz történő igazítását (ami nyilvánvalóan nagymértékben elősegítheti eladásukat), a postai szolgáltatásokat pedig leválasztották a telefontársaságról. Pozitív fejleményként értékelhető az is, hogy még 1997 elején rendkívül sikeresen valósult meg a horvát ipar „zászlóshajójának" számító Pliva gyógyszergyár és az ország legjobb kereskedelmi bankjának tartott Zagrebacka Banka részvényeinek bevezetése a londoni tőzsdére. Mindezeken túl az ország fokozódó külső eladósodása és a költségvetés növekvő bevételi igényei miatt egyre elkerülhetetlenebbnek látszik a külföldi tőke bevonása.

Ennek lehetőségei igen bőségesek, hiszen 1989 és 1997 között külföldi cégek mindössze 1,276 milliárd dollár értékben hajtottak végre közvetlen beruházásokat Horvátországban. 1998 viszonylag jó év volt ebből a szempontból: 780,5 millió dollár érkezett az országba. A privatizáció kiteljesedésével, a vonzó feltételek megteremtésével megtöbbszöröződhet a Horvátországban befektetett külföldi működő tőke. Ehhez azonban Horvátországnak javítania kell nemzetközi pozícióin, miután belső piaca még kelet-közép-európai léptékkel mérve sem minősíthető jelentősnek. (Horvátországnak nincs társulási egyezménye az EU-val, nem tagja sem a CEFTA-nak, sem a WTO-nak.)

A tőkevonzás szempontjából különösen kedvezőtlen, hogy a stabilizációt követően igen magas árszínvonal jött létre. A kilencvenes évek második felére a térség országai között Horvátország lett az egyik legdrágább ország – számos termék és szolgáltatás olcsóbb a közeli Ausztriában, mint Horvátországban. A kunával kapcsolatos egyre erősebb leértékelési várakozások ugyancsak kedvezőtlenek: a növekvő bizonytalanság, az elkésett korrekció benyomását keltik.

Uniós remények

A függetlenségét elnyerő Horvátországnak – a többi rendszerváltó országhoz hasonlóan – stratégiai célja az euroatlanti politikai, gazdasági és katonai integráció, mindenekelőtt az Európai Unióhoz fűződő kapcsolatok fejlesztése és intézményesítése. A horvátok meg vannak győződve arról, hogy országuk történelme, kultúrája és gazdasági célkitűzései alapján egyértelműen a Nyugathoz tartozik. Az európai integrációs folyamatba való bekapcsolódás, az EU-tagság elnyerése a horvátok számára egyben a hét évtizedes jugoszláv, és az ezzel egyet jelentő balkáni örökség végleges meghaladását jelentené.

Horvátország azonban az integrációs kapcsolatok kiépítésében lényegesen elmaradt a kelet-közép-európai országoktól mind a kapcsolatok szintjét, mind az integrálódási folyamat ütemét tekintve, jóllehet a kilecvenes évek elején helyzete számos vonatkozásban előnyösebbnek tűnt. Az Európai Közösség (EK) 1980-ban átfogó együttműködési megállapodást kötött Jugoszláviával, amiből – nem utolsósorban a közösség által folyósított tekintélyes fejlesztési támogatásokból – a horvátoknak is számos előnye származott. (Az 1991 júniusában az EK által Jugoszláviával aláírt harmadik pénzügyi jegyzőkönyv is még 807 millió ecu támogatást irányzott elő a következő öt évre, főleg infrastrukturális fejlesztésekre.)

Az EK 1992. január 15-én ismerte el hivatalosan Horvátország függetlenségét az 1974-es jugoszláv alkotmány alapján, amely kimondta a jugoszláv föderáció tagköztársaságainak elszakadási jogát. Az EK elismerte a Jugoszláviából kiváló tagköztársaságok jogát a függetlenségre az 1974-es belső határok fenntartása mellett, melyek így nemzetközi határokká váltak.

1992-ben és 1993-ban bizottsági határozat hoszszabbította meg a kivált tagköztársaságok és az EK között az 1980-as együttműködési megállapodás érvényességét. Ezzel Horvátország EK-ba irányuló kivitele – az érzékenynek minősülő textilipari és agrártermékek kivételével – továbbra is vám- és korlátozásmentességet élvezett. A kilencvenes évek első felében a dinamikusan fejlődő kapcsolatok eredményeként jelentős részben sikerült kiküszöbölni a hagyományos jugoszláv piacok elvesztéséből származó veszteségeket. 1995-re az EU részesedése a horvát kivitelben megközelítette az 58, a behozatalban pedig felülmúlta a 62 százalékot. Az EU elsősége a daytoni szerződés aláírását – a korábbi jugoszláv kapcsolatok mérsékelt rendeződését – követően is fennmaradt.

Az EU-hoz fűződő kapcsolatok terén Horvátország nagyon lemaradt Szlovéniához képest is, aminek elsősorban politikai okai voltak. Ellenérzéseket keltettek a politikai berendezkedés autokratikus vonásai és egyre antidemokratikusabb karaktere, ám az ország nemzetközi tekintélyének legtöbbet a szerbekkel egyenlőtlen élethalálharcot folytató bosnyákok 1993-os hátbatámadása ártott.

1994 végén nagymértékben javította az ország nemzetközi megítélését a horvát-bosnyák kapcsolatok rendezése, a muzulmán-horvát föderáció létrehozása Bosznia-Hercegovinában, valamint Horvátország és Bosznia-Hercegovina konföderációs megállapodása. A brüsszeli Bizottság javaslatára 1995 júniusától Horvátország is bekapcsolódhatott a PHARE-programba (azzal a megszorítással, hogy az uniós támogatások kizárólag a helyi szerb közösségekkel való megbékélés előmozdítására használhatók fel).

1995 júniusában megkezdődtek ugyan az EU és Horvátország között az együttműködési megállapodást előkészítő tárgyalások, azonban hamarosan meg is szakadtak. 1995 augusztusában ugyanis a horvát vezetés – megelégelve az ENSZ égisze alatt folyó, az ország területi egységének helyreállítását célzó tárgyalások teljes eredménytelenségét – úgy döntött, hogy saját katonai erejével állítja helyre országa területi egységét, visszafoglalja az 1991-es szerb agresszió következtében elvesztett területeket. Az EU az egyoldalú horvát lépést azzal szankcionálta, hogy meghatározatlan időre felfüggesztette a tárgyalásokat, és a PHARE-programból is kizárta az országot. (Megjegyzendő, hogy a „Vihar" hadművelet során ezúttal a szerb lakosságot érték atrocitások, a visszafoglalt területeken gyakorlatilag nem maradtak szerbek.)

Az utóbbi években tovább romlottak Horvátország és az EU kapcsolatai. Az ország európai integrációját elsősorban a horvátországi szerbek helyzetének rendezetlensége és Bosznia-Hercegovina horvátlakta részének, a Dalmáciával határos Nyugat-Hercegovinának horvát ellenőrzés alá vonása akadályozza, de nem elhanyagolhatóak a daytoni szeződés más rendelkezéseinek végrehajtásával (pl. háborús bűnösök kiadása), valamint a jelenlegi politikai berendezkedéssel kapcsolatos fenntartások sem. Az EU által szorgalmazott horvát-szerb megbékélés sehogy sem akar létrejönni. Brüsszel többször gazdasági szankciók bevezetésével fenyegette meg a horvát kormányt, ha nem teszi lehetővé a horvátországi szerb menekültek visszatérését lakóhelyükre. A horvát kormány – engedve a nyomásnak – deklarációk szintjén elvileg ugyan támogatja a szerbek visszatelepülését (igaz csak egyéni elbírálás alapján), de a helyi szintű gyakorlati intézkedések és a horvátországi közhangulat ezzel ellenkező irányba hat. Bár kereskedelmi szankciók alkalmazására mindeddig nem került sor, ám a kereskedelmi kapcsolatok sem normalizálódtak, és egyelőre a PHARE-programba való visszakapcsolódásra sincs esély.

Arra a kérdésre, hogy a horvát nemzetállami, etnikai politikában várható-e gyökeres fordulat, ami megnyithatná az utat az európai integráció felé, a 2000 elején esedékes parlamenti választások adhatnak választ.

Mádi István