Évzárás és évkezdet III.

1999 főbb makrogazdasági mutatói lényegesen kedvezőtlenebbek annál, mint amit a kormány erre az évre várt, és az óvatosabb kutatóintézeti előrejelzéseket igazolja vissza. Az egy évvel ezelőtt pesszimistának minősített prognózisok bizonyultak reálisnak a rendelkezésre álló adatok alapján. S nem azért, mert az előre nem látható események, mint az árvíz, a belvíz és a koszovói háború rontották az idei teljesítményeket. A természeti katasztrófákat valóban nem lehetett látni, de a balkáni háborút igen, mint ahogy ezt a Pénzügykutató Rt. prognózisa jelezte is.

Általában is helytelen a vártnál kedvezőtlenebb eredmények okául a felsorolt sajnálatos történéseket megjelölni. Az árvíz és a háború után ugyanis újjáépítés kezdődik, ami ösztönzi a konjunktúrát. Amikor pedig ezek az események zajlottak – a második negyedévben -, a KSH magasabb növekedési ütemet mutatott ki az első negyedévinél.

A lendületes növekedés ütemének megtörése már 1998 utolsó hónapjaiban kivehető volt, mint ahogy ekkor következett be a növekedés tényezőinek szerkezetváltása is. A kedvezőtlen fordulatot alapvetően az orosz válság okán régiónkkal szemben gerjesztődött bizalmi válság váltotta ki, amihez hozzájárult az ázsiai válság és az orosz gazdaság összeomlásának késleltetett hatása. Az EU konjunktúrájának megtörése és a feltörekvő országokkal szembeni befektetői bizalmatlanság fokozódása együttesen eredményezték a bruttó hazai terméknövekedés két motorjának, az exportnak és a beruházások dinamikájának számottevő visszaesését. A fogyasztás viszont bővült, amihez hozzájárult a laza jövedelmi és költségvetési politika is.

A növekedést keresleti oldalról meghatározó tényezők (export, beruházás, fogyasztás) arányváltásának köszönhető, hogy 1999-ben a növekedési ütem is csökkent, illetve az egyensúlyi mutatók is romlottak. A privatizációs és rendkívüli bevételek nélkül számított államháztartási deficit emelkedett a GDP százalékában és tovább romlott a külső egyensúlytalanság mutatója is. A folyó fizetési mérleg hiánya ugyanis gyorsabban emelkedett, mint a GDP, így az ország külső forrásbevonási igényének növekedése meghaladta a jövedelemtermelés dinamikáját.

Az 1999-ben bekövetkezett kedvezőtlen fordulat nem jelez drámát. Az ország finanszírozható maradt, a külföldi hitelezők bizalma sem a természeti katasztrófák nyomán, sem a háború miatt nem rendült meg. A vártnál kedvezőtlenebb adatok csak az év elején rendítették meg a tőzsdét, a később kijövő számok nem, még az infláció növekedésbe váltó trendje sem. Úgy tűnik, a tőzsde szereplői februárban már tudomásul vették, hogy sem a növekedési, sem az egyensúly-alakulási várakozások nem teljesülnek. A BUX-indexet év közben inkább a New York-i piac mozgásai befolyásolták (fölfelé és lefelé egyaránt), valamint a jegybankelnökkel szembeni szakmailag megalapozatlan politikai támadások.

A befektetői és jövedelemtermelési dinamika mérséklődése az előző évinél élesebben mutatott rá a növekedés koncentráltságára, gazdaságunk duális jellegére. Jelentős eredménytöbbletet ugyanis jószerivel csak a nagy külföldi befektetők cégei tudtak felmutatni, amelyek outputjában meghatározó volt az export. Továbbra is azok a gépipari ágazatok voltak az éllovasok mind a termelésben, mind a kivitelben, amelyekben a nevezett társaságok meghatározó súllyal részesednek. Miközben a vámszabad területeken külkereskedelmi mérlegtöbblet keletkezett, a vámterületeken nőtt a passzívum az export visszaesése miatt.

Az ágazatok eltérései

A növekedés egyenlőtlenségei az ágazatok között is kiütköztek. A mezőgazdasági kibocsátás – a jó kukorica- és napraforgótermés ellenére is – jelentősen elmaradt az előző évitől. Az ágazat valószínűsíthetően – hiszen még nincsenek teljes körű adatok – a kilencvenes évtized legmélyebb recesszióját élte át 1999-ben. S nem csak az időjárás következtében. Az agrárszféra rossz kilátásai már a múlt év végén kirajzolódtak az elfogadott támogatási rendszer, a szövetkezeti gazdálkodás újbóli elbizonytalanítása nyomán.

Az építőipar teljesítményének emelkedése alig éri el az 1998. évi felét, ami a magánbefektetések megtorpanásával, az állami megrendelések visszafogásával és a lakásépítés várt meglódulásának elmaradásával függött össze. A kedvezőtlen piaci kilátások visszatartották a jelentősebb építkezésekkel járó beruházásokat, a beruházási növekmény zöme gépvásárlás volt. Az állami költekezés megszorítása az államháztartás deficittermelésének korlátozását jelentette, egyféle csendes kiigazítást. A lakásépítések pedig azért nem vettek nagyobb lendületet, mert a polgárok a kormányprogramban beígért átfogó és jelentős támogatásnövelésre vártak.

A kiskereskedelmi forgalom dinamikája közel sem esett vissza annyira, mint a termelő ágazatoké. A KSH véleménye szerint a szolgáltatási ágazatokban a GDP lényegesen gyorsabban nőtt, mint az árutermelésben, amit a lakossági kereslet erősödő üteme támasztott alá.

Csöndes kiigazítás

A kormány gazdaságpolitikája egész évben arra irányult, hogy kitöltse azt a rést, amely a túl ambiciózus tervezés következtében az államháztartás kiadási többletének elfutása nyomán keletkezett. Februárban a kabinet redukálta az őszi kormányzati program növekedési adatait, és megemelte a külső egyensúlyhiány mértékét. Ezzel egy időben zárolta a 40 milliárd forintos rendkívüli tartalékot. Bejelentette, hogy a megszüntetett állami pénzalapok 30,9 milliárd forintos pénzmaradványát nem az államadósság törlesztésére, hanem a folyó kiadások fedezésére fordítják.

Miközben a kabinet tagadta a kiigazítás szükségességét, csendes kiigazítást hajtott végre a központi beruházási program egy részének halasztásával, az ÁPV Rt. költségvetési befizetési kötelezettségének jelentős megemelésével (akár osztalékból, akár privatizációs bevételből), a gyógyszerárak növelésével és az egészségügyi kiadások megnyirbálásával. Az alkalmazott tűzoltás arra elégséges, hogy azt a látszatot keltse: az államháztartás hiánya nem lépi túl a tervezettet. Valójában a 4 százalékos prognosztizált deficitnek a költségvetési törvény szerint privatizációs bevételek nélkül kellene teljesülnie.

A gazdaságpolitika a fenntartható növekedés szempontjából a legkedvezőtlenebb pályára terelte a gazdaságot, amennyiben a forint reálfelértékelésével gátolta az export- és ösztönözte az importérdekeltséget, a költségvetési politikával pedig a fogyasztást élénkítette, és a beruházásokat korlátozta. A bruttó bérkiáramlás 15-16 százalékos növekedése (a költségvetési szférában ez magasabb volt, mint a magánszektorban) csak azért nem vezetett a tervezettnél kétszer akkora reálkereset-növekedésre és még nagyobb fogyasztási dinamikára, mert a bért terhelő elvonások emelkedése és az adókedvezmények egy részének kiiktatása miatt a nettó reálkeresetek csak 12-13 százalék körül emelkedtek.

A külföldi tőke, amelynek döntései meghatározzák a magyar gazdaság perspektíváját, inkább óvatos, kiváró politikát tanúsított, mintsem támogatót. Nem nőtt a közvetlen működőtőke-beáramlás, sőt 400 millió dollárral alacsonyabb volt az 1997. évinél. A privatizáció leállt, noha lett volna kínálat, illetve a kormány privatizációs politikája az államháztartás bevételi szükségletéhez igazodott. A külföldi tőkebefektetés mérséklődését jelezte, hogy míg az utóbbi években rendre nőtt a tulajdonosi hitelek állománya (1998-ban több mint 500 millió dollárral), 1999-ben körülbelül 200 millió dollárral csökkent. A nettó működőtőke-beáramlás csak annak köszönhetően emelkedett, hogy csökkent a működő tőke exportja. Hacsak év végén nem lesz nagyobb profitmenekítés – félve a kormányátalakítástól, illetve a jegybankelnök lecserélésétől, a koalíciós viták alapján várható bizonytalanságoktól -, a profitrepatriálás körülbelül 100 millió dollárral kisebb lesz az előző évinél. Ez azonban korántsem értékelhető a bizalom erősödéseként. Különösen annak ismeretében nem, hogy az egyéb szolgáltatások során a folyó fizetési mérlegben a tavalyinál kétszer akkora – költség formájában történő – tőkekimenekítés volt. De nem feledhető az sem, hogy az 1998. évi profit-hazautalásokat olyan rendkívüli körülmények indokolták (kormányváltás, orosz válság miatti regionális bizalmi válság), amelyek 1999-ben nem állnak fenn. Ennél a mércénél valamivel jobbat produkálni nem tekinthető sikernek, a magyar gazdasággal szembeni külföldi bizalom erősödésének.

A növekedési pálya 2000-ben

A Pénzügykutató Rt. prognózisa szerint a 2000. év növekedési pályáját egyrészt a javuló külföldi feltételek, másrészt a továbbra is rejtetten folyó, ám a kommunikációs politikával elleplezni kívánt belső fogyasztásikereslet-megszorítás, a kiigazító jellegű gazdaságpolitika fogja meghatározni.

2000-ben az importált infláció kivételével az 1999. évinél kedvezőbb külső feltételekkel számolhatunk. Legfőbb kereskedelmi partnereinknél élénkül a konjunktúra, ami növelheti a befektetői kedvet és javítja a külpiaci eladások esélyeit. Ugyanakkor le kell mondanunk arról, hogy a délszláv háború után olyan újjáépítés indul meg, amely a magyar gazdaság számára extra növekedési lehetőségeket biztosít. Bizonyosan számolhatunk viszont a multinacionális cégek teljesítménynövekedésével, és valamelyest azzal is, hogy a vámterületi export, a hazai vállalkozások kivitele is fokozódik. Az utóbbi nyomán csökkenhet az export importigényessége. A háború okozta „mélypont" után az idegenforgalom erősödésének „békebeli" feltételei is megteremtődnek, és a külföldön teljesített szállítások árutonna-kilométer teljesítménye is emelkedik.

A külföldi befektetőket hozzánk vonzhatja a költségvetési kényszerből újból bővülő privatizációs kínálat, az állami tulajdonrészek eladásának szorgalmazása. Ugyanakkor fékezheti a közvetlen működő tőke beáramlását és a tulajdonosi hitelek kiterjesztését az országkockázat növekedése. Ez egyrészt politikai körülményekből, másrészt a kabinet döntéseinek irányultságából következik.

A köztársasági elnöki poszt betöltésének bizonytalanságai, az MNB elnöke elleni támadások, a koalíció felbomlásának lebegő veszélye, a politika konfrontatív jellege – a kedvező makrogazdasági mutatók ellenére is – rontja megítélésünket; Kelet-Közép-Európában felértékelődött az országkockázat vizsgálatánál a politikai stabilitás szempontja. Riasztóan hathat a befektetőkre a kabinet centralizációs hajlamainak fokozódása, amely a piacgazdaság fejlődésével ellentétes logikát követ. Elakad az állami feladatok decentralizálását lehetővé tevő egészségügyi, oktatási, az önkormányzatok gazdálkodását átalakító reformfolyamat, és előtérbe kerülnek a központi döntések. Megszaporodnak a visszaállamosítások is. A kormány a hatáskörébe tartozó áruk és szolgáltatások ármegállapításánál nem kívánja elfogadni a költségnövekedés hatását; az árak befagyasztására való törekvése később kiegyenlítendő számlát hoz létre. Rontja a kabinet hitelességét a hosszú lejáratú szerződések felbontása, illetve az arra való törekvés. Növeli a befektetői bizonytalanságot a kormányzati politika kiszámíthatóságának a sodródás okán való romlása, s minden olyan jel, amely a liberalizáció korlátozására, az EU-tól való távolodásra utal.

Az infláció mint gazdaságpolitikai eszköz

A növekvő országkockázat ellensúlyozására a jegybank a kamatprémium magasan tartására kényszerül, ami fékezi a reálbefektetési kedv erősödését, ösztönzi a spekulatív tőkét, és érzékenyebbé teszi a gazdaságot a nemzetközi pénzmozgásokkal szemben. A jegybank magas reálkamatlábakkal törekszik a megtakarítások ösztönzésére az egyensúlyromlás és az inflációs nyomás mérséklése céljából. Az árfolyam-politikát is az infláció letörésének a szolgálatába állítják, s feltételezhetően jó előre bejelentik a csúszó leértékelés havi ütemének további csökkentését (csökkentéseit) az inflációs várakozások hűtése céljából. Tekintet nélkül a külgazdasági helyzet alakulására és arra, hogy a valutakosárban immár 100 százalékban szereplő euró árfolyama a dollárhoz képest javulni fog, ami önmagában is a forint kismértékű felértékelődését idézi elő. Már az 1999. évi árfolyam-politikai döntésekből is az volt kiolvasható, hogy a kormány eltekintett az árfolyamnak a folyó fizetési mérleg reálfolyamatait befolyásoló hatásától. A javuló külső feltételek és az erősödő inflációs nyomás még inkább ebbe az irányba tolja a gazdaságpolitikát. Az infláció ennek ellenére magas lesz, magasabb a kormányprogramban szereplőnél.

A költségvetési előterjesztésben alátervezett inflációt a kormány gazdaságpolitikai eszközként fogja felhasználni. Egyrészt a nominálisjövedelem-kiáramlást ehhez az alacsonyabb mércéhez szabja, másrészt a vártnál legalább 2 százalékponttal nagyobb átlagos áremelkedés fékezi a vásárlóerő emelkedését. Feltételezhetően erős nyomás lesz a kormányprognózisban beígért 2-2,5 százalékos reálkereset-növekedés érvényesítése érdekében, ezért a megszorítást nem lehet a tervezett mértékben végrehajtani. De a fogyasztás növekedési üteme így is korlátozódni fog, még akkor is, ha a lakosság nettó pénzmegtakarítási rátája csökken. A háztartások fogyasztásának növekedését segíteni fogja a fogyasztási hitelek további emelkedése is.

A háztartások fogyasztása az 1999. évinél alacsonyabb mértékben, 3 százalékkal fog várhatóan emelkedni, ami alatta marad a kormányzati előrejelzésben szereplőnek. A közösségi fogyasztásnál viszont 2 százalékos visszaesés prognosztizálható. A közösségi fogyasztás csökkenésénél azzal is számolhatunk, hogy az idesorolt területeken – a költségvetési keretek szigorításával – a reáljövedelmek és a reálteljesítmények is kisebbek lesznek. A 2 százalékos visszaesés jelentős fordulat az előző években (1998-99-ben) „megszokott" 3 százalékos növekedéssel szemben. Az összes végső fogyasztás növekedése így 2,3 százalék körülire tehető, ami lényegesen kisebb az 1999. évi növekménynél.

A vártnál nagyobb infláció korlátozza az államháztartás kereteiből finanszírozott beruházási keresletet. A magasabb inflációhoz kapcsolódó, vártnál lassabban süllyedő kamatlábszint – ha a jegybank továbbra is inflációkövető kamatpolitikát folytat – megemeli a beruházások megtérülési követelményét és finanszírozási terheit. Ugyanakkor a perspektivikusan javuló külgazdasági konjunktúra serkenteni fogja a reálbefektetéseket, de az említett kockázati tényezők miatt nem olyan mértékben, mint ahogy azt a kormányzati prognózis feltételezi.

A beruházások növekedési ütemében várható körülbelül hétszázalékos többlet elsősorban a külföldi tőke befektetéseinek lesz köszönhető, amelynek fejlesztései túlnőnek a hazai piac keretein. A kedvezőtlenebb 1999. évi forrásképződés és a relatíve szűkülő belső piac korlátozza a kis- és középvállalkozói kör állóeszköz-fejlesztéseit, az itt rendelkezésre álló kapacitásfelesleg egyébként elégségesnek tűnik a nagyobb külső kereslet kielégítésére. Az állami beruházások lassan indulnak meg az 1999. évi halasztások egy részének feloldásával. Az önkormányzatok fokozódó eladósodásuk miatt korlátozottan lesznek képesek új fejlesztésekre. Élénkülhetnek viszont a lakosság lakásberuházásai a kedvezőbb finanszírozási feltételek meghirdetése nyomán.

A belső keresletet korlátozó gazdaságpolitika másik eszköze a fiskális szigor erősödése lesz, ami az államháztartás elsődleges aktívumának emelkedéséből olvasható ki. Abból, hogy az állam még annyira sem engedi elkölteni a kamatmentes bevételeket a kamatokon kívüli kiadások finanszírozására, mint 1999-ben. Az elsődleges bevételek és kiadások többlete a GDP-ben számítva az 1999. évi 1,5 százalékról 1,9 százalékra emelkedik. Az ez által nyert aktívumtöbblet felhasználható az államháztartás hiányának csökkentésére.

A GDP belső felhasználásának üteme – szemben az 1998-99-ben kialakult kedvezőtlen arányokkal – már csak kevéssel haladja meg GDP növekedését. A fogyasztási és felhalmozási arányok változása a fenntartható növekedés szempontjából előnyösen hat az export és az import dinamikájának alakulására is. Mindenekelőtt azért, mert a fogyasztás csökkenő üteme mérsékli az importkeresletet. De azért is, mert a belső kereslet relatív romlása erősítheti a termelés exportorientációját.

– A kabinet gazdaságpolitikája során igénybe veszi a Bokros-csomag két legfontosabb eszközét: az infláció jövedelemerodáló szerepét és a költségvetési megszorítást – anélkül azonban, hogy eszköztárát koncepciózusan csomagba rendezné. A stabilizációs csomag a fogyasztás korlátozása mellett ösztönözte az exportot és a beruházásokat. Most ilyenről nincs szó. A jövő évi növekedés ezért fokozottan múlik a külföldi piacok magyar áruk iránti keresletén és a külföldi befektetők szándékán, vagyis erősödik a növekedési pálya külső körülményektől való függése.

A megszorításoknak lesz egyensúlyjavító hatásuk, de kedvezni fog a folyó fizetési mérlegnek az a 300 millió euróra tehető forrás is, amit az EU-tól kapunk. Ezzel együtt javul a külső forrásbevonás mértéke a GDP-hez viszonyítva. A fiskális szigor következtében csökken az államháztartás hiánya is a GDP-hez mérten.

Privatizáció – pénzügyi kényszerből

A 2000. év a tulajdonosi szerkezet és a vállalati struktúra alakulásában nem hoz gyökeres változást. Sem a privatizáció ütemében, sem pedig az intézményrendszerben nem várható fordulat. Az állami vagyon eladása az 1999. évi folyamatokhoz hasonlóan gördül tovább, azaz nem a privatizáció befejezése, a sok kicsi cég vagy a tulajdonhányad értékesítése lesz a legfontosabb, hanem egy vagy néhány nagy tranzakcióból a folyó költségek finanszírozása és a költségvetés igényeinek kielégítése. Ez vonatkozik nemcsak a holding, hanem a társadalombiztosítás vagyonának értékesítésére is.

A privatizációt nem elvi elkötelezettségek vagy a gazdálkodás racionalitását követő döntések gyorsíthatják fel, hanem a központi vagyonkezelő szempontjából külsődleges pénzügyi kényszerek. Ha a költségvetésbe többet kell befizetni – például az agrártámogatások növelése érdekében – akár a privatizációs, akár a társadalombiztosítási ágon, vagy ha a vártnál nagyobb reorganizációs, illetve garanciális kiadásokat a közkassza nem fedezi, akkor az ÁPV Rt. a gazdaságpolitika alárendeltjeként mindent meg fog tenni a bevételek növelésére. A „padlássöprés" azonban – a dolgok normális menetét feltételezve – nem 2000-re, hanem a parlamenti választásokat közvetlenül megelőző időszakra várható.

Összességében alapvetően a külföldi befektetők és vásárlók szándékaitól, döntéseitől függően valamelyest erősödhet a növekedés dinamikája, és javulhatnak a gazdaság külső és belső egyensúlyi pozíciói. De hangsúlyozni kell, hogy ez a növekedési pálya az 1999 kora őszén kirajzolódó kormányzati elgondolásokból olvasható ki. A felvázolt szcenárió optimista. Bízik a kedvező külgazdasági körülmények jótékony hatásában és abban, hogy a kormány ellent tud állni a költségvetési vita során – és később is – a lehetőségeket többszörösen meghaladó jövedelemköveteléseknek.