Korlátok és kompromisszumok

A közelmúltban került az Országgyűlés elé az ország 2000. évi költségvetése. Az állami és az önkormányzati költségvetések általában egy évet ölelnek át. Ez számos országban a mezőgazdasági év, Magyarország és Európa nagy részén azonban a naptári évvel esik egybe. Néhány országban készül középtávú pénzügyi terv is – többek között Németországban –, s bár nálunk is próbálkoztak a hetvenes években hasonló kísérlettel, ebből nem lett törvény.

A költségvetés a közületi szektor, az államháztartás bevételeinek és kiadásainak – hangsúllyal a rendes, azaz ismétlődő jellegű bevételeknek és kiadásoknak – az előirányzatait foglalja össze a következő költségvetési évre, s külön kezeli az egyedieket, például a privatizációs, azaz a vagyonértékesítésből származó bevételeket, illetve a kölcsönfelvételt és az adósságszolgálatot. Ezen belül a kamatok jelentenek nagy súlyt: 1999-ben a kiadások fő összegének 22 százalékát alkotják. A devizaadósság ugyanis az évek során teljes egészében megújul: a törlesztés devizaforrásokból történik. A devizapapírok előnye a hosszabb futamidő, a többségében fix kamatozás, hátránya az árfolyamkockázat. Általában külön mutatják ki a hiányt vagy többletet az adósságszolgálat nélkül, illetve azzal együtt, valamint a vagyonváltozási hatásokat. Ezért beszélünk az államháztartás elsődleges és másodlagos egyenlegéről. Államháztartásunk elsődleges egyenlege 1997-ben is és 1998-ban is többlettel zárult. A többlet – az adott esztendő GDP-jének százalékában kifejezve -1997-ben 3,1 százalékot, 1998-ban pedig 1,5 százalékot tett ki.

Az államháztartás finanszírozása

A magyar államadósság két részből áll: belföldi államadósságból és devizaadósságból. A belföldi államadósság két részre bontható: a piaci adósságra, amely piacképes értékpapírokból áll, és a korábbi, a pénzt, forintot teremtő MNB-vel szembeni adósságra. A belföldi államadósságból tavaly év végén 3257 milliárd forintot tett ki az a rész, amely pénzpiaci kamatszinten kamatozott. Az akkor forgalomban lévő kötvények 52,5 százaléka fix kamatozású volt, s ez a – kedvezőbb – arány növekedett az előző évhez képest, amikor csak 45,2 százalékot tett ki.

A devizaadósság 1997 végéig formálisan az MNB adóssága volt, amely azt továbbhitelezte a kormányoknak. Az államadósságnak jelenleg vitatott úgynevezett konszolidációja, egyesítése nem volt más, mint a külföldi hitelezők és a magyar állam közötti hitelkapcsolat "rövidre zárása" a költségvetés és az MNB közötti finanszírozási kapcsolat kiszűrésével.

Az adósság szerkezetének átalakítása – pénznemek, kamatozási formák és kamatok, lejáratok szerint – az átlagos évi kamatteher csökkentése, a finanszírozás biztonságának fenntartása, a devizaárfolyam-kockázat mérséklése érdekében hasznos és fontos feladat, melyet a Magyar Államkincstár Államadósság Kezelő Központja végez el.

A költségvetési előirányzatot (benne az adósságszolgálati terheket), amelyet a kormány elfogadott, a pénzügyminiszter terjeszti elő parlamenti vitára, s ha azt a törvényhozás elfogadja, akkor törvényerőre emelkedik. Végrehajtása kötelező, és főösszegei csak újabb törvényhozási aktussal, pótköltségvetéssel változtathatók meg. Mind az Antall-, mind a Horn-kormány, az utóbbi 1994 szeptemberében, tehát közvetlenül megválasztása után, beterjesztett pótköltségvetést. A főösszegeken belüli átcsoportosításnak (virementnek) is szigorú szabályai vannak.

A költségvetés elkészítésének többféle technikája van, ezeknek a szerepe azonban másodlagos ahhoz az alku- és kompromisszumsorozathoz képest, amelyet egyrészt a költségvetési bevételek tekintetében annak nagysága, összetétele és terheinek megoszlása, másrészt a kiadásokban való részesedés tekintetében kötnek.

Az alkukat formálisan a Pénzügyminisztérium köti az egyes tárcákkal, s az azok által nemcsak felügyelt, hanem bizonyos mértékig képviselt "mögöttes területével": tehát a felügyeleti körbe tartozó munkaadókkal és munkavállalókkal, gyermekes és gyermektelen családokkal, vállalatokkal és intézményekkel, valamint az önkormányzatokkal. A tárcák, valamint az önkormányzatok viszonylag önálló, legitim társadalmi részérdekeket képviselnek, s egymástól eltérő érdekérvényesítési képességük van. A 2000. év költségvetési előirányzatával kapcsolatban például a Magyar Tudományos Akadémia nehezményezte, hogy a tudomány csekély érdekérvényesítési képessége miatt kutatásra az említett költségvetés csak a GDP egy százalékát juttatja, ami az ország későbbi versenyképességét veszélyezteti. De ezzel egyidejűleg kísérlet történt a politikai érdekérvényesítési képesség felhasználásával a mezőgazdasági és vidékfejlesztési tárca kereteinek bővítésére is.

Ugyanakkor a kormányzatnak van – a benne részt vevő pártok egyeztetett programjában, vagy egypárti kormány esetén e párt programjában szereplő – prioritási rendje, amelyből törekszik – meghatározott korlátok között – valamely hányadot, részt megvalósítani. A korlátokat részben a kormányzat gazdasági filozófiája határozza meg, vagyis az, hogy mekkora szerepet szán a társadalmi szükségletek kielégítéséből az államnak, s mekkorát a vállalkozásoknak, háztartásoknak, családoknak és egyéneknek. Kormányunk óvatosan mérsékelni kívánja az állami szerepvállalást a gazdaságban és a társadalomban, s ez csökkenti majd a költségvetésnek a GDP-hez mért arányát, másként fogalmazva: az elsődleges jövedelmek központosítását.

Ezen belül a költségvetési sarokszámok tekintetében a monetáris hatóság, a jegybank is korlátozó szerepet tölt be, hogy a költségvetés a maga keresletének alakulásával ne váljon inflációs tényezővé, illetve hogy ne növelje a folyó fizetési mérleget rontó importot. Arra is ügyelnie kell a jegybanknak, hogy a költségvetés ne vonjon el a magánszférától annak fejlődéséhez, személyi és termelési fogyasztásához, beruházásaihoz szükséges hitelforrásokat. A magyar jegybanktörvény megtiltja az MNB-nek, hogy az államnak – azon túlmenően, hogy kéthetes likviditási hitelt ad a bevételek és a kiadások átmeneti összhanghiányának áthidalására – egyéb hitelt nyújtson.

Az államnak tehát a belföldi, illetve külföldi pénz- és tőkepiacon a piaci feltételek mellett kell deficitjét finanszíroznia, s a gazdaságot a kockázatihitel-felárban kifejeződő piaci ítéletnek kitennie. Az államadósság is újraelosztás: az egyik értelmében a hitelek elvonása a magángazdaságoktól és a háztartásoktól az állam javára, a másik értelemben a nemzedékek közötti újraelosztás, azaz esetleg unokáink is fizetni fogják...

A keretek kialakítása

A költségvetésen belül a korlátokat, beleértve az állami adósságszolgálatot, vagyis a kamatszolgálatot és a törlesztési szolgálatot is, a pénzügyminiszter hivatott képviselni. E korlátok részben nemzetközi egyezményekből következnek. Az adóbevételek között a vámok, vámforgalmi adók csak alapvető egyensúlyhiány esetén, s meghatározott ideig növelhetők, amint ez például a "Bokros–csomag" keretében történt. A kiadások között nem szerepelhetnek exporttámogatások, amelyek – a fogyasztóiár-támogatásokkal együtt – 1990 előtt a kiadások csaknem 30 százalékát tették ki. Az Európai Unióhoz közeledve a tagállamok által elfogadott arányokat a GDP-hez az éves költségvetési deficit, az államadósság és a folyó fizetési mérleg tekintetében nagyságrendileg nem haladhatjuk meg, mert az rontaná megítélésünket. A négy maastrichti ismérv közül kettő, az államadósságnak és a költségvetési hiánynak az aránya a GDP-hez kézzelfogható közelségben van. Az előbbinél az elvárt mérték 60 százalék, s nálunk már 1997-ben csak négy százalékponttal álltunk magasabban, a hiánynál pedig az előírás – a GDP 3 százaléka – 2002-re elérhető. Az inflációs ráta azonban még néhány évig a megengedett másfél százaléknál többel fogja meghaladni a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagát. Ami pedig az árfolyam-stabilitási kritériumot illeti: fontos tényezője a költségvetésnek, eszköz az aggregált kereslet ésszerű korlátozására. A kamatlábak jelentős mértékben a költségvetés hitelkeresletétől, azaz a hiány alakulásától függnek.

A tárcák a maguk felügyeleti körén belül lefolytatják a már említett alkukat, s már azok eredményeit képviselve tárgyalnak, egyeztetnek a pénzügyi tárcával. De a Pénzügyminisztériummal történő egyeztetés a költségvetés készítésének csak a felszíni oldala, valójában a tárcák s az általuk felügyelt és képviselt területek, valamint azok érdekvédelmi szervei egymás között osztozkodnak a terheken és az állami forrásokon. Az egyeztetések után fennmaradt tárcaközi vitás kérdésekben a kormány dönt, ám a parlamentben – az ott képviselt többség fegyelmezett vagy kevésbé fegyelmezett voltától függően – több-kevesebb lényeges, illetve kevésbé lényeges változás történhet. Ezeknek az a veszélye, hogy az idő rövidsége miatt nincs mód valamennyi kihatásuk, vonzatuk figyelembevételére, mert arra az előzetes bizottsági tárgyalások sem teljesen alkalmasak. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a módosító javaslatok egy része a karzatnak szól, s a képviselő tisztában van azzal, hogy a javaslatok egy részét még saját pártjabeli képviselőtársai sem fogadják el.

Elvileg az államháztartás kiadási oldalának kellene a bevételitől függnie. A gyakorlatban azonban – rövid szakaszok kivételével – a kettő kölcsönös kapcsolatában az előbbi dominál. A bevételek dominanciája általában a jelentős állami szerepvállalás és a költségvetési reformok, korábbi állami tevékenységek magánkézbe adása idején, valamint a modern üzleti módszereknek az államigazgatásba történő bevezetése nyomán – vagy a bevételek sokkszerű csökkenésének a hatására – érvényesül. Ilyen hatással volt a költségvetésre a trianoni békeszerződés, vagy a húszas évek végének és a harmincas évek elejének nagy válsága. Gróf Teleki Pál miniszterelnök nevéhez államháztartás-szanálási elgondolások, racionalizálás és üzleti eljárások alkalmazása fűződik, amelyhez megfelelő tudományos intézményi hátteret is szervezett. A várt hatás aránytalanul kis mértékben valósult meg az érdekeltek ellenállása, valamint a hadigazdálkodás, majd a háború miatt, amely pazarlásra ösztönzött.

Az állami tevékenységek privatizálása nemcsak a termelési és a forgalmazási területeken következik be – az államszocializmusból a kapitalizmusra való viszszatéréskor, a szociáldemokrata kormányok államosításainak megszüntetésekor, mint például a brit Thatcher–kormány alatt –, hanem a klasszikusan állami funkciók körében (az Egyesült Államokban folyamatosan végbemegy) is.

Központi költéségvetés 2000. évi mérlege (millió forintban)
BEVÉTELEK	2000. évi előirányzat	KIADÁSOK	2000. évi előirányzat
Gazdálkodó szervezetek befizetései		Gazdálkodó szervezetek támogatása
Társasági adó (pénzintézetek nélkül)	277 000,0	Egyedi és normatív támogatás	66 050,0
Bányajáradék	19 100,0	Egyéb támogatás	500,0
Vám és importbefizetések	118 000,0	Együtt:	66 550,0
Játékadó	27 500,0	Agrárgazdaság támogatása
Egyéb befizetések, biztosítási adó	33 000,0	Piacra jutási támogatás	59 438,9
Összesen:	474 600,0	Agrártermelési támogatás	34 983,0
		Együtt:	94 421,9
		Közszolgálati műsorszolgáltatás támogatása	11 189,8
		Összesen:	172 161,7
Fogyasztáshoz kapcsolt adók		Fogyasztói árkiegészítés	80 000,0
Általános forgalmi adó	1 020 000,0	Lakástámogatások	71 350,0
Fogyasztási és jövedéki adó	499 000,0	Garancia és hozzájárulás a tb-alapok kiadásaihoz	112 774,0
Összesen:	1 519 000,0	Tb közreműködésével folyósított ellátások
		Családi támogatások	213 770,0
		Jövedelempótló és jövedelemkiegészítő szociális támogatások	79 830,0
Lakosság befizetései		Különféle jogcímen adott térítések	17 130,0
Személyi jövedelemadó	639 200,0	Összesen:	310 730,0
Adóbefizetések	4 850,0	Központi költségvetési szervek
Illetékbefizetések	58 700,0	Költségvetési szervek támogatással fedezett kiadásai	980 083,7
Összesen:	702 750,0	Költségvetési szervek saját bevétellel fedezett kiadásai	374 703,5
		Együtt:	1 354 787,2
Központi költségvetési szervek saját bevételei	374 703,5	Támogatási célprogramok támogatással fedezett kiadásai	164 419,4
Támogatási célprogramok saját bevételei	87 551,5	Támogatási célprogramok saját bevétellel fedezett kiadásai	87 551,5
Központi beruházások saját bevételei	1 610,0	Együtt:	251 970,9
Összesen:	463 865,0	Központi beruházások támogatással fedezett kiadásai	122 708,5
		Központi beruházások saját bevétellel fedezett kiadásai	1 610,0
Központi költségvetési szervektől származó befizetések	31 114,9	Együtt:	124 318,5
Helyi önkormányzatok befizetései	5 000,0	Összesen:	1 731 076,6
Elkülönített állami pénzalapok befizetései	13 000,0	Társadalmi önszerveződések támogatása	3 053,9
Állami, kincstári vagyonnal kapcsolatos befizetések	34 026,0	Helyi önkormányzatok támogatása	441 085,0
Pénzintézetek társasági adója	22 000,0	Elkülönített állami pénzalapok támogatása	756,0
Magyar Nemzeti Bank befizetése	20 100,0	Nemzetközi pénzügyi kapcsolatok kiadásai	3 727,1
Egyéb bevételek	11 300,0	Adósságszolgálat, kamattérítés	803 605,5
Adósságszolgálattal kapcsolatos bevételek	100 450,9	Egyéb kiadások	6 807,0
		Általános tartalék	20 000,0
		Céltartalékok	1 600,0
		Kormányzati rendkívüli kiadások	14 100,0
Bevételi főösszeg:	3 397 206,8	Állam által vállalt kezesség érvényesítése	20 000,0
A központi költségvetés hiánya:	395 620,0	Kiadási főösszeg:	3 792 826,8
A költségvetés hitelfelvételei	13 607,0	A költségvetés adósságának törlesztése	996 732,0

A kiadási oldal

A kiadási oldal nagyobb merevségének az az oka, hogy ahhoz jelentős szavazati erővel bíró érdekek kapcsolódnak. Adottak a különböző ellenszolgáltatás nélküli társadalmi juttatások, esetleg vállalati támogatások formájában (amelyeket a történelem tehetetlenségi ereje, a megszokás is alátámaszt). Merevítő elem az állami alkalmazottak érdekérvényesítése is. Márpedig az államigazgatás felső rétegének kell megterveznie, a derékhadának pedig végrehajtania a kiadások csökkentését. Ez oda vezet, hogy a kiadás csökkentését és a racionalizálást kevésbé lehet az intézményrendszeren belülről várni. Nem véletlen, hogy az államháztartási reformot, beleértve a gazdasági régió elvén alapuló, a jelenleginél lényegesen kevesebb területi önkormányzat létrehozását a kormányok rendre elhalasztják.

Ez a mostani költségvetés-készítés is hagyományosnak tekinthető, hiszen nincs államháztartási reform, nem változnak lényegesen a kiadások arányai sem, s a finanszírozás a régi módon, az intézmények finanszírozása formájában történik. Ennek az a technikája, hogy az előző évi kereteket indexelik. Van néhány tárca, amely az inflációs rátánál nagyobb reálnövekedést ígérő indexet kap, akad, amelynek az indexe nem tesz lehetővé reálnövekedést, s van, amelynek csökkentenie kell a tevékenységét. Ennek alapján az államháztartási egységekben elemi költségvetések készülnek, rutinszerűen, s ezáltal nem változik sem a költségvetés szerkezete, sem a hatékonysága.

Pedig júniusban még úgy tűnt, hogy a kormány bevezeti a zéró alapú költségvetést. Ez azt jelenti, hogy minden tárca minden részlegének igazolnia kell a létjogosultságát, s ha ez megtörtént, akkor azt is, hogy feladatait ekkora létszámmal s költségekkel kell-e ellátnia. Ez az eljárás egyben módot adott volna arra, hogy az évszázados, merev intézményfinanszírozó költségvetést modern, feladatfinanszírozó büdzsé váltsa fel. Ennek előnyeit tapasztalhatjuk a különböző projekteknél, amelyekben – pályázattal – hazai intézmények is részt vesznek.

A bevételi oldal

Modern polgári ország államának nincsenek vagy csak igen kis mértékben vannak eredeti, saját gazdálkodásából, tulajdonában, résztulajdonában lévő cégekből származó jövedelmei. Nálunk a privatizáció végső stádiumába jutott, már csak a kevésbé kelendő vállalatok magánosításáról lehet szó, s ezek jelentős része jelentéktelen jövedelmezőségű. (Az esetleges értékesítésükből származó egyszeri, rendkívüli bevételek is szerények lesznek a közeljövőben.) A vita a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozási körrel kapcsolatban ugyan de jure lezárult, de a stratégiai ágazatok – energiatermelés stb. – már privatizált része újraállamosításának kérdése még nem jutott végleges nyugvópontra (valószínűleg a választások küszöbén valamely párt vagy pártok újra szorgalmazzák). Ezek azonban inkább veszteséget, mint jövedelmet hoznának az államnak. Az utóbbi ugyanis a díjszabások tekintetében jobban ki van téve a társadalmi nyomásnak, mint a magánvállalatok. Az Egyesült Államokban erőteljesen, Nyugat-Európában lassacskán még hagyományosan állami feladatokat is privatizálnak (börtönöket stb.). Nálunk ez a postai szolgáltatások tekintetében már elkezdődött, s elvétve a közjárművel történő közlekedésben is érvényesül. A magyar közigazgatási jog jeles tudósa, Magyary Zoltán professzor már a harmincas években azt írta tankönyvében, hogy az államra csak olyan feladatokat szabad bízni, amelyet ugyanakkora költséggel más szervezetnél jobban, vagy ugyanolyan minőségben olcsóbban lát el.

A sarokszámok kialakításában az első lépés az előző évi költségvetés végrehajtásának az értékelése, a tanulságok levonása. A sarokszámok kialakításának elején azonban mindössze néhány hónapi tapasztalat áll rendelkezésre, így a további tervezés folyamán állandóan vissza kell csatolni a folyamatba az újabb adatokat és felismeréseket. Ezzel párhuzamosan történik a következő esztendő GDP-növekedésének s az ebből származó bevétel növekedésének az előrebecslése. Általában több előrejelzés készül – optimisták és kevésbé optimisták – a különböző hazai konjunktúrakutató intézetekben. A kormány több szerve is készít prognózist, így maga a Pénzügyminisztérium is. Ezekben legalább két verziót vesznek alapul, egy nagyobb s egy kisebb növekedési variánst, ahogyan ez az 1999. évi költségvetés tekintetében is történt. Akkor a választási programban foglalt 7 százalék a körülmények változásának figyelembevétele után az 5 százalékos növekedési rátára redukálódott, s mellette egy annál alacsonyabb változatra is felkészültek, tartalékot képezve az előirányzatokban, amelyeknek a felhasználását a növekedési rátától tették függővé.

Az idén látható, hogy a kormány igyekszik elkerülni a gazdasági növekedés túlbecsülését, s az antiinflációs eredmény alulértékelését. Tavaly ugyanis az 1999-re való tervezés során egyebek között e két becslési eltérés miatt 60 milliárd forinttal nagyobb áfabevételt várt, ami az év végéig sem válhat valóra. A 2000-re jelzett 4-5 százalékos GDP-növekedés reálisnak tekinthető, az inflációnak 6-7 százalékra történő leszorítása viszont kétséges (a legtöbb elemző 8-8,5 százalékra számít). Ha az utóbbiak várakozása valósul meg, akkor a gazdasági élet szereplőiben újra inflációs várakozások kelnének életre, s ez mind az árkalkulációkban, mind a bérkövetelésekben megnyilvánulna. Ennek az éremnek a másik oldala viszont, hogy magasabb árak mellett magasabb áfabevételek keletkeznének, s az előirányzottal egybeeső kiadások esetén nem lenne nehéz a tervezett hiányt a GDP 3,5 százalékán tartani.

A költségvetéssel kapcsolatos előzetes politikai és szakmai vitákban nagy szerepe van annak, hogy a GDP várható növekményét miként ítélik meg. Ha ugyanis túlbecsülnék a növekedést és a bevételek gyarapodását, s a költekezést ahhoz igazítanák, a hiány nagyobb lenne a tervezettnél. Ez esetleg kétszer is rontaná a befektetők bizalmát. Egyszer, amikor a költségvetés nem reális voltát észlelnék, s egyszer, amikor az első, kedvezőtlen, tervtől eltérő számokat publikálnák. Az ilyen költségvetés inflációs hatású lehetne, és ha ilyen hatása nem lenne a belföldi árakra, akkor importnövekedést okozna, és a költségvetési túlkereslet rontaná a folyó fizetési mérleget. 1999. július végén még azt feltételezték, hogy 2000-ben a GDP növekedése 4,5 százalék, az éves átlagos infláció pedig 6,3 százalék lesz. Ugyanakkor a Központi Statisztikai Hivatal a bruttó hazai termék gyarapodását csak 3-3,5 százalékra, az infláció alakulását pedig magasabbra, 7,8-8,3 százalékra becsülte. A Pénzügyminisztérium a maga becslését szeptemberben is fenntartotta a 2000. évi költségvetés tekintetében, annak ellenére, hogy az idei évre szóló előrejelzéseit némileg – negatív értelemben – módosította.

Ha a PM valamelyik, két növekedési és inflációs számot veszi alapul, akkor meghatározza, hogy a költségvetés részesedését a megnövekedett GDP-ben mennyivel óhajtja mérsékelni. Ez esetben a legfeljebb másfél százalékos évi csökkentést is nagyra kell becsülni. E tekintetben még mindig az európai 30 százalékos átlagot messze meghaladó az állami újraelosztás aránya. Tegyük fel, hogy a PM-tervezet a nagyobb GDP-ből a költségvetést 1 százalékponttal kisebb mértékben akarja részesíteni, mondjuk 46 százalékról 45-re kíván visszahúzódni, és így kiszámítja a – folyó áras, az inflációt is tartalmazó – költségvetési bevételi főösszeget. Ezek után abban dönt, hogy elsődlegesen, az adósságkezelés számai nélkül milyen egyenleget kíván elérni a költségvetésben. Júliusban ez a szám a GDP 2,3-2,5 százaléka volt, jóllehet a tényleges elsődleges többlet 1999 első félévében csak 0,3 százalék volt. Ezzel párhuzamosan előre becsüli a nem elsődleges, elsősorban adósságszolgálati eredetű deficitet, amelyet júliusban a 2000. évi GDP 4,8-5,3 százalékára becsült, ami 1999 első hat hónapjában 7,1 százalékot tett ki. A két deficit különbsége lesz a költségvetési végrehajtási deficit, valahol 2,5 és 3,5 százalék között. A kérdés az, vajon a hátralévő időben képes-e a kormány az elsődleges mérleget további 2 százalékkal javítani? Ha igen, az nagyon javítaná Magyarország megítélését az EU és az EMU, valamint a befektetők körében.

A gazdasági növekedésnek a különböző jövedelmekre gyakorolt hatása eltérően növeli az állami bevételeket. Ha a növekedés nem polarizált – viszonylag egyenletesen emeli a vállalkozási és a munkajövedelmeket, s így fogyasztási hajlamú rétegeket érint –, nő a kereskedelmi forgalom és az áfabevétel. Ellenkező esetben ez nem történik meg. A névleges jövedelmek növekedése mindenképpen magasabb adókulcsú jövedelemsávba viszi a jövedelemadó alanyait, még akkor is, ha reáljövedelmük nem emelkedett, esetleg csökkent.

Az ellenzék, sőt, mondhatnám, az ellenzékek általában kifogásolják a bevételek ilyetén történő növelését, s az inflációs rátának megfelelő sávmódosítást követelnek. Ám amikor kormányon vannak, nem teljesítik saját, korábbi követelésüket.

Tervezés és hitelesség

A bevételek nemcsak a gazdasági növekedés arányában emelhetők, hanem a hátralékok s a jövő évi adók sikeresebb behajtásával is. Egyes becslések szerint az adózást elkerülő jövedelmek nagysága már a 3 ezer milliárd forintot is eléri. Valamelyik feltételezés alapján jogosult az adónyomozás bevezetése is, ám egyelőre még annak is örülni lehet, ha az új testület megkeresi a rá fordított költségvetési kiadásokat.

A bevételek emelhetők, illetve a kialakult adóterhek csökkenthetők, ha a meglevő adóknál érvényesíthető kedvezményeket szűkítik vagy új adónemeket vezetnek be. Csakhogy ilyenkor mérlegelendő a kedvezmény megvonásával, az új adónem bevezetésével a más területen esetleg elmaradó haszon vagy kár mértéke, s azt össze kell hasonlítani a többletbevétellel.

A jövő évi költségvetés előkészítése során számos adóváltoztatási szándékot szivárogtattak ki a Pénzügyminisztériumból, részben azért, hogy a reakciót teszteljék. A szándék – a bérközterhek mérséklése – nemes volt. Evégett kedvezmények csökkentése, új adók bevezetése került napirendre, s egyben "meglovagolták" volna a tömegekbe beleplántált tőke- és tőkejövedelem-ellenességet. Kérdéses volt azonban, hogy a – rendszeres megtakarításokkal, élet-, nyugdíj- és egészségbiztosításokkal, lakástakarékossággal, továbbá a kockázatos befektetésekkel, s egészében a munkavállalói vagyonképződés elősegítésével kapcsolatos – kedvezmények megvonásának eljött volna-e az ideje? Ezen túlmenően voltak javaslatok olyan rendkívüli bevételeknek az elköltésére, mint a privatizációs bevételek. Ezeket korábbi döntések alapján az államadósság csökkentésére kellene fordítani. Közgazdaságilag ez helyes, hiszen az állami vagyon csökkentését követnie kell forrásai mérséklődésének.

Megnyugvással tapasztalhatjuk, hogy a kormány tervezetében a privatizációs bevételeket erre, valamint a magánosítást lebonyolító szervezet, az ÁPV Rt. költségeinek finanszírozására szánják.

A 2000. évi államháztartás (tervezett) sarokszámai, amelyek az előbbiekben foglalt feltételezések, megfontolások és viták alapján alakultak ki, az alábbiak: 7193 milliárd forint kiadással szemben 6758 milliárd bevételt irányoztak elő. A hiány tehát 442 milliárd forint, a névleges GDP 3,5 százaléka. Ezen belül az elsődleges egyenleget 2,1 százalékos többlettel tervezték. Ennek a realitását a fentebbiekben említett számos tényező kérdésessé teszi, pedig a végső deficit szinten tartásában döntő szerepe van.

A sarokszámok nyilvánosságra hozása és parlamenti megvitatásuk között újabb – az üzleti élet köréből – szakértők kapcsolódtak be a vitába. Elvileg a parlamenti képviselők, pártok e szempontokat a költségvetési vitában érvényesíthetnék. A pénzügyi közvetítő rendszer elemzői általában az inflációs előrejelzést találják túl optimistának. Kifejtik, hogy ha éves átlagos 6-7 százalékos inflációt akar a kormány, akkor a 2000. decemberi inflációs rátának 1999 decemberéhez képest mindössze 3 százaléknak kellene lennie. Ez annyira kicsiny, hogy megvalósulása nehezen képzelhető el. Az év során majd elég hamar kiderül, hogy az inflációs ráta előrebecslése valós volt-e vagy sem. Ha nem, az csökkenti a kormány hitelét, s a megkötött szerződések "újraárazását" is maga után vonná, serkentve az inflációs várakozásokat. A kormányzat antiinflációs eljárási eszközeit sem tartják alkalmasnak a tervezett mérséklésre, vagyis azt, hogy a központilag befolyásolható árak emelkedése ne haladja meg a 6, a béreké pedig a 8,35 százalékot, valamint a leértékelés mértékének 0,4 százalékra való csökkentését. A szándékolt növekedést a tervezett árszint-emelkedési ütem mellett a belföldi piacnak a tervezettnél kisebb, s az exportnak annál nagyobb mértéke esetén lehetne teljesíteni. Ez nem könnyű feladat, mert a főpiacunkon, az EU-ban várt 2,5 százalékos növekedés importbővítő hatása nem elégséges ehhez: igen éles versenyben a piacrészesedés növelésére lenne szükség, vagy új piacokat kellene feltárni (például a magasabb olajárak által vásárlóképesebbé vált olajtermelő országokét). A belföldi piac bővülését pedig a bérkiáramlás nehezen befolyásolható mértékletességével s az állami vásárlások visszafogásával lehet elérni. Valamennyi elemző hangsúlyozza a pozitív elsődleges egyenleg elérésének óriási jelentőségét.