Jövedelem-újraelosztás

 

A gazdaság jövedelmi folyamatai annyira összetettek, hogy azok teljes körű feltérképezése nemigen lehetséges. Cikkünkben az elmúlt néhány év tapasztalatait összegezve a legfontosabb gazdaságpolitikai eszközöknek a jövedelmek újraelosztására gyakorolt hatását vizsgáljuk.

 

Módfelett nehéz kiszámítani, hogy az egyes jövedelemtulajdonosok végső soron valójában mennyi jövedelem felett rendelkeznek. Ugyanis minden gazdaság mögött van árnyékgazdaság, amely jelentősen módosítja a gazdasági szereplők jövedelmi viszonyait, nemkülönben a látható, a statisztikailag mérhető jövedelmek újraelosztását. Az állam például elesik a feketegazdaságban keletkező jövedelmek adójától. Az eltüntetett jövedelmek egy része azután a vállalkozásokban tőkévé akkumulálódik, vagy magánzsebekbe kerülve élénkítheti a fogyasztást. Ennek következtében viszont az állam bevételei emelkedhetnek, hiszen a tőke befektetési lehetőséget keresve más, valamilyen mértékig bevallott termelést és ezzel adófizetést generál és a fogyasztás is adóbevételeket hozhat a forgalmi és a fogyasztási adók révén.

A helyzet azonban a rejtett gazdaságtól elvonatkoztatva is elég összetett. Valamennyi gazdaságpolitikai lépés kihat a jövedelmek alakulására. Ezek mindegyikének hatását akár elvi szinten is végigvezetni szinte kivitelezhetetlen feladat. A számszerű bizonyítást pedig a szükséges adatok hiánya, illetve az adatok alakulására gyakorolt különféle hatások kiszűrésének nehézsége, valamint az adatok sok forrásból táplálkozó bizonytalansága többnyire nem teszi lehetővé. Ezért elemzésünk csak az elmúlt évtizedet markánsan meghatározó gazdaságpolitikai eszközök újraelosztó hatásáról szólhat, némi kitekintéssel a jövőre.

Ezek a következők:

• a jövedelemcentralizáció mérséklése, államháztartási reform,
• a személyi jövedelemadó-rendszer,
• az infláció,
• a kamatpolitika.

A jövedelemcentralizáció mérséklése

A központi kormányzati jövedelemcentralizáció és jövedelem-újraelosztás megváltoztatásának igénye már a '80-as években napirenden volt. Az államháztartási reform egyik célja ez volt. A '90-es években – a GDP csökkenése mellett – még jobban előtérbe került az a vélemény, hogy a szociális kiadások a GDP-hez mért arányukat tekintve magasak.

Az állami jövedelemcentralizáció és jövedelem-újraelosztás még a '80-as években is – az úgynevezett szociális célú újraelosztás mellett – általánosabb érvényű jövedelem-újraelosztás volt. Az állam nemcsak a lakosság, hanem a vállalatok jövedelmeit is tetszése szerint csoportosította át az elvonásokkal és a támogatásokkal. Ebben a vonatkozásban a legjelentősebb változás a '90-es években a direkt vállalati támogatások megszüntetése volt, amelyeket azonban különféle burkolt támogatások váltottak fel.

A direkt vállalati támogatások drasztikus csökkentése egyaránt befolyással volt az állam szociális kiadásaira és a lakosságon belüli jövedelmi különbségek alakulására. A csődbe ment vagy vitt vállalatok dolgozóiból sokan lettek munkanélküliek, és ez növelte a szociális kiadásokat. A kormányok a munkanélküliség miatti költségnövekedésnek úgy próbáltak gátat szabni, hogy a kezdeti – mondhatni – nagyvonalú ellátást visszavették: megnehezítették a juttatásokhoz való hozzáférést, szűkítették a jogosultak körét, korlátozták a juttatás alapját képező jövedelmet, vagy csökkentették a jogosultság időtartamát; nem valorizálták az ellátás értékét. A pályakezdőket előbb kizárták, majd bevonták, azután ismét kizárták a segélyből. A segély időtartamát az eredeti 3 évről fokozatosan 1 évre szállították le. Az egy év lejárta után a sokkal kisebb összegű jövedelempótló támogatás következik. A legújabb szándék szerint a jogosultság időtartamát kilenc hónapra csökkentenék, a jogosultság újraéledését pedig közhasznú munkában való részvételhez kötnék.

Ezzel egyrészt az a probléma, hogy a munkanélküli-járadékot kapó személyek 70 százaléka 180 napon túl segélyezett, tehát olyanok, akik tartósan nem képesek maguknak állást találni. Nem valószínű, hogy a járadék megvonása esetén hamarabb kapnak munkát. A regisztrált munkanélküliek töredéke tud magának munkahelyet szerezni: a mintegy 400 ezer állástalan közül 1999 júliusáig mindössze 6134 jutott munkához. Másrészt a probléma intenzívebb közmunka-végeztetéssel aligha oldható meg. Az árvíz és a belvíz ugyan igazolták, hogy szükség lenne ezekre a munkákra, viszont a helyi önkormányzatoknak nincs erre fordítható pénzük.

A munkanélküliek zöme a szegényebb rétegből került és kerül ki ma is. A kezdeti időszakban elsősorban alacsonyabb iskolai végzettségűek, fizikai állományúak és emiatt alacsony jövedelműek kerültek az utcára. A későbbiekben a magasabb iskolai végzettségűek között is megnőtt a munkanélküliek aránya, ám ők is többnyire az alacsonyabb jövedelműek közül valók (óvónők, tanárok stb.).

A szociális kiadások csökkentése

A költségvetés szociális kiadásait más, a munkanélküliséggel összefüggő körülmények is növelték. A munkanélküliség által fenyegetett idősebb emberek igyekeztek mielőbb nyugdíjba menni. A munkahelyek a '90-es évek elején méltányossági alapon támogatták a dolgozók ilyetén kezdeményezését. Ennek következtében még jobban emelkedett az öregségi nyugdíjasok száma, amely a népesség elöregedése miatt amúgy is gyorsan nőtt. Ezért a központi költségvetés kiadásaival való takarékosság jegyében a jövedelmek degresszív beszámítását kezdték alkalmazni a nyugdíjaknál a '80-as évek vége felé. Ez elsősorban a magasabb jövedelműeket sújtotta, ám ők többnyire a nyugdíjkorhatár elérése után tovább tudtak dolgozni, másrészt a nyugdíjazásuk után is rendszerint módjuk volt kiegészítő jövedelem szerzésére. Az alacsonyabb beosztású és jövedelmű embereknél erre sokkal kevésbé volt lehetőség. Ez mutatkozik meg abban a statisztikai adatban, hogy 1990-ben még 432 ezer nyugdíjast foglalkoztattak, számuk 1997-re 77,9 ezer főre olvadt le. Az utóbbiak jórészt korábban magas keresetű, vezető beosztású személyek, akik egykori pozíciójuk, befolyásuk révén el tudják érni, hogy tanácsadóként, szakértőként nyugdíjas koron túl is dolgozhassanak. A kisnyugdíjasoknak viszont, akiknek igazán szükségük lenne a kiegészítő keresetre, alig van lehetőségük a munkavégzésre – legalábbis a statisztika által regisztrált munkahelyeken.

A szociális célú állami kiadásokat az is növelte, hogy a gyengébb egészségi állapotú emberek a rokkantnyugdíj megszerzésével próbálták elkerülni a munkanélküliséget. Ennek következtében a rokkantnyugdíjasok száma a '90-es években több mint 200 ezerrel nőtt. Erre a megoldásra is inkább a kisjövedelműek fanyalodtak, ami látszik a korábbi jövedelmek alapján számított rokkantnyugdíjak átlagos nagyságából. 1998-ban a rokkantnyugdíjasok fele 20 000 forint alatti ellátásban részesült.

Ezek a menekülési lehetőségek az utóbbi időszakban megfogyatkoztak, és a rokkanttá nyilvánítás szabályainak szigorításával, valamint a nyugdíjazás feltételeinek megváltoztatásával a jövőben még tovább zsugorodnak. A tendencia az 1994-98 közötti időszak adataiból már látszik.

Miközben az említett körülmények miatt a szociális kiadások növekedtek, a központi költségvetés a kiadáscsökkentés kényszerében élt. Az ellátások összegének már jelzett módokon való mérséklésén túl a költségvetési kiadások lefaragásának másik eszköze az volt, hogy a '80-as évek végén és a '90-es évek elején a szociális szempontokat is érvényesítő, fogyasztói ártámogatást néhány éven belül elenyésző arányúra szorították le az éppen hivatalban levő kormányok. 1989 és 1992 között a GDP több mint 17 százalékkal csökkent, eközben a fogyasztói ártámogatások GDP-hez mért aránya 6,6 százalékról 1 százalékra mérséklődött. A támogatások megvonása leginkább az alapvető cikkek árát emelte, hiszen azokon volt a támogatás zöme. Különösen drasztikus volt az áremelkedés a gyermekruházati és egyéb, a gyermekneveléssel kapcsolatos javaknál (játékok, tankönyvek stb.).

Az alapvető cikkeknek a fogyasztáson belüli súlya az alacsony és a közepes jövedelműeknél nagyobb, mint a legfelső jövedelmi decilisekben. A több gyermek is inkább az előbbiekre jellemző. A növekvő árakat tehát nagyrészt ők fizették meg. Az utóbbi évtizedben csökkenő születésszám a gyermeknevelés drágulására is visszavezethető.

A szociális kiadások visszafogását szolgálta az is, hogy a családi pótlék hosszú időn keresztül változatlan maradt, illetve az emelés mértéke nem követte az árnövekedést. Egy időre megszűnt az állampolgári jogon adott juttatás, és a rászorultság elve lépett a helyébe. A családi pótlékot a családban egy főre jutó jövedelemszinthez kötötték. A jövedelemhatár, amely felett a családi pótlék már nem járt, meglehetősen alacsony volt. Tekintve, hogy a jövedelembevallás bizonytalan információforrás, az ellenőrzés, az úgynevezett means test nélkül a rendszer ugyan nem eredményezett nagyobb megtakarítást a költségvetésnek, viszont meglehetősen sok méltánytalansághoz vezetett. A látszólag a kisjövedelműeket pártoló rendszer sem töltötte be azt a szerepet, amire elvileg szánták. Sőt, inkább ez is a kisebb jövedelműek hátrányára vált. Az állampolgári jogon járó családi pótlék rendszerének visszaállítása korrigálta ezt a helyzetet.

Az öngondoskodás kényszere

A kormányok számos más területen is csökkentették az állam szerepét. Az egészségügyi ellátásban például, ahol egyes ellátásoknál bevezették, illetve megemelték a betegek által fizetett díjat (fogorvosi kezelés, szanatórium, gyógyászati segédeszközök stb.). Néhány helyen ezeket a lépéseket vissza kellett vonni, illetve az emelés mértékét csökkenteni kellett a zuhanásszerűen visszaeső kereslet és a közfelháborodás miatt. A gyógyszerek közül a támogatott gyártmányok köre és a támogatás mértéke az évtized folyamán rendre mérséklődött.

Úgy tűnhet, hogy ezek jövedelemsemleges intézkedések. Valójában itt is a kisjövedelműek hátrányára történt jövedelemátcsoportosítás. Az OEP számára 1994-ben végzett felmérés szerint ugyanis az egészségügyi szolgáltatások és a gyógyszerek fő fogyasztói az alacsonyabb jövedelmű népességcsoportból kerülnek ki. Részben azért, mert az idősek jobban rászorulnak az egészségügyre, mint a fiatalabbak, és a nyugdíjasok rendszerint alacsony jövedelműek. (1998-ban az átlagos öregségi nyugdíj összege 23 354 forint volt. A nyugdíjasok, járadékosok és egyéb ellátásban részesülők egy főre jutó átlagos ellátása az átlagkeresetnek 56,3 százalékát tette ki. A '90-es években helyzetük még romlott is: az előbbi arány 1990-ben még 66,1 százalék volt.) Ráadásul az egészségre káros munkákat többnyire rosszul is fizetik, és az alacsony keresetűeknek rendszerint nincs módjuk üdüléssel, gyógyhatású szerek szedésével megelőzni a bajt. A magas jövedelműek viszont jobban karban tudják tartani egészségüket, és ha betegek lesznek, gyakran inkább magánorvoshoz fordulnak, magánszanatóriumba mennek, mind többen külföldön kezeltetik magukat. Eközben jövedelmük egyre kisebb hányada után fizetnek tb-hozzájárulást, részben, mert el tudnak belőle titkolni (pl. a személyes kiadások leírásával), részben mert a jövedelemforrások átrendeződtek. A magas jövedelműeknél a jövedelem csökkenő hányada a munkajövedelem, ami után tb-járulékot kell fizetni. A csökkenő bevételt a közegészségügyben romló minőségű szolgáltatással és (ahol lehet) növekvő árral kompenzálják. Az is növeli a betegséggel kapcsolatos kiadásokat, ha időnként a betegnek kell a gyógyszereit a kórházba bevinnie, a kosztot otthonról kiegészítenie stb. Emellett még hálapénzt is fizethet, ha tud.

Az egészségügy tervezett átalakítása növelheti a problémákat. Amint szó volt róla, a magas jövedelműek korábban is gyakran jártak magánorvosi rendelésekre. Ha ez a szolgáltatásforma jobban kifejlődik, pl. lesznek magánkórházak, több lesz a magánszanatórium, -rendelő, ők minden bizonnyal részt vesznek annak finanszírozásában. A jómódú réteg által ma is fizetett magas hálapénzek az orvosoknál vállalkozói jövedelemként fognak megjelenni. A módosabbak ritkábban járnak majd külföldre kezeltetni magukat, mert itthon is megkapják az igényelt ellátást. Esetleg a magasabb jövedelműek közötti jövedelemátcsoportosításra is sor kerülhet emiatt. A közszférában maradni kényszerülő orvosok viszont elveszítik néhány szolvens betegüket. Így jövedelmük tovább csökken. A magas jövedelműeknek a közegészségügytől való távolmaradása az ellátás további romlását hozza majd magával. A kórházak felszereltsége, ellátottsága nagyon függ a vezető orvosok által teremtett lehetőségektől, ami nagyrészt éppen a magas pozícióban levő, magasabb jövedelműekkel, illetve külföldiekkel fenntartott kapcsolatokon múlik. Egy idő múlva, bizonyos kezeléseknél a beteg kényszerűen magánorvoshoz fordul, mert a közegészségügyben nem juthat hozzá a megfelelő ellátáshoz. Ez alkalmasint drágább lesz, mint most a hálapénz.

A felsőfokú oktatásban a tandíj bevezetése jelezte az államnak a finanszírozásból való kivonulási törekvését. Sajátos módon ez ismét olyan lépés volt, amely igazából az alacsonyabb és közepes jövedelműektől vont el jövedelmet. A magas jövedelműek gyermekeinek jelentős része ugyanis már hosszú évek óta magániskolákba jár, vagy éppen külföldön tanul.

Az államilag támogatott szakszervezeti üdültetés vállalkozássá vált, ami azonnal megjelent az emelkedő árakban. Ez ugyan nem direkt jövedelemátcsoportosítás, viszont azzal járt, hogy a '90-es évek közepére takarékossági okokból a családok 37,5 százaléka kénytelen volt lemondani az üdülésről. A korábban sem nyaraló családokkal együtt az arány 50 százalék fölé emelkedett. 1998-tól az úgynevezett üdülési csekkek rendszerének bevezetésével a támogatás lehetőségét a munkaadókra bízták, miközben a költségvetésből származó támogatás összege lecsökkent.

Az adórendszer

A jövedelmi polarizálódás mutatója az adózott jövedelmek megoszlásának alakulása. Az APEH adatai szerint 1993-ban az adózók legfelső jövedelmi sávba tartozó 7,1 százaléka már az összes bevallott jövedelem 25,8 százalékát birtokolta. 1995-re pedig a 800 ezer forint/év feletti jövedelemmel rendelkező 10 százalék az összes bevallott jövedelem 40 százalékához jutott hozzá. Eközben az alsó jövedelmi sávban a mindjobban növekvő népesség a jövedelmek egyre csökkenő hányadát mondhatta magáénak.

Csupán két év leforgása alatt a magasabb jövedelműek aránya mintegy 3 százalékkal, az általuk az összjövedelemből birtokolt jövedelmek aránya viszont csaknem 15 százalékkal emelkedett. A két év alatt együttesen a fogyasztói árindex több mint 50 százalékkal nőtt. 1993-ban a legfelső sávba az APEH a 600 ezer forint feletti jövedelműeket sorolta. Így a 800 ezer forintos sáv nem volt azonos a korábbi sáv inflált értékével (912 ezer forint). Ha ilyen adat rendelkezésre állna, lehet, hogy azt látnánk, az adófizetők aránya nem, csak a jövedelmi hányaduk nőtt.

Tőkejövedelmek hatása

Ezek az arányok nem tükrözik a költségként elszámolt, illetve a kamatokból származó jövedelmeket. A TÁRKI elemzése szerint – amelyben a költségként leírt bevételt is hozzászámították a jövedelemhez – a legmagasabb jövedelmű 0,2 százalék már 1994-ben az összes jövedelem 4,5 százaléka felett rendelkezett. Ezek nagyrészt vagyonból származó jövedelmek voltak. A kamat is annak számít, ám annak adómentessége, illetve a banktitok miatt nem sokat lehet tudni azoknak a rétegek közötti eloszlásáról. Az adóívek ugyan tartalmaznak a kamatjövedelemre vonatkozó rubrikát, ám ennek bevallása éppen annyira tetszőleges, mint minden más, egyéb módon nem kontrollálható jövedelemé. Mivel nagyobb megtakarításra a vagyonosak képesek, vélelmezni lehet, hogy a kamatok is a magas jövedelműek gyarapodását szolgálják. (A későbbiekben a kamatok jövedelemegyenlőtlenséget generáló hatásáról még szó lesz.)

Az 1988-ban bevezetett személyi jövedelemadó-rendszer még tartalmazott bizonyos szociális elemeket (gyermekek utáni kedvezmény, alkalmazotti kedvezmény), amelyek azonban az idők folyamán kikerültek a rendszerből, arra való hivatkozással, hogy a legrászorultabbak alacsony jövedelmeik miatt nem vagy nem teljes mértékben tudják igénybe venni, tehát a rendszer a magasabb jövedelműeknek kedvez. Az adórendszerbe időközben beépített különféle befektetési konstrukciókra kidolgozott adókedvezmények, illetve adóalap-csökkentési lehetőségek azonban sokkal inkább a magas jövedelműeket támogatják. Nekik marad befektethető pénzük. Minél módosabbak, annál több. A többiek e kedvezmények igénybevételéből eleve ki vannak zárva, mert ők kényszerűen elfogyasztják a jövedelmeiket.

Ennek következtében alakult ki az a helyzet, hogy – amint azt a TÁRKI elemzése kimutatja – a legmagasabb jövedelmi decilisekben levők az adótábla progresszivitása ellenére alig fizetnek több adót, mint az átlagos jövedelműek. Oka az, hogy az összes adókedvezmény nagyobbik felét (1994-ben 62 százalékát) a legfelső két jövedelmi tizedbe tartozók élvezik. Az elemzésből kitűnt, hogy a kedvezmények átlagos mértéke gyorsabban nő, mint a bevallott jövedelem. A magasabb jövedelműek – összbevételükhöz mérten – átlagosan magasabb arányban részesednek a kedvezményekből, mint az alacsonyabb jövedelműek. Emellett a magas jövedelműeknek többnyire adott az a lehetőség, hogy háztartási kiadásaik egy részét költségként leírhassák. A rendszer így az alacsony és közepes jövedelműek adóbefizetéseiből támogatja a magas jövedelműeket.

Adótábla-variációk

Az adótáblák időnkénti változtatása és valorizálásának elmaradása is a magas jövedelműeknek kedvezett. Az alacsonyabb jövedelműek az infláció ütemét jól-roszszul követő kereseteikkel egyre magasabb adósávokba kerültek, miközben a magas jövedelműeknél az adóelvonás mérséklődött. Különösen rosszul jártak a legalacsonyabb, az induláskor 0 kulcsos sávban levők. A személyi jövedelemadó bevezetésekor az ő fizetésüket egyáltalán nem bruttósították. Később mégis adófizetővé váltak, 1997-ben pedig a 0 kulcsos sáv meg is szűnt.

A bevezetés évében a személyi jövedelemadó-tábla erős progressziót mutatott. A legmagasabb adósávban az elvonás 60 százalék volt. Ez azonban a későbbiekben éppen a magas keresetűek jövedelmi előnyét növelte. Az első évben ugyanis ezek szerint bruttósították a kereseteket. Ám, már a következő évben, 1989-ben a 800 ezer forint feletti éves jövedeleműek adóterhelése olyan mértékben csökkent, hogy a bruttósításból visszamaradt jövedelem szinte teljesen kompenzálta az inflációt. 1988-ban az 1 millió forint éves jövedelmű adózó a jövedelem 48,1 százalékát fizette adóként, ha az adótábla szerint adózott, és nem voltak egyéb kedvezményre jogosító bevételei vagy kiadásai. A magas elvonás azonban akkor nem okozott valódi többletterhet. A vállalkozók maguk döntötték el, hogy bevallanak-e ennyi jövedelmet, az alkalmazottak fizetését pedig erre a szintre emelték fel. Ám, az ilyen keresetű személy 1989-ben már 81 000 forinttal kevesebbet adózott, az adómértékek csökkentése következtében. Így, ha bruttó keresete egy forinttal sem emelkedett, nettó jövedelme akkor is 15,6 százalékkal lett magasabb. Az árszínvonal ebben az évben 17 százalékkal nőtt. Ha az illető személy jövedelme az áremelkedést követte, adóterhelése 42,3 százalékra esett vissza, nettó jövedelme 30 százalékkal emelkedett.

Az adószabályok változtatásai azt is eredményezték, hogy a (közepes kereseteket reprezentáló) mindenkori átlagbér adóterhelése is folyamatosan nőtt.

1998-ban a legmagasabb jövedelmi kategóriákban levők adóterhe (a példaként vett, 1988-ban 1 000 000 forint éves jövedelmű személy mindenkori fogyasztói árindexszel növelt keresete alapján számítva) 39,9 százalék volt, vagyis majdnem 10 százalékponttal kevesebb, mint a bevezetés évében. Vagyis miközben az adórendszerből fokozatosan kiiktatták a szociális elemeket, a jövedelmek az adótáblák módosításai révén is a kis- és közepes jövedelműektől a magas jövedelműekhez áramlottak át.

Ez a tendencia azóta sem változott. A jelenlegi kormánynak szándékában állt 2000-ben az adóreform megvalósítása – többek között azért is, mert az 1999. évi adótábla miatt többek jövedelme csökkent az előző évhez képest, és ez széles körű elégedetlenséget váltott ki. Ám a 2000. évi reform végül is elmaradt. A változatlanul hagyott adótábla viszont a gyermekkedvezményhez nem jutók pozícióját tovább rontja. A befektetési kedvezmények és a költségelszámolás széles köre miatt a korábbi átcsoportosítás folytatódik.

Az infláció

Az infláció jövedelemátcsoportosító hatása elég közismert. Nyertesei rendszerint a magas jövedelműek, akik helyzetüknél fogva képesek az árak növekedésének negatív hatásait másokra hárítani vagy azt meghaladó keresetemelést kikényszeríteni. Az infláció jövedelemátcsoportosító szerepének egyik nyilvánvaló jele volt az elmúlt évtizedben, hogy a jövedelmek reálértékének általános csökkenése mellett bizonyos jövedelmek nagyobb értékvesztésen mentek át, mint mások. 1990 és 1997 között a reálbérek 17,8 százalékkal, a nyugdíjak 20,0 százalékkal, a reáljövedelmek 10,9 százalékkal csökkentek.

A bérek és a nyugdíjak értékvesztését tehát tompította más jövedelemfajtáknak az inflációt meghaladó emelkedése. A növekedési különbség a lakosság teljes jövedelemszerkezetét megváltoztatta. Attól függően, hogy ki milyen jövedelmekből részesült, az összjövedelemből való részesedése is módosult. Már az APEH-adatokból látható volt az a tendencia, hogy – ennek hatására – az adózott jövedelmekből a kisebb keresetűek mind kevesebb, míg a magas jövedelműek egyre nagyobb hányadot tudhattak magukénak.

A legfelső tized

A KSH adatai szerint – amelyek nem csak az adózott jövedelmekre vonatkoznak – a legalacsonyabb és legmagasabb jövedelmi tizedhez tartozó háztartások közötti különbség a '90-es évek során gyorsan növekedett, és már az évtized közepére 7,5-szeres lett. Az összes nettó lakossági jövedelemből az évtized közepén a legalsó decilisbe tartozó népesség mindössze 3,3 százalékot, míg a legfelső tized 25 százalékot birtokolt. Ez azzal is járt, hogy az évtized első éveiben a létminimum alatt élők aránya megkétszereződött. A '80-as évek végén mért 7-8 százalékhoz képest a létminimum alatt élők aránya 1992-re 16,5 százalékra emelkedett.

A jövedelmeknél mérhetőnél is nagyobb lett a különbség a keresettömegből való részesedésnél. 1988-ban a keresők alsó tizedébe tartozók a keresettömeg 4,3 százalékát, míg a legfelső tizedbe tartozók annak 22,7 százalékát kapták. 1997-re ezek az arányok úgy módosultak, hogy a legalsó tized a keresettömegnek csak 3,1 százalékát kapta, miközben a legfelső tized már 28,7 százalékát vitte haza. A közöttük levő különbség az átlag szintjén így mintegy 5-szörösről 9-szeresre emelkedett. Ezek az adatok nem tartalmazzák a magasabb keresetűeknél gyakori, költségként elszámolt bérkifizetéseket. Ezek aránya nemzetközi elemzések szerint világszerte nő. Így volt ez nálunk is a '90-es években.

A béremelés alakulása érdekérvényesítési lehetőség kérdése. A szakszervezetek a '90-es években nem tudtak igazi erőt felmutatni, ami látszik a szinte folyamatos és összességében jelentős értékvesztésből.

Az infláció arra is módot ad, hogy jelentősebb jövedelemátcsoportosítás mehessen végbe ágazati szinten is. Bizonyos preferált ágazatok (pénzügy, energiaszektor stb.) és szakmák (könyvvizsgáló, számítástechnikus stb.), valamint a vezetők azonban többnyire jó érdekérvényesítési pozícióba kerültek. Az inflációs gazdaságpolitika módot adott a kiemelt szakmákban, munkakörökben az átlagosnál lényegesen magasabb bérnövelésre. A bankok (amelyek mindig a jól fizető szervezetek közé tartoztak) javára történő jövedelem-újraelosztó hatást mutatja, hogy 1999 júliusában a pénzügyi területen dolgozók átlagbére (160 213 forint/hó) több mint kétszer annyi volt, mint az országos átlagbér (73 186 forint/hó).

A gazdasági váltás után általában érzékelhető volt, hogy az úgynevezett szellemi foglalkozásúak keresetei gyorsabb növekedésnek indultak, mint a fizikai foglalkozásúaké. A szellemi foglalkozásúak utóbbi években bekövetkezett bérnövekedésén belül kulcsszerep jutott a vezetői béreknek. A gazdasági szervezetek átlagos méreteinek csökkenésével egyszerre megnőtt az úgynevezett első számú vezetők száma. A '90-es évek elején megváltozott a vezetők javadalmazásának rendszere is.

A vezetői bérek torzító hatása

A bérek és az infláció között sajátos összefüggés van. Ez többnyire úgy jelenik meg, hogy a növekvő béreket okolják az infláció miatt. Ám a vezetői bérekről ebben az összefüggésben kevés szó esik. Mivel nálunk az átlagbérbe a vezetői bérek is beleszámítanak, az átlagkeresetekhez mérten kiugróan magas vezetői bérek mind a szellemi foglalkozásúak, mind az összes foglalkoztatottak átlagos keresetét országos, ágazati, illetve vállalati szinten nagymértékben megemelték.

Példaszerűen a helyzet a következő. Ha egy 50 fős szervezetnél a három legfelső szintű vezető csupán 1-1 millió forint prémiumot kapott, az éves szinten az adott gazdasági egységben az átlagkereseteket 60 000 forinttal emelte meg. Amennyiben az üzem átlagkeresete megegyezett az országos átlagkeresettel, akkor egy ilyen üzemben az átlagkereset a vezetők prémiuma miatt 10 százalékkal volt magasabb a dolgozók tényleges átlagkereseténél. Miután a vezetők nem csupán prémiumokat, hanem fizetést is kapnak, amelyek ugyancsak magasabbak, és emelésük is nagyobb, mint az üzemen belüli átlag, egyetlen szervezetnél is nagyon jelentősen emeli az átlagkeresetet az, hogy a vezetői béreket az átlagokba beszámítják.

Nemzetgazdasági szinten az ilyen torzítások összeadódnak, az eltérések megsokszorozódnak.

A torzítás közelítésére az Országos Munkaügyi Módszertani Központ (OMMK) úgynevezett tarifafelvétele – amelyet minden évben egyszer reprezentatív vállalati kérdőíves adatfelvétel alapján készítenek el – adott lehetőséget. Ebben az adatbázisban megtalálhatók a foglalkoztatottak bérei, keresetei állománycsoportok, illetve beosztások szerint. Számításaimhoz az 1994-1996. évi tarifafelvételek adatait használtam. Az eredmény az volt, hogy országos szinten csupán a legfelső szintű vezetői bérek beszámítása az átlagkeresetet minden évben 4 százalékponttal emeli.

Ennek viszont az a következménye, hogy a statisztika által publikált átlagkeresetek a valóságosnál magasabbnak tűnnek. A mindenkori kormányzat eközben a bérek és miattuk a fogyasztás túlzott növekedése miatt aggódik. A makroszintű bértárgyalások keretében (ameddig voltak ilyenek), valamint a hatáskörébe tartozó vállalatoknál, szervezeteknél a bérek leszorítására törekedett. Ezzel a vállalkozási szféra számára – amely amúgy sem érdekelt a bérek emelésében – irányt mutatott. A bérek átlagos növekedésének viszszafogása még jobban nyitotta az alacsony és magas keresetűek közötti ollót.

Az infláció jövedelmet csoportosít át a magasabb jövedelműekhez az árstruktúra átalakításával is. Inflációs időszakokban rendszerint a rugalmatlan keresletű cikkek árai emelkednek a leginkább. Így volt ez nálunk is, azzal a különbséggel, hogy az árnövekedést – a korábban már említett – fogyasztói ártámogatások leépítése is fokozta. Az elmúlt mintegy tíz évben a ruházati és tartós cikkek árainak növekedése lényegesen az átlag alatt maradt, miközben a háztartási energia, a szolgáltatások (amelyen belül a legnagyobb részt a lakhatással kapcsolatos kiadások képviselik) árai az átlagot jelentősen meghaladó ütemben emelkedtek. 1987 és 1997 között az élelmiszerárak is csaknem 8-szorosra nőttek. Mivel az alapvető cikkek súlya az alacsony jövedelműek fogyasztási kosarában nagyobb, mint a magasabb jövedelműekében, az infláció nagyobb terhét is nekik kell viselniük.

A következmény az, hogy a kisebb jövedelműek keresetük egyre nagyobb hányadát kényszerülnek felélni, miközben a magasabb jövedelműek inflációs nyereségük mind nagyobb részét halmozhatják fel, fektethetik be (amire az elmúlt években még nagy kedvezményeket is kaptak), ezzel újabb jövedelemforrást teremtve a maguk számára.

Megtakarítási egyensúlytalanságok

Az alacsony keresetűek jövedelemfelélési kényszere mutatkozott meg a megtakarítani tudó családok számának mérséklődésében a '90-es évek során. 1990-ben a megtakarítani képes népesség aránya a '80-as évekbeli körülbelül 50 százalékról 40 százalékra változott. További csökkenést lehetett tapasztalni egy évvel később. Ekkor már csupán 30 százalékot tett ki azok aránya, akik havonta rendszeresen tudtak pénzt félretenni. 1994-re az arány még csökkent, akkor a háztartások 1/4-e volt képes megtakarítani.

A másik oldalon állnak viszont a magas jövedelműek, akik egyre többet tudnak megtakarítani, befektetni. Erre utalt az, hogy a megtakarítani képes háztartások arányának csökkenése ellenére a megtakarítások az évtized folyamán állandóan emelkedtek. A TÁRKI – már többször említett – adóelemzése azt is kimutatta, hogy az összes befektetési adókedvezmény 60 százalékát a két legfelső jövedelmi decilisbe jutó adófizetők vették igénybe.

Az infláció jövedelemátcsoportosító hatása a jövőben mérséklődik, ha a kormányzati számításoknak megfelelően csökken a fogyasztói árindex növekedési üteme. Az infláció jövedelemátcsoportosító hatásának problémáját a jövőben mindinkább az energiaárak alakulása tartja napirenden. Az energiaszektor privatizálásánál a külföldi felvásárlóknak adott profitgarancia súlyos teherként telepszik az ágazatban megvalósítható ármérséklésre. Az ágazat sajátos helyzetéből adódóan a nemzetgazdasági szintű infláció mértékének ez nem elhanyagolható eleme.

A bankok a '90-es években a többszöri tőkeinjekció és ily módon a kockázatos kinnlevőségeik kompenzálása ellenére sem mutattak nagy hajlandóságot a hitelkamatok csökkentésére. (Tény, hogy ezt az infláció sem indokolta volna.) A '90-es évek második felében az antiinflációs politika eredményeként a kamatok is csökkentek, de a bankok a betéti kamatlábakat nagyobb ütemben csökkentették. A hitelkamatok mérséklődése sokkal lassúbb. Ezáltal a hitel és a betéti kamatok között megnövekedett a kamatrés. A magas jövedelműeknek kedvező jövedelem-újraelosztás további csatornája alakult ki azáltal, hogy a bankok jelentős kamatnyereségüket megosztották nagybetéteseikkel.

Következtetések

Összefoglalóan elmondható, hogy az államháztartási reform, a jövedelemcentralizáció mérséklése, a személyi jövedelemadó-rendszer, az infláció és a kamatpolitika hozzájárult a lakosság jövedelmi polarizálódásához, mert folyamatosan jövedelmeket csoportosított át a kisebb jövedelműektől a magas jövedelműekhez.

Annak ellenére, hogy elsősorban az infláció leszorítása kapcsán némi javulás várható, a legtöbb trend folytatódik. Idekívánkozik azonban az is, hogy az elemzésben nem volt szó a rejtett gazdaságról, amelynek növekedése mind jelentősebbé vált az évtized folyamán. Egyes szakértői vélemények szerint a kormányok ezt szándékosan hagyták, mert a feszültségeket levezető csatornának tekintették. A növekvő árak és a csökkenő reálértékű családi bevételek mellett az olcsó szürke- és feketepiacok a fogyasztás szinten tartásának, nem túl gyors csökkenésének, illetve a kiegészítő jövedelmeknek forrásai.

Időközben azonban a rejtett gazdaság is az újraelosztás eszközévé vált. Míg a '80-as években még volt jövedelemnivelláló hatása, addig a '90-es években inkább a jövedelmi, vagyoni különbségek gyors növekedéséhez járult hozzá. A feketén foglalkoztató lényegesen többet nyer az ügyleten, mint a keresethez jutó személy.

A probléma lényege az, hogy a társadalmi kohézió megszűnőben van. Polarizálódott jövedelmű társadalomban nincs szolidaritás. Ennek össztársadalmi ára igen nagy. Az elszegényedés a deviáns magatartások terjedését váltja ki. Nő a magukról gondoskodni nem tudók száma. Mindkét probléma az államnak okoz kiadást és persze részben a gazdagoknak. Az előbbinek többet kell költenie bűnüldözésre, börtönök fenntartására, kábítószeresek kezelésére, illetve az annak megelőzését szolgáló programokra, szociális foglalkoztatásra, segélyezésre stb. Eközben a szűkülő belső piac és a növekvő belső problémák miatt az ország egyre kevésbé vonzó területté válhat a külföldi befektetők számára, nőhet a spekulatív tőke aránya.

Az elmúlt évtized tanulsága az, hogy a jövedelemátcsoportosítás ezen módjait vissza kell fogni annak érdekében, hogy a középréteg szegényedése megálljon, a közepes jövedelműek köre bővülhessen. Régi mondás, hogy csak az az állam lehet gazdag, amelynek polgárai is azok.