Beszállítói piac

 

Cikkünkben azt mutatjuk be, hogy a vállalkozások eladásai hogyan oszlanak meg a különféle nagy piaci területek között, és milyen sajátosságai vannak a különböző felvevőpiacokon működő vállalkozásoknak. Megvizsgáljuk, hogy a beszállítói programok milyen igényeket támasztanak a vállalkozásokkal szemben, és a mikro- és kisvállalkozások mennyiben képesek azoknak megfelelni.

 

A vállalkozások általában nincsenek jelen minden piacon. Jelenlétük egyes vevői körökben nyomatékosabb, másokban kevésbé az. A vállalkozások 93 százaléka nem exportál, 80 százaléka nem értékesít közcélú szervezetnek, költségvetési vagy önkormányzati intézménynek, 43 százaléka nem vesz részt a vállalatközi értékesítési kapcsolatokban, és 30 százaléka nem értékesít a lakosságnak. Másfelől kizárólag a lakosságnak értékesít a vállalkozások 35 százaléka, más vállalkozásnak 20, közcélú szervezetnek 1 és a külföldnek szintén 1 százaléka. (Az adatok szinte teljesen megegyeztek a tavaszi és az őszi felméréskor.)

A vállalkozások nagy része persze egyszerre több piacon is értékesít. (Mindössze 25 vállalkozást találtunk, amely mind a négy piacnak résztvevője – a belföldi vállalkozások, a közcélú szervezetek, a lakosság és a külföld piacának. Ez valamivel több, mint a minta 1 százaléka.) Ha a minta elemeit úgy csoportosítjuk, hogy az adott vállalkozás értékesítése melyik piacon meghatározó, azaz melyik piacon haladja meg az 50 százalékot, akkor a következő megoszlást kapjuk: a vállalkozások 50 százalékának a lakosság, 39 százalékának más belföldi vállalkozás, 4 százalékának közcélú szervezet és 3 százalékának a külföld a legfőbb piaca. Nincs domináns piaca a vállalkozások 4 százalékának.

Munkamegosztás

A kisvállalkozások piaci kapcsolatai között kitüntetett szerepe van a más vállalkozásokhoz fűződő kapcsolatoknak. Gazdaságpolitikusok véleménye szerint a kis- és középvállalkozásoknak az a köre játssza a gazdaságban a legfontosabb szerepet, amely kapcsolódni tud a multinacionális vállalatok beszállítói hálózatához. További vizsgálatot és elemzést érdemel az a munkamegosztási, illetve piaci struktúra, amelyben a vállalkozások elhelyezkednek. Ez annak a vizsgálata, hogy a vállalkozások különböző funkciói (beszerzés, termelés, értékesítés, fejlesztés stb.) közül melyeket látnak el és melyeket nem. Török Ádám egy tanulmányában az ipar és a mezőgazdaság különböző munkamegosztási struktúráit vette számba az EU-integráció szempontjából. Szerinte a magyar kis- és középvállalkozások – munkamegosztási szerepük szerint – hat fő csoportra oszthatók aszerint, hogy az adott vállalkozás mennyire játszik aktív szerepet fő partnereivel fenntartott tartós munkamegosztási kapcsolataiban. Ez az egyes cégeknél a végtermék eladási árában képződött hozzáadott érték arányával mérhető.

Beszállítási lehetőségek A kilencvenes években hazánkba érkezett működő tőke elsősorban a jármű- és elektronikai iparban, és döntően összeszerelő üzemek formájában jelent meg. Ezekben az ágazatokban jelentős a részegységek, illetve alkatrészek iránti igény. Az Audi, a Ford, a General Motors, az Opel, illetve a General Electric, az Ericsson, az IBM, a Siemens, a Sony stb. beszerzései globálisan dőlnek el, a döntések alapja a minőség, a megbízhatóság, a szállítási határidő pontos betartása. Az 1997-ben született beszállítói célprogram a kis- és közepes vállalkozói szektor szereplőit állami, kormányzati támogatással olyan szintre kívánja hozni, hogy partnerei lehessenek a multinacionális cégeknek. A működő tőke eloszlásához igazodva alapvetően három – a járműalkatrész-gyártás, az elektronikaialkatrész-gyártás, valamint a műanyag-, illetve gumialkatrész-gyártás – területen preferáltak a beszállítások. Míg egyes iparágak kiemelését sokan nem helyeslik, addig abban nagyobb az egyetértés – többek között a „multikat" tömörítő Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társasága is ezt képviseli –, hogy állami feladat a potenciális beszállító vállalkozások segítése. Egyes, erősen érdekmotivált becslések szerint a kör beszállítójává válásához 4-5 milliárd dollárra lenne szükség. Jelenleg a Gazdaságfejlesztési Célelőirányzatból (GFC), az OMFB a Központi Műszaki Fejlesztési Alapból (KMÜFA), az MVA forrásaiból támogatják anyagilag a beszállítóvá váló kis- és közepes vállalkozásokat. A háttériparon belül meghatározó szerepe van a megközelítőleg 350, autóalkatrész-gyártással foglalkozó vállalkozásnak. míg Japánban egy első vonalbeli alkatrész-beszállító átlagosan 900 főt foglalkoztat, Nyugat-Európában pedig 270-et, addig Magyarországon az átlagos foglalkoztatottság csak 150-200 fő között mozog. A legjelentősebb magyar beszállítói hátteret a Magyar Suzuki Rt. építette ki. 1998-ban 40 magyar céggel állt kapcsolatban, amelyek együttesen a gépkocsi értékének 29 százalékát állították elő. Ehhez járul a házon belüli hozzáadott érték, így a gépkocsi értékének mintegy 55 százaléka már hazai munka eredménye. A svéd Electrolux az összes közvetlen anyagbeszerzéshez viszonyítva 38 százaléknyi részt magyar beszállítóktól vásárolt. A többi multi beszerzéseiben a hazai tulajdonú beszállítók kisebb súlyt képviselnek. Ugyanakkor nagy számban jöttek Magyarországra külföldi beszállító vállalatok is. Felmérések szerint országosan a személyautó-alkatrészeket gyártó kis- és középvállalatok felének külföldi a többségi tulajdonosa.

Az első két típus bérmunkát végez.

1. A passzív bérmunkázó cég a megrendelői által szállított anyagokat felhasználva termel. A megrendelő a cég kizárólagos vagy csaknem kizárólagos vásárlója. Gyártóberendezéseik egy részét gyakran a megrendelőktől bérli. Ez a vállalkozáscsoport önállóan aligha képes megmaradni a piacon. A passzív bérmunka jövedelemtermelő képessége ugyanis igen alacsony. Ez pedig nem teszi lehetővé a saját kutatási-fejlesztési bázis kiépítéséhez, illetve az önálló termékekkel való piaci megjelenéshez szükséges tőkefelhalmozást.
2. Az aktív bérmunkázó cégek még a megrendelő által küldött anyagokat dolgozzák fel anélkül, hogy az anyagok tulajdonukba kerülnének. A feldolgozási technológia megválasztásában, a műszaki paraméterek kialakításában azonban már van szerepük, és versenyképességük függ a szakképzettségtől is. A vállalkozások általában saját berendezéseiket használják a gyártáshoz, és jövedelmezőségük is viszonylag magasabb. Ez azonban csak arra elegendő, hogy valamelyest önálló marketinget folytassanak, és megengedhessék maguknak azt, hogy a foglalkoztatottak létszámát ne szorosan a kapacitáskihasználtsághoz igazodva változtassák. Önálló K+F-re viszont többnyire itt sem telik.

További két típus a passzív és az aktív beszállítók csoportja.

1. A passzív beszállítók már a minimálisnál több alkuerővel rendelkeznek, és elsősorban saját anyagokkal dolgoznak. Ezek beszerzésében viszont egyre jobban kötik őket a megrendelők által szabott szigorú követelmények, amelyek teljesítése viszont ezeket a kapcsolatokat tartósabbá is teszi. Ezek a vállalkozások követik megrendelőik igényeit, önálló termékfejlesztés híján nincsenek saját konstrukcióik. Mindig fenyegeti őket az a veszély, hogy a piacon az adott alkatrészből vagy félkész termékből új konstrukció jelenik meg, amelyet ők csak aránylag hosszabb alkalmazkodási (tanulási) idő alatt tudnak produkálni.
2. Az aktív beszállítókat kezdeményezőszerepük és ezek fejlesztési háttere különbözteti meg az előző csoporttól. Ezeket nemcsak saját fejlesztési bázisuk, hanem a megrendelőikkel való folyamatos kapcsolattartás, szorosabb technológiai együttműködés is jellemzi. Az aktív beszállítók egyike-másika esetleg a végtermék továbbfejlesztésében is közreműködhet.

A következő két vállalkozástípus a magyar iparban még ritka. A szolgáltatóágazatokban ez a piacon versenyző vállalkozások két alaptípusa, ott viszont a mikrointegráció gyakran igen erős technikai összefonódást követel meg (például hálózatok összekapcsolását), ami már hosszú időre egymásra utalja az együttműködő vállalkozásokat. Az önálló fejlesztésre képes vállalkozások fontos jellemzője az önálló – ám nem feltétlenül a szervezeten belüli – K+F bázis vagy háttér (például egy egyetemi tanszék). Ide még nem elsősorban a végtermékgyártó cégek, de már olyan alkatrész- és félkésztermék-gyártók sorolhatók, amelyek saját fejlesztési bázisuknak köszönhetően nincsenek túlzottan kiszolgáltatva legfontosabb vásárlóiknak. Végül a hatodik típus a végtermékek piacán önállóan is versenyképes vállalkozás.

Kérdések A kisvállalkozások piaci kapcsolatairól a Kisvállalkozás-fejlesztési Intézet 1998-ban készített, kétezer vállalkozásra kiterjedő, reprezentatív kérdőíves vizsgálataiból kaptunk információkat. Az egyik kérdésben arra kértük a válaszolókat, hogy mondják meg: értékesítésük milyen százalékos arányban oszlik meg belföldi vállalkozások (gazdasági társaságok, egyéni vállalkozások, szövetkezetek), közcélú szervezetek (önkormányzat, iskola, hivatalok, kórház, alapítvány, közhasznú társaság stb.), a lakosság (magánszemélyek) és a külföldi vevők között, vagyis értékesítésük mekkora hányadát exportálták.

Félreértett fogalmak

A mindenkori gazdaságpolitika a kisvállalkozások kapcsán mindig erősíteni kívánja a vállalatközi munkamegosztást, amit a szakirodalom hol kooperációnak, hol háttériparnak, hol – mint mostanság – beszállítói kapcsolatoknak nevez és a kisvállalkozások fejlődése kiemelt területének tekint. Román Zoltán már évekkel ezelőtt felhívta arra a figyelmet, hogy a beszállítói kapcsolatok félreértése e fogalom leszűkítése a kisvállalkozásokra. Szám szerint a beszállítók túlnyomó része a kis- és középvállalatok közül kerül ki, de a beszállítókat e vállalati körrel még a feldolgozóipart nézve is téves azonosítani. Sok magyar dokumentum kizárólag beszállítói szerepüket hangsúlyozva foglal állást a kis- és középvállalati szektor erősítése mellett. Ez számításon kívül hagyja, hogy

• igen jelentős a nagyvállalati beszállítások súlya;
• igen sok kis- és középvállalat termelésében a végtermékek gyártása és a beszállítás hasonló súlyt képvisel;
• és végül sok kis- és középvállalat nem beszállítói szerepben lép a piacra.

A beszállítói kapcsolatokban a felek nem egyenrangúak, hanem az egyik fél, a megrendelő előnyösebb helyzetben van, az együttműködés minden lényeges feltételét diktálhatja. Rendkívül szigorú, a termékre, a termelési folyamatra, a termelési folyamat szervezésére és irányítására vonatkozó előírásokat érvényesít, amit a beszállítónak nemcsak teljesítenie, de dokumentálnia, sőt több millió forintért minősíttetnie, hitelesíttetnie is kell. A megrendelő ragaszkodik a leszállított termék megfelelő minőségéhez. A minőségen túl a megrendelő mind mennyiségben, mind időben pontosan ütemezett szállításokat vár. Ugyancsak a megrendelő diktálja az átvételi árat, vagyis nem a beszállító definiálja azt önköltsége és kalkulált haszna alapján, hanem fordítva: a megrendelő kiszámítja, hogy neki mennyibe kerülne az adott alkatrész gyártása és ennél kisebb átvételi árat érvényesít. Sőt ezt az árat évről évre még csökkenti is. Emellett a beszállítóknak vállalniuk kell azt is, hogy a szállítást követően csak 30-60 nap után jutnak pénzükhöz, mert a megrendelő nem fizet azonnal. Mivel a vevő pontosan ismeri a beszállító termelési körülményeit, ezért a beszállításokon az árbevétel 5-10 százalékát meghaladó nyereséget nem lehet elérni. Emiatt a beszállító gyakran arra utalt, hogy fejlesztéseit a megrendelő finanszírozza részben vagy egészben. Mindezek miatt a „néhány fős, kis forgalmú cégnek szinte lehetetlen nagy vevő beszállítójává válnia" – olvasható a beszállítói kapcsolatok elősegítése érdekében az Ipari Minisztérium által 1996-ban kiadott „Beszállítói célprogram" című anyagban.

Nagyvállalati utódok új szerepben

A beszállítói programok tehát a vállalkozásoknak eleve csak szűkebb csoportját célozhatják meg, azokat, amelyek a feldolgozóiparban tevékenykednek, és végtermékek előállítása mellett, vagy kizárólag alkatrészeket, részegységeket gyártanak. A mikro- és kisvállalkozásoknak csak mintegy 11-13 százaléka működik a feldolgozóiparban, és ezeknek csak egy része képes vagy hajlandó beszállítói tevékenységre, tehát e programok jelentőségét a kisvállalkozói szféra egésze szempontjából nem szabad túlbecsülni.

Ma a beszállításban potenciálisan érintett vállalkozások termékeinek minősége és a szállítások ütemezése nem felel meg a szigorú minőségi és ütemezési követelményeket támasztó, jórészt külföldi tulajdonú nagyvállalatoknak. A kisvállalkozások egyik előnye rugalmasságuk, amely éppen kicsinységükből fakad. A beszállítói szerep pedig azt igényli, hogy a kisvállalkozások ne csak nagyvállalati mintákat követve működjenek, hanem emellett még mondjanak le döntési autonómiájuk, függetlenségük jelentős részéről, cserébe a viszonylag kevéssé jövedelmező, gyakran finanszírozási nehézségeket okozó, ám hosszú távon biztosnak tűnő kapcsolat reményében. Ezt a hazai vállalkozások közül bizonnyal inkább a termelőkapacitásokkal és többé-kevésbé megfelelő termelési kultúrával rendelkező, de a piacképes termékeket nélkülöző, kapacitáskihasználatlansággal küzdő, a nagyvállalati szervezet szétbomlása nyomán alakult kis-, közepes és nagyszervezetek képesek vállalni. Az eddigi tapasztalatok messzemenően igazolják a feltételezést. A beszállítók között jobbára egykori nagyvállalatok szerepelnek, mint például a Bakony Művek Rt., az MMG Automatika Művek, az IMA, a Kaloplasztik és a Salglas, illetve a Videoton mellett nemzetközi beszállítók leányvállalatai, amelyek a versenyképes viszonyok miatt telepedtek le itt a kilencvenes években.

Igaz, a multinacionális vállalatok szokásos beszállítói rendszerei piramisszerűen épülnek fel, a végső összeszerelők alatt a közvetlen beszállítók állnak. A piramison lefelé haladva a kisebb vállalkozások aránya növekszik. A harmadik-negyedik szinten már döntően kis- és közepes vállalkozások találhatók.

Mintánk lehetőséget ad a beszállító vállalkozások arányának durva becslésére. Ha feltételezzük, hogy beszállítók csak a feldolgozóiparban működnek, és ezek a mikrovállalkozásoknál nagyobb, más vállalkozásnak értékesítő vállalkozások, amelyek csak közbülső, továbbfeldolgozásra szánt terméket állítanak elő, akkor a feldolgozóipari vállalkozások minimum 19, maximum 24 százaléka, a teljes minta körülbelül 1 százaléka tekinthető beszállítónak. Vagyis a beszállítói kapcsolatok a hazai vállalkozások közti értékesítési kapcsolatok töredékét alkotják és alkothatják még a kisvállalkozások felső, 10 főnél többet foglalkoztató csoportjában is. Ezért megkockáztatható az az állítás, hogy a beszállítói programok – hasonlóan a kockázatitőke-társaságokról szóló törvényhez – a kisvállalkozások fejlesztésére hivatkozva inkább az egykori nagyvállalatok burkolt támogatását szolgálják.

Ezért is figyelemre méltóak azok a vélemények, amelyek szerint a beszállítói kapcsolatok mellett más prioritásokat is meg kellene fogalmazni a kisvállalkozások fejlesztését célzó programokban. Enyedi György szerint a multinacionális vállalatok beruházásai és az ezeknek történő beszállítások mellett a gazdaság fejlődéséhez szükség van azoknak az ágazatoknak a kibontakoztatására, amelyek „belülről és alulról építkeznek, amelyekhez elégséges a hazai tőke, amelyekhez nem kell nagyon drága technológia, amelyek kiváló felkészültségű szakembereket foglalkoztatnak, végezetül amelyek termékeire van vevő a világpiacon is. Ezeket az ágazatokat a legfrissebb nemzetközi – elsősorban európai – szakirodalom alacsony technológiájú ágazatoknak nevezi. Ilyenek például a divat-, a bútor-, a játékipar, néhány élelmiszer-ipari ágazat. Ezek az ágazatok persze csak akkor képesek boldogulni, ha az említett anyagi-technikai feltételeken kívül rendelkezésükre áll a megfelelően képzett munkaerő. De minden megyében vannak olyan városok, olyan gócpontok, ahol efféle üzemek létrehozhatók. Nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is. Támogatás persze ehhez is kell, ... (de) inkább attól tartok, hogy e pénzeszközök hasznosítására néhány helyütt és ágazatban nem lesz elegendő vállalkozó."

Különbség a piacok között

Vizsgáljuk meg a következőkben, hogy a különböző piacokon tevékenykedő vállalkozások helyzetértékelése és jövőképe milyen mértékben tér el egymástól! Ennek kapcsán azonban figyelembe kell venni, hogy a közcélú szervezetek piacán mindössze 72, az exportpiacokon 55 vállalkozás tevékenykedik, vagyis kevés ahhoz, hogy túl határozottan fogalmazzuk meg állításainkat. Ezért azokat a vállalkozásokat hasonlítjuk össze, amelyeknek a lakosság és más belföldi vállalkozás a legfontosabb piacuk, de közöljük a másik két aggregátum számait is anélkül, hogy külön elemeznénk azokat.

A mellékelt táblázat bal oszlopában a kérdőív kérdései szerepelnek rövidített formában. A kérdések az alábbi sémát követik: várhatóan hogy alakul 1998-ban az előző évhez képest a vállalkozás árbevétele? Nő, változatlan marad, vagy csökken? A kérdőívek feldolgozása során az egyes kérdésekre adott „nő", „jó", „javuló" válaszok és az ugyanezen kérdésekre adott „csökken", „rossz", „romlik" válaszok százalékos arányának különbségét értékeltük. (Például a lakossági piacon működő vállalkozók 20,5 százaléka növekvő, 24,6 százaléka csökkenő árbevételre számít 1998-ban. A két érték különbsége -4,1. Ha a különbség pozitív, akkor a „jó", „javuló" válaszok aránya meghaladta a „rossz", „romlik" válaszokét. Ha a különbség negatív, akkor éppen fordítva, akkor a „rossz", „romlik" válaszok aránya volt nagyobb. A számok nagysága is kifejező, a kérdések pontértékeinek értelmes összehasonlítását teszi lehetővé.) Az utolsó oszlopban a vállalkozói és a lakossági piacok vállalkozói értékelésének különbsége szerepel „különbség" fejléc alatt. Ez a szám kérdésenként más és más, attól függően, hogy a különböző vállalkozói csoportok értékelései mennyire esnek egybe vagy távol egymástól. Ebben az oszlopban minél nagyobb pozitív szám szerepel, annál nagyobb a távolság a két vállalkozói kategória között. A táblázat sorait a „különbség" oszlopban szereplő értékek nagysága szerint rendeztük sorba.

Állításaink erősségét illetően további óvatosságra int, hogy a lakossági piacon működő vállalkozások kivételével az átlagértékek közel esnek egymáshoz, vagyis csak a lakossági és egyéb piacú vállalkozások között vannak igazán markáns különbségek a csoportok között. Egészében, a válaszok átlagértékei alapján a jobb kilátásokkal rendelkező vállalkozásoknak a belföldi (valamint a külföldi és a közcélú) szervezetek piacain tevékenykedő vállalkozások tekinthetők, míg a rosszabb kilátásokról a lakossági piacokon működők számoltak be. Különösen eltér a lakossági piacon tevékenykedők és a többi csoport értékelése árbevételük, vállalkozásuk helyzete, értékesítési lehetőségeik, a vállalkozásból kivehető jövedelmek, kapacitáskihasználtságuk megítélése tekintetében. A kérdés az, hogy mi jellemzi a lakossági és a vállalkozásközi piacokon működő szervezeteket?

Ágazatok szerint a lakossági piacokon tevékenykedő vállalkozások súlya az átlagosnál nagyobb a kereskedelemben, a vendéglátásban és az oktatásban, a belföldi vállalkozások piacán működőké az ingatlanügyek, a feldolgozóipar és az építőipar ágazatokban, valamint a szállításban.

Piacfelosztás – méret szerint

A lakossági piacokon kiemelkedően nagy arányban működnek egyéni vállalkozások, a vállalati piacokon viszont a társas vállalkozások dominálnak. A társas vállalkozások jogi formája is összefüggésben áll a piacokkal. Az egyszeres könyvvitelt vezető, jogi személyiség nélküli vállalkozások: a közkereseti és betéti társaságok inkább a lakossági piacokon, a kettős könyvvitelt vezető jogi személyiségű társaságok: a kft.-k, részvénytársaságok, szövetkezetek inkább a belföldi vállalkozások piacán működnek.

A lakossági piacokon tevékenykedő vállalkozások mind létszám, mind árbevétel szerint kisebbek, mint a többi piacon tevékenykedők. Az alábbi táblázat jól mutatja, hogy az alkalmazott nélküli vállalkozások és mikrovállalkozások fő piaca a lakosság, míg az ennél nagyobbaké más belföldi vállalkozás.

Másutt (Cégvezetés 1998/11. szám) bemutattuk azt is, hogy a növekvő és nem növekvő vállalkozások domináns piacai is mások. Előbbiek inkább más belföldi vállalkozások piacain, utóbbiak a lakossági piacokon aktívabbak.

Az adatok szerint tehát a kisebb, többnyire egyéni vállalkozások a lakossági, a nagyobb, többnyire társas vállalkozások pedig a belföldi vállalatközi piacon tevékenykednek. A lakossági piacokon működő vállalkozások elégedetlenebbek helyzetükkel, és rosszabbnak ítélik gazdálkodásuk kilátásait, mint a belföldi vállalkozások piacán működők. Ez elsősorban a gazdasági környezet különbségeivel magyarázható. Jól ismert, hogy az egyéni vállalkozások többnyire a személyi jövedelemadózás, a társas vállalkozások a társasági adózás szabályai szerint adóznak. Az adózási forma olyan, a kisvállalkozásokra kívülről ható tényező, amely a jövedelempolitika preferenciáit is tükrözi. Az adószabályok évenkénti változtatásai az egyéni és társas vállalkozások egymáshoz viszonyított, relatív helyzetét módosítják. 1995 és 1997 között a stabilizációs gazdaságpolitika a jövedelemtulajdonosi pozícióknak az államháztartás és a lakosság rovására, a vállalkozások javára történő módosítását tűzte ki célul és hajtotta végre. A statisztika a háztartási szféra részeként kezeli a személyi jövedelemadót fizető egyéni vállalkozásokat. 1995-től a lakossági fogyasztás visszafogásának eszköze a reálbérek csökkentése mellett az szja hatálya alá tartozó vállalkozások jövedelmeinek és költségeinek nagyságára ható szabályok együttes változtatása volt. Ennek következtében az egyéni vállalkozások jövedelmei csökkentek (túl a lakossági kereslet visszaesésén). Vagyis a vállalkozásoknak az a csoportja, amely más vállalkozások számára értékesített, bővülő, a lakosságnak értékesítő csoportja viszont szűkülő kereslettel találkozott. Emellett az előbbiek rendelkezésére álló jövedelem nőtt, az utóbbiaké csökkent. Tehát az elmúlt években relatíve rosszabb helyzetbe a lakossági piacokon működő egyéni vállalkozások kerültek, míg a belföldi vállalkozások piacán jelen lévő társas vállalkozások a kereslet bővülésében és az adózásban rejlő előnyöket is realizálhatták. Miután a lakossági piacokon – amint láttuk – nagyobb részben egyéni vállalkozások, a belföldi vállalkozások piacán nagyobb részben társas vállalkozások működnek, ezért a vállalkozások gazdasági helyzetének különbségei kielégítően megmagyarázzák a vállalkozások helyzetértékeléseinek és várakozásainak különbségeit.