Az ipar szerkezetváltása

 

Az ipar teljesítménye mára elérte a rendszerváltás előtti csúcsot, szerkezeti jellemzői azonban még jócskán elmaradnak a fejlett ipari országokéitól. A következő időszak fő feladata – a cikk írója és az Ecostat Gazdaságelemző Intézet véleménye szerint – a technológia-korszerűsítés, a közepes cégek erősítése, a multinacionális cégek beszállítói hálózatának hazai kiépítése. Az 1997-ben kezdődött növekedés folytatódásának záloga a vállalatio hatékonyság javulása.

 

A magyar gazdaság hosszú távú növekedési trendje – a transzformációs válság okozta erős törés miatt – 1993-ban érte el mélypontját. Ezután a nemzetgazdaság alapvető (ágazati-termelési, tulajdoni, termék, illetőleg piaci, technológiai, valamint szervezeti és vállalatnagyság szerinti) szerkezeti jellemzőinek a fokozatos átalakításával, korszerűsítésével megkezdődött a helyreállítási (újjáépítési) szakasz, amely az ezredfordulóra fejeződhet be. Az ezredforduló után teljesen új fejlődési, felzárkózási szakasz veheti kezdetét, amire egyedülálló történelmi esélyt nyújthat az Európai Unióba való felvételünk. Ilyen esélyekkel a volt szocialista országok közül jelenleg csak a „visegrádi négyek" és Szlovénia rendelkeznek. A többinél (1. ábra) újabban az orosz pénzügyi válság még a növekedést is megakasztotta.

A gazdaság helyreállításához az egyik legnagyobb húzóerőt az ipar biztosította. A 2. ábrán jól látható, hogy az ipar azon nemzetgazdasági ágak egyike, amely a korábbi teljesítmény színvonalát a legkorábban volt képes megközelíteni és elérni.

Az ipar, az 1992. évben bekövetkezett mélypontjához képest, 1998 végére mintegy másfélszeresre (154 százalékra) növelte a termelési volumenét. A legnagyobb fejlődést (mintegy négyszeres teljesítménynövekedést) a gépipar új gyártási kultúrákat (például személygépkocsi, autómotor- és gépkocsialkatrész, híradás-technikai és szórakoztatóelektronikai termékek, irodagépek és számítástechnikai berendezések gyártását) „meghonosító" és többségében külföldi érdekeltségek keretében működő szakágazatainak vállalkozásai mutatták fel. E példák alapján jól érzékelhető, hogy a kilencvenes évtized második felében az iparban történelmi léptékkel mérve is mélyreható szerkezeti változások következtek be, amelyeknek különféle hatásait érdemes és tanulságos részletes elemzésnek alávetni. A továbbiakban ennek a szerkezeti vizsgálatnak a legfontosabb eredményeit és következtetéseit foglaljuk össze.

A szerkezeti változások elemzését többféle mutatóval lehet és kell megalapozni. Így a termelés bruttó értékének, GDP-hozzájárulásának ágazati, szakágazati megoszlása alapján, a működő vállalkozások nagysága szerinti részletezésben, a tulajdonviszonyok átalakulása alapján, és végül a változások legfőbb hordozóinak alapulvételével.

Az ipar ágazati-termelési szerkezete – a rendszerváltozás után – különböző mértékű (kezdetben főként termelés-visszaesésekkel járó) változásokon ment keresztül. Ezt követően pedig, főként a privatizációval módosuló (többségében javuló) érdekeltségi viszonyok és fejlesztési lehetőségek nyomán, számottevő fejlődési (növekedési) ütemkülönbségek jöttek létre. Mindezek következtében az ipar ágazati-termelési szerkezetében jelentős változások mutathatók ki (1. táblázat).

1. táblázat

Eltérő teljesítményű ágazatok

Az 1. táblázatból látható, hogy az iparon belül jól érzékelhető szerkezeti változások következtek be. Ezek közül kiemelhető például, hogy a rendszerváltás évében még 84,0 százalékos részesedésű feldolgozóipar aránya 1998-ra több mint 4 százalékponttal megnövekedett, a bányászaté viszont már alig 40 százaléka a bázisul választott időszaknak, de még a villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás nemzetgazdasági ág mutatója is közel 3 százalékpontos csökkenést mutatott. A leglátványosabb változások azonban nem az előbbiekben említett aggregációs szinten, hanem ennél mélyebben, a feldolgozóiparon belül játszódtak le. Ezeknek az ágazati, alágazati változásoknak a jellemzői a következőkben foglalhatók össze:

• Leginkább a gépipar térnyerése volt látványos. Ennek során az ágazat bruttó termelési érték szerinti részesedése 14,6 százalékról több mint kétszeresére, 35,2 százalékra nőtt. Ezzel együtt az ágazat alágazati szerkezetében még radikálisabb módosulások figyelhetők meg (2. táblázat).
• A gépiparon kívüli többi ipari ágazat közül kisebb részarány-növekedést csupán a fa-, papír- és nyomdaipar fejlődése mutat (4,3 százalékról 4,7 százalékra módosult).
• Jelentős részaránycsökkenés tapasztalható viszont az élelmiszerek, italok és dohánytermékek gyártásánál, valamint a vegyiparnál; az előbbi részaránya 22,2 százalékról 16,6 százalékra csökkent, az utóbbié pedig 21,2 százalékról 15,4 százalékra változott. Kisebb, 1-2 százalékos csökkenés volt még a textíliák és ruházati termékek, a nemfém ásványi termékek és az egyéb feldolgozóipari termékek gyártásánál, valamint a kohászatnál és a fémfeldolgozásnál.

A gépiparon belüli szerkezeti változásokról pedig elmondható: jelentősen csökkent a gép és gépi berendezés, valamint a villamos gépek és készülékek, továbbá a műszerek gyártásának súlya; szinte a semmiből teremtődött újjá, majd vált jelentős részarányúvá az irodagép- és számítógépgyártás; tovább nőtt a híradástechnikaikészülék- és berendezésgyártás, valamint a közútijármű-gyártás részaránya.

2. táblázat

Az informatika súlya

Az ismertetett termelési (ágazati) szerkezeti változások fő irányai többé-kevésbé egybeesnek a világ iparában megfigyelhető tendenciákkal. Az Egyesült Államok gazdaságának immár 8. éve töretlen „szárnyalása" sok elemző szerint összefüggésbe hozható az „informatikai forradalom" fő sodrában való haladásukkal. A számítógépgyártás és a hozzá kapcsolódó számítástechnikai szolgáltatások kibocsátása az észak-amerikai kontinens országaiban 1990 és 1998 között közel háromszoros lett (278,9 százalékos volumenváltozási index mutatható ki). Ugyanez a többi régióban jóval szerényebb növekedést ért el: Ázsiában például 150,5 százalékot, az EU-ban 132,4 százalékot, a fejlődő országokban pedig 180,6 százalékot. A számítógép, a híradás-technikai és irodai eszközök iparon belüli részaránya a kilencvenes évek eddig eltelt évei alatt az észak-amerikai kontinensen mintegy megkétszereződött, és eléri az ipar bruttó termelési értékének az egynegyedét. Nálunk ugyanez 1992-ben még csak 1,0 százalékot mutatott, 1998-ban viszont már 11,8 százalékos nagyságával megközelítette az amerikaiak évtized eleji részarányát. Ez jó irányú változás, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ugyanez az EU átlagában sem nagyobb (1998-ban pontosan 11,8 százalékot tett ki).

A bemutatott tendenciák az ipar rendeltetés szerinti ágazati és értékesítési szerkezetének jelenleg is érvényesülő arányaiban is kifejezésre jutnak. Különösen a beruházási javakat és a tartós fogyasztási cikkeket előállító ágazatok növekedési dinamikája emelhető ki: az elsőként említett ágazat esetében 144,1 százalékos, a másodiknál pedig 139,6 százalékos volt az 1998/ 1997. évi volumenváltozási index. Mindkettő pozitív fejlődést, a termelőkapacitások és a háztartások korszerűsödését mutatja. A többinél kisebb növekedési ütemek érvényesültek; a fogyasztási cikkeket gyártó ágazatoknál például 6,8 százalékos, a továbbfelhasználásra termelő ágazatoknál 8,8 százalékos, az energiatermelő ágazatoknál pedig mindössze 0,7 százalékos többlet mutatható ki.

A szerkezeti változások hajtóerejét – ezekben az években – szinte kizárólagosan az export adta, miután a belföldi fogyasztás volumene általában csökkent..

Az értékesítési szerkezet változását, ezen belül az export erőteljes növekedését elsősorban a feldolgozóipar – leginkább pedig a gépipar – fejlődése tette lehetővé. A többi ágazat közül az alábbi „előretörő", jól alkalmazkodó al-, illetve szakágazatok említhetők meg:

• A villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátáson belül a gázgyártás és vezetékes elosztás (a bázisévi 24 százalékos részaránya 28,2 százalékra nőtt);
• Az élelmiszeriparnál csak kisebb változások voltak. Ezért látványosan növekvő élelmiszer-ipari iparágakról nem beszélhetünk (mivel a külső és a belső kereslet egymással ellentétes változásai nagyjából kiegyenlítették egymást);
• A textil- és ruházati ipari termékeknél a ruházati termékek gyártása, valamint a szőrmekikészítés és -festés részaránya bővült érezhetően (31,5 százalékról 39,2 százalékra változott);
• A vegyipar esetében a vegyipari alapanyagok, valamint a műanyag termékek gyártásának növekedése emelhető ki (az előbbi részaránya 18,9 százalékról 45,9 százalékra módosult, az utóbbié pedig 7,1 százalékról 16,5 százalékra változott);
• A nemfém ásványi termékeknél, továbbá a kohászaton és a fémfeldolgozáson belül – miként az élelmiszeripar esetében – egyetlen dinamikusan növekvő al- vagy szakágazat sem emelhető ki.

A felsorolt iparágak főként az erőteljes exportorientációjuknak köszönhették a térnyerésüket. A belföldi értékesítés részarányának a csökkenése jórészt két ok miatt következett be. Az egyik a háztartások elmúlt évek alatt megfigyelt fogyasztásának a mérséklődése (ez még jelenleg sem éri el a bázisév volumenét), a másik a hazai termelők helyenkénti elégtelen versenyképessége, az úgynevezett importkiszorító hatás érvényesülése volt.

A jórészt belföldi értékesítésre „szakosodott" ágazatoknál, mint amilyenek a bányászat vagy a villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás és egyes élelmiszer-ipari alágazatok (például a malom- és sütőipar), értelemszerűen kisebb volt a részaránycsökkenés mértéke, mint az erős exportorientációt képviselő gépipar esetében. Ennek az ágazatnak a részaránybővülése ma már meghaladja a 6 százalékpontos értéket. Még nagyobb változások figyelhetők meg a gépipar egyes al-, illetve szakágazatainál. Ennek az állításnak az igazolására példaként bemutatjuk néhány gépipari termék kivitelének 1990. és 1997. évi folyóáras-érték adatát:

• automatikus adatfeldolgozó gép és egységei (8806 millió forint, illetve 254 727 millió forint);
• híradás-technikai, hangrögzítő, -lejátszó készülék és berendezés (18 992 millió forint, illetve 230 355 millió forint);
• hangfelvevő és -lejátszó készülék (1643 millió forint, illetve 103 833 millió forint);
• személygépkocsi és egyéb jármű (216 millió forint, illetve 62 677 millió forint).

Ezek az adatok, még az időközben bekövetkezett jelentős mértékű infláció figyelembevétele esetén is, komoly nagyságrendű növekedést jeleznek.

Egy ország vagy akár egy nemzetgazdasági ág szerkezetváltozásának, esetleg szerkezetváltoztatásának (amennyiben a folyamatban többséget alkotnak a tudatos, tervezett elemek) eredményességét csak történelmi fejlődési folyamatában, továbbá a társadalmi viszonyokra gyakorolt hatásainak figyelembevételével lehet megítélni, és a nemzetgazdasági, vállalati jövedelemtermelő képesség alakulása alapján célszerű mérni.

3. táblázat

A szerkezeti változások minősítése

A szerkezetváltozás eredményességét azért kell történelmi folyamatában megítélni, mert a technika, a technológia adott fokán, időről időre más-más ágazatok, iparágak, termékek, technológiák számítanak modernnek, vagyis a társadalom vagy akár egyes vállalatok fejlődését leginkább előmozdítónak. Napjainkban a magas technológiai színvonalú, úgynevezett high-tech termékeket előállító technológiákat és iparágakat nevezik korszerűnek. A társadalmi (közte leginkább a foglalkoztatási) szempontok figyelembevétele pedig azért lényeges, mert ez biztosítja a fejlődés hosszú távú fenntarthatóságát, törésmentességét. Amennyiben az átalakulási folyamatok időszakos megtorpanását nem tudnánk elkerülni, úgy az jelentős veszteségeket jelentene, és érezhetően lerontaná az egész korszak teljesítményét.

A high-tech ágazatok körét ma még elég nehéz egyértelműen meghatározni és mérni. Ennek ellenére – számításaink alapján – szinte biztosra vehető, hogy a magyar feldolgozóiparban (a GDP-hozzájárulást tekintetbe véve) ma még az alacsonyak vannak túlsúlyban (körülbelül 58-60 százalékot tesznek ki). A közepesek „súlya" ugyan jelentősnek mondható (mintegy 20-22 százalékot képvisel), és a korszerűek részaránya is javul, de ezek mértéke együttesen sem éri el a fejlett országok jellemzőit. Nemzetközi összehasonlításban végül is azt lehet mondani, hogy Magyarországon – a gépipar dinamikus fejlődésének köszönhetően – viszonylag gyorsan növekszik a magas technológiájú ágazatok részaránya, de ezek korábbi alacsony bázisa miatt még ma sem képesek olyan mennyiségű jövedelemtöbbletet előállítani, amely a nemzetgazdaságunk fejlett országokhoz való felzárkózását lehetővé tenné. Ez annál is inkább így van, mert a high-tech termékek és technológiák alkalmazására nálunk jórészt úgynevezett követő fejlesztési stratégia részeként kerül sor, ezért rendkívül kevés az extraprofitot eredményező, saját fejlesztésre épülő újdonságaink aránya.

A változások történelmi folyamat részeként való vizsgálatára – az eddig leírtakon túl – azért is szükség lehet, mert egy-egy ágazat nemzetgazdaságon belüli súlya (részaránya) adott fejlettségi szintnél akár csökkenhet is, annak ellenére, hogy a szerkezete korszerűnek tekinthető-e vagy sem.

Jelenleg Magyarországon és számos fejlett országban éppen ilyen fejlődési időszakot él át az ipar. Erről a Világbank „World Development Indicators" című 1999. évi statisztikai kiadványa szolgáltat bizonyítékot. 4.2. fejezete a világ országainak nemzetgazdasági ágak szerinti jövedelmezőségi szerkezetéről (illetve ezek 1980. és 1997. évi GDP-hozzájárulásának arányáról) ad átfogó képet. A szerkezeti adatok elemzését megkönnyíti, hogy a világ országait – egy OECD-metodika szerinti – időben változó (alacsony, közepes, alacsony & közepes és magas) jövedelmi szintekhez rendelik hozzá:

• Magyarország esetében például az ipar részaránya 1980-ban még 47, 1997-ben pedig már csak 34 százalékot tett ki. A feldolgozóipar tárgyidőszaki „súlya" pedig 25 százalék volt:
• Az alacsony jövedelemtermelő képességű országokban az ipar átlagos részaránya – ugyanezen években – 25, illetve 28 százalékot mutatott, a feldolgozóiparnál pedig 16 és 17 százalékot mértek;
• A közepes jövedelemtermelő képességű országoknál ugyanez 42, valamint 37 százalékot ért el, a feldolgozóiparra pedig 27 és 24 százalékot mutattak ki;
• Az alacsony és közepes jövedelemtermelő képességű országoknál a vonatkozó arányszámok 40 és 36 százalékot, illetve 25 és 23 százalékot értek el.
• A magas jövedelemtermelő képességű országoknál pedig csupán 37 és 31 százalékot, illetve 25 és 21 százalékot tettek ki.

A közölt adatok szerint Magyarország nemzetgazdasági szerkezete a nyolcvanas évek elején még a közepes jövedelemtermelő képességű országok alsó (átlag alatti) régiójába tartozott. 1997-re viszont már felkerült e csoport felső (átlag feletti) rétegébe, és csupán 3 százalékponttal tért el a magas jövedelemtermelő képességű országok mutatójától.

Természetesen a fejlett országok nemzetgazdasági ági szerkezetére nem csupán az ipari részarány csökkenése és 31 százalék körüli átlagos értéke a jellemző. Ehhez még az is szükségesnek látszik, hogy a viszonylag alacsony egy főre jutó hozzáadott értéket termelő mezőgazdaság kisebb (a fejlett országokra jellemző 4, illetve 2 százalékot kitevő) részarányú legyen, továbbá hogy ezekhez az arányokhoz a szolgáltatási szektor magas (59, illetve 63 százalékos) részesedése párosuljon. Magyarország ezeket a kiegészítő jellemzőket még nem érte el. Jelenlegi arányaikat számításba véve olyan, közepesen fejlett országok szintjén állhatunk, mint amilyen Írország, Mexikó, Lengyelország és Szlovénia.

Az ágazati szerkezet korszerűsége és a jövedelemtermelő képesség – nemzetközi viszonylatban is kimutatható – kapcsolata alapján ugyanakkor elmondható, hogy a magyar ipar szerkezete még nem stabilizálódott eléggé, és nem minden elemében érte el a transzformációs válság előtti színvonalát, ezért csak részlegesen nevezhető hatékonynak és korszerűnek. Emellett az sem dőlt még el véglegesen, hogy egyes ágazatok vállalatai közül melyek tudnak hosszabb távon versenyképesek lenni és tartósan fejlődni. Ehhez további, az ágazati aggregátumoknál mélyebb, al-, illetve szakágazati, esetenként ennél is részletesebb elemzésekre lehet szükség.

Nagyság szerint

Az ipari kereslet változásaihoz történő hatékony alkalmazkodáshoz egymással együttműködni képes, megfelelő számú és arányú mikro-, kis-, közép-, valamint nagyvállalatokat magában foglaló vállalkozói állományra van szükség.

A vállalati nagyság szerinti szerkezeti vizsgálatoknak jelentős szakirodalma és országonként eltérő kategóriákat alkalmazó megfigyelési rendszere van. A legtöbb országban (közte az Európai Unió gyakorlatában) a foglalkoztatottak számának alapulvételével 6 csoportot szoktak megkülönböztetni. Ezek a 0-9 főt foglalkoztató mikrovállalkozások, a 10-19 fővel dolgozó kisvállalkozások, a 20-49, valamint 50-99 fővel működő középvállalkozások, végül a 100-499, valamint az 500 főnél több alkalmazottal működő nagyvállalkozások (az egy-egy csoporthoz tartozó eltérő skálák az ágazati sajátosságok finomabb követését teszik lehetővé). A legtöbb szerző a gazdaság vállalatnagyság szerinti optimális összetételét egy piramishoz hasonlónak írja le. Ennek csúcsán a nagyvállalatok, közepén a fokozatosan növekvő számú közepes, legalul pedig a polgári szintű eltartóképességgel rendelkező kisvállalkozások helyezkednek el. A hasonlat jogosságát grafikusan is szemléltethetővé lehet tenni (lásd a 3. számú ábrát). A vonatkozó szakirodalom alapján azt is figyelembe kell vennünk, hogy a vállalatnagyság megítélésében többféle módszertani megközelítés alkalmazható. A továbbiakban ezekkel a részletekkel már nem kívánunk foglalkozni. Ehelyett csak a legelfogadottabb és nemzetközi információkkal is kellően alátámasztható vizsgálati eredményeinket tekintjük át.

A korszerű iparral rendelkező európai OECD-országokban 1995-ben a foglalkoztatottak mintegy harmada dolgozott az 1-10 fővel működő mikrovállalkozásokban, egynegyede a 11-99 főt foglalkoztató kisvállalkozásokban, mintegy 15 százaléka pedig a 100-499 fős középvállalkozásokban, és végezetül 25-30 százaléka az 500 fő feletti nagyvállalatokban. A foglalkoztatás szempontjából tehát meghatározó jelentősséggel bírnak a kis- és középvállalkozások (4. táblázat). A nagyvállalatok részaránya a legmagasabb Németországban, ahol a leggyakoribb vállalatnagyság a 250 főnél több alkalmazottal dolgozó egység. A középvállalatok legnagyobb arányban Dániában, Írországban és Luxemburgban találhatók meg.

4. táblázat

A foglalkoztatási arányok a mikrovállalkozások nemzetgazdaság egészén belül elfoglalt részarányait mutatták. Az iparon belül ezek jóval kisebbek, mintegy egyötödét teszik csak ki az országos átlagnak. Németország esetében például 1990-ben csak 4,7 százalékot, az Egyesült Királyságban pedig 5,8 százalékot képviseltek, Franciaországban viszont a 10-19 fős csoporttal összevonva dokumentáltan 5,7 százalékos nagyságrendet mutattak ki. Nálunk az 1995. évi szerkezeti arányok a következők voltak:

• mikrovállalatokban az iparban alkalmazásban állók 9 százaléka;
• kisvállalatokban 14,4 százaléka;
• a középvállalatokban 29,8 százaléka;
• a nagyvállalatokban pedig 46,8 százaléka dolgozott.

Magyarország és az európai OECD-országok előbbiekben felsorolt részaránymutatóit összehasonlítva megállapítható, hogy nálunk, a rendszerváltozás első éveiben a piramis alja jóval keskenyebb volt, majd később jóval szélesebbé vált (sokak véleménye szerint ebben az jut kifejezésre, hogy nálunk még sok a „kényszervállalkozó"), a csúcsa pedig hegyesebb, mint amit az európai OECD-országok esetében tapasztalni lehet. Az is magyar sajátosság, hogy a középvállalatok száma aránytalanul kicsi. Így ezek legújabb (1997-es) adatai is a piacgazdasági fejlődés kezdetibb időszakára utalnak, és megközelítően a fejlett országok 20-30 évvel ezelőtti érettségi időszakának jellegzetességeire hasonlítanak (4. ábra).

Időbeli folyamatában nézve az összefüggéseket – egy OECD-elemzés alapján – többé-kevésbé jellemzőnek tekinthető, hogy a kis- és nagyvállalkozások foglalkoztatottjainak az aránya inkább csökken, a közepeseké viszont nő.

Természetesen a foglalkoztatottak száma szerint mért iparszerkezet összehasonlíthatóságát számottevően befolyásolhatják a termelékenységi színvonal közötti különbségek is. Ezért szerencsésebb az egyes vállalkozások GDP-termeléshez való hozzájárulásának a mutatóját használni.

A GDP-hozzájárulás alapján felvázolt vállalati piramis Magyarországon is jelentősen eltér a foglalkoztatottak száma alapján képezett arányoktól. A legfőbb eltérés az alsó két és a felső szint arányainál mutatható ki (5. és 6. táblázat).

Ugyanezek az arányok nálunk, 1997-ben – a kettős könyvvezetésű feldolgozóipari vállalkozások esetében – a következők voltak:

• 0-10 fős vállalkozások 3,1 százalék;
• 11-20 fős vállalkozások 2,6 százalék;
• 21-50 fős vállalkozások 5,7 százalék;
• 51-300 fős vállalkozások 22,6 százalék;
• 301-1000 fős vállalkozások 25,0 százalék;
• 1000 fő fölötti vállalkozások 41,0 százalék.

5. táblázat 6. táblázat

Magyarországon a mikro- és kisvállalkozások GDP-hozzájárulása nagyjából hasonló arányú, mint a mintaként szolgáló fejlett ipari országok többségénél. A különbségek leginkább a „piramis" felső részében fedezhetők fel, mivel erősebb a nagyvállalkozások dominanciája és kisebb a közepesek súlya. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a mi nagyvállalataink között a jövedelemtermelő képességet alapul véve jelentős súlyuk van egyes multinacionális cégeknek.

A fejlett országok vállalkozásszerkezetének időbeli változásait megfigyelve leginkább a középvállalkozások növekedése emelhető ki. A nagyvállalkozások „súlya" csak Németországban nőtt. A kisvállalkozások GDP-hozzájárulásának aránya változatlannak tűnik. Ennek oka, hogy e vállalatok egyre inkább lemaradnak a nagyobb vállalkozásokkal vívott „termelékenységi versenyben" (6. táblázat).

A bruttó hazai termékből való részarányuk megőrzését a fentiek alapján nem a jövedelmezőségi, hanem inkább a foglalkoztatáspolitikai szempontok előtérbe kerülésének lehet tulajdonítani.

A GDP-hozzájárulás szerinti arányok reális változási tendenciáit nálunk nehéz megítélni, mivel a bázisként választott 1992. év a transzformációs válság mélypontját jelentette; sok vállalkozás (köztük nagyok is előfordultak szép számmal) még veszteséges volt. Mindezt figyelmen kívül hagyva, pusztán az egyes kategóriák részarányváltozásaiból a következő tendenciák ismerhetők meg: a kisvállalkozások részaránya kissé csökkent; a közép- és nagyvállalkozásoké nőtt.

Mindezek alapján a hazai kis- és nagyvállalatok termelékenységi eltérése valószínűleg még nagyobb, mint amit a fejlett ipari országok esetében tapasztalni lehet. Ez utóbbi megállapítás tehát alátámasztani látszik azt a véleményünket, hogy az ipari szerkezet alakulására némileg ellentétes folyamatok is hatást gyakorolnak, azaz időnként nálunk is érdekütközésbe kerülhetnek a foglalkoztatási és jövedelmezőségi célok.

A tulajdoni szerkezet változásai

A rendszerváltozás egyik célja a nem elég hatékonyan működtethető állami tulajdon lebontása (privatizációja) és a magántulajdon fejlett piacgazdaságokra jellemző dominanciájának a mielőbbi megteremtése volt.

A tulajdonviszonyok magyar iparban megfigyelhető változásait a kettős könyvvezetésű vállalkozások jegyzett tőkéjének a szerkezeti változásai alapján követjük nyomon. Ennek során az alábbi kategóriákat különböztetjük meg:

• kizárólag külföldi tulajdonosok által működtetett vállalkozások;
• belföldi és külföldi tulajdonosok által vegyes tulajdonban működtetett vállalkozások, ebből: többségi külföldi tulajdonú vállalkozás; többségi belföldi tulajdonú vállalkozás;
• kizárólag belföldi tulajdonosok által működtetett vállalkozások, ebből: többségi magántulajdonú vállalkozás; többségi állami tulajdonú vállalkozás; többségi önkormányzati tulajdonú vállalkozás; egyéb belföldi tulajdonú (például MRP, szövetkezeti) vállalkozás;
• valamilyen ok miatt (például, mert nincs többségi tulajdoni hányad vagy hiányzanak a részletező tulajdoni adatok) nem besorolható vállalkozások.

A felsorolt kategóriákkal összefüggésben közvetlen nemzetközi összehasonlításra (értelmezési különbségek miatt) kevés a lehetőség, de valójában nincs is szükség, mert a rendelkezésre álló legújabb magyar adatok jól dokumentálják a végső cél, a magántulajdon dominanciájának a teljesülését.

Az elemzési bázisul választott 1992. évben, majd a változásokat követő 1997. évi tárgyévben, az iparban működő kettős könyvvezetésű vállalkozások néhány fő mutató szerinti tulajdoni megoszlását az 5/a; 5/b és 6/a; 6/b ábrák szemléltetik:

Az ábrák összehasonlítása alapján látható, hogy 1997-re:

• Jelentősen megnőtt (alig 3 százalékról több mint 25 százalékra módosult) a tiszta külföldi tulajdonú ipari vállalatok aránya;
• Több mint kétszeresre (20,5 százalékról 44,2 százalékra) bővült a vegyes tulajdonú vállalkozások GDP-hozzájárulása (ezen belül a többségi külföldi, illetve belföldi tulajdoni részbe tartozó vállalkozások „súlya" szinte azonos ütemben változott);
• A belföldi többségi tulajdonú vállalkozások részaránya mintegy megfeleződött (63,4 százalékról 32,7 százalékra csökkent);
• A belföldi többségi tulajdonú vállalkozásoknál több mint kétszeresre (8,6 százalékról 22,7 százalékra) nőtt a magántulajdon aránya, és szinte minimálisra (a bázisidőszak szerinti 51,6 százalékról 3,1 százalékra) változott az állami szektor részesedése;
• A további belföldi érdekeltségű vállalatcsoportok változási tendenciái csak elég nagy bizonytalansággal ítélhetők meg, ezért és a viszonylag kis súlyuk miatt, a módosulásaik irányának jellemzésétől eltekintünk.

Az ipari szerkezet változásának megítélését az is megnehezíti, hogy a mutatók esetenként érzékenyek lehetnek a számítás alapjául szolgáló viszonyítási alap megválasztására. A következőkben ezekről a módszertani természetű különbségekről szolgáltatunk a 7., illetve 8. ábra segítségével könnyen áttekinthető bizonyítékokat.

Az ipari szerkezet mérésének, megfigyelésének pontosságára vonatkozóan az alábbi megállapítások tehetők:

• Az 1992. évi bázisévben (7; 7/a ábra) a szerkezet vizsgálatára használt három leggyakoribb mutató megválasztása az eredményt alig (legfeljebb 1-2 százalék erejéig) befolyásolta.
• Egészen más a helyzet a tárgyévi arányok esetében. A 8. ábra tanúsága szerint, a GDP-hozzájárulás alapján számított tulajdoni arányokhoz képest, a nettó árbevétel alapján számított arányok a kedvezőtlenebb folyó termelő felhasználási adataik miatt a kizárólagosan külföldi tulajdonú és a többségi belföldi tulajdonú szektorokat mintegy 5-6 százalékkal kiterjedtebbnek mutatják, a vegyes tulajdonúak „kárára". A foglalkoztatottak száma alapján számított mutatók pedig a többségében korszerű, termelékeny technológiákat alkalmazó külföldi tulajdonú vállalkozásokat majd 10 százalékponttal „leértékelik", a belföldi többségű vállalkozásokat pedig mintegy 25 ponttal „felértékelik".

Mindezt célszerű számításba venni, bár végső következtetéseinket alig módosították, mivel megállapítható, hogy az iparban napjainkra már a magántulajdon vált meghatározóvá. Az előző ábrák alapján az is könnyen belátható, hogy 1997-ben a külföldi tőke többségi irányítása alá tartozó vállalkozások állították elő az ipar bruttó termelési értékének közel felét (25,6+22,3 százalékát). Mindez együttesen korszakos tulajdoni változásokat mutat, amely valóban rendszerváltozást testesít meg.

Az iparban végbement szerkezeti változások eredményességét a két vizsgálati időszak néhány átfogó (folyó áras) gazdasági mutatójának termelőiárindex-értékét jelentősen meghaladó értékindexével lehet szemléltetni (7. táblázat).

7. táblázat

Hogy ezek a változások, a transzformációs válság felszámolódásán túl, milyen egyéb hatásokkal (előnyökkel és hátrányokkal) jártak, illetőleg járhatnak az ország számára, azt további, a szokásos statisztikai aggregátumoknál részletesebb (szakágazati, valamint különféle vállalatcsoportos) bontású szerkezeti vizsgálati eredményeink rövid ismertetésével kívánjuk bemutatni.

A legnagyobb növekedést elért szakágazatok felsorolását és növekedési indexeit a 8. táblázat, a legnagyobb visszaesésen átesetteket pedig a 9. táblázat mutatja be.

8. táblázat 9. táblázat

Érdekes, hogy az elég széles körben elfogadott húzóágazatok listája bővebb, mint amit hangoztatni szoktak; a számítógépgyártáson, híradás-technikai készülékeken, közútijármű-gyártáson, fényforrás és világítóberendezés, valamint a villamossági készülékeken túl idesorolhatók még olyan szakágazatok is, mint a könnyűfémöntés, fémtartály-, szállítótartály-gyártás, különféle hulladékhasznosítási tevékenységek és technológiai szerelések, valamint a hangfelvételek sokszorosítása. A közölt táblázatok szerkezetváltozásra vonatkozó közvetlen mondanivalója – úgy véljük – elég egyértelmű, és nem szorul bővebb magyarázatra. További, közvetett következtetések adódnak viszont abból a tényből, hogy még 1997-ben is elég nagy volt az alacsony átlagos hatékonysággal, valamint jövedelmezőséggel „működő" alágazatok, valamint vállalkozások aránya és száma. Emiatt a magyar ipar jelenlegi szerkezete nem elég homogén és nem elég stabil.

A tulajdonviszonyok hatásai

1992-ben, a transzformációs válság mélypontján, bár megállapítható volt némi hatékonyság-, illetve jövedelmezőségi különbség az egyes tulajdoni szektorok között (a kizárólagosan külföldi tulajdonban lévő ipari vállalkozásokban az egy foglalkoztatottra jutó GDP értéke például 760,4 ezer forint volt, míg a tiszta belföldieknél 537,3 ezer forint), ezek önmagukban még nem bizonyították az egyik vagy másik tulajdoni forma előnyösebb vagy hátrányosabb voltát. Mindez akár azokat igazolhatja, akik azt hangoztatták, hogy a privatizáció kezdeti időszakában a külföldi vevők főként a potenciálisan jobb, perspektivikusabb vállalatokat vásárolták meg. Különösen kétséges lehet ez a kapcsolat egy olyan időszakban, amikor szinte az egész ipar veszteséges volt (az ipar egészének fajlagos adózott eredménymutatója 4,6 százalékos értékű volt, és valamennyi tulajdoni szektorhoz tartozó vállalatcsoport hasonló adata veszteséget fejezett ki). 1997-ben viszont, bár bizonyos megszorításokkal ugyan, de kimutatható a külföldi tulajdonú vállalkozások belföldi tulajdonban lévő vállalkozásokat meghaladó hatékonysága, magasabb vállalati jövedelmezősége. Amíg a kizárólag külföldi tulajdonban lévő vállalkozások egy foglalkoztatottra jutó GDP-értéke 3667,4 ezer forintot tett ki, a nettó árbevételre jutó adózott eredményük pedig 10,2 százalékot ért el, addig ugyanezek a kizárólagosan belföldi tulajdonban lévő ipari vállalkozásoknál 4131,9 ezer forintot, illetőleg 6,3 százalékot mutattak.

Megszorítást azért kell tennünk, mivel a külföldi tulajdonú vállalkozások közvetlen termelékenységi mutatója (nettó árbevétel/foglalkoztatottak száma) mintegy háromszorosa a tisztán belföldi érdekeltségű vállalkozásokénak (az előbbinél 15,8 millió forint/fő, az utóbbinál pedig 5,9 millió forint/fő volt a mutatók értéke). Emiatt a GDP bértartalma az előbbieknél jóval kisebb volt, mint a másodikként említetteké. Ugyanezt más oldalról megfogalmazva úgy is lehet mondani, hogy a külföldi vállalkozások jellemzője – a magasabb termelékenység mellett – a nagyobb külföldi részegység-(anyag) tartam. Emiatt ezeknél a vállalkozásoknál a nettó árbevétel egy egységére jutó bruttó hazai termék aránya általában alacsonyabb (mégpedig mintegy 25-30 százalékkal), mint a vámterületen működő, jelentős részében belföldi tulajdonban lévő vállalkozások esetében. Mindezek után a fenti állításunkat úgy célszerű módosítani, hogy a külföldi tulajdonú vállalkozások fölénye elsősorban a vállalati jövedelmezőségre igaz, a nemzetgazdasági hatékonyságot kifejező mutatókra viszont még nem. Kivételt csupán a már említett, speciális feltételek között működő vámszabad területi vállalkozások jelentenek. Ezeknél mind az egy foglalkoztatottra jutó GDP értéke, mind a fajlagos vállalati eredménymutatók jóval magasabbak, mint a vámterületen belül működő társaiké (az előbbi 7032,2 millió forint/fő, az utóbbi pedig 11,7 százalék). A nemzetgazdasági szintű hatékonyság további jelentős javulása a külföldi tulajdonú vállalkozásoknál ezért várhatóan csak akkor fog bekövetkezni, amikor az ezek körébe tartozó, főként „zöldmezős" beruházással létrehozott új üzemeiknek a belföldi beszállítói bázisa teljesen kiépül, illetve megközelíti a hazai tulajdonú vállalkozások arányát.

Érdekes és a várttal némiképp ellentétes eredményt mutatnak a belföldi többségű tulajdonon belüli magán- és állami tulajdonú vállalatok 1997. évi adatai. Ezek egy foglalkoztatottra jutó GDP-értékei alig térnek el egymástól, csupán a fajlagos adózott eredmény mutatóinál található érdemi (mégpedig előjelben megmutatkozó) különbség. A belföldi többségű magántulajdonú vállalkozásoknál például az előbbi mutató 1301,7 millió forint/fő, az utóbbi pedig 1,9 százalék, az állami tulajdonú vállalkozásoknál ugyanezek 1357,2 millió forint /főt, illetve 4,1 százalékot tett ki. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy egyfelől nálunk a magántulajdonú vállalkozások egy jelentős részénél még nem történtek meg a hatékonyabb gazdálkodáshoz szükséges korszerűsítések, másfelől, hogy az állami szektoron belül ma már a nagyvállalatok kerültek többségbe. Ezek termelékenységi, hatékonysági előnyeit pedig mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban korábban már kellően bizonyítottuk.

1997-ben, az ipar egészében, a címben feltételezett összefüggésre a következő táblázatban dokumentált mutatók szerinti kép volt a jellemző (10. táblázat). Ezek alapján összességében elmondható, hogy – amennyiben a táblázatban megadott fokozatoknál némileg összevontabb kategóriákat alkalmazunk (például, ha a 11-20 és 21-50 fős csoportokat egyesítjük), akkor – 1997-ben már teljesültek az előzetesen megfogalmazott várakozások; a vállalatnagyság növekedése nyomán valóban kedvezőbb hatékonysági és jövedelmezőségi eredményeket értünk el.

dr. Szabó László10. táblázat