Fogyóban a tartalékok

 

Chile gazdasága az elmúlt évtizedben rohamos tempóban fejlődött. A GDP növekedése irigylésre méltóan gyors volt, megkezdődött a gazdasági szerkezet átalakulása, az ország jelentős exportsikereket ért el. Vajon meddig tart ez a korszak érdemi, tartalmi minőségi váltás nélkül? Cikkünk erre a kérdésre keresi a választ.

 

A Chilei Köztársaságban az elmúlt 15 évben, s különösen a '90-es években a bruttó hazai termék (GDP) kimagasló növekedést ért el. 1986 és 1997 között az éves növekedés átlagos üteme 7 százalék volt, s ezzel az ország a világ élvonalába tartozik. A chilei gazdaság ilyetén növekedése még a szakértőket is a „gazdasági csoda" kifejezés használatára sarkallta. Chile a '80-as évek első éveiben még mély pénzügyi válságban volt, a hatalmat pedig Augusto Pinochet, a máig vitatott szerepű diktátor birtokolta. Amit Chile az elmúlt másfél, két évtizedben elért, azt olyan módszerek alkalmazásával és gazdaságirányítási elvek érvényesítésével érte el, amelyek következményeiért előbb-utóbb fizetni kell. Ilyenek a természeti károk, a környezetvédelmi problémák, és ilyen a társadalom jelentős részét érintő visszafejlődés, a romló szociális helyzet is.

A laboratórium

A gazdasági szakemberek szemében Chile az elmúlt évtizedben sokszor gazdasági laboratóriumnak tűnt, ahol a diktatúra szabad kezet adott a neoliberális iskola képviselőinek. Chile már a század eleje óta úttörő szerepet vállalt a latin-amerikai kontinensen. Hosszú demokratikus múltja, szoros európai és észak-amerikai kapcsolatai lehetővé tették, hogy a térségben az elsők között reagáljon a fejlett világban történő eseményekre. (Előfordult ennek fordítottja is: 1980-ban a nyugdíj-biztosítási rendszer átalakításával az egész világot megelőzte, példáját azóta egyre többen követik.)

Az ország és vezetői mindig fogékonyak voltak az újra. Ennek oka talán az ország sajátos földrajzi elhelyezkedése és alakja. Chile több mint 4000 kilométer hosszú, átlagosan 175 kilométer széles földcsíkon fekszik, amelyet keletről az Andok hegység, nyugatról a Csendes-óceán határol. Az ország északi területén van a világ legszárazabb sivataga, az Atacama, gazdag ásványi lelőhelyei, elsősorban az itt található rézérc máig meghatározóak a chilei gazdaság számára. Az ország központi harmada a legtermékenyebb, ahol a 14,5 milliós lakosság háromnegyede él (itt található a több mint ötmilliós főváros, Santiago is). A déli terület hideg, fjordokkal szabdalt partszakaszokból és szigetekből áll, igen gyéren lakott, de annál csapadékosabb vidék.

Az Andok hegyvonulata igencsak megnehezíti a kontinens egyéb területeinek elérését. Ugyanakkor az ország helyzete előnyös az ázsiai térséggel való kapcsolattartás szempontjából. A periferikus lét, ugyanakkor a hagyományosan szoros európai és észak-amerikai kapcsolatok és a természetes ázsiai orientáció miatt az ország számára különösen fontosak a nemzetközi kapcsolatok.

Magánosítás, magántőke Az 1973-as katonai hatalomátvétel után a kormányzat (gazdaságpolitikai céljainak elérése érdekében alkalmazott) egyik legfontosabb eszköze a privatizáció volt. Ennek története két szakaszra osztható. Az 1982-es pénzügyi válságig alapvetően az Allende-kormány alatt államosított 259 gyárat és a 3700 gazdaságot és farmot juttatták vissza a korábbi tulajdonosoknak. A valódi privatizáció csak ezután kezdődött meg. Ennek keretében elsősorban az ipar, a pénzügyi szféra és a szállítmányozás, fuvarozás területén meglevő állami érdekeltségeket csökkentették. Előbbiben az állami tulajdonú cégek aránya a termelésben 40-ről 12 százalékra, a pénzügyek területén 85-ről 28 százalékra, a fuvarozásban 70-ről 21 százalékra csökkent. A teljes termelést tekintve azonban még 1982-ben is 24 százalékos volt az állami tulajdon súlya, négyszerese a környező országok átlagának, és 10 százalékponttal volt magasabb az 1960-as értéknél. (1973-ban 39 százalék volt.) Az 1982-es pénzügyi válság következtében az államnak 16 pénzügyi intézmény (például a két legnagyobb bank és a legjelentősebb nyugdíjbiztosítási alapok) esetében kellett beavatkoznia – sokuk részben vagy teljesen újra az államé lett. (A bankok tulajdoni portfólióján keresztül közvetve több vállalat is állami ellenőrzés alá került.) 1985-től a korábban stratégiainak minősített szektorokkal (pl. elektromos szolgáltatók) folytatódott a privatizáció. 1989-ig összesen 1,35 milliárd dollárnyi vagyon került magánkézbe korábbi állami tulajdonú cégekben. A külföldi beruházások volumenének növelése érdekében a chilei kormány a hetvenes években törvényben garantálta a külföldi tőke hazai tőkével azonos elbírálását. Chile igen vonzó befektetési terepnek számít a gyors pénzmozgások világában, mivel már egy év elteltével lehetőség van a tőke teljes repatriálására. 1980-ban Chile a kontinens tíz legnagyobb országa között az utolsó előtti volt az egy főre jutó külföldi beruházások tekintetében, 1990-ben és 1996-ban azonban már a második helyen állt, és a latin-amerikai átlagnál több mint kétszer magasabb mutatóval büszkélkedhetett (az egy főre jutó átlag 1996-ban 1298 dollár volt). 1974-1994 között a külföldi tőke 55,2 százaléka a bányászatba áramlott, a szolgáltatási szektor csak az utóbbi évtizedben kezdett felzárkózni (22,3 százalék). Égető szükség lenne további – elsősorban infrastukturális – beruházásokra, amihez szintén külföldi források szükségesek. A befektetők bizalma Chile iránt a fejlett bankrendszer, a stabil makrogazdasági mutatók és a költségvetési szufficit miatt – szerencséjükre – csak kevéssé csökkent az ázsiai összeomlást követően.

Allende után

Az 1970-ben megválasztott Salvador Allende elnöksége alatt a kormány államosításokba kezdett, állami irányítású szocialista modell megvalósítását tűzte ki célul. 1973-ban azonban az Augusto Pinochet tábornok által vezetett puccs véget vetett a próbálkozásnak. A Pinochet-éra módszere éppen ellenkezője volt elődjének. A kormány fiatal, Amerikában végzett – Milton Friedman neoliberális elveit valló – szakemberek kezébe adta az ország gazdaságának irányítását.

Az addigi zárt importhelyettesítő gazdaságpolitikát külkereskedelmi nyitás, az állami szerepvállalás radikális csökkentése, a szabad verseny váltotta fel. A korábban államosított vállalatokat reprivatizálták. Liberalizálták a tőkepiacot, egyszerűsítették az árfolyam-politikát (korábban 15-féle hivatalos árfolyam létezett) és bevezették a csúszóleértékelést. A legnagyobb változások a külkereskedelemben történtek, ahol a korábban átlagosan 105 százalékos vámszintet 1979-re fokozatosan – hogy a hazai gyártók fel tudjanak készülni a külső versenytársakkal való versenyre – 10 százalékra csökkentették.

Nagyon megnehezítette a gazdaság sikeres átalakítását az egekbe szökött infláció (amely 1974-ben 375 százalékon tetőzött) és az egyre komolyabb fizetésimérleg-hiány. A kormánynak a gazdaság liberalizálásával párhuzamosan gazdasági stabilizációt kellett végrehajtania, illetve el kellett indítani a privatizációt. Mindezt hátrányos világpiaci körülmények között. Ekkor gyűrűzött be az országba az olajválság, aminek következtében jelentősen romlott a chilei termékek külkereskedelmi cserearánya.

Belső válság

A tapasztalatlan szakembergárda nem tudott megbirkózni a feladattal, 1981-82-ben az ország súlyos pénzügyi helyzetbe került. Oka elsősorban a következetlen árfolyam-politika volt, ami felértékelődéshez vezetett, s az export veszített versenyképességéből. Ehhez hozzájárult az is, hogy az ország vállalatai a korábbi versenymentes évtizedek után csak nehézkesen tudtak alkalmazkodni az új követelményekhez. A bajokat növelte a tőkeszegénység. A tőkepiac felszabadítása lehetővé tette ugyan a fejlődéshez szükséges külföldi tőke beáramlását, a nyolcvanas évek elején azonban az országot sokkolta a világpiaci kamatlábak emelkedése, amit összeomlás követett.

Az 1982-es válság egyik fő oka a bankszféra ellenőrizetlen külföldi hitelfelvételi rendszere volt. Emellett az alacsony tartalékráta-követelmények és a magas kamatok lehetővé tették a külföldi hitelek felelőtlen kihelyezését. A magas kamatráták egyértelműen a magas kockázatú, rövid távú befektetéseknek kedveztek, így sok potenciálisan versenyképes, de lassan fejlődő exportorientált cég elesett a lehetséges finanszírozási forrásoktól.

Stabilizáció

A chilei kormány 1982 után felismerte, hogy a liberalizáció a pénzügyek terén túl gyors volt. A kötelező tartalékráta megemelésével gátat szabott a mértéktelen hitelkihelyezéseknek, a kereskedelmi bankok külföldi hitelfelvételének megszigorításával pedig megakadályozta a további eladósodást. A hitelválság elmúltával külföldi, elsősorban spanyol és észak-amerikai befektetők erősítették meg pozíciójukat a chilei pénzügyi szférában. Ennek és a Központi Bank egyre tudatosabb politikájának, majd a '90-es évek elején elnyert függetlenségének köszönhetően jelentősen megerősödött a bank- és pénzügyi szféra.

A pénzügyi piacok fejlődésének, a tőzsde növekedésének lökést adott, hogy az 1980-ban átalakított nyugdíj-biztosítási rendszer nyomán létrejött nyugdíjalapok egyre növekvő tőkével jelentek meg, s a '90-es évek elejéig csak a belföldi piacon fektethettek be. (Mára az alapok egyéb latin-amerikai országokbeli befektetéseinek értéke 30 milliárd dollár felett van.)

A '80-as évek végétől szabadon lebegtetik a peso árfolyamát. A sáv 20 százalék széles, a Központi Bank folyamatosan figyeli a beáramló tőke nagyságát. A spekulatív tőke elleni védekezésként szélesítik a sávot a hirtelen változások, a tőkemozgások megugró rövid távú ki- vagy beáramlása esetén, korrekciót csak végső esetben alkalmaznak. Így elkerülhetők a hirtelen árfolyamváltozások, s az export versenyképességének ingadozásai. A kivitelezéshez megfelelő valutatartalékok állnak rendelkezésre – az export növekedése, a pozitív külkereskedelmi mérleg révén. A spekulatív tőke nem kívánatos növekedésének megakadályozására vezették be a kötelező kamatmentes letétet is. Ezt az országba érkező külföldi befektetések után kellett elhelyezni a Központi Bankban (mértéke változó, általában a beérkező tőke 30 százalékának felelt meg).

A stabilitást szolgálta az alacsonyan tartott infláció is. Ezen a téren a legfőbb fegyver a Központi Bank kezében van: a rövid távú kamatlábakkal szabályozza a megtakarítások és a fogyasztás arányát. Az infláció 1997-ben 6, 1998-ban 4,7 százalékra csökkent, s idén várhatóan 4,3 százalék lesz. Mindez összefügg azzal, hogy az utóbbi években – a Patricio Aylwin, illetve az Eduardo Frei Ruiz-Tagle vezette demokratikus koalíció kormányzása idején – sikerült jelentős mértékben növelni a hazai megtakarításokat. Míg a '80-as évek első felében a hazai megtakarítások nem érték el a GDP 10 százalékát, addig 1996-ban már a 25 százalékát is meghaladták. Mindeközben a GDP az 1980-as 30,8 milliárd dollárról 1997-re 72 milliárdra nőtt.

Környezetszennyezés Amikor Chilében az 1990-es demokratikus átalakulás után kitudódtak a környezetvédelem hiányosságai és súlyos problémái, az állam képessége a beavatkozásra, de akár csak a helyzet objektív felmérésére is, igen csekély volt. A santiagói Institute of Political Ecology felmérései szerint a gyümölcsültetvényeken használatos vegyszerek közül 130 szerepelt az ENSZ egészségre káros anyagokat tartalmazó listáján. A Chilei Központi Bank közleménye szerint 1985 és 1994 között az ország több mint félmillió hektár őshonos erdőt veszített, az egyre növekvő eukaliptusz- és fenyőültetvények miatt. A halászat drasztikus növekedése (amíg 1980-ban 3,5 millió tonnát, 1994-ben már 8 milliót halásztak) az ökoszisztéma – egyelőre rövid távú – egyensúlyának felborulásához vezetett. A tavak és tengerpartok szennyezettsége olyan fokot ért el, aminek alapján Talcahuano kikötővárosát és környékét a világ legszennyezettebb ipari zónájaként emlegetik. Az északi, nagyrészt sivatagos területeken, ahol a bányászati kapacitás 90 százaléka található, a vízfelhasználás okoz bajokat. A bányászat a '90-es évek elején még csak a régió vízkészletének 15 százalékát használta fel. A becslések szerint 2000-re ez az arány 35 százalékra nő. A légszennyezettségi adatok alapján a főváros, Santiago a világ legszennyezettebb városa.

Válság utáni intézkedések

A vezetés a válságból sok mindent megtanult. Felismerte: a sikeres és kiegyensúlyozott fejlődés szempontjából alapvető a fokozatosan végrehajtott liberalizáció, a konzekvens árfolyam-politika, a beáramló külföldi tőke hatékony felhasználása (ennek jelentős része 1981 előtt a fogyasztásba áramlott). Fontos tanulság volt, hogy a spekulatív tőke beáramlásának kiszűrése nélkülözhetetlen az ország sebezhetőségének csökkentése érdekében.

1973-1982 között komoly károk keletkeztek. Hatalmas mértéket öltött az ország eladósodása (míg 1975-ben az ország adósságállománya 4,9 milliárd dollár volt, addig 1984-ben 18,9 milliárd), s a lakosság szociális helyzete is kedvezőtlenül változott. A munkanélküliség növekedése mellett 1975-ben a reálbérek az 1970-es értéknek mindössze 62,9 százalékát tették ki, és 1982-re sem érték el a korábbi szintet. Míg 1969-ben a népesség jövedelem szerinti alsó kétötöde az összjövedelem 19,8 százalékával rendelkezett, addig 1978-ra már csak 14,5 százalékával (1989-re ez 11,5 százalékra esett vissza). A középső ötöd helyzete szintén romlott (16,1, 13,6 és 10,3 százalék).

Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a gazdaság valamely területének egyensúlyi zavarait (például az inflációt) gyorsan meg lehet ugyan szüntetni, ez azonban önmagában csak egy másik terület romlása árán mehet végbe. (Chile esetében az infláció 1982-re 10 százalék alá csökkent, amivel párhuzamosan a munkanélküliség folyamatosan növekedett, és az 1973-as 4,8 százalékról 1982-re 26 százalékot ért el).

1982 után bizonyos területeken növelték az állami ellenőrzést. Ez jellemezte a bankszférát, különösen a külföldi hitelfelvételeket illetően. Az átlagos vámszintet ideiglenesen 35 százalékra emelték, és már ekkor bővítették, fejlesztették azokat az exporttámogatási módozatokat és intézményi struktúrát, amelynek jelentős szerepe volt az 1990 utáni fejlődésben is.

A peso többszöri leértékelése után (1982 júniusában az egyszeri leértékelés 70 százalékos volt) újra bevezették a csúszóleértékelést. A kormány 1985-ig gyakorlatilag tűzoltó munkát végzett. A legsürgősebb a költségvetési hiány lefaragása, az adórendszer átalakítása (amelyben a fogyasztás megadóztatására helyezték a hangsúlyt). A bankszektor konszolidációja során (1983 és 1985 között) 6 milliárd dollárt fordítottak a központi bank tőkéjének növelésére, ellensúlyozandó a kereskedelmi bankoktól átvett terheket. Ugyanakkor átütemezték a külföldi adósságterheket.

Ez utóbbi lehetővé tette, hogy az ország a GDP 1982-ben elszenvedett 14 százalékos csökkenése után a növekedés útjára lépjen. A gazdaság növekedése gyakorlatilag 1985-től folyamatos, 1986-1998 között egyszer sem csökkent 5 százalék alá. Az első évek növekedése még a korábbi zuhanás kiegyenlítődésének tekinthető. Chile fejlődése azonban 1989-től már valódi sikertörténet. Az elmúlt évtized stabil növekedésének két alappillére volt: a külföldi tőke bizalmát megalapozó stabil, megbízható pénzügyi rendszer és a kiegyensúlyozott költségvetés, illetve az export felfutása: a kivitel 1990-1997 között évente átlagosan 9,3 százalékkal nőtt.

A növekedés motorja

A chilei export 1985 óta folyamatosan, kimagasló tempóban nő. A kormányzat céljainak egyike az 1973-as hatalomátvétel óta az exportvezérelt növekedés volt. Az említett nehézségek miatt azonban a gazdaság nehezen érte el a hatékony, versenyképes szintet. A hatékonyság szabad verseny által kikényszerített növekedésén túl a chilei modell legfőbb jellegzetessége a tudatos állami támogatás és a sajátos intézményrendszer, ami elősegítette, hogy a vállalatok egyre szélesebb köre újabb és újabb piacokat hódítson meg.

A célországok körének szélesítését és a megfelelő diverzifikációt csak a fejlődéshez elengedhetetlen import bővítésével együtt lehetett elérni. A chilei külgazdasági politika meghatározó vonásává vált a bilaterális kereskedelmi egyezmények egész sorának megkötése. Chile partnerei között találjuk Kanadát, Kolumbiát, Ecuadort, Mexikót, Perut, Venezuelát, Bolíviát. Chile „csak" társult tagja a Mercosurnak, s nem is törekszik a teljes jogú tagságra, hogy fenntarthassa egyéb irányú kapcsolatait. (Ezzel elkerüli a Mercosur-országok közös külső vámtarifájához való kapcsolódást, ami magasabb a chilei, átlagosan 11 százalékos értéknél, és ami a szabadkereskedelmi egyezmények értelmében tovább csökken). Chile tárgyalásokat folytat mind az EU-val, mind a NAFTA-val, és tagja a csendes-óceáni térség gazdaságait összefogó APEC-nek is. Az export célországainak száma 1975-1996 között több mint háromszorosára, 50-ről 167-re nőtt.

Hasonló sikerek jellemzik az exporttermékek skálájának szélesítésére és az exportáló vállalatok számának növelésére tett erőfeszítéseket is. Az előbbiek száma az 1975-ös 200-ról 1996-ra 3890-re, míg az utóbbiaké szintén 200-ról hatezerre nőtt.

A dinamikus fejlődés magyarázata az exportösztönző rendszeren és a szabadkereskedelmi egyezményeken túl az ország komparatív előnyeinek kihasználásában rejlik. Ilyennek tekinthetők Chile gazdag természeti erőforrásai. Ugyanakkor a Pinochet-rezsim idején a szakszervezetek betiltása, később működésük jelentős korlátozása, a társadalmi elégedetlenség gátlástalan letörése lehetővé tette, hogy az olcsóbb munkaerő legyen a versenyképesség növekedésének alapja – a termelékenység növelése helyett.

A csoda távlatai

A természeti erőforrások kihasználása, a fa- és élelmiszeripar felfuttatása, a réz továbbra is domináns szerepe, és hogy ezeken a területeken (a bányászat kivételével) különösen korlátozott a szakszervezeti érdekképviselet, olyan problémákat okoznak, amelyek megkérdőjelezik az eddigi fejlődés fenntarthatóságát. Bár jelentősen nőtt az exportált termékek száma, ezek koncentrációja azonban még mindig magasabb az ideálisnál. A legfőbb tíz exporttermék – köztük a friss szőlő, az alma, a halliszt és a nyersarany – az összes export 56 százalékát teszi ki, s a 10 legnagyobb exportáló cég az összes kivitel 40 százalékát adja. A rézexport a '70-es évek elejére jellemző 70-80 százalékos dominanciája 1997-ben már csak 36 százalék volt, azonban az ország gazdasága még mindig jelentősen függ a réz világpiaci árától.

Bár a '90-es évek elején még nagy ütemben nőtt a nem természeti erőforrásokon nyugvó, magas hozzáadott értékű termékek exportja, lassult azonban a növekedés üteme (1994-ben ez 19,7, 1995-ben 21,8, 1996-ban 9, 1997-ben már csak 7 százalék volt). Ráadásul a feldolgozóipar részesedése a GDP-ből az 1970-es 23,2 százalékról 1995-re 16,7 százalékra mérséklődött, szerepét részben a bányászat, részben a szolgáltatások vették át. Ez jelzi, hogy fogyóban vannak az ország tartalékai. Chile ugyan az elmúlt 10-15 évben igen hatékonyan, sikeresen haladt az extenzív fejlődés útján, azonban a tendenciák ismeretében látható: vagy minőségi változtatást hajt végre, vagy előbb-utóbb a megmerevedő, elmaradott gazdasági szerkezet miatt bekövetkezik a hanyatlás.

Komoly fejlesztésekre van szükség a jelenlegi növekedés fenntartása érdekében. Az ország földrajzi sajátosságai miatt különösen nagy az infrastukturális beruházások szerepe. A valparaisói és San Antonió-i kikötők például aratás idején megbénulnak a túlterheléstől, ami hátráltatja az export fejlődését. Miután az állam képtelen fedezni a beruházási költségeket, néhány éve megkezdődött a kikötők részleges vagy teljes magánkézbe adása.

Probléma a peso felértékelődése is, aminek oka az úgynevezett holland kór. Az alacsony feldolgozottsági fokú exporttermékek piacán elért túlzott siker – növelvén az ország valutája iránti keresletet – felfelé módosítja az árfolyamot, akadályozva ezzel a második hullámban éppen gyarapodásnak induló, fejlettebb (magasabb hozzáadott értékű) iparágak exportsikereit.

A minőségi fejlődés eléréséhez nélkülözhetetlen a szociális helyzet, az oktatás és az egészségügy javítása, bár e téren történtek előrelépések a demokratikus átalakulás kezdete óta. Chile az elmúlt 20 évben keveset ruházott be a humán erőforrások fejlesztésébe, annál inkább kihasználta azt.

Bár az elmúlt évtizedben Chile töretlen fellendülésének lehettünk tanúi, nincs tényleges fejlődés azokon a területeken, amelyek nélkülözhetetlenek a fejlődés következő, a magas hozzáadott értékű, fejlett termékeken és szolgáltatásokon alapuló fokozat eléréséhez. Latin-Amerika bezzeg-országának az egyre sürgetőbb igények ellenére egyelőre nem sikerült megfelelő választ találnia a környezetvédelem, az oktatás, az egészségügy, a társadalmi egyenlőtlenségek és a termékszerkezet problémáira.

Exportösztönzés chilei módra A chilei export fejlesztésére hozták létre a Corporación de Fomento a la Producción (CORFO) elnevezésű szervezetet. Feladata, hogy elősegítse a világgazdaság vérkeringésébe való bekapcsolódást, a versenyképesség növelését és a vállalatok fejlett technológiákhoz és tőkejavakhoz való hozzáférését. u A CORFO alapvetően exporttámogatással és -ösztönzéssel segíti a külföldi piacokra törekvő chilei vállalatokat. Különösen fontos a módozatok megkülönböztetése, mivel az előbbieket a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) uruquayi fordulója a szabad versennyel ellentétesnek ítélte, ezért 2001-02-ig le kell építeni őket. Az exportált termékekhez felhasznált importtermékekre 1988-ban bevezették az importvám-visszatérítést. Fő felhasználója a petrolkémia és a bányászat. 1997-ben összesen 30 millió dollárt folyósítottak. Bár a támogatás célja, hogy az exportra termelők olcsóbban jussanak hozzá a szükséges importtermékekhez, jelentős és bonyolult adminisztrációval jár, így elsősorban a rendszeresen exportáló nagyvállalatok élnek vele. A kis- és középvállalatok számára létrehozták a támogatás egyszerűsített formáját, amit azonban a WTO szerint 2002-re meg kell szüntetni. 1996-ban összesen 161 millió dollárt utaltak vissza mintegy 2223 vállalatnak. (Az összeg 88 százalékát az ipari export kapta, elsősorban a természeti erőforrás alapú szektorok, az élelmiszer-, fa- és papíripar.) Az export kettős adóztatásának elkerülése érdekében bevezették a hozzáadottértékadó-visszatérítést. Speciális exportraktárakat alapítottak, ahol a termelők vám- és adófizetés nélkül tárolhatják az importált termékeket, nyersanyagokat. Tőkejavak (termelőeszközök és ezekhez kapcsolódó szolgáltatások) vásárlásakor hazai eredet esetén hitelt nyújtanak, import esetén pedig lehetséges a vám hétéves részletekbeni kifizetése. A WTO döntése alapján ezt a formát is csak 2002-ig lehet működtetni. A CORFO, amennyiben az exportált termék legalább 25 százalék erejéig hazainak tekinthető, tízéves hitelt nyújt a külföldi vásárló számára, akár az ügylet értékének 100 százalékára is. Az Instruments for Promoting Production elnevezésű termelésfejlesztési program (nem csak exportáló vállalatok részére) a modernizációhoz, a menedzsmentfejlesztéshez, a képzési programokhoz nyújt segítséget és hiteleket. Ingyenes technikai és technológiai tanácsadást is folytatnak. E nagyon elterjedt forma várhatóan részben a 2002-ig megszűnő formák helyébe lép. A Pro Chile, a külügyminisztérium exporttámogatási osztálya már 1975 óta fontos szerepet játszik a hazai vállalatok külföldi kapcsolatainak kiépítésében. Négy chilei irodája mellett 38 külföldi kirendeltsége van. Évi 22 millió dolláros költségvetéséből jut az exportvállalatok külföldi kirendeltségeinek megnyitására és fenntartására, kiadványok létrehozására. Chile külföldi népszerűsítésére 1998-ban 3,8 millió dollárt költöttek. Chilében a fentiek működő, népszerű, rendszeresen széles körben igénybe vett szolgáltatások. A módozatokat folyamatosan alakítják a vállalati szféra igényeinek megfelelően. Az elmúlt 15 évben jelentős részben ezért válhatott valóra az exportvezérelt fejlődés.