Az élelmiszer-gazdaság

A rendszerváltozás után a mezőgazdaság és az élelmiszeripar piacai, termelési és üzemi struktúrája, tulajdonosi szerkezete alapvető átalakuláson ment keresztül. Az agrárium korábbi rendszere lebomlott, ám csak lassan, botladozva kezdődött meg (ahol egyáltalán megkezdődött) a piacgazdasági rendszer kiépítése. Az ágazatban széles körű elbizonytalanodás és zavar támadt. A tulajdonszerzési szabályok érvényre juttatása elhúzódott, a birtokrendszer lassú formálódása nem tette lehetővé, hogy egyértelmű agrárpiaci rend alakuljon ki, amire az Unió követelményeihez igazodó intézményrendszer felépíthető.

Az átalakulás szakaszai

Az elmúlt tíz évben az agrárium gondjainak természete időszakról időszakra változott. A nyolcvanas évek végén az addigi – az ország önellátására, egyszersmind minél nagyobb exportra törekvő – gazdaságpolitikai lehetőségeinek kimerülése okozott gondot. A kilencvenes évek elején az exportpiacok egy részének bizonytalanná válása és a belső kereslet gyors csökkenése rázta meg az ágazatot. A szűkülő kereslethez és liberalizálódó piaci viszonyokhoz való alkalmazkodást gátolta a szereplők körének kívülről vezérelt átrendeződése. 1993 és 1995 között a gazdálkodói pozíciók kialakításának, a kárpótlási, a szövetkezeti átalakulási és a földkiadási törvények végrehajtásának elhúzódása, az új intézményes rend kialakítása, s ennek következtében a földhasználati viszonyok, a kooperációs formák és a kereskedelmi kapcsolatok bizonytalansága akadályozta a távlatos gazdálkodást.

1996 óta figyelhető meg a mezőgazdaság új és átalakult szereplői körének részbeni stabilizálódása és az újra feltőkésített élelmiszeripar termelésélénkítő hatása. Ennek következtében tudtak stabilizálódni – a gátló törvények ellenére – a földhasználati viszonyok, kialakultak a szolgáltatóvállalkozások és a legfontosabb együttműködési formák, a terménykereskedelemből fokozatosan kiszorultak a megbízhatatlanok, a többiek pedig részben értékesítési stratégiákat kialakító hálózatokba rendeződtek. A látható piacok korlátozottsága és a mezőgazdasági tevékenység fajlagos jövedelmezőségének gyors csökkenése – tíz év alatt majd' 50 százalékos volt az agrárolló – 1998-ra harmadára csökkentette azok számát, akik a mezőgazdaságban elfogadható, reális alapokon nyugvó megélhetést találhatnak. A változások sora megnövelte a minőségi termelés, a termelékenységi előny és a hálózati pozíció jelentőségét. Világossá vált a sikeresek, a túlélésre esélyesek és a reménytelenül lemaradók társadalmi csoportjainak elkülönülése.

Az agrárpolitika 1993 óta feloldhatatlan ambivalenciákkal küszködik. A tényleges felvevőpiacokra irányuló versenyképes termelés megszervezése és hálózatokba rendezése, illetve az Unió intézményrendszeréhez való igazodás is azt igényelné, hogy jogi eszközökkel is stabilizálják a mezőgazdaság viszonyait, elsősorban a szereplők körét és a birtokrendszert. Ám ha a földjog, a kooperációs intézményrendszer és a támogatási technikák – az Unióban szokásos módon – az éppen létező birtokrendszer stabilizálását szolgálnák, akkor az állam – ideológiai és erkölcsi megfontolásoktól függetlenül – elfogadná a változásokat túlélt szövetkezetek és a sikeres új gazdálkodók többiekénél előnyösebb helyzetét. Másrészt tagolt tájgazdálkodási politika és a kedvezőtlen területek falvaira vonatkozó szociálpolitika nélkül nem lehet elválasztani az általános – agrárpolitikában is követendő – környezetvédelmi és a lakosság biztonságát szolgáló politikai elveket az agráriumot befolyásoló gazdasági célú beavatkozásoktól.

A mezőgazdaság mostanság fölöttébb érzékeny az intézményrendszer nyújtotta garanciákra, illetve az állami befolyásolási és támogatási technikákra. Távlatos berendezkedéséhez szüksége van az állami segítségre. A fenti ambivalenciákkal való szembenézés hiánya miatt azonban az állam egyelőre nem tudja elvégezni ezt a feladatot. Így a szereplők nagy része is stratégia nélkül, csupán a túlélésre törekedve gazdálkodik. A mezőgazdaság olyan akut feszültségekkel küszködik, amelyek az élelmiszeripar növekedését is akadályozzák. A mezőgazdaságnak csak egy része képes igazodni a felhasználói igényekhez.

A pozitív minták terjedését (láthatóvá formálódását) fékezi az intézményrendszer fejletlensége, például az értékesítési társulások, a hitel- és a garanciaszövetkezés, a mezőgazdasági fejlesztési ügynökségek, a földhasználati és növényvédelmi együttműködések, a közös mezőgazdasági termelési program formáinak – pjt-k, céltársulások –, a közös forgó, a legelőhasználat, az erdőművelés és az öntözés szervezeteinek hiánya, és akadályozzák a jogrendszerben levő ellentmondásos és diszfunkcionális elemek (például a földtörvényben és a tulajdon-nyilvántartási rendszerben, a szövetkezeti törvényben rejlő bizonytalansági tényezők).

A kooperációs rend változásai

Az élelmiszer-gazdaság átalakulása nyomán a megújulás az élelmiszeriparban kezdődött meg. Legtöbb alágazata talált befektetőket és piacokat, így 1994/1995-ben a külföldi cégek befektetéseire támaszkodó hazai élelmiszer-feldolgozók sikerrel szorították vissza a bolthálózatok kínálatában 1993-ban megnőtt importélelmiszereket. Folyamatossá vált a tejfeldolgozás és a desszert tejtermékek gyártása, az édesipar, a baromfi- és sertéshúsalapú termékgyártás, az üdítőital- és gyümölcslégyártás, a dohány-, a bor- és a konzervipar termékfejlesztése – s ezzel hazai pozícióinak megerősítése. A magyar élelmiszerek visszatértek a környező országok, valamint Moszkva és Szentpétervár piacaira is. A növényolajipar fejlesztési programja révén a finomított étolaj exportja vált meghatározóvá az 1994 előtti, döntően nyersolajkivitel helyett. Sőt 1997 óta (nem csupán a finomítófejlesztés, hanem a gyenge napraforgótermés miatt is) egyre nő a jelentősége az olajmag és a finomítatlan olaj importjának, amit feldolgozva exportálnak.

Az élelmiszeripar megújulása azonban 1996 óta lelassult, az ágazat beruházásainak növekedése megállt. A lefékeződésnek nem elsősorban piaci korlátai vannak – noha az 1998-as orosz válság miatt több cég stratégiája is átalakításra szorul –, hanem az élelmiszeripar mezőgazdasággal való gyenge, történelmi és kulturális esetlegességeken múló kapcsolatrendszere fékezi le az élelmiszeripar új stratégiákba illeszkedő növekedését. A mezőgazdaságnak csak egy része képes igazodni a felhasználói igényekhez.

Mindez nem az agrártevékenységek gyakran alacsony jövedelmezőségének következménye. Más nemzetgazdasági területeken szintén szóródik a szereplők eredményessége, s ez a mezőgazdaságban sincs másként. A mezőgazdaságban is vannak olyanok, akik tisztes eredményre tesznek szert, míg mások csak vagyonuk felélésével, önmaguk kimerítésével képesek megmaradni a piacon. Így az átlagosan nem kielégítő jövedelemből és nagy kockázatból a sikeres gazdálkodási módok és együttműködési minták gyors terjedése is következhetne. A pozitív minták terjedését azonban fékezi az intézményrendszer már említett fejletlensége és a jogrendszer belső ellentmondásainak sokasága.

A jogintézmények gyengesége több síkon érhető tetten. A földtulajdon-osztási törvények sem a létező, sem pedig a lehetséges földhasználati viszonyokkal nem törődtek, a földtörvény pedig a működő birtokok nagyobb részét kitevő bérleteket rövid távú szerződésekbe terelte, és megtiltotta a jogi személyek (átalakult szövetkezetek, rt.-k és kft.-k) földtulajdonszerzését. Ez a szabályozás – az adózás és a támogatás szabályozásával együtt – kifejezetten gátolja a birtokviszonyok stabilizálódását, a tartós földhasználatra való berendezkedést és az erre épülő környezetvédelmi, tájgazdálkodási, öntözési, vízrendezési és szolgáltatási együttműködést, fejlesztést. A birtok (meghatározott földterület, épületek, állatállomány és felszerelések együttese) fogalmának bizonytalansága a bérbeadókkal (a családtagok és tulajdonostársak közti nézeteltérésekkel és az öröklődés véletlenjével együtt) oda vezet, hogy a távlatos stratégiáknak – néhány száz vállalkozás kivételével – nincsenek hordozói.

Változó szerep

Az intézményrendszer gyengeségét mutatja a vállalkozók, gazdálkodók közötti célzott együttműködés hiánya, erőtlensége, illetve informalitása. Például a szövetkezetek által nyújtott jogi mintákon kívül az egymásba épült földhasználatnak nincsenek valóban követhető jogi mintái. Nincsenek formák művelési, növényvédelmi együttműködésre, az értékesítési megállapodások zöme informális (s ezért bizalmi körökbe zárt), a pénzintézetek és a gazdálkodók kapcsolatainak nincsenek csatornái, a termeltetés többnyire terménykereskedők közvetítőhálózataira kénytelen támaszkodni. Így a támogatási rendszer nem képes beterelni a gazdálkodókat tartós együttműködésekbe (avagy az intézményrendszer-fejlesztési stratégia hiánya miatt a támogatási rendszer nem ösztönzi a tartós együttműködések kialakulását).

A tervgazdaság megszűnése, a piacgazdaság intézményrendszerének épülése, a privatizáció és a támogatási rendszer elveinek és technikáinak átalakulása olyan mértékben változtatta meg a hazai mezőgazdaság s a hozzá kapcsolódó gazdasági ágak (az élelmiszer-gazdaság vagy tágabban az agrobiznisz) nemzetgazdaságba épülését – belső kapcsolatait és elhelyezkedését a nemzetközi munkamegosztásban –, hogy ez megrengette a szektor szinte minden részkörének biztonságát, és – többször is – új tájékozódásra késztette a szereplőket.

A fogyasztói és az input támogatások megszűnése, az élelmiszeripar és a kereskedelem privatizálása láthatóvá tette, hogy a mezőgazdasági nyersanyagtermelés értéke az élelmiszer értékének, fogyasztói árának kisebb része – egyes élelmiszerek esetében töredéke. Azaz miközben – a nemzetközi tendenciákhoz igazodva – az élelmiszer-gazdaság GDP-n belüli részesedése mérséklődött, a szektoron belül átrendeződtek a hozzáadottérték-arányok az élelmiszeripar és a kereskedelem javára. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar hozzájárulása az ország jövedelmeihez tíz év alatt kevesebb mint felére csökkent.

Ebben két folyamatnak volt döntő szerepe. Annak, hogy a kilencvenes évtized elején válsággal járó – a hazai és nemzetközi piacok átalakulása, illetve az agrárium átrendeződése miatt jórészt természetes – termeléscsökkenést (30 százalék) csak néhány területen váltotta fel növekedés. Az agrárium súlyának csökkenése a GDP-ben más oldalról azért következett be, mert a mezőgazdasági munka (folyó áron) leértékelődött.

Kevesebbet, olcsóbban

A mezőgazdasági termékek bruttó termelése többéves visszaesést követően 1994-1996 között emelkedett újra, amit 1997-ben és 1998-ban ismét enyhe csökkenés követett. A termelés szintje 1998-ban az 1990. évinek kb. a háromnegyede volt.

Aggasztó, hogy a kilencvenes években széles gazdálkodói körben romlott a termelés színvonala. Csökkent a gyomirtó- és vegyszerfelhasználás, a szükségesnél kisebb arányú a géppel végzett munka; az öntözés és a talajvédelem háttérbe szorult, mindennek következtében átlagosan alacsonyabbak és hullámzóak a termésátlagok. A piaci és részpiaci intézmények hiánya, a kooperációs és információs rendszer hézagossága, s így az intervenciós beavatkozások esetlegessége, továbbá a gazdálkodói beszerzési-értékesítési kapcsolatok gyakori kiszámíthatatlansága miatt egészen napjainkig rendszeresek a zavarok a különféle részpiacokon (például a sertéspiacon vagy a gabonapiacon). A mezőgazdaság eszközállománya elöregedett. Az évtized elején zuhanásszerűen visszaesett a mezőgazdasági beruházások volumene. 1993/1994-től a gazdálkodói kör bizonyos stabilizálódása nyomán és az állam által generáltan fokozatosan növekedtek a mezőgazdasági beruházások, ám azok volumene még 1998-ban sem volt elégséges az elavult eszközállomány megújításához.

A jelentős tulajdonosváltáson átesett és átstrukturálódott élelmiszeripar 1992-ben megindult újbóli növekedése 1995-ig tartott. A termelésbővülést 1996-ban és 1997-ben csökkenés követte, majd 1998-ban újra szerény mértékű növekedés következett (az élelmiszeripar 1998. évi termelése az 1990. évinek a 81,9 százaléka volt). Az élelmiszeripar fellendülést követő ismételt megtorpanását előbb a hazai, majd a külpiaci korlátok is indokolták, ám az nagyrészt a mezőgazdaság korlátozott alkalmazkodóképességének, a mezőgazdasági együttműködés gyengeségének következménye. Ugyanakkor a kilencvenes években, részben a külföldi befektetők tevékenysége nyomán és az élelmiszer-kereskedelem nyomására, sokat javult a termékminőség, a csomagolás és a marketing. Az élelmiszer-ipari beruházások – elsősorban az új külföldi tulajdonosok tevékenysége következtében – 1992 után megélénkültek, ám később lanyhult a befektetési kedv. A fejlesztések szűkülése 1997-ben volt tapasztalható. Ez részben több szakágazat (például az édesipar, a szeszipar, az üdítőital-ipar stb.) korszerűsítésének lezárulásával, az új kapacitások kiépítésével magyarázható, de azzal is, hogy a mezőgazdasági kooperációs rend bizonytalansága, majd az orosz válság hatása okán a befektetői kilátások és szándékok elbizonytalanodtak (például a konzerviparban).

Míg a mezőgazdaság, a vad- és erdőgazdaság, illetve a halászat együttes részesedése a GDP-ből folyó áron az 1991-es 8,5 százalékról – a termelés gyors csökkenése miatt – 1994-re 6 százalékra, majd – az igényekhez képest csupán jelentéktelen növekedése miatt – 1998-ra 5 százalék alá csökkent, az élelmiszeripar aránya a bruttó hazai termék előállításában 1991-ben 5, 1994-ben 4,3 és 1998-ban 4 százalék volt. Így 1998-ra a szűken vett élelmiszer-gazdaság részesedése a GDP-ből 10 százalék körülire mérséklődött. Az „agrobiznisz": a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, az élelmiszer-kereskedelem, illetve a kapcsolódó területek (a szolgáltatók, a gépipar, a takarmányipar, a vegyipar, az élelmiszer-ipari gépgyártás, a csomagolóanyag-ipar, a szállítás, a bankszolgáltatások, az oktatás stb. agrárszektorhoz kapcsolódó tevékenységi hányada) részesedése pedig a GDP-ben 17-18 százalékot tett ki. Az élelmiszer-gazdaság foglalkoztatási szerepe is csökkent, hiszen a mezőgazdasági keresők száma nagyobb mértékben és tartósabban csökkent, mint az iparban. 1990-ben még az aktív keresők 22,2 százaléka talált megélhetést itt [a mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban (18 százalék), illetve az élelmiszeriparban (4,2 százalék)], míg 1997-ben 11,9 százaléka (mező- és erdőgazdálkodás 8,6 százalék, élelmiszeripar 3,3 százalék).

A több év óta évi 2,5-3 milliárd dollár között alakuló agrárkivitel még 1995-ben is az export több mint 20 százalékát tette ki, ám azóta a gép- és műszeripar exportpotenciáljának gyors erősödése miatt ez 1998-ra 11-12 százalékra változott. Az élelmiszer-gazdaság külkereskedelmi többlete azonban, amely a kilencvenes években 1,5 és 2 milliárd dollár között mozgott, ebben az évtizedben is fontos szerepet játszott a külkereskedelmi, illetve a fizetési mérleg alakulásában.

A továbblépés esélyei

Összegezve, napjainkban a nemzetgazdaság, az ország sorsa kevésbé múlik a mezőgazdaság sikerein, mint tíz évvel ezelőtt. Ám a hazai feldolgozóipar nagyjából harmada – élelmiszeripar, műtrágya- és növényvédőszer-gyártás, mezőgépgyártás, csomagolóeszközipar – termelési lehetőségeinek zöme és nemzetközi hálózatokban való pozíciója továbbra is azon múlik, hogy alágazatuk vállalatai és nemzetközi partnereik mennyire számíthatnak a magyar mezőgazdaságra. Ugyanakkor a mezőgazdaság az egyik legfontosabb kultúraformáló terület.

A magyar gazdaság kilencvenes évekbeli útja és az európai uniós csatlakozás lehetősége meghatározza azt a lehetséges rendet és azokat a fejlődési (fejlesztési) célokat, amit/amelyeket választani lehet. Az ehhez szükséges intézményrendszer kiépítését a rendszerváltozás utáni kormányok nem vállalták. Mégis, 1997-től figyelemre méltó változás rajzolódott ki. Az agrárágazattal kapcsolatos nézetütközések és a szektorban mutatkozó feszültségek (a gazdák tiltakozásai, a részpiaci válságok kezelése stb.) az agrárszféra képviselőit részben a realitásokkal való számvetés és az új, kooperációkat támogató normarendszer kialakítása felé terelte. Az agrárium szereplőinek egy része kezd fogékonyabbá válni az eddigiektől eltérő, a felhasználókra figyelő rend elfogadása iránt, amely az EU-csatlakozás során alapvető követelmény a magyar féllel szemben. Ezzel együtt jó néhány probléma pontos felvázolása, értelmezése és megoldása ez idáig még meg sem kezdődött.

A mezőgazdaságban számos olyan gazdaságszerkezeti, erőforrásbeli és kulturális sajátosság van, amelyek miatt szükség van sajátos intézményekre és amelyek miatt elkerülhetetlen, hogy az állam kezdeményező- és formálószerepet vállaljon az intézmények létrehozásában. Az EU-csatlakozásra készülve az állami szervezeteknek, a hatósági szerepeken túl, konkrét gazdaságbefolyásoló és gazdálkodásszervező szerepeket is vállalni kell. Az állami (és az állam által patronált) intézmények nagy részének még formálisan is illeszkednie kell a Brüsszel által meghatározott rendszerhez.

A szabályozott uniós agrárpiacon a védelemhez és támogatáshoz való hozzáférés feltétele, hogy a termelő alávesse magát az agrárpiaci rendnek. Ez tette lehetővé, hogy olyan szabályozási technikák terjedjenek el, mint a gazdaságokra bontott kvótázás, az értékesítési társaságokon keresztül lebonyolított intervenció, a területkikapcsolás és a gazdaság gazdálkodástörténetéhez kapcsolt kompenzáció, a strukturális támogatások pályáztatási rendje. A hazai agrárium intézményrendszerének fejlesztése érdekében tett lépéseknek szintén tartalmazniuk kell a kultúraterjesztés feladatát. Ennek hiányában nemcsak az fenyeget, hogy az EU-csatlakozás folyamata túl sok megrázkódtatással jár, hanem az is, hogy nem áll össze a rend, amelyben használni tudjuk az Unió kínálta védő- és támogatóeszközöket.

Ezért döntő, stratégiai feladat, hogy a költségvetési forrásokat, az állami és az állam által vezérelt közszolgáltató rendszereket, a jogalkotást és a támogatási eszközöket az Unió által igényelt bürokratikus és kooperációs rend kialakítására koncentrálják. Az EU-konform rend kiépítésének költségvetési feladatai elsőbbséget élveznek, és minden más agrárfeladat csak olyan formák közt finanszírozható, hogy az egyúttal segítse az épülő rendszerbe való illeszkedést. Meg kell érteni, hogy mennyiben tér el az uniós struktúra- és ezen belül a vidékfejlesztési politika attól, ahogyan a fejlesztési támogatások különböző formáit Magyarországon ma kezelik. Az EU gyakorlatában nem a gazdaságfejlesztési, s különösen nem agrárfejlesztés-politikai célok állnak előtérben, hanem az, hogyan lehet a lokális és a globális kapcsolatát javítani, azaz egy-egy adott embercsoport elszigeteltségén enyhíteni, illetve hogyan lehet a tér szerkezetén javítani úgy, hogy könnyebben kapcsolódjon más terekhez, illetve hogy egyre igényesebben megfeleljen a táj használata a környezetvédelmi és a tájhasznosítás normáknak.

Stratégiai cél a pénzintézeti rendszer – és közvetve a tőkepiac – szerepének erősítése az agrárfejlesztésben. Hiszen az Unió legtöbb térségében a pénzintézeti, a tanácsadói és az állami, kamarai (parasztszövetségi) agrárpolitikai befolyásoló rendszer összeszövődik vagy legalábbis ügyel egymásra.

Elengedhetetlen olyan tájinformatikai, birtok-nyilvántartási és támogatási információs rendszer kiépítése, amelyre mind a támogatások, mind a terelő tanácsadás, mind az ellenőrzés és hatásvizsgálat eljárásrendje felépíthető. Ezen túl azonban az állami támogatás teljes eszközrendszerének segítenie kell abban, hogy a viszonyokat átláthatóvá tevő intézményes formák jöjjenek létre, és abban, hogy a szereplők minél nagyobb köre vállalja a minőségi termelés, áru-előkészítés és nyilvános együttműködés kötelezettségét. Ám ettől napjainkban igen messze állunk. Másfelől a fejlesztési támogatásokat egyre inkább olyan formába lenne célszerű átalakítani, hogy azokat szakmailag piaci és technológiai megalapozottságú programokba, területileg pedig tájhasznosítási, illetve kistérségi fejlesztési programokba illeszkedve lehessen felhasználni. Ez utóbbi feladatok megoldása viszont még előttünk áll.

Örökölt bajok A nyolcvanas évek végére a korábban sikereket elért magyar élelmiszer-gazdaság (mezőgazdaság és élelmiszeripar) is válságba került. A nyolcvanas évek közepén a termelés mennyiségi mutatói még világszínvonalúak voltak. (Az egy főre jutó gabona- és hústermelésben az ország harmadik volt, az egy hektárra jutó gabonahozamot és az egy tehénre számított tejmennyiséget tekintve is a nemzetközi mezőny első harmadában foglalt helyet). Ugyanakkor a KSH vizsgálatai szerint a magyar mezőgazdaság hatékonysága a nyolcvanas évek első felében európai összehasonlításban csak közepes színvonalú volt. A viszonylagos pozitív teljesítmények mellett a nyolcvanas évek végére olyan összefüggő üzemszervezeti, pénzügyi-hatékonysági, értékesítési, termékszerkezetbeli és versenyképességi problémák támadtak, amelyek megkérdőjelezték az addigi fejlődési út folytatását. Az elmúlt évtizedek során a magyar mezőgazdaságban két szélső pontot képviselő, fejlődési tartalékait egyre inkább felélő munkaszervezet és üzemtípus játszott főszerepet. A rendszer a nagy- és a kisüzemek kényszerű szimbiózisára épült. Ebben egyfelől jogi és gazdasági korlátok közé szorított, termelési kooperációkra csak igen korlátozott mértékben képes, alapvetően mellékfoglalkoztatást hasznosító kisgazdaságok, másfelől pedig a földhasználatot monopolizáló, a hagyományos ipari nagyszervezetekben szokásos munkarend szerint felépülő mezőgazdasági nagyüzemek működtek. A nagygazdaságokban aránytalanul nagy szerepet kaptak a melléküzemági tevékenységek, amelyek jövője fokozatosan megkérdőjeleződött a piacok és a vállalati kapcsolatok átrendeződése miatt. A mezőgazdasághoz ugyanakkor olyan, zömmel monopolizált, különféle ellátói és felvásárlói kötelmekkel felruházott élelmiszeripar és kereskedelem kapcsolódott, amely attól alapvetően elszakítva tevékenykedett. Az egyes élelmiszerek előállításának és forgalmazásának vertikumában az együttműködési lánc szereplői (mezőgazdasági szervezetek, feldolgozó-, bel- és külkereskedelmi vállalatok) nem voltak érdekeltek egymás eredményében. Ez szétfeszítette a termékpályákat, azok koordinálása és integrálása akadozott, lerontva az élelmiszer-termelés egészének hatékonyságát is. Az évtizedfordulóra egyértelművé vált: a kialakult vállalati szervezeti rendszer nem alkalmas arra, hogy integrálódjon a kiépülő piacgazdaságba, oldani kell dualizmusát. Az üzemrendszer és a tulajdonviszonyok átalakítása elengedhetetlen volt, a magántulajdonra és az egyéni kezdeményezésre kellett támaszkodni. Az élelmiszer-gazdaság – a korabeli tervgazdasági prioritásoknak megfelelően – elsősorban nagy volumenű, standardizált, esetenként csak gyengébb minőségű termékek kibocsátására volt képes. A mezőgazdasági nagyüzemek és a kistermelés hetvenes évek vége után kialakult együttélése – az „élni és élni hagyni" elv jegyében – határozta meg a gazdaságpolitikát. Arra kényszerítette a politikát, hogy azon termelési struktúrában előállított áruknak keressen elhelyezést, amelyeket ez a rendszer „jól" képes termelni. Ez volt az alapja a gabona-, a hús-, a borprogramnak, az alma és a zöldség szovjet exportjának. Így viszont konjunktúraérzékeny struktúra alakult ki. Ugyanakkor a tőkeigényes termelési szervezetet csak jelentős támogatásokkal lehetett életben tartani. Ezt azonban a nyolcvanas évek második felétől a nemzetgazdaság mind kevésbé tudta finanszírozni. A mezőgazdaság támogatása évről évre csökkent, ami növelte a termelők pénzügyi gondjait, és egyre világosabbá tette az ágazat hatékonysági problémáit. Eközben az élelmiszeriparban emelkedtek az exporthoz kapcsolódó szubvenciók, ám az alacsony hatékonyság miatt itt is súlyos pénzügyi feszültségek mutatkoztak. Ekkorra a magyar élelmiszer-gazdaság egyre komolyabb hazai és nemzetközi piaci problémákkal is szembekerült. Elkerülhetetlenné vált az agrárszektor piacváltásának, orientáció- és termékszerkezet-váltásának napirendre tűzése. Az értékesítési gondok megoldása ugyancsak az agrárrendszer mélyreható átalakítását kívánta meg.