Az agrárkereskedelem

Az agrárágazat hagyományosan jelentős szerepet játszik Magyarország külkereskedelmében. A mezőgazdasági és élelmiszer-ipari export egyik meghatározó eleme a külső pénzügyi egyensúlynak. A szakmai közvélemény meglehetős érzékenységgel vizsgálja az agrárimport adatait és az agrárkülkereskedelem egyenlegét, ami (bizonyos ésszerűségi határok között) mindenképpen indokolt.

A magyar gazdaságnak, azon belül a mezőgazdaságnak, a kilencvenes évtizedben két egymással összefüggő, egymást sokszor erősítő, de a gazdaságpolitikai lépések ütemezését és sorrendjét tekintve időnként eltérő prioritást kellett érvényre juttatnia. Viszonylag rövid idő alatt végre kellett hajtani a gazdaság piaci jellegű átalakítását, az ennek megfelelő intézmények és működési rendszerek kiépítését, korszerűsítését, ezzel párhuzamosan pedig meg kellett felelni a nyugat-európai integrációhoz való közeledés, majd csatlakozásra alkalmas állapot (részben a magyar-EK társulási szerződésben is rögzített) feltételeinek.

A tradicionális értékesítési piac, a KGST megszűnése arra kényszerítette Magyarországot, hogy megsokszorozza erőfeszítéseit a magyar agrártermékek nyugat-európai értékesítése érdekében. A magyar gazdasági diplomácia célja, hogy minél szélesebb magyar termékkör a lehető legnagyobb mértékű beviteli könnyítésben részesüljön. Ebbe a sorba illeszkedett az EK társulási tárgyalás, illetve a szomszédos közép- és kelet-európai országokkal kialakított, jelenleg a CEFTA keretében működő szabadkereskedelmi megállapodások rendszere is.

Átalakuló importrendszer Magyarországon a GATT uruguayi fordulóján megkötött megállapodásokkal összhangban a kilencvenes évtized közepén módosult az agrárimportrendszer. A GATT-körtárgyalás eredményeként elfogadott WTO-megállapodás hatálybalépéséig Magyarország alapvetően két fő kereskedelempolitikai eszközzel szabályozta mezőgazdasági és élelmiszer-ipari behozatalát: egyrészt – nemzetközi összehasonlításban nem kiugróan magas – vámokkal, másrészt – s ez sokkal fontosabb szerepet töltött be az agrárimport szabályozásában – az engedélyezési rendszerrel. Ez főleg a mezőgazdasági alapanyagoknál egyedi engedélyezés, a feldolgozott élelmiszer-ipari termékeknél pedig kvótarendszer volt. A GATT égisze alatt lezajlott mezőgazdasági tárgyalások egyik alapvető célja a különböző országok importvédelmi intézkedéseinek szabályozása volt. Egységesítették az eltérő, sokszor áttekinthetetlen importvédelmi eszközöket, azokat áttekinthetőbb és kiszámíthatóbb vámokká alakították. Ily módon a korábbi védelem szintjét vámegyenértékben fejezték ki. Egyidejűleg megszüntettek minden egyéb importvédelmi eszközt. Ezt nevezik vámosításnak, tarifikációnak. A cél az volt, hogy az agrárkereskedelem terén is érvényesüljön a liberalizáció, s az országok a megállapodás végrehajtási ideje (6 év) alatt fokozatosan (átlagosan 36 százalékkal) csökkentsék az immár vámokban kifejezett importvédelmet. Magyarország 1995. január 1-jétől alkalmazza új, a korábbi eszközök együttes védelmi hatását megtestesítő, kizárólag vámokra épülő agrárimport-védelmi rendszerét. A vámok szintje termékenként eltérő, a legtöbb esetben magasabb a korábbinál. Nemzetközi összehasonlításban e vámok általában elmaradnak a szigorúbb importvédelemmel rendelkező országokban kialakult, illetve a megállapodás végrehajtása eredményeként 2000-ben bevezetendő vámoktól. Ezt érzékelteti Magyarország, az EU és példaként a CEFTA-tag Lengyelország 2000-ben alkalmazandó vámjainak összehasonlítása néhány kiválasztott mezőgazdasági termék esetében.

Jelentős tétel

Az elmúlt tíz évben a magyar agrárkülkereskedelem minden évben 1,5-2 milliárd dollárnyi többletet produkált, ami jelentős szerepet játszott a teljes külkereskedelmi mérleg deficitjének elviselhető, finanszírozható szinten tartásában. A többlet azonban az évtized közepe óta csökken. Az eddigi 1999-es adatok és az azokat kísérő szakértői kommentárok meglehetősen borúlátóak.

Kevesebb bírálat éri a behozatalt, hiszen nagyságrendje nem ad okot aggodalomra. Aránya a teljes magyar behozatalban tíz év távlatában csökken. Annál több kritika fogalmazódik meg az agrárexporttal kapcsolatban, mivel a kivitel az elmúlt évtizedekben nem bővült a várt mértékben a mind kedvezőbb külső feltételek ellenére sem: nagysága 2,4-2,9 milliárd dollár között ingadozik (leszámítva a klimatikusan rossz 1993-as évet). Ez nemcsak a kereskedelempolitikai feltételek változásának fényében, hanem a magyar export általános fejlődésének tükrében is kedvezőtlen. Az 1990-es évtizedben az európai munkamegosztásba minőségileg magasabb szinten betagozódó Magyarország az agrárium termékeinek kivitelét nem tudta érzékelhetően dinamizálni. Ezért az agárexport a külkapcsolati rendszerben óhatatlanul leértékelődött, hagyományosan magas részaránya a teljes kivitelben jelentősen viszszaesett. Ez a korszerűsödő iparú ország esetében bizonyos fokig természetesnek tekinthető, de mindenképpen figyelmet érdemel, mivel tartós hatással van az egyenleg alakulására.

A jelek szerint a kialakult exportszintet a következő néhány évben nem lehet lényegesen növelni, fenntartása is csak nehézségekkel lehetséges. Ennek magyarázatát a magyar agrárgazdaság belső viszonyaiban (a termelés és a kínálat hullámzása, bizonytalansága, strukturális gyengéi), a mezőgazdasági támogatások hazai pénzügyi korlátaiban (a költségvetés teherviselő képessége), a WTO-megállapodásból következő támogatási limitekben és a külső piacok időnként szűkülő felvevőképességében kell keresnünk.

Külkereskedelmi irányváltás

A magyar külkereskedelmet az elmúlt tíz évben a külgazdasági kapcsolatrendszer gyökeres átalakulása jellemezte. Ez az agrárkülkereskedelemben is nyomon követhető, noha Magyarország külkereskedelmi kapcsolatai az agrárszektorban eltértek az ország korábbi munkamegosztási rendszerben elfoglalt általános, illetve az ipari szektorra jellemző kapcsolataitól. Hazánk az agrártermékek kereskedelme terén sokkal inkább rá volt utalva a kelet-európai régión kívüli térségekre, ám ehhez viszonyítva is kitapintható a reorientáció.

A magyar agrárkivitelben az EU-tagállamok vásárlásainak súlya a KGST-időszakra jellemző egyharmadról az évtized közepére több mint 50 százalékra nőtt. A változás – kereskedelempolitikai könnyítések hatására – lényegében 1989 és 1991 között lezajlott, vagyis nem az 1992 márciusában életbe lépett társulási megállapodás hatására ment végbe. Az EFTA-országok súlya 1994-től feltűnő módon csökkent, vagyis még azelőtt, hogy az EFTA-államok egy része, köztük a magyar szempontból meghatározó Ausztria, belépett az EU-ba. Ugyanakkor a volt KGST-országok és a szovjet utódállamok részesedése – átmeneti visszaesés után – az évtized közepén újból elérte a korábbi szintet, az utóbbi 2-3 évben pedig azt meg is haladta.

A szovjet utódállamok az 1998-as orosz válságig stabil piacai voltak az igényekhez alkalmazkodó magyar agrárexport számára (elsősorban a hús- és konzervipari termékeknek köszönhetően. A CEFTA-szerződés agrárkereskedelmi rendelkezéseinek hatása pedig erősebbnek bizonyult az EU-val kötött társulási megállapodásnál – az egyre-másra felbukkanó viták ellenére. Ezek nem egy esetben merészebb piacnyitást tettek lehetővé, mint az EU által nyújtott kedvezmények. Az EU térnyerése agrárexportunkban tehát nem a kelet-közép-európai országok, hanem az időközben lecsökkent létszámú EFTA és az Európán kívüli országok rovására ment végbe. Ily módon az évtized második felére a magyar agrárkivitel túlnyomó része két domináns felvevőpiacra került: az Európai Unióba és a kelet-közép-európai térségbe, azon belül az egyre nagyobb arányt képviselő CEFTA-országokba.

Az agárimporton belül 1997-ig ugyancsak szembetűnő az EU arányának látványos növekedése. Míg a nyolcvanas évek végén behozatalunk 17-18 százaléka származott a tagországokból, 1997-ben már több mint a fele. 1998-ban a tendencia megtört, s nem tudni, hogy ez tartósnak bizonyul-e. Az EU-ból származó behozatal hányadának látványos növekedésében és az import összetételének alakulásában nem érezhető egyértelműen a társulási megállapodás nyújtotta kedvezmények hatása. Az EU részaránya ugyanis szinte folyamatosan nőtt, lényegében függetlenül a magyar-EK megállapodás kedvezményeitől. A magas exporttámogatásoknak köszönhetően az EU konceszsziók nélkül is bővíteni tudta Magyarországra irányuló mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kivitelét.

Az EU kibővülése ugyancsak növelte az Unió forgalmi részesedését Ausztria jelentős agrárexportőri szerepének köszönhetően, elsősorban olyan termékcsoportokban, mint az állati takarmány, kávé, tea, élvezeti cikkek, italok. Az egykori KGST-országok részesedése a magyar agrárimportban a 80-as évek végén nagyjából 10 százalék volt. Az 1992-ben bekövetkezett mélypont (4 százalékos részarány) után napjainkra lényegében visszaállt erre a szintre, míg a szovjet utódállamokból származó behozatal 1-3 százalékos súlyt képvisel. Eszerint az EU agrárimportunkban is döntően az Európán kívüli termékeket szorította ki.

A kilencvenes évek utolsó éveire tehát a magyar agrárkülkereskedelem egyre jobban ráépült az Európai Unióra. E folyamat kényszerei elsősorban a magyar export jövőbeni áruszerkezetében rajzolódnak ki, s még ennél is jobban éreztetik hatásukat a kereskedelempolitika, tágabb értelemben a magyar agrárpolitika elkerülhetetlen feladatait tekintve is.

A hazai piacon a közösségi támogatásoknak is köszönhetően megnövekedett versennyel kell szembenézni, ami különösen fontossá teszi a magyar termelők és beszállítók versenyképességének javítását. A kivitelben szintén nagyrészt az EU normaadó előírásaihoz kell alkalmazkodni, ami nagyfokú harmonizációs igényt von maga után, de az export szerkezetére is kihatnak a tagállamok piacának keresleti sajátosságai.

A nyugat-európai igények hazai piacon való megjelenítésében fontos szerepet töltenek be a Magyarországon letelepedett multinacionális élelmiszer-ipari cégek. Az agrárkereskedelemben elfoglalt szerepük azonban némileg eltér az iparban tevékenykedő nemzetközi cégekétől, amelyek egyértelműen és markánsan EU-exportorientált tevékenységet folytatnak. A külföldi tulajdonú élelmiszer-ipari cégek inkább a belső piacon, valamint a környező országok ellátásában jutottak vezető pozícióba.

A jövő ígérete

A kilencvenes évek transzformációs válsága az élelmiszer-termelést is sújtotta. Az átalakulás kezelése mellett a fő feladat az volt, hogy modern, a piacgazdasági rendszerbe szervesen integrálódó élelmiszer-gazdaság jöjjön létre, amely elősegíti a nemzetgazdaság világgazdasági beilleszkedését és megoldást talál a szektor piaci problémáira. E nélkül nem képzelhető el a szabadkereskedelmi megállapodások nyújtotta lehetőségek kihasználása, sem pedig a sikeres agrárintegráció. A társulási megállapodás és a magyar-EU együttműködés ezen túlmutató fejlődése elősegítheti a magyar élelmiszer-gazdaság gondjainak megoldását, ám egyúttal kihívás is. Nem csupán az EU-országok agrártermékeinek versenyéről és az EU-piacon való sikeres szereplésről van szó, hanem arról is, hogy elsőrendű követelménnyé válik az ottani előírásokhoz és együttműködési rendszerhez való alkalmazkodás, az integrálódásra való képesség. A társulási megállapodás kínálta lehetőségek teljesebb kihasználása, a remélt tagság elérése, valamint a magyar élelmiszer-gazdaság jelenlegi problémáinak enyhítése és versenyképessé tétele végső soron a hazai agrárpolitikától, a stabil és kiszámítható szabályozástól, a folyamatok nyomonkövetésének képességétől függ.

Stop a támogatásoknak A GATT Uruguayi Fordulóját lezáró mezőgazdasági megállapodás szakított a korábbi állapottal, amikor az exporttámogatások és a kereskedelmet torzító belső támogatások nyújtása mindennemű fegyelmen és nemzetközi szabályozáson kívül esett. A megállapodás befagyasztotta a támogatások szintjét, az aláíró országok pedig kötelezettséget vállaltak e szint csökkentésére a hatéves végrehajtási időszak során. A megállapodás konkrétan meghatározta azokat a belső támogatási formákat, amelyekre nem érvényes a leépítés kötelezettsége. Idetartoznak a kutatás, az infrastruktúra kiépítése során nyújtott támogatások, a termelőknek adott közvetlen jövedelemtámogatás, a strukturális átalakítást szolgáló bizonyos támogatások, a környezetvédelmi és regionális fejlesztési programok keretében folyósított közvetlen kifizetések. Az ebbe a körbe nem sorolható minden más belső támogatást a 2000-ig terjedő időszakban az 1986-88 közötti bázisidőszak szintjéből kiindulva, évenként azonos ütemezésben, összesen 20 százalékkal kell csökkenteni. Az exportszubvenciók körében a megállapodás párhuzamos kötelezettséget állított fel a támogatásra fordított költségvetési kiadások és a támogatásban részesített termékmennyiség csökkentésére. Eszerint az 1986-90 közötti bázisidőszakhoz képest a hatéves végrehajtási periódusban a költségvetési kiadásokat 36 százalékkal, a támogatott termékmennyiséget pedig 21 százalékkal kell csökkenteni általános szabályként. Ha a bázisidőszakban valamely termék nem részesült exporttámogatásban, világpiaci értékesítése a 2000-ig terjedő végrehajtási időszakban sem kaphat szubvenciót. Hiába engedné meg egy ország költségvetésének teherviselő képessége az agrárszubvenciók emelését vagy szintjük fenntartását, a WTO-országokra érvényes kötelezettségek általános szabályként ezt nem teszik lehetővé, az államok mozgástere a nemzetközi szabályok értelmében korlátozott.

Jóval több figyelmet érdemelnének a kereskedelmet befolyásoló hazai agrárpolitikai lépések. Így az árualapok sikeres előteremtése, a versenyképesség javítása, a rugalmatlan kínálat arányának csökkentése. Idetartozik a magyar agrárrendszert és -kereskedelmet kiszolgáló információs, statisztikai infrastruktúra EU-konform kiépítése is.

A magyar kereskedelem-politika átalakítása és liberalizálása a gazdasági transzformáció és a kereskedelmi forgalom átrendeződése idején ment végbe. Magyarország a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően kénytelen rögzíteni, korlátozni általános és agrárkereskedelem-politikai rendszerét, annak eszközeit kizárólag e szerződések nyújtotta keretek között, az általuk támasztott felügyelet mellett tudja csak alkalmazni. Ez rányomja bélyegét az agrárkereskedelem jelenlegi szabályozására is. Ily módon az átmenetet, a struktúraváltást és a reorientációt optimálisan szolgáló kereskedelempolitika csak korlátok között alkalmazható. Sok esetben nem, vagy csak nagy árat fizetve tehetők meg olyan intézkedések is, amelyek alkalmasak lennének a mezőgazdaság rövid távú problémáinak orvoslására.

Ez a helyzet rövid távon konfliktusokkal fenyeget, elsősorban az EU-val. Szembetűnő a kereskedelempolitikai rendszerek fejlettségbeli és hatékonyságbeli aszimmetriája, természetesen Magyarország hátrányára. Az átalakuló gazdaság szektorális védelmi igényei, valamint a költségvetés érdekei időről időre szembekerülnek a kereskedelempolitikai rendszerrel, illetve azok korlátaival. Ez a belgazdasági nehézségek, a gazdaságpolitikai bizonytalanságok és hibák esetén könnyen „bűnbak" szerepbe hozhatja a kereskedelempolitikát.

Konzisztens és társadalmilag-szakmailag elfogadott (ugyanakkor más politikákhoz is kapcsolódó) agrárpolitikai koncepció kidolgozása nélkül nem lehet megoldani az élelmiszer-gazdaság belső gondjait, illetve az EU-csatlakozást. Kereskedelempolitikai érdekeinket, elsősorban a stabil és hosszú távon kiszámítható piacra jutást és az ezt nem fenyegető jogszerű piacvédelmet pedig világosan meg kell fogalmazni, és érvényesíteni kell a hazai piacon az EU-val szemben, illetve a közép- és kelet-európai országokkal kiépített kapcsolatainkban.