Új pénz Európában

 

A nemzetközi pénzügyi élet legfontosabb eseménye évtizedünkben a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) megalakulása és a közös valuta, az euró bevezetése volt. 1991 decemberétől mindenki érdeklődéssel figyelte az európai integráció lendületét, a részt vevő országok rendkívül merész elhatározását, miszerint az évtized végére teljesen új alapokon szervezett – sajátos elvek szerint működő – pénzügyi rendszert kívánnak kialakítani.

 

Hét éve született meg a EU-t létrehozó maastrichti szerződés, amely határozottan kimondta, hogy az integrációs folyamat minőségileg új szakaszba lép. A nemzeti politikák és rendszerek harmonizációján túllépve a cél a teljes egység megteremtése, azaz létre kell hozni a 15 állam gazdasági, pénzügyi és politikai unióját. A szerződés értelmében az integrációnak három egyenrangú pillérre kell támaszkodnia; a gazdasági-pénzügyi mellett mielőbb meg kell szilárdítani a kül- és biztonságpolitikai, valamint a bel- és igazságügyi pillért is. A gazdasági-pénzügyi terület valóban erőteljes támasza az integrációs folyamatnak, míg a második és harmadik vonatkozásában jelentős a lemaradás.

A gazdasági-pénzügyi pillér felépítésén a közösség már hosszú ideje munkálkodott. Az interáció fejlődése a nehézségek és kétségtelen megtorpanások ellenére fokozatosan ebbe az irányba haladt. Maastrichtban a gazdasági-pénzügyi pillér konstrukciójára vonatkozóan terjesztették elő a legkimunkáltabb tervet. Az EMU-koncepció felvázolta a Gazdasági és Monetáris Unióhoz vezető út minden lépését, jogi és intézményi szempontból egyaránt igen precízen előírta a tennivalókat.

Harmonizált fogyasztói árindex A fogyasztói árindexekre épülő árszintminősítés kiemelt figyelmet fordított a nemzeti árstatisztikák megbízhatóságára, az árindexszámítás homogenitására. Így született meg 1995-ben az úgynevezett harmonizált fogyasztói árindex (HICP). Ennek metodikájával tökéletesen mérhető a tagországok inflációs konvergenciája, ami rendkívül kedvezően alakult: 1996-ban még 2,7 százalékot tett ki az átlagos infláció üteme, 1998 tavaszán pedig csupán 1,3 százalék volt. Görögországtól eltekintve valamennyi tagország lendületesen teljesítette a követelményeket, s az EMU indítását közvetlenül megelőző időszakban az átlagos áremelkedés üteme már 1 százalék alá esett. Portugália és Írország kivételével minden EMU-tagországnak sikerült a 2 százalékos szint alá szorítania az éves infláció ütemét. Az olyan tradicionálisan inflatórikusnak tekintett mediterrán országok, mint Olaszország és Spanyolország is 1,7, illetve 1,4 százalékos inflációs rátával büszkélkedhettek.

Minőségi változás

Az EMU előkészületeit méltán övezte – és övezi jelenleg is – rendkívüli nemzetközi érdeklődés. A Gazdasági és Pénzügyi Unió, de a szakértők által jogosan csak monetáris unióként emlegetett intézmény minőségileg új alapokra helyezi az európai integrációban részt vevő országok együttműködését – bizonyos területeken a nemzeti politikák koordinálása helyett már közösségi politikák jelennek meg. A nemzeti politikák korábbi – mégoly szoros – összehangolási kötelezettsége mellett kétségtelenül tovább szűkült a makrogazdasági irányítás mozgástere, ámbár a szuverén nemzeti irányítás létét ez nem kérdőjelezte meg. A közös vagy uniós politikák bevezetése viszont alapvető területeken szupranacionális irányítás alá helyezi a nemzetgazdaságokat. Az EMU működésének megkezdése megkövetelte a pénzügypolitika nagymérvű centralizálását, a pénzügypolitikai döntések jelentős részének nemzetek feletti szintre helyezését.

Az EMU-tagság következménye a nemzeti valuta feladása, s ennek nyomán a nemzeti monetáris politikáról való lemondás. Ha nincs önálló nemzeti valuta, nem lehet önálló árfolyam-politikát folytatni. A pénzügypolitika egyetlen, EMU által közvetlenül nem érintett területe a költségvetési. A nemzeti költségvetési (fiskális) politika mozgástere az EMU-tagság következményeként direkt módon nem szűkült. De a nemzeti kormányok szabadsága a költségvetési politikában sem teljes. Fiskális döntéseik szűk keretek közé szorultak. Egyfelől az EU hivatalos előírásai, másfelől a szélesebb értelemben vett nemzetközi normák is ilyen irányban hatnak. A napjainkra jellemző "stabilitási kultúra" az egyensúlyi követelményeket is jelentősen erősítette. Magára adó kormány feltétlen prioritást ad az árstabilitásnak, következésképpen minimálisra szűkíti az esetleges veszélyforrásokat, mindenekelőtt a költségvetési deficitet. S mivel a bevételek már aligha növelhetők, nem kerülhető el a kiadások lefaragása.

Az EMU világgazdasági szempontból különleges jelentőségű azért is, mert a monetáris unió olyan világban tanúsítja a nyugat-európai kormányok aktivitását, rendszerformáló dinamizmusát, amelyre egyébként egyértelműen a piacok uralma – a piaci szereplők dominanciája – jellemző. Miközben a hivatalos szervek fokozatosan, de a nemzetközi valutáris rendszer mind több kérdésében kénytelenek lemondani irányító pozíciójukról, az Európai Unióban a kormányok egy része merőben új, a hivatalos intézmények által megszervezett mechanizmus működtetésére vállalkozik. Ez még akkor is meghökkentő, ha tudjuk, hogy az EMU-béli kormányok legfőbb célja a piaci szereplők érdekeinek maximális kielégítése.

Elméleti-elvi szempontból is különleges esemény az EMU megjelenése. Nemigen találni példát a makrogazdasági irányítás szempontjából meghatározó jelentőségű pénzügypolitika elemeinek szétválasztására, a szerves egységet alkotó monetáris-devizális-fiskális döntések egy (jelentős) részének nemzetek feletti szintre emelésére, illetve nemzeti hatáskörben hagyására. Egyelőre kérdéses, hogy milyen hatásfokkal működtethető a monetáris politika ilyen elkülönült költségvetési politika mellett, illetve hogyan érinti majd a gazdaságok működését a pénzügypolitika decentralizációja.

Mikrogazdasági, piaci szempontból a piacok liberalizációjának kiteljesedését kell hangsúlyoznunk. Az Egységes Európai Okmány (SEA) által 1986-ban elindított folyamatra az EMU/euró teszi fel a koronát, hiszen valóban egységes piac csak akkor lesz, ha annak valamennyi pontján minden résztvevő ugyanazt az eszközt használja pénznek. A liberalizáció lényege a verseny minden feltétel nélküli megteremtése, sőt a piaci feltételek áttekinthetősége révén a résztvevők közötti verseny gerjesztése. A verseny éleződése a liberalizáció legfőbb előnye, de egyúttal legfőbb veszélye is; az EMU az erősek fölényét még inkább kidomborítja, míg a gyengék kiszorulását feltartóztathatatlan folyamattá teszi.

Az euró színre lépését váratlan meglepetések kísérik. A bevezetés óta eltelt néhány hónap folyamán az euró dollárárfolyama jelentősen esett az induló szinthez képest. 1999. január elején egy euróért még 1,18 dollárt adtak, nyár elejére az ár már 1,03-ra esett. Bár számos hivatalos és piaci magyarázat ismert, az euró árfolyamának zuhanása váratlanul érintett mindenkit.

Az árfolyamzuhanás okai

Fél év fejleményei alapján nyilván még nem indokolt messzeható következtetéseket levonni. A töretlenül csökkenő árfolyam mégis jogosan borzolja a kedélyeket, hiszen korábban még a legszkeptikusabb elemzők sem kételkedtek az euró erejében, stabil vagy hosszabb távon erősödő pozíciójában.

Számos ponton eltérés tapasztalható a tényleges folyamatok és a múlt év végi prognózisok között. Így az amerikai gazdaság lendülete a várakozásokkal ellentétben töretlen, a dollár mögötti teljesítmény nemzetközileg változatlanul élenjáró, így gyakorlatilag nem lanyhult a dollár iránti kereslet. Változatlanul a dollár a legfontosabb tranzakciós eszköz, térvesztése tartalékolási, illetve befektetési eszközként sem mutatható ki az európai valutákkal – az euróval – szemben.

Az EMU januári életbelépését követően úgy tűnt, hogy a dollár pozíciógyengülést kénytelen elszenvedni, mivel a tőkepiacokon a beruházók rendkívüli érdeklődést mutattak az euró iránt. Míg a '90-es évek első felében a nemzetközi kötvénykibocsátásnak átlagosan a fele dollárban történt, s így a dollár messze a legfontosabb tőkepiaci valuta volt, az 1999. januári forgalomban a dollár a második helyre szorult. Az első helyre, 50 százalékos piaci részesedéssel, az euró került. Az új valuta kötvénypiaci súlya csaknem kétszeresére nőtt az EU-tagországok valutáinak korábbi, együttes piaci részesedéséhez képest. A jen maradt a harmadik helyen, súlya azonban a felére (4 százalékra) csökkent. "Szerelem első látásra" – összegezte az euró látványos, bár a várakozásoknak megfelelő tőkepiaci felfutását a The Financial Times című brit gazdasági napilap. A divat azonban e téren sem tartott sokáig, a következő hónapokban a dollár visszahódította vezető pozícióját.

Az euró árfolyamesésében fontos szerepet játszott, hogy az induló árfolyam irreálisan magas volt. A hibát az euró árfolyam-mechanizmusában kell keresnünk.

A maastrichti szerződés kimondta, hogy az ecu, az EU kosárvalutája 1:1 arányban konvertálandó az egységes valutára, az euróra. Az euró árfolyamát a nemzeti valutákban, illetve a dollárban szigorúan szabályozott számítási metodika szerint kellett meghatározni. 1998. május 3-án jelentették be, hogy a nemzeti valuták árfolyamát az Európai Monetáris Rendszer árfolyamrendszerében (ERM) központi árfolyamszinten rögzítik, a korábbi hivatalos árfolyamok alapján. Mivel az ecu kosarában szereplő dán korona, görög drachma és angol font sterling kimaradt az EMU valutái közül, árfolyamukat nem lehetett befagyasztani, így a többi nemzeti valuta ecuárfolyamát sem lehetett rögzíteni. Az ecu és így az euró árfolyamainak bejelentésére csak 1998. december 31-én kerülhetett sor.

A nemzeti valuták ecu/euró árfolyamának meghatározását három lépésben hajtották végre. Először is minden jegybank bejelentette – a 11 EMU-tag mellett a 4 kívülmaradó ország jegybankja is – valutája 1998. december 31-én 11 órakor (közép-európai idő szerint) érvényes dollárárfolyamát. A bizottság ezekből számította ki az egyes nemzeti valuták hivatalos ecuárfolyamát. A dollár-ecu árfolyamot a kosárban szereplő nemzeti valutamennyiségek dollárértékének összegeként határozták meg. Az ecu-euró árfolyam induló szintjét tehát nem valamiféle önkéntes bizottsági döntés szabta meg, a hivatalos 1 euró = 1,1667521 dollár induló árfolyamot igen precíz számítások eredményeként kapták meg. Az adott árfolyamszint némileg valóban meghaladta az ecure korábban általában jellemző dollárátváltási arányt, de ez mechanikusan adódott a kosárvaluták dollárárfolyamának korábbi emelkedéséből, illetve a december 31-én regisztrált relatíve magas piaci árfolyamából.

Az EU-tagországok nemzeti valutáinak hivatalos ecu-euró árfolyamát a következőképpen határozták meg: a dollár-ecu nyolc tizedes helyi értékű, tehát kerekítés nélküli árfolyamát megszorozták a kérdéses nemzeti valuta jegybank által regisztrált (dec. 31-i) dollárárfolyamával. Az így kapott értéket hat tizedesre kerekítették, s mint visszavonhatatlan euróárfolyamot deklarálták.

1997. december-1998. december között az ecu nominális effektív árfolyama 3,3 százalékkal emelkedett. E nominális felértékelődést a relatív árszintváltozás nem indokolta, így az ecu effektív értelemben is mintegy 2,8 százalékkal erősödött. Mindez azt igazolja, hogy az EMU indítását közvetlenül megelőző időszakban – éppen az erős euró iránti várakozások miatt – jelentősen megnőtt az érdeklődés a potenciális EMU-tagországok valutái iránt, s így a valuták túlértékelt pozícióba kerültek. Az euró árfolyamesését tehát úgy is tekinthetjük, hogy megszűnt az előző évben kialakult túlértékeltség. Az euró dollárárfolyama ezáltal alapvetően reális szintre került.

Az euró árfolyamgyengülése nyilvánvalóan összefüggött az európai országokat közvetlenül és közelről érintő koszovói háborús helyzettel is, ami sokak szerint érthetően gyengítette az új valuta iránti bizalmat. Amíg a dollár az Egyesült Államok aktív szerepvállalása ellenére erősödött, az európai országok valutáris pozícióját igen kedvezőtlenül érintette a súlyos nemzetközi politikai válság.

Egy devizapiaci válság A sors különös fricskájaként néhány hónappal azután, hogy az EU-tagországok állam- és kormányfői elvileg egyhangúlag és nagy lelkesedéssel elfogadták a Gazdasági és Pénzügyi Unió tervét, az európai devizapiacokon példa nélküli feszültséggócok alakultak ki, s az elmúlt húsz év legsúlyosabb valutaválsága robbant ki. 1992 őszén néhány EU-tagország valutája mélyrepülésbe kezdett. A font sterling, az olasz líra, a belga frank és a spanyol peseta árfolyama olyan mértékben zuhant, hogy az érintett kormányok kénytelenek voltak feladni korábban vállalt árfolyam-stabilizációs ígéretüket. A valutaválság a piaci résztvevők bizalmának abszolút hiányát tükrözte, akik a gazdasági-pénzügyi egységet demonstráló, hivatalos deklarációk ellenére minden bizonnyal úgy vélték: az EU-gazdaságok és -valuták helyzete merőben különböző, s bizonyos tagországok esetében a nemzetközi gazdasági teljesítmény további jelentős gyengülése valószínűsíthető. A devizapiaci ellentámadás és a maastrichti szerződés ratifikálási folyamatában jelentkező nehézségek között sajátos kölcsönhatás mutatható ki. Ezt világosan jelezte a Dániában megrendezett második referendum; amikor a Dániának is megadott kiszállási klauzulával a népszavazás zöld jelzést adott az EMU-nak, a devizapiaci válság kezelésére hozott intézkedés igen gyors eredményt hozott. Jacques Delors 1993. augusztus 2-án bejelentette, hogy az EU-tagországok a jövőben nem kötelesek valutáik árfolyamát a korábban előírt szűk sávban tartani. Elismerve a devizapiaci kereslet-kínálat változásának jelzését, a piaci árfolyamok a mindenkori piaci igényeknek megfelelően 15 százalékos sávban ingadozhatnak. A devizapiacok igen gyorsan megnyugodtak, azaz az intézkedés minden várakozást meghaladó sikerrel járt. Azonnal mérséklődtek a valuták hivatalos árfolyamának korrekcióját valószínűsítő piaci várakozások, s így a devizapiaci kereslet-kínálat szintjében mutatkozó korábbi fluktuáció is megszűnt.

Higgadt fogadtatás

Az euró árfolyamának várakozásokkal ellentétes alakulását meglepő higgadtsággal fogadták az érintettek, elsősorban az Európai Központi Bank képviselői. Az ECB magatartását nyilván az határozza meg, hogy árstabilizációs célját az euró eddigi leértékelődése nem veszélyezteti. Wim Duisenberg, a bank elnöke többször kifejtette, hogy a maastrichti szerződés értelmében a jegybank csak igen indokolt esetben és korlátozott mértékben fog a devizapiacon interveniálni. Bizonyos fokú árfolyamváltozás az eurótérség számára nem okozhat problémát, hiszen az árfolyam makrogazdasági következményei a gazdaság méreteiből és zártságából adódóan jóval csekélyebbek lesznek, mint korábban.

Az árfolyam csökkenését a tagországok alapvetően megnyugvással fogadták. Az uniós tagországok számára tulajdonképpen kedvező az euró gyengülése. Néhány ország külgazdasági versenyképessége a túlzottan erős közös valuta esetén meginogna, mivel exportőreik aligha tudnák a bekövetkező árhátrányt a termelékenység emelésével vagy struktúraátalakító lépésekkel kompenzálni. A brit és svéd üzleti körök egyre határozottabb szimpátiája az EMU iránt az euró árfolyamának alakulása tükrében érthető meg igazán. Amíg egyöntetű volt az erős euróba vetett hit, a vállalkozói szféra – az exportban érdekelt üzleti szereplők – számára távolról sem volt egyértelmű az EMU-hoz való csatlakozás előnye. Az euró gyengülése nyomán viszont mind nyilvánvalóbbá válnak a közös valuta használatából fakadó előnyök.

Ugyanakkor – reálértelemben, egy-másfél év távlatában – még nem figyelhető meg az árfolyam tényleges esése. Így az euró nem került olyan alulértékelt pozícióba, amelynek komolyabb inflációs következménye lehetne. Másfelől számos olyan tendencia érvényesül, ami lehetővé teszi a termelési költségek változatlan szinten tartását, netán csökkentését.

Mérséklődő áremelkedések

A harmonizált fogyasztói árindex uniós átlagértéke az elmúlt időszakban folyamatosan esett. Az 1996-os 2,2-ről 1,6, majd 1,1 százalékra, a közelmúltban pedig – az euró leértékelődésével párhuzamosan – 0,8 százalékra csökkent. Az átlagos árindex növekedésének mérséklődése mögött a feldolgozóipari termékek árszintjének a 0,3 százalékos csökkenése áll. Az energiaárak 1998-ban 2,6, 1999 első két hónapjában pedig 4,4 százalékkal csökkentek, s az egyéb nyersanyagok árszintje is jelentősen visszaesett (1998-ban 12,5, 1999 elején 16-17 százalékkal). Az élelmiszerárak emelkedése is lassult, igaz, csekélyebb mértékben (1,6 százalékról 1,2 százalékra csökkent a mutató), a szolgáltatások árszínvonala pedig az 1996-os 2,9 százalékkal szemben 1999 elején már csak 1,8 százalékkal emelkedett.

1998-ban a termékegységre jutó bérköltségek a termelékenység emelkedése nyomán negyedévről negyedévre folyamatosan csökkentek. (A csökkenés üteme az első negyedévben 2,3, a második és a harmadik negyedévben pedig 0,6-0,6 százalék volt.) A térségben az elmúlt egy-két évben alábbhagytak a bérkövetelések – a fogyasztói árszint emelkedésének lassulása a bértárgyalásokon is éreztette hatását. A kisebb infláció miatt mérséklődött a bérek átlagos növekedési üteme: az évtized közepére jellemző 3-4 százalékról 1-1,2 százalékra.

Az eurórégió gazdasági helyzetét tehát globálisan a termelési tényezők árszintjének kedvező alakulásával, az árak abszolút vagy relatív értelemben vett esésével jellemezhetjük; olcsóbb energia- és tőkeszerzésre nyílt lehetőség, megcsappant az egységnyi bérköltség. E tényezők együttes hatásaként a fogyasztói árak – az euró árfolyamának esése ellenére – csak minimálisan emelkedtek.

Az árfolyamesés negatív – inflációgerjesztő – hatása az euró esetében még nem jelentkezett. Ismert, hogy az árfolyamváltozásra a gazdaság csak viszonylag lassan, bizonyos fáziskéséssel reagál. Az euró gyengülését követően megkötött külkereskedelmi szerződések átfutási ideje nyilvánvalóan hosszabb, mint az eddig eltelt időszak. A leértékelődéssel arányos importdrágulással majd csak később kell számolni. A világpiaci energia- és nyersanyagárak jelentős esése azonban hosszabb távon is kivédheti az import drágulásának veszélyét. A feldolgozóipari termékek importjánál sem várható a leértékelés miatt jelentősebb áremelkedés, miután a legfontosabb partnerekre is az igen mérsékelt infláció a jellemző.

Az EMU előfutára Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy az EK tagállamai 1991 végén, a maastrichti csúcstalálkozón semmi újat nem tűztek napirendre, hiszen húsz évvel korábban a P. Werner luxemburgi miniszterelnök vezetésével tevékenykedő reformbizottság világosan kimondta a valutaunió megvalósításának objektív szükségszerűségét. A Werner-bizottság jutott el arra a logikus végkövetkeztetésre, hogy a gazdasági integráció elmélyítése és tartós működtetése csak akkor remélhető, ha a résztvevők vállalják a közös valutahasználatra épülő valutaunió kialakítását. E felfogás szerint a valutaunió megteremtése alapvetően a potenciális tagok politikai egyetértését követeli meg, ami elengedhetetlen a gazdaság- és pénzügypolitikák szükséges mérvű koordinálása, s végső soron az árfolyamok fokozatos stabilizálása szempontjából.

Eltérő nemzeti árak

Az EMU és az euró bevezetésének legfontosabb következményeként reflektorfénybe került az árak különbözősége, a nemzeti árak abszolút szintjének jelentős eltérése. Az korábban is ismert volt, hogy az EU-tagországok árszintjei különböznek, így például az észak-európai államokban drágábban lehet vásárolni, mint a déliekben. Az euróárak megjelenése azonban szinte sokkolta a piaci résztvevőket. Az árak a maguk kendőzetlen valóságában – a nemzeti valuták közötti konverziós költségek zavaró hatása nélkül – arra döbbentették rá a vevőket és az üzletembereket egyaránt, hogy a pénz vásárlóereje országról országra lényegesen különbözik, az inflációs ráták közeledése ellenére.

Az árdifferenciák kiaknázásának korábban gátat szabott a konverziós költség, amely jelentős mértékben mérsékelte a különbségeket. A hosszabb átfutású külkereskedelmi ügyleteknél számolni kellett az árfolyamkockázattal is, hiszen könnyen előfordulhatott, hogy az ügyletkötés pillanatában előnyösnek tűnő megállapodás a fizetés teljesítésekor – az időközben bekövetkezett árfolyamváltozás miatt – már messze nem bizonyult kedvezőnek. Az euróban meghatározott árakat azonban immár minden torzulás, konverziós számítás nélkül egybe lehet vetni, s egyértelműen eldönthető, melyik piacon legelőnyösebb a beszerzés.

Még nagyobb meglepetést okozott, hogy az árak szóródása nemcsak az úgynevezett non-tradable, tehát nemzetközi kereskedelembe nem kerülő termékekre jellemző, hanem a termékek teljes körére, az árukra és a szolgáltatásokra egyaránt. A The Financial Times a következőképpen illusztrálta az EU-tagországok euróárszintjeinek eltérését az NSZK-beli áraktól.

Az ábra szerint a német áraktól a kompetitív jellegű – tehát folyamatosan nemzetközi árversenyre kényszerülő – fogyasztási cikkek árai +25 és -20 százalékos sávban szóródnak: legmagasabbak Dániában, de Svédországban és Finnországban is jóval drágábban szerezhetők meg. Legalacsonyabb árakkal Spanyolország és Portugália büszkélkedhet. Ausztriában az árak abszolút szintje egybeesik az NSZK-beliekkel, s Franciaország esetében is viszonylag csekély az eltérés. Az abszolút árak ilyen mértékű különbözősége meglepő, mivel a liberalizált kereskedelemben az áraknak elvileg ki kell egyenlítődniük.

Az egyik legismertebb közgazdasági alaptétel az egységes ár törvénye. Eszerint szabad nemzetközi kereskedelem esetén azonos termékek ára mindenütt azonos szintre kerül. Bár e törvény realitását mind többen megkérdőjelezték, alapvetően ma is elfogadható: ha valóban szabad verseny áll fenn a termelők között, akkor valóban azonos áruk árszintje nemzetközileg kiegyenlítődik. Természetesen a tényleges piaci árak továbbra is különbözhetnek a szállítási költségek, illetve az esetleges vámterhek miatt. Gondot az okoz, hogy a feldolgozóipari termékek esetében rendkívül nehéz – helyesebben igen kérdéses – a termékek azonosítása. Tökéletes azonosságról csak valóban homogén termékek, így a nyersanyagok esetében lehet szó, ipari termékek esetében aligha. A látszólag vagy elvileg azonos termékek hasznossága (minősége) eltérő lehet, így az árkiegyenlítődés törvényének elfogadása ellenére sem várható az árak tökéletes egybeesése.

Az utóbbi időben különböző felmérések – árelemzések – láttak napvilágot. Ezek szerint az átlagos árszint minimuma és maximuma közötti 45 százalékos különbség mögött még drasztikusabb eltérések vannak egyes, viszonylag egyértelműen azonosítható termékek esetében. Például a bankszámla-vezetési költségekben mintegy 60, a háztartási biztosításoknál 50, a helyi telefonbeszélgetések díjszabásában csaknem 30 százalékos különbség mutatható ki. Egy Ford Mondeo 50 százalékkal drágább az NSZK-ban, mint Spanyolországban, de más gépkocsitípusoknál (VW Polo, VW Golf, Peugeot 306 stb.) is 30 százalék körüli az eltérés a legalacsonyabb és a legmagasabb piaci árszintek között. A fogyasztói gyógyszerárakat a nemzeti kormányok támogatási rendszere jelentősen módosítja. A különbség a legdrágább és legolcsóbb piac között eléri a 300 százalékot. A KPMG nemzetközi tanácsadó cég EMU-részlege által közelmúltban közzétett tanulmány szerint a legszélesebb sávban az élelmiszerárak szóródnak. A Lehman Brothers amerikai pénzintézet felmérése szerint pedig az EU-országok közötti árdifferenciák csaknem kétszer nagyobbak, mint az Egyesült Államokban az egyes államok, városok, országrészek között.

Az egységes ár törvényének legfontosabb kritériuma a nemzetközi kereskedelem liberalizációja. Ennek nyilván teljesülnie kell az Egységes Európai Okmány (SEA) megvalósítását követően, az egységes belső piac működésével. Az egységes valuta bevezetése feltétlenül megköveteli az abszolút árak konvergenciáját. A pénzügyi aktívák árainál e folyamat határozottan felgyorsult, hiszen a nominális kamatok – rövid és hosszú lejáratú befektetések vonatkozásában egyaránt – lényegesen közeledtek egymáshoz.

1998-ban, az EMU bevezetése előtt öt országban (Belgium, Franciaország, Hollandia, Ausztria, Finnország) a rövid lejáratú kamatlábak gyakorlatilag az NSZK kamatszintjére kerültek. A spanyol, az ír, az olasz és a portugál kamatlábak az utolsó negyedévben dinamikusan közeledtek a némethez, s november-december folyamán már nem volt köztük különbség. A folyamat sikerében nyilvánvalóan fontos szerepet játszott, hogy a nemzeti jegybankok között minden korábbinál szorosabb együttműködés valósult meg. A kamatok konvergenciája a múlt év májusában kezdődött meg, amikor megszületett a döntés az EMU hivatalos résztvevőiről. Rögzítették a bilaterális árfolyamokat, amelyekkel a későbbiekben a nemzeti valuták euróárfolyamát kívánták meghatározni. Ezután a nemzeti valuták határidős árfolyamai jelentős mértékben közeledtek a hivatalosan deklarált szintekhez. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a készpénzárfolyamok konvergenciája is a központi árfolyamokhoz, ami felgyorsította a pénzpiaci kamatlábak nivellálódását.

A pénzügyi aktívák árainál tehát már a felkészülés során bekövetkezett az árkiegyenlítődés, ami az egységes valutahasználat természetes követelménye, illetve eredménye.

A reáltermékeket illetően e folyamat másként zajlott le. Amilyen természetes volt, hogy a 90-es évek derekától minden figyelem a nemzeti inflációs ráták csökkentésére, a kívánatos kétszázalékos szint megközelítésére irányult, olyan természetellenes, hogy a közös valuta reáliákban mért vásárlóereje a nagy belső piacon változatlanul jelentősen különbözik.

Háttérben az adók

Az euró által felszínre hozott abszolút árkülönbségek gondot okoznak az EU EMU-n kívüli tagjai számára is. Egyes felmérések szerint a brit árak egy része jóval magasabb az EU-átlagnál. A brit árak a bázisnak tekintett német árszintet a gyermekjátékok esetében mintegy 70, a CD-k tekintetében 50, a fotótermékeknél 65, a sztereoberendezéseknél mintegy 25 százalékkal haladják meg. A probléma súlyát mi sem jelzi jobban, minthogy az Egyesült Királyságban speciális bizottságot állítottak fel, amely a brit termelők és kereskedők árképzését, árpolitikai gyakorlatát elemzi. A kiugróan magas brit árak problémáját kormányszinten vizsgálják. Az 1998-as új versenytörvény alapján új piacpolitikát kívánnak bevezetni, keményen fellépve az árkartellek ellen. Különös figyelmet kívánnak fordítani az autógyártókra, a szupermarket-hálózatokra, a gyógyszertermelőkre és -forgalmazókra, valamint az egészségügyi szolgáltatókra.

Az abszolút árszintek jelentős szóródása mindenekelőtt az adókülönbségekre vezethető vissza. Az adórendszerek koordinációja az EU-ban messze elmaradt a többi területétől, egyebek között a tagországok heves ellenállása miatt. A kormányok álláspontja szerint az adózási rendszereket nem lehet Brüsszelből adminisztratív úton egységesíteni. E nemzeti sajátosságokat tükröző rendszereket az egységes belső piac működése, a verseny éleződése természetes módon harmonizálja. A magasabb adókulcsokkal és szélesebb adóalappal rendelkező országok előbb-utóbb olyan versenyhátrányt szenvednek el, ami rákényszeríti őket a felzárkózásra.

Az EU eddigi adóharmonizációs törekvései a közvetett adókra irányultak, a direkt adókat illetően még nem mondták ki a nemzeti rendszerek egységesítésének szükségességét. A közvetett adók legismertebb válfaja a hozzáadott érték alapján fizetendő forgalmi adó. A maastrichti szerződés kimondja, hogy a TVA- (Tax value added) rendszereket feltétlenül közelíteni kell az egységes piac zavartalan működése érdekében. A '90-es évek elején átmeneti jelleggel új forgalmiadó-elszámolási rendszert vezettek be, amelynek adminisztrációs terhei a fizetendő adó mintegy 1/5-ét teszik ki.

A közvetett adókra vonatkozóan érvényes előírások a következők: a TVA általános mértéke 15 százalék, az ennél magasabb adókulcsokat meg kell szüntetni; meghatározott célok érdekében sor kerülhet ennél alacsonyabb, de minimum 5 százalékos kulcs(ok) alkalmazására is. 1998-ban a tagországok 0-33 százalék közötti TVA-kulcsokat alkalmaztak.

Az EU-n belül az átlagos TVA-kulcs 19 százalék. Az átlagnál 6 százalékkal magasabb a forgalmi adó Svédországban és Finnországban, az ottani árak tehát nem véletlenül magasabbak az átlagnál. A mediterrán országokban – Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban – alacsonyabb az árak forgalmiadó-tartalma.

A közvetett adók körébe tartozó fogyasztási adók közösségi harmonizálását illetően szinte semmi sem történt. A nemzeti kormányok teljesen önállóan döntenek ezen a területen. A fogyasztási adók miatt jelentősek az árdifferenciák: a gépkocsiiparban például 8-10-szeresek az adókulcskülönbségek. (Dániában például 213, Luxemburgban mindössze 15 százalék a gépkocsikra kivetett fogyasztási adó.)

A közvetlen adók, a vállalati adók harmonizálása tárgyában már számos részkérdésben sikerült eredményt elérni (nincs kettős adóztatás, megoldott a fúziók, szétválások adóztatása stb.), de az adókulcsok egységesítését mindeddig nem tudták megoldani. A vállalati jövedelmekre kivetett adók mértéke még igen jelentős eltéréseket mutat. Bár az EMU-ra való felkészülés során, illetve közvetlenül annak életbeléptekor több országban csökkentették az adókulcsokat, azok változatlanul széles sávban szóródnak. Jelenleg 35 százalék az átlagos vállalati adó, amelytől mindkét irányban nagymérvűek az eltérések. Fontos szerepet játszik az adóalap számításának módja is, amiben ugyancsak vegyes a kép, csakúgy, mint az országonként különböző társadalombiztosítási járulékok terén, amelyek érdemben módosítják a vállalkozók közterheit.

Az EMU szakaszai Az EMU megvalósításának folyamatát három szakaszra bontották. A szakaszok határát konkrét feladatok teljesítéséhez kötötték. Az első szakasz során meg kellett teremteni az egységes áru-, szolgáltatás-, tőke- és munkaerőpiac tökéletes működéséhez szükséges feltételeket, továbbá mindenkinek csatlakoznia kell az intézményes árfolyam-stabilizációt szolgáló együttműködéshez (ERM). A második szakaszban mind jogilag, mind a gyakorlatban meg kellett teremteni a jegybanki autonómiát, valamint – újszerű módon – teljesíteni kellett az uniós tagsághoz szükséges konvergenciát. A paraméterek egyértelműen jelezték, hogy az egyes országok milyen mértékben közeledtek a centrumot kialakító kemény maghoz, illetve mennyiben feleltek meg az uniós tagság abszolút követelményének. A második szakasz nyitányaként fontos intézményi változásra került sor. Ekkor kezdte meg működését az Európai Monetáris Intézet, amely az Európai Jegybank (European Central Bank, ECB) előfutáraként a nemzeti jegybankok önállóvá válási folyamatát ellenőrizte, a nemzeti monetáris hatóságok közötti rendszeres együttműködés intézményes keretét erősítette, illetve az Európai Jegybank és Jegybankrendszer (ESCB) működési elveit dolgozta ki. A harmadik szakasz kezdetéről a maastrichti szerződés úgy intézkedett, hogy amennyiben az EU-tagországok többsége (akkor minimum hét ország) teljesíteni tudja a követelményeket, akkor a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) 1997-ben, ennek hiányában viszont legkésőbb 1999. január elsején kezdi meg a működését. Színre lép a közös valuta, amely három éven át még párhuzamosan létezik a nemzeti valutákkal, de azok már csak végérvényesen rögzített kulcsok mellett, váltópénzként funkcionálnak az euró mellett. A harmadik szakasz lezárulásaként, 2002. július elsején a nemzeti valutákat kivonják a forgalomból, ekkortól valamennyi pénzfunkciót – kizárólagos jelleggel – az egységes közös valuta tölti be.

Bérfeszültségek

Korábban utaltunk arra, hogy az inflációs ráták általános csökkenését valamennyi tagországban követték a bérindexek, aminek következményeként konzerválódtak a bérszintkülönbségek. Az euró bevezetése növelte a bérfeszültségeket, hiszen a bérek is közvetlenül összehasonlíthatóvá váltak. A nemzeti bérszintek különbségei nyilvánvalóan hatással vannak az árak szóródására is.

A bankszámlavezetés terén a különböző díjtételek mögött álló tényezők rögtön érthetővé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy egy banki alkalmazott átlagos havi fizetése Franciaországban a Portugáliában szokásosnak mintegy kétszerese, Dániában pedig a háromszorosa. Az iparban az átlagos órabér az NSZK-ban csaknem 30 euró volt, Portugáliában viszont alig haladta meg a 7 eurót. Spanyolországban ez 13, Írországban 15, Olaszországban 19, Finnországban 21, Hollandiában 24 euró. Az ipari órabérek négy országban – Ausztriában, Belgiumban, Dániában és Franciaországban – alakultak ki azonos szinten (25 euró).

A bérszintkülönbségek logikus következményeként az azonos termékek, illetve szolgáltatások euróban kifejezett ára országonként más és más. Az egyes országokban a termelékenység sem áll azonos szinten, így nem alkalmazható korlátlanul az azonos munkáért azonos bér elve. Az árszintek közelítése nagyban függ attól, mikor és milyen ütemben indul meg a bérszintek konvergenciája az uniós tagországok között.

Az euróárak országok közötti – tehát az egységes belső piacon belüli – eltéréseit számos tényezővel magyarázhatjuk. Az adóterhek eltérései, az élőmunka közvetlen és közvetett költségkülönbségei érthetővé teszik a közös valuta által felszínre hozott problémát. Sajátos helyzet állt elő. Korábban általános volt az a nézet, hogy nincs "olcsó" és "drága" ország, csak rossz árfolyam létezik. Ha egy nemzeti piacon a termékek zömét olcsóbban meg lehet szerezni, mint másutt, akkor ott a valuta nyilvánvalóan alulértékelt. Az irreálisan alacsony árfolyamnak köszönhetően jut a külföldi nagyobb vásárlóerőhöz, mint otthon. A valuta addig maradhat alulértékelt, amíg az ország el tudja viselni a vásárlási nyomást. Az alulértékeltség fenntartása csak ideiglenes lehet, hiszen azt vagy az árszint, vagy az árfolyam mozgása (emelkedése) előbb-utóbb meg fogja szüntetni.

A kiegyenlítődés módja

Az eurórégió esetében minőségileg módosultak a körülmények. Nincs alul- vagy túlértékelt árfolyam-pozíció. Nem léteznek árfolyamok, mivel ezek tulajdonképpen megszűntek a nemzeti valuták közötti átváltási kulcsok végérvényes befagyasztásával. Technikai jellegű konverziókra természetesen sor kerül. 2002 júliusáig továbbra is használatban maradnak a nemzeti valuták, mint az euró váltópénzei. Az egységes piac sajátossága, hogy különböző pontjain más-más váltópénz használható a vásárlásokhoz.

Az olcsó-drága régió problémáját tehát az eurórégióban árfolyamváltozással (vagy hivatalos fel- és leértékeléssel) már nem lehet orvosolni. Az is világos viszont, hogy valóban egységes piacon nem maradhatnak fenn a jelenlegi, sokkoló mértékű árkülönbségek. Elkerülhetetlen az abszolút árszintek konvergenciája.

Egyfelől maga a piac gondoskodik e zavaró feszültség felszámolásáról. A tökéletesen működő belső piac a minden akadálytól mentes kereslet-kínálat áramlása révén könyörtelenül kikényszeríti az árak közeledését. Bizonyos különbségek értelemszerűen fennmaradhatnak, hiszen a szállítási költségek, a piaci régiók specifikus preferenciarendszere, a termelők árpolitikai törekvései továbbra is indokolhatnak némi eltérést.

A multik szerepe

A piaci verseny hihetetlenül kiéleződött. Az erre való felkészülést tükrözte az EU-ban kibontakozó erős fúziós és vállalatfelvásárlási hullám. Már a felkészülés során világossá vált, hogy ha a fogyasztók szabadon – pénzügyi-valutáris kockázat vállalása nélkül – választhatnak a belső piacon a beszerzés helyéről, akkor drasztikusan romlik a magas árszintű régiók esélye. Piaci részesedésüket csak úgy tudják megőrizni, ha felveszik a versenyt az olcsó(bb) termelőkkel és kereskedőkkel, tehát lépéseket tesznek az indokolatlan árdifferenciák mérséklésére. Ez történhet a magas árak csökkentésével, vagy az alacsony árak emelkedésével.

Egy felmérés szerint megoszlik az EU vezető multinacionális cégeinek véleménye a várható árfejleményekkel kapcsolatban. A megkérdezettek 2/3-a vélte úgy, hogy az EMU működésének kezdetét komoly ármozgások kísérik, így elengedhetetlen a vállalati árpolitika és árstratégia újragondolása. A relatív árszintváltozásokkal számoló multik zömének véleménye az volt, hogy az euró által kikényszerített változások eredőjeként csökkenni fog az átlagos árszint. A legmagasabb és legalacsonyabb nemzeti árszintek közeledése tehát nem szimmetrikusan, mindkét irányból azonos lépésekkel fog megvalósulni. A felmérés szerint az óriásvállalatok arra számítottak, hogy a minden korábbinál élesebb verseny nyomására csökkennie kell az átlagárnak is.

Az árak szükségszerű konvergenciája igen súlyos helyzetbe hozhat jó néhány vállalkozást. Amíg a fogyasztók szempontjából kedvező az árak csökkenése, addig a termelők és a kereskedők egy része – különösen a magas ár-, bér- és adószintű országokban – megoldhatatlan feladattal kerül szembe. A fogyasztói árak különbözősége csak részben – igen szűk körben – fakad az eltérő profitokból, döntően a költségek különbözőségéből ered. Így az igazodásra – eltekintve az extraprofittal rendelkezőktől – csak azok lesznek képesek, akik számíthatnak az intézményes tehermegosztásra, mindenekelőtt az adófizetési kötelezettségek mérséklésére. Emellett természetesen számolni kell a bér- és jövedelmi szintek elmozdulásával, az élőmunka relatív költségeinek módosulásával is.

Igen összetett problémáról van szó. A kemény stabilizációs célkitűzések miatt komoly akadályok állnak az alacsony bérszintű országok felzárkózásának útjában. A bérindex növekedése alapjaiban veszélyeztetné az inflációs ráta kordában tartását, s beláthatatlan következményei lennének – az EU-átlagot meghaladó – erőteljesebb inflációnak az EMU-térségen belül s azon kívül is. A hagyományosan magas bérszintű országokban viszont a társadalmi feszültségek, nem utolsósorban az EU-ban éppen az utóbbi időben felerősödő szociális követelmények teszik szinte lehetetlenné az élőmunka költségeinek csökkentését.

A multinacionális cégek, elismerve az árkonverziós kényszert, s érzékelve annak profitot veszélyeztető hatásait, mind gyakrabban hivatkoznak arra, hogy az árelemzések alapvetően félrevezetik a fogyasztókat. Egyre erőteljesebben hangsúlyozzák a termékek piac- vagy régióspecifikus jellegét, azt tehát, hogy a (funkció, hasznosság, minőség, megjelenés stb. tekintetében) látszólag azonos termékek tartalma ténylegesen különbözik egymástól. Eszerint nem létezik "igazi európai" termék, az egységes európai piac különböző pontjain forgalmazott termékek mindig igazodnak a helyi igényekhez, fogyasztói prefereneciákhoz, gyakran valóban csak árnyalatnyi, ízlésbeli eltérésekhez. Kevés az olyan globális jellegű ipari termék, amelynél valóban elvárható az azonos ár.

Az érvelés hátterében nyilvánvalóan az a félelem áll, hogy a multinacionális cégek jövedelemtermelését jelentősen korlátozná, ha le kellene mondaniuk a piaci régiók közötti árdifferenciálásról. Profitszerzésüknek igen fontos eleme, hogy egyes területeken jóval nagyobb haszonkulccsal operálnak, mint másutt. Az árkonvergenciát nyíltan természetesen még a legnagyobb piaci hatalommal rendelkező vállalatok sem utasíthatják el. Így igen taktikusan úgynevezett termékcsomagokkal operálnak. A termékeket különböző szolgáltatásokkal együtt viszik piacra, s mivel a csomag tartalma régiónként különböző, annak ára is eltérő lehet. Természetesen e módszerek alkalmazása korlátozott. Az információs technika jelenlegi szintjén, az internetes lehetőségek mellett aligha ütközhet komoly akadályba az ártranszparencia, az árak széles körű és tartalmi egybevetése.

A multinacionális cégek nemritkán javasolják az árak elkerülhetetlenül bekövetkező konvergenciájának irányítását. Eszerint a nagyvállalatoknak aktív árpolitikai lépésekkel kell megakadályozniuk az árak globális csökkenését, az európai átlagár esését. Offenzív árpolitikát kell folytatniuk, azaz emelniük kell áraikat a legalacsonyabb árszintű piacokon, vállalva piaci részesedésük esetleges – talán csak átmeneti – zsugorodását. A multik összefogásával sikeresen kivédhető a globális árszint esésének veszélye: egymást kell meggyőzniük arról, hogy a forgalom alacsony árak emeléséből fakadó szűkülése kisebb veszteséggel jár, mint amit a relatíve magas árak csökkentése okozna. E stratégia megvalósulási esélye azonban viszonylag csekély. A multik árpolitikai egyezsége nyilvánvalóan szemben áll az EU versenytörvényeivel.

A verseny magyar szemmel

Az integrációs folyamat logikájából adódóan számolni kell az árkonvergenciával. A verseny kiéleződése azt valószínűsíti, hogy az árak közeledése némileg csökkenteni fogja az európai átlagárakat. A kisebb tőkeerejű és alacsonyabb profitrátával dolgozó cégek – termelők és kereskedők egyaránt – hatalmas nyomás alá kerülnek. Elkerülhetetlen lesz az intézményes segítség, azaz a diszkriminatív jellegű, az átlagosnál magasabb adó- és egyéb terhek csökkentése.

Magyarország számára sem mellékesek ezek a problémák. Bár rövid, illetve középtávon EMU-tagságunk nem valószínű, a fentiekben tárgyalt kérdések a magyar gazdaság számára is meghatározó jelentőségűek. Az euró árfolyamának alakulása, az euró-dollár árfolyam trendjének extrapolálása, s még inkább az ECB árfolyam-politikai filozófiája alapján nagyobb az esély az EMU-térséggel való együttműködésre. Itt mindenekelőtt az EMU és a kültagok között működő árfolyam-mechanizmusban való részvételre (ERM-II.) gondolhatunk. A forint-euró árfolyam kordában tartása nyilvánvalóan kevésbé veszélyezteti a globális magyar külgazdasági érdekeket, mintha az euró erős (erősödő) voltát az ECB kiemelt célnak tekintené.

Az EMU-térségen belül várható árkonvergencia, az európai átlagár várható enyhe csökkenése fontos üzenetet hordoz a hazai termelők számára. Piaci versenyképességünk megőrzése, annak erősítése az EU-n, illetve az EMU-n belül feltétlenül megköveteli a termelés hatékonyabbá tételét, a költségszint leszorítását, illetve a nem árjellegű versenyképességi tényezők minőségi javítását.

Euró a magyar gazdaságban Akárcsak Európában, az új közös európai pénz használata Magyarországon is messze elmarad a várakozásoktól. Ennek ellenére az elmúlt fél évben a vállalatok és a magánszemélyek elég sokat találkozhattak az euróval, függetlenül attól, hogy az európai deviza fizikai formájában még nincs forgalomban. A vállalkozók európai partnereikkel kötött üzleteikben támaszkodhattak az új devizára, ami növelhette a kereskedelem biztonságát. Mivel bevezetése óta az európai fizetőeszköz mintegy 20 százalékot veszített értékéből a dollárhoz képest, elsősorban az importőrök nyerhettek abból, ha korábban megkötött szerződéseiket euróban határozták meg. Az euró megjelenésével ugyanis megváltozott a forint árfolyamának viszonyítási alapja, az úgynevezett devizakosár: abban a német márka helyett a jegybank 70 százalékban az eurót szerepelteti a dollár 30 százalékos részesedése mellett. Vagyis a forint árfolyama az euróhoz képest kisebb mértékben csökkent az elmúlt időszakban. Ugyancsak a vállalkozásokat érintheti leginkább, hogy megjelentek az eurókontraktusok a budapesti érték- és árutőzsdén. Ez egyszerűsíti az exporthoz, illetve az importhoz kapcsolódó, az árfolyamkockázatokat csökkentő határidős ügyletek megkötését. A gazdasági életben az euró megjelenése elsőként a bankokat érintette. Becslések szerint a magyarországi hitelintézetek 2-5 milliárd forintot költöttek a technikai átállásra (eurószámla-nyitás, konverzió a nemzeti valuta és az euró között stb.). Megmaradtak a volt európai valutákban vezetett számlák is, és továbbra is jelen vannak az egyes európai nemzetek pénzei. A bankok többsége ingyenesen alakította át ügyfelei devizaszámláit eurószámlává, ám a lehetőséggel nem túl sokan éltek. Ugyanis a különféle európai pénznemekben vezetett számlák gyakorlatilag eurószámlaként működnek – kártyahasználat esetén például ingyenes a konverzió az egyes uniós valutákról más uniós valutákra. Hazánkfia az euróval leggyakrabban Nyugat-Európában találkozhat, ahol az üzletek többségében az árakat nemcsak nemzeti valutában, de euróban is feltüntetik. A (távolabbi) jövőben az euró minden bizonnyal Magyarországon is használatos lesz. Nehéz megjósolni, hogy mikor, ez elsősorban az európai folyamatoktól függ. Magyarország határozottan kifejezte szándékát, hogy az Európai Unióba való felvételét követően csatlakozni kíván az Európai Monetáris Unióhoz is. Első lépésben – várhatóan 2000-től – a valutakosárban már csak az euró szerepel majd. Az EMU-hoz való csatlakozás egyik alapfeltétele az infláció jelentős csökkenése, az uniós átlag – 1,2 százalék – elérése. Ez valószínűleg jó pár évig eltart: a pénzromlás mértéke kormányzati elképzelések szerint 1999 végére 8-9 százalékra csökken, s 2002-ben is még 3,4-4,5 százalékos lesz.