Munkaerő és munkahely

Amunkaerőpiac jelenlegi és belátható jövőbeni helyzetét is meghatározó két legalapvetőbb tényező az ország sajátos demográfiai helyzete és a foglalkoztatottság alacsony szintje.

A népesedésnek a munkaerő-kínálatot befolyásoló hazai sajátossága – a közhiedelemtől eltérően – nem a termékenység (a születésszám) alacsony szintje, hanem a középkorú férfiakat különösen sújtó magas halandóság, valamint az egyes korosztályok létszámának nagy különbségei. A termékenység az elmúlt egy-két évtizedben a fejlettebb országok többségében jóval a természetes utánpótláshoz szükséges szint alá csökkent. Az európai országok közül legalább tízben, közöttük olyan országokban is mint például Olaszország, Spanyolország és Portugália, a magyarországinál jóval kisebb a termékenység, de 31 országból 29-ben lényegesen alacsonyabb a halandóság. A magyarországi halandósági szintnél csak az oroszországi és ukrajnai magasabb valamelyest – tudható meg a KSH Demográfiai évkönyvéből.

Népesedés és foglalkoztatottság

Még sajátosabb az élveszületések számának szélsőséges ingadozása. Az élveszületések száma az 1946. évi 169 ezerről 1954-ig 223 ezerre ugrott, 1962-ig évi 130 ezerre esett vissza. Később, 1975-ben elérte a 194 ezres csúcspontot, és 1998-ban 100 ezer alá csökkent. Ennek következtében például a felsőoktatás előtt álló 18 éves fiatalok száma 1994-ben meghaladta a 191 ezer főt, ebben az évben nem éri el a 146 ezret, az ezredfordulót követő évtizedben 125 ezer fő körül alakul, majd 100 ezer alá csökken. Az egymást követő demográfiai csúcsok és völgyek ismétlődő ingadozást visznek be a munkaerő-kínálatba.

A munkaerőpiac másik alapvető jellemzője a foglalkoztatottság alacsony szintje. Az ország tízmilliós népességéből 6,9 millió 15-64 éves, a nemzetközi konvenció szerint munkaképes korúak száma. Ezeknek jelenleg mindössze 54 százaléka, 3,7 millió fő a regisztrált foglalkoztatott. Az Európai Unióban átlagosan 61 százalék, az Egyesült Államokban és Japánban 74 százalék a foglalkoztatottság aránya.

A rendszerváltozás kezdetén, 1990-ben a 15-64 évesek 76,4 százaléka, 5,2 millió ember volt hivatalosan is állásban. Az átalakulást kísérő kezdeti mély gazdasági válság éveiben, nagyobbrészt 1995-ig, kereken másfél millióan vesztették el az állásukat. Az első években robbanásszerű gyorsasággal növekvő munkanélküliség – a KSH felmérése szerint – 1993-ban, 438 ezer főnél tetőzött. A posztszocialista országok átmeneti gazdaságának egyik sajátossága, hogy a munkanélküliség később csökkenni kezdett, miközben a foglalkoztatottak száma továbbra is ugyancsak gyorsan csökkent. Ezt a folyamatot a kilencvenes évek közepén megkezdett stabilizáció csak 1997-ben állította meg.

A fentiekből következik, hogy Magyarországon a statisztikailag mért munkanélküliség ma jóval kisebb, mint a fejlett nyugat-európai országokban; de a foglalkoztatottság szintje nemzetközileg példátlanul alacsony. Egy évtizeddel ezelőtt 100 keresőre mindössze 98, jelenleg 176 fő gazdaságilag inaktív eltartásának terhe hárul.

A foglalkoztatottság nemek és iskolázottság szerint jelentősen különbözik. Ez jól látható, ha megvizsgáljuk, hogy a jelenlegi foglalkoztatottsági arányok mellett a népesség különböző rétegei – az iskolázás által többé-kevésbé lekötött 15-24 év közötti életkortól eltekintve – átlagosan hány évi foglalkoztatásra számíthatnak felnőtt életük negyven éve alatt.

A vizsgált negyven évből Magyarországon a férfiak csak 26 évet dolgoznának, a többi idő kisebb részében munkanélküliek, nagyobb részében főként betegség és nyugdíjazás miatt gazdaságilag inaktívak. A nők virtuális élet-munkaideje mindössze 20 év lenne. A másik 20 év kis részében munkanélküliek, nagyobb részében gyermekgondozás, valamint betegség és nyugdíjazás miatt a háztartásban maradnak.

A diplomás férfiak virtuális munkaéveinek száma mindkét nemnél csaknem ugyanannyi, mint az OECD-országok átlagában vagy a fejlett országok közül referenciaként szereplő Németországban. A diplomás magyar nőké alig marad el a németekétől, illetve az OECD-országok átlagától, de jelentősen meghaladja a dél-európai diplomás nők élet-munkaidejét.

Az előbbiekkel szemben a legfeljebb nyolc osztályt végzett férfiak virtuális foglalkoztatottsága nagyjából egyharmaddal kisebb, mint az OECD-országokban, és még alacsonyabb a dél-európai országokénál. A nők élet-munkaideje "csak" 1/5-del kisebb, mint a fejlett nyugati országokban. Az alsó és a felső fokon iskolázott férfiak és nők élet-munkaideje között Magyarországon 13-14 év a különbség, míg a fejlett országokban a férfiaknál csak 4-7 év, a nőknél 7-12 év.

Kérdés, hogy vajon a kevésbé iskolázottak jóval rövidebb élet-munkaideje abból ered-e, hogy Magyarország népességének iskolázottsága a dél-európai országokénál is jóval alacsonyabb, és e nagyszámú képzetlen munkaerő számára nincs elég munkahely? Nem. A helyzet az, hogy Magyarországon az iskolázottság szintje viszonylag magas.

Még kevésbé tételezhető fel, hogy a fejlettebb országokban, például a német gazdaságban nagyobb az egyszerű munkát igénylő munkahelyek aránya, mint Magyarországon, és ezért magasabb ott a kevésbé iskolázottak foglalkoztatottsága, mint nálunk. A tények alapján indokoltabb az a következtetés, hogy mind a foglalkoztatottság, mind a jövedelemeloszlás hazai, erőteljes polarizációja a foglalkoztatottság alacsony szintjéből következik. A munkahelyek számának radikális csökkenése miatt a foglalkoztatottsághoz szokott népesség lélekszáma jóval meghaladja a munkaerő-szükségletet, ezért a munkaadók a kínálatból az iskolázottabb és képzettebb munkaerőt tartják meg, illetve veszik fel akkor is, ha az adott munkahelyeken alacsonyabb képzettségű munkaerő is megfelelne. A munkavállalók alternatív választási lehetősége viszont rendkívül korlátozott; kénytelenek elfogadni a képzettséget nem igénylő munkalehetőséget is, a hozzá tartozó alacsonyabb bérekkel.

Ilyen körülmények között az átlagosnál kisebb teljesítőképességű munkaerő kiszorul a munkaerőpiacról. Ezt a hatást erősíti, hogy a magas közlekedési költségek a gazdasági mikrokörzetek centralizált munkaerőpiacától távol tartják a vonzáskörzet településeinek munkaerő-feleslegét. Ezt mutatja, hogy az elmúlt években több százezer fővel csökkent az ingázók száma, a felére esett vissza az ideiglenesen elköltözőké, akiknek számát a kilencvenes évek közepétől a visszaköltözőké már meghaladja.

A népesség alacsony foglalkoztatottsági szintjének súlyos következményeit más oldalról szemlélteti, hogy az egy évtizeddel korábbi foglalkoztatottság mellett, a mai keresetekkel számolva, a társadalombiztosítás bevétele mintegy 260 milliárd forinttal, a lakosság munkajövedelme pedig 800 milliárddal lenne nagyobb a jelenleginél. Ez a többlet bőven fedezné a társadalombiztosítás mai hatalmas deficitjét, más társadalmi ellátórendszerek hiányait, minimálisra csökkenne a szegénység, és könnyebbé válna az államháztartás stabilizálása, az infláció visszaszorítása.

Természetesen nem lenne reális arra számítani, hogy a túlfűtött államszocialista gazdaság magas foglalkoztatottsági szintje akár nagyobb távlatban is elérhető. A fentiek azonban világosan mutatják: elsőrendű feladat gazdasági és társadalmi szempontból is a munkahelyek számának növelése, a foglalkoztatottság szintjének emelése.

Az ágazati struktúra

A munkaerő tömeges leépítése a mezőgazdaságban, az építőiparban és főleg az iparban következett be. A szolgáltatási ágazatokban alkalmazottak létszáma kissé még emelkedett is, részben mert a kereslet a kereskedelem és vendéglátás, a bankok és pénzintézetek, valamint más gazdasági szolgáltatások fejlődését vonta maga után, részben mert a kiterjedt költségvetési ágazatokban nem érvényesültek hatékonysági követelmények, a piac nyomása, ami a létszám csökkentésére vezetett volna.

Ez a folyamat a gazdaság ágazati szerkezetét és ezzel összefüggésben a munkaerő-kereslet struktúráját gyorsan és mélyrehatóan módosította.

Hosszú statisztikai idősorok nemzetközi összehasonlító elemzése szerint a nemzetgazdaságok ágazati struktúrája a gazdasági fejlettségtől függően változik; a mezőgazdasági keresők aránya tartósan csökken, az ipari-építőipari dolgozóké hosszú időszakon át nő, majd a fejlettség magas fokán csökkenni kezd, a szolgáltatószektorban foglalkoztatottak aránya folyamatosan emelkedik; a legfejlettebb országokban már meghaladja a 70 százalékot. A fenti adatokból úgy tűnhet, hogy a magyar gazdaság a rendszerváltozás éveiben nagyot fejlődött, hiszen a szolgáltatásban dolgozók mai aránya kissé meghaladja a gazdaságilag jóval fejlettebb dél-európai országokét, sőt a mintegy háromszor fejlettebb német gazdaságot is megközelíti. Ez azonban nem a szerves fejlődés eredménye, hiszen éppen a gazdasági válság okozta az alapvető termelőágak átmeneti hanyatlását, és ezért ugrott meg hirtelen a szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya. Ugyanakkor a gazdasági konszolidáció egyik eredménye, hogy a fejlődés általános trendjétől eltérően, az utóbbi egy-két évben Magyarországon az iparban és építőiparban foglalkoztatottak száma és aránya emelkedik, a szolgáltatásoké pedig csökken.

A rendszerváltozás az ipari termelés belső struktúráját is mélyrehatóan módosította, amit az alkalmazottak iparágak szerinti megoszlása jól mutat. A struktúraváltozás kedvező jele a bányászat számottevő visszaszorulása és az új termékstruktúrájú gépipar nagyarányú előretörése. A gépipar, ezen belül a járműipar meghatározó szerepet játszik az Európai Unióba irányuló áruexport dinamikus növekedésében, és az egész gazdaság húzóágazatává vált. A fejlődésnek ezt az új és perspektivikus irányát a külföldi tőke beruházásai határozzák meg, amelyek összege 1998-ban már meghaladta a 18 milliárd dollárt. Nagy részét multinacionális vállalatok zöldmezős beruházásai teszik ki, amelyek – a mérlegbeszámolók szerint – nagy nyereséget érnek el, és további fejlesztésekre készülnek.

A külföldi tőke – a többi posztszocialista országhoz képest – előnyben részesítette eddig a magyarországi tőkebefektetéseket. Ezt a beruházók és a szakértők főként három tényezőnek tulajdonítják: alacsony a munkaerőköltség; a munkaerő jól képzett és teljesítőképes; viszonylag fejlett a gazdasági és kulturális infrastuktúra.

Gyakorta szóvá teszik, hogy Magyarországon a munka járulékos költségei nagyok. Kétségtelen, hogy a munkaerő teljes költségének csak 62 százaléka munkabér (pótlékokkal, kiegészítő fizetésekkel együtt), és 35 százaléka társadalombiztosítási kiadás, további 3 százaléka egyéb költség. A társadalombiztosítási járulékok hazai arányát csak Belgium és Svédország közelíti meg, ez a kiadás a legtöbb országban az alapköltség 20-22 százaléka vagy kevesebb. A magas arány összefügg azzal, hogy a széles körű egészségügyi és nyugellátás költségeit az aránytalanul kevés foglalkoztatott után lehet csak számítani. A járulékok – beleértve a munkavállalók hozzájárulását – mégsem fedezik a tb költségeit. A deficitet a költségvetésből kell fizetni. A magyar munkabér színvonala ugyanis olyan alacsony, hogy a magas járulékos költségek ellenére egy teljesített munkaóra teljes költsége az iparban, 1996-ban, mindössze 3 (három!) ecu volt, alig egytizede például a nyugati német tartományok költségszintjének. (Ezzel együtt – valamennyi más adót is hozzászámítva – Magyarországon az összes adóbevételek aránya a GDP-nek alig 40 százaléka, alacsonyabb az EU átlagánál, ami 42,5 százalék.)

A munkaerő képzettsége

Gazdasági fejlettségünket figyelembe véve Magyarország népességének iskolázottsága a nemzetközi összehasonlítás szerint kedvező.

Az előzőekben már utaltunk arra, hogy a népesség foglalkoztatottsága, ebből következően gazdasági aktivitása is, nemek, életkor és iskolázottság (szakképzettség) szerint különbözik.

A gazdasági aktivitás különbségei különösen nagyok a legfeljebb 8 általános iskolát végzettek és a magasabban iskolázott, túlnyomórészt szakképzettek között. Emellett a különböző képzettségű népesség valamennyi csoportjában nagy a gazdasági aktivitás életkor szerinti különbsége a fiatalok és az idősebbek korcsoportjaiban. A 25 éven aluliak gazdasági aktivitása az iskolázás, az 55-60 éven felülieké a korábbi nyugdíjkorhatár miatt alacsony. Az előzőekből következően a szakképzettség gyors növekedése és a nyugdíjkorhatár már folyamatban levő emelése a jövőben jelentősen növelheti a gazdasági aktivitást, illetve a munkaerő-kínálatot.

A nemzetközi összehasonlítás szerint kiemelkedően magas a magyar gazdaság felsőfokú szakember-ellátottsága, különösen "műszaki" szakemberekkel. A foglalkozás és képzettség kapcsolata csak a foglalkozások szűkebb körében nagyon szoros, többnyire jogilag is szabályozott (például orvosok, ügyvédek, bírák stb.). Más foglalkozásoknál csak az a tendencia figyelhető meg, hogy a fejlődéssel csökken az adott foglalkozást tapasztalatok alapján ellátó dolgozók, és nő a megfelelő képzettségűek, diplomások aránya. Magyarország e tekintetben is megelőzi a fejlettebb országokat.

A népesség, illetve a foglalkoztatottak iskolázottságának kedvező szintje és a szakember-ellátottság kiemelkedő színvonala ellenére a munkaerő-kereslet és -kínálat összetétele között jelentős a diszharmónia. Ez elsősorban abból ered, hogy a rendszerváltozás óta eltelt rövid idő alatt kialakult a piacgazdaság rendszere, és megváltozott a nemzetgazdaság ágazati és termékstruktúrája. A mezőgazdaságban végrehajtott sajátos privatizáció apró, életképtelen törpebirtokok tömegét hozta létre. A korábbi állami nagyipari és építőipari vállalatok többsége részekre bomlott vagy megszűnt; a jelenlegi nagyvállalatok jó része külföldi, új, zöldmezős létesítmény, amely – kevés kivétellel – az anyavállalat külföldi kutatási-fejlesztési bázisán működik. A kereskedelemben bevásárlóközpontok és új üzlethálózatok vették át a vezető szerepet. A bankok, pénzintézetek és biztosítótársaságok robbanásszerűen kiterjesztették tevékenységüket, tömegesen jöttek létre gazdasági szolgáltató vállalkozások.

Mindezzel összefüggésben teljesen átalakult a vállalatok méretstruktúrája; a működő gazdasági szervezetek mintegy négyötöde egyéni vállalkozás, és az összes foglalkoztatottak egyharmada 20 fő alatti, további harmada pedig 20 és 100 fő közötti létszámmal dolgozó szervezetben dolgozik.

Ezek a változások – a munkaerő-kereslet számottevő csökkenésén túl – mélyrehatóan módosították a kereslet szintek és szakirányok szerinti összetételét és a minőségi követelményeket. A már működő munkaerőnek, valamint az oktatásnak és szakképzésnek rendkívül nagy azonban a természetes inerciája (tehetetlenségi nyomatéka), amit a személyek és szervezetek értékrendjéből és érdekviszonyaiból eredő ellenállás nagymértékben felerősít.

Gyorsan csökkent a mezőgazdasági szakemberek, majd – a közoktatás tanulói létszámának csökkenésével összefüggésben – a pedagógusok iránti kereslet. Mérséklődött a műszaki szakmák iránti igény, különösen a nagyipar korábbi struktúrájához és technológiájához igazodó hagyományos szakmákban. Ezzel szemben intenzív és tartós kereslet mutatkozik a korszerűen képzett gazdasági szakemberek, a rövidebb idő alatt és gyakorlatiasabban képzett szakemberek iránt. Ezt jelzi, hogy a felsőoktatási intézmények, valamint az oktatási vállalkozások által szervezett kétéves tanfolyamokra a magas tandíjak ellenére tömeges volt a jelentkezés, és a végzettek nagyobb nehézségek nélkül el tudtak helyezkedni.

A fejlett magyar szakoktatási hálózat azonban a korábbi államszocialista gazdaság munkaerő-keresletéhez igazodva épült ki, amelyben a műszaki és mezőgazdasági képzésnek domináns szerepe volt. Az átalakulás éveiben az állami nagyvállalatokra épült duális szakmunkásképzés a háttérbe szorult, előretörtek a szakközépiskolák, és csaknem a kétszeresére emelkedett a felsőoktatás hallgatóinak a száma. E kiterjedt, nagy szervezet inerciájából következően azonban a szakképzés, különösen a felsőoktatás csak nagy késéssel követte a munkaerő-kereslet változásait, és jórészt a régi struktúrát reprodukálta. Mindmáig nagy az elmaradás a post-secondary képzés kialakításában, amelynek jogi kereteit is csak nemrég hozták létre. A munkaerő-kereslet és -kínálat szakmai eltérései következtében a korábbi, keresletelégtelenségen alapuló munkanélküliség fokról fokra strukturális munkanélküliséggé alakul át. Ezt a munkanélküliség adatai is jelzik.

Az ország gazdasági fejlettségéhez, illetve a jelenlegi munkaerő-kereslethez képest magas színvonalú oktatás és szakképzés által kibocsátott munkaerő-felesleg kisebbik része a munkanélküliek számát növeli. Az átalakulás kezdetétől folyamatosan nő a munkanélküliek között az iskolázottabb, szakképzett munkaerő aránya, és 1998-ban már a munkanélküliek 61 százalékát tette ki. A szakképzett munkaerő-felesleg nagyobb része nem munkanélküli lesz, hanem a már vázolt folyamat következtében elfoglalja a kevésbé képzettek munkahelyeit. Ezt mutatja, hogy az 1996. évi mikrocenzus idején a 293 ezer egyszerű foglalkozásban (segédmunkás, takarító stb.) dolgozó közül 72 ezernek szakmunkás-iskolai vagy szakiskolai végzettsége és 25 ezernek legalább érettségije volt. A 380 ezer gépkezelőből, járművezetőből 228 ezernek volt középfokú és magasabb képzettsége.

Korlátozott előnyök

Az ország nemzetközileg kiemelkedően magas szakember-ellátottsága virtuális előny az ország fejlődésében. Korlátozza azonban a képzés minőségének javításához szükséges erőforrásokat, valamint növeli a munkaerő-piaci egyensúly zavarait, és ezen túlmenő konfliktusokhoz is vezethet. Ebből a szempontból megtévesztő lehet a munkanélküliek között a diplomások alacsony,3,7 százalékos aránya. Ez a kis részarány is több mint 12 000 diplomás. Továbbá, a felsőfokú végzettséget egyáltalában nem igénylő foglalkozásúak között 52 ezer, nagyrészt 30-49 éves diplomás van, mintegy kétezren dolgoznak segédmunkás jellegű munkakörben, legalább 15 ezerre becsülhető a "technikus" jellegű munkakörökben dolgozó diplomások száma. Ezenkívül 37 ezer munkaképes korú diplomás nő van gyes nélkül a háztartásban, és a cenzus részletesebb adatainak hiányában csupán feltételezhető, hogy a 195 ezer nyugdíjas, járadékos és egyéb okok miatt inaktív diplomás között is szép számmal lehetnek 65 évnél fiatalabb, még munkaképes diplomások. Emellett egyes szakmákban jelentős a nem foglalkoztatott vagy nem a szakképzettségéhez közel eső területen foglalkoztatott diplomások aránya. Erre enged következtetni a pályakezdő diplomások követéses vizsgálatának próbafelvétele. Eszerint – a vizsgált szűk körben a végzés után két évvel – az okleveles agrármérnökök tíz százaléka volt munkanélküli vagy inaktív, és mindössze 23 százalékuk dolgozott a mezőgazdaságban. A középiskolai tanároknak ugyancsak tíz százaléka volt munkanélküli vagy inaktív, és 39 százalékuk dolgozott az oktatásban.

Mindezen problémák ellenére a munkáltatók általában előnyben részesítik a felvételnél a fiatalokat, miután képzettségük minden szinten és szakmában jobb, korszerűbb az idősebbekénél. Ezért azokban az ágazatokban, amelyek alkalmazotti létszáma nőtt, a 30 évnél fiatalabbak aránya gyorsan emelkedett.

Az iskolázás kiterjedése és a felvételi preferencia következtében a fiatalok munkanélkülisége ma már csekély, és inaktivitásuk sem jelentős.

Az adatok a munkaerőpiac jelenlegi és várható jövőbeni helyzetéről is többoldalú információt tartalmaznak. A fiatalok munkanélküliségét illetően előfordulhat, hogy adataink ellentmondanak a munkanélküliségi statisztikának, amely szerint a 15-19 évesek és részben a 20-24 évesek munkanélkülisége is minden országban kiugróan magas; a KSH szerint nálunk, 1999 I. negyedévében 23,5, illetve 11,2 százalék volt. A nemzetközi konvenciónak megfelelő munkanélküliségi indexek azonban könnyen félrevezethetik a számítás módszerét nem ismerőket. Valójában mindkét adat helyes, de nem ugyanazt mutatják: a mellékelt tábla a korosztály népességéhez, a szokásos index pedig az adott korosztályból gazdaságilag aktívak számához viszonyítja a munkanélküliek létszámát. Miután pedig az iskolázás kiterjedése következtében e fiatalok egyre nagyobb része eleve nem lehet gazdaságilag aktív, ezért a hagyományos munkanélküliségi ráta csökkenő, illetve marginális számú munkanélküli esetén is ijesztően magas lehet. Ezért és mivel a munkanélküliség és az inaktivitás közötti határvonal sok szempontból esetleges, a munkaerőhelyzet vizsgálatánál célszerű a munkanélküliek és az inaktívok számának és arányának együttes elemzése.

A valós helyzetet jellemző csekély munkanélküliséggel együtt is azonban e téren még sok a tennivaló. Egyrészt, mert az párosulhat jóval magasabb inaktivitási aránnyal, másrészt, mert az országos átlag területenként, illetve e népesség egyes csoportjainál szignifikánsan szóródik. A roma népesség és más különösen hátrányos csoportok körében aránytalanul sok a munkanélküli és/vagy inaktív fiatal, akiknek jövőjét elsősorban azzal alapozhatjuk meg, ha minél nagyobb része szerez legalább középfokú végzettséget, illetve szakképzettséget.

A strukturális munkanélküliség természetéből következik, hogy a munkaerő-kínálati többlet, illetve munkanélküliség ellenére a munkaerőhiány jeleivel is találkozhatunk. Kezdettől fogva hiány van idegen-, elsősorban angolnyelv-tudással rendelkező és számítógép használatában jártas munkaerőben, különösen vezető munkakörökben. Növekvő a hiány egyes szakmunkásszakmákban az ország nyugati és központi régiójában, valamint a nem fizikai munkakörök közül kórházi ápolókban. Tartós a hiány a cipőgyártásban gépkezelőkből és a konfekcióiparban varrónőkből. A munkaközvetítő irodák által regisztrált üres álláshelyek száma a korábbi 25-30 ezerről az utóbbi időben 50 ezer fölé kúszott, és ezen belül nőtt a hat hónapnál hosszabb ideje bejelentett munkahelyek száma. Egyre több az álláshirdetés is. A kereslet azonban egyelőre nagyrészt az utánpótlást, a munkaerőcserét szolgálja; a foglalkoztatottak száma csak lassan emelkedik.

A hiány egy része abból ered, hogy a munkabérekhez viszonyított magas lakbérek és utazási költségek miatt a munkaerő területi mobilitása korlátozott. Ugyanakkor egyes szakmákban, például az ápolók vagy a varrónők esetében, a rendkívül alacsony munkabérek és a kedvezőtlen munkafeltételek miatt sokan nem találják érdemesnek a munkavállalást.

A jövő ígérete

A foglalkoztatáspolitika megalapozására, a döntések előkészítésére a fejlett országok többségében, az Európai Unió 15 tagországából 12-ben rendszeres, 10-20 éves távlatokra kiterjedő tervezési, prognosztikai munka folyik. Magyarországon a foglalkoztatáspolitikai és oktatáspolitikai világbanki hitelek egyik előfeltételének teljesítésére 1992 után kezdődött meg újra a távlati munkaerő-prognosztizálás. Ennek eredményeként 1996 végén elkészült a "Munkaerő-kereslet és -kínálat 1995-2010" című dokumentum. A prognózisok szerint a következő években munkába lépő, átlagosan 18-19 éves fiatalok száma évről évre csökken, a munkaerő-piacról kilépő idősebb korosztályok száma nő, a halandóság lassan javulni kezd. E folyamatok együttes hatásaként a 15-64 éves népesség száma 2005-ig mintegy 70 ezerrel, a következő ötéves periódusban 90 ezerrel csökken.

A 25 évesnél fiatalabbak munkaerő-kínálatát a középiskolai oktatás kiterjesztése és a megfelelő korosztályokból a felsőoktatásban részt vevők arányának növekedése tartósan tovább csökkenti. Az öregségi nyugdíjkorhatár emelkedése és a korábbi nyugdíjazás feltételeinek szigorodása jelentősen növelni fogja az ötven év felettiek, különösen a nők munkaerő-kínálatát. A 25-50 év közötti népességen belül elsősorban a nők foglalkoztatását befolyásoló intézkedésektől függ a munkavállalási hajlandóság; a gyes új rendszerének fenntartása korlátozza, a részmunkaidős foglalkoztatás kiterjesztése növeli gazdasági aktivitásukat. A fentiektől függően – a munkaerőforrások csökkenése ellenére – a munkaerő-kínálat 1999 és 2010 között 100 és 350 ezer fő közötti növekedésére lehet számítani.

A munkaerő-kereslet a gazdaságnövekedésétől és a termelékenység emelkedésétől függően változik. A következő 11 évben a bruttó társadalmi termék évi átlagos növekedése – a feltételezések szerint – legalább 2 százalék lesz, kedvező esetben elérheti az évi 4 százalékot. Feltételezhető, hogy a termelékenység és a gazdasági növekedés üteme közötti eltérés a következő években csökken, attól függően, hogy a gazdaságpolitika a lakosság jövedelmeit elsődlegesen a reálbér növekedése vagy a foglalkoztatottság kiterjesztése révén kívánja-e emelni. Mind a két alternatív gazdaságpolitikai és foglalkoztatáspolitikai irányzat elsősorban az új munkahelyek számát érinti, de nem módosítja érdemlegesen a jelenlegi munkanélküliséget. A részmunkaidős foglalkoztatás kiterjesztését is magában foglaló optimista változat a foglalkoztatottak számának mintegy 400 ezer fős növekedésével számol. Ez esetben a 15-64 éves népesség foglalkoztatottsága a jelenlegi 54 százalékról 2010-ig 61-62 százalékra emelkedne, vagyis elérheti, esetleg kissé meghaladhatja az Európai Unió jelenlegi átlagos foglalkoztatottsági rátáját. Ennek megvalósítása a munkahelyteremtést sokoldalúan támogató gazdaságpolitikai és foglalkoztatáspolitikai stratégiát igényel.

A prognózisok különböző változatai közül bármelyik is valósuljon meg, valószínűleg a munkaerő-kereslet mennyiségi kielégítése nem ütközik majd akadályokba, különösen ha a munkaerő szabadabb nemzetközi mozgásának viszonyai között racionális migrációs politika érvényesül.

Az előzőekben már bemutattuk, hogy a fiatalok jelenlegi iskolázása 20 éves életkorig máris meghaladja kissé a fejlett országokat. Ezt követően még nagy a különbség az OECD-országok javára, de a fiatal korosztályok létszámának előre látható csökkenése következtében (a szakképzés mai színvonalának és arányainak fenntartása mellett is) a következő évtized első felében a felsőoktatás hallgatóinak korosztályaiban is utolérjük vagy meghaladjuk a fejlett nyugati országok iskolázási arányait. Ebből következően bizonyosra vehető az is, hogy kedvező gazdasági növekedés esetén sem lesz nehéz az iskolázott és szakképzett munkaerő iránti kereslet kielégítése.

Miután a legutóbbi időben meggyorsult a szakképzés, különösen a szakközépiskolai oktatás strukturális modernizációja, számítani lehet arra, hogy a munkaerő-kínálat minőségi színvonala a jövőben javul, és közelebb kerül a kereslethez.

A munkaerő-kínálat minőségének javításában a legbonyolultabb és legnehezebb feladat az oktatás és szakképzés tartalmi és módszertani, valamint szerkezeti és szervezeti modernizációja, a változásokkal szembeni inercia és ellenállás leküzdése. Egyfelől nem kevesebbről van szó, mint a porosz hagyományokon kifejlődött, tanításcentrikus és fegyelmező magyar pedagógia átformálása személyiségnevelő, egyéni képesség- és készségfejlesztő pedagógiává. Másfelől jórészt még előttünk áll az a feladat, hogy kiterjesszük az egységes és általános alapoktatás időtartamát, nagyrészt az érettségit követő időszakra helyezzük át a mainál differenciáltabb színvonalú és időtartamú szakoktatást, és ennek szintek és szakirányok szerinti szerkezetét összhangba hozzuk a munkaerő-kereslettel. Ez olyan feladatokat foglal magában mint a mai szakmunkásiskolák és szakiskolák mélyreható átalakítása és összekapcsolása a vállalatokkal és a munkaadók szervezeteivel.

A felsőoktatásban különösen nehéz feladat a post-secondary képzés mielőbbi kifejlesztése elsősorban a mai főiskolai kapacitásfelesleg bázisán, a mezőgazdasági felsőoktatás és a tanító- és tanárképzés mennyiségi csökkentése, és egészében véve a felsőoktatás mennyiségi fejlesztése helyett a képzés és nevelés minőségének a javítása.