Szlovénia a csatlakozás előtt

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. július 1.) vegye figyelembe!

Lassú reformok

Megjelent a Cégvezetés (archív) 16. számában (1999. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Az Európai Unió Bizottságának 1997-ben készített országjelentései alapján Szlovénia egyike annak a hat országnak, amely az EU következő kibővítésekor a szervezet teljes jogú tagjává válhat. A feltételes mód használata azonban délnyugati szomszédunk csatlakozási esélyeinek taglalásakor is indokolt, mert Szlovénia fejlődésében szintén vannak kérdőjelek.

 

Az Európai Unió 1997-es országvéleménye szerint Szlovéniában nem kétséges a demokratikus intézmények stabilitása, érvényesül a jogállamiság, tiszteletben tartják az emberi és kisebbségi jogokat. Gazdasági tekintetben az ország működőképes piacgazdaságnak minősül. Az országvélemény különösen nagyra értékelte a szlovén gazdaság sikeres stabilizációját és kedvező nemzetközi fizetési pozícióját. Ezzel szemben lassúnak és több tekintetben elégtelennek ítélte a vállalati szféra szerkezeti átalakulását. A legnagyobb az elmaradás az uniós szabályozáshoz való igazodásban, a normák átvételében - állapította meg a jelentés. Brüsszeli megítélés szerint Szlovéniának többek között meg kell változtatnia a közbeszerzésekre, az állami támogatásokra, a versenyszabályozásra és a tőkemozgásokra vonatkozó rendelkezéseket. Az 1998-as országjelentés szinte szóról szóra az előző évivel azonos megállapításokat tartalmazott, azzal a különbséggel, hogy a korábbinál nyomatékosabban hívta fel Ljubljanát a szerkezetátalakítás és az uniós szabályozás átvételének következetes megvalósítására. A jelentés mélységesen elégedetlen volt a fenti területeken egy év alatt végbement előrehaladás ütemével.

Kezdeti előnyök

A gazdasági, társadalmi és politikai rendszerváltozás nehézségeivel küszködő kelet-közép-európai és kelet-európai országok közül minden kétséget kizáróan a függetlenségét 1991-ben kivívó Szlovéniának voltak a legkedvezőbb adottságai. A titói Jugoszláviában érvényesített önigazgatási modell ugyanis már viszonylag széles körben lehetővé tette a piacgazdaság elemeinek működését, és ezáltal sokkal kedvezőbb feltételeket teremtett az ésszerű gazdálkodási mentalitás elterjedéséhez. Másrészt Jugoszlávia a különutas politikának köszönhetően sokkal szélesebb kapcsolatrendszert tudott kiépíteni a Nyugattal. A KGST-hez és a Varsói Szerződéshez béklyózott kelet-közép-európai országoktól eltérően Jugoszláviának már a hetvenes-nyolcvanas években jól kiépített kereskedelmi kapcsolatai voltak a nyugat-európai országokkal, amelyeket az 1980-ban rendkívül kedvező feltételekkel megkötött kereskedelmi és együttműködési szerződések intézményesítettek.

Szlovénia a Jugoszlávián belüli termelésben a relatíve fejlettebb, magasabb hozzáadott értéket előállító ágazatokra szakosodott, és az önigazgatásos szocializmust a lehető legpiacibb módon működtette. A nyolcvanas évek végén az egy főre jutó GDP már meghaladta a 6000 dollárt, ami messze a legmagasabb érték volt a kelet-közép-európai térségben. Szlovéniát már a rendszerváltozást megelőzően is kivételesen nyitott pozíció jellemezte. Az export GDP-hez viszonyított aránya már akkoriban is jelentősen meghaladta az 50 százalékot. A nyolcvanas években az összlakosság 8 százalékát magába foglaló legfejlettebb tagköztársaság Jugoszlávia exportjának 30, importjának pedig 25 százalékát realizálta. Szlovénia már függetlenségének megszerzése előtt is egyértelműen a Nyugat felé orientálódott. Exportjának kétharmadát, importjának 70 százalékát az EK és az EFTA tagállamaival bonyolította le, miközben a KGST-országok részesedése Szlovénia külkereskedelmében mindössze 16 százalékot tett ki.

Korlátozott tőkemozgások Az infláció megfékezése, a sikeres külgazdasági reorientáció és a gazdaság dinamikus növekedése egyre több tőkét vonzott Szlovéniába. A tőkebeáramlás 1995 februárjában érte el tetőfokát. Ekkor a szlovén központi bank korlátozásokat vezetett be, mert úgy ítélte meg, hogy a túlságosan nagy méreteket öltő tőkebeáramlás veszélyezteti az infláció elleni harc sikerét, illetve a nemzeti valuta olyan erőteljes felértékelődéséhez vezethet, amely aláásná a szlovén exportőrök nemzetközi versenyképességét. A szlovén központi bank ezért úgy rendelkezett, hogy külföldi hitelfelvétel esetén hazai pénzben nem kamatozó, öt évnél rövidebb lejáratú betétet kellett nyitni a hitel 40 százalékával egyenértékű összegre, továbbá a rövid lejáratú betétekre 100 százalékkal megemelték a már érvényes devizafedezeti követelményeket. 1996 júliusában tovább szigorították az intézkedéseket, különösen azáltal, hogy a korlátozás alá nem eső, legrövidebb lejáratot 7 évre növelték. 1997 elején újabb korlátozásokat vezettek be, amelyek a portfólióbefektetésekre vonatkoztak. A korlátozások révén sikerült elérni, hogy az átlagos lejáratok hosszabbá váljanak, ily módon sokkal kisebb mértékű lett a szlovén gazdaság külföldi tőkemozgásoknak való kiszolgáltatottsága, mint a többi kelet-közép-európai gazdaságé. A nemzetközi szervezetek hevesen kritizálták Szlovénia tőkemozgásokat korlátozó politikáját. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan, hogy Szlovéniának sokkal kisebb megrázkódtatást okozott az 1998 nyarán bekövetkezett orosz pénzügyi összeomlás, mint a többi kelet-közép-európai országnak. Elég csak arra utalni, hogy a múlt év augusztusában-szeptemberében a tőzsdei árfolyamok csökkenése mindössze 20 százalékos volt. A helyzet stabilizálódásával a tőzsde jelentősen megélénkült, amit az is jelzett, hogy a részvények forgalma az előző évhez viszonyítva több mint 117 százalékkal nőtt. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy a tőkebeáramlás adminisztratív korlátozásának kedvezőtlen mellékhatása is volt: drasztikusan leszűkült a szlovén vállalatok külföldi hitelfelvételi lehetősége, ami érzékelhetően fékezte a gazdaság növekedését. Az olcsóbb források megszerzésének korlátozása elsősorban az egyre élesebb nemzetközi versenyben helytállni kényszerülő, exportra termelő vállalatokat érintette hátrányosan. A Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium megítélése szerint viszont a tőkebeáramlás adminisztratív korlátozásából származó nemzetgazdasági előnyök egyértelműen nagyobbak voltak, mint az elszenvedett hátrányok.

Külgazdasági reorientáció

Szlovénia gazdasági életében kimelkedő jelentőségűek voltak a többi jugoszláv tagköztársasághoz fűződő termelési, kereskedelmi kapcsolatok. A jugoszláv tagköztársaságokkal folytatott kereskedelem a teljes szlovén értékesítés legalább 30 százalékát tette ki. A szlovén ipar - mindenekelőtt a cipő- és a vegyipar - szorosan kötődött a jugoszláv belső piachoz. Ezen ágazatok termékeik több mint felét itt adták el.

Az egykori Jugoszlávia összeomlásával, a háborús konfliktusok eszkalálódásával a hagyományos piacok rendkívül beszűkültek, túlnyomó részben elvesztek, így Szlovéniának megközelítően egyharmados piacvesztést kellett elszenvednie. (A GDP 1991-ben és 1992-ben bekövetkezett 9,3, illetve 6 százalékos csökkenése döntően ennek volt tulajdonítható.) A háborús eseményekhez hasonlóan romboló hatással voltak a korábbi jugoszláv tagköztársaságokkal való együttműködésre az azokban lefoglalt szlovén vagyonnal kapcsolatos viták is.

A többi rendszerváltó kelet-közép-európai országhoz hasonlóan Szlovénia is azt tekintette legfőbb céljának, hogy minél hamarabb integrálódjon Európába. Ezzel egyidejűleg következetesen munkálkodott azon, hogy minél jobban elhatárolódjon az egyértelműen pejoratív jugoszláv utódállam megjelöléstől.

Szlovéniának 1993 áprilisában sikerült megkötnie az EU-val azt a módosított és kibővített megállapodást, amely az EK és a volt Jugoszlávia 1980-ban kötött egyezményes rendszerén alapult. Ez 1993 szeptemberében lépett hatályba, és a Szlovéniára korábban meghatározott kvóták alapján továbbra is lehetővé tette a szlovén kohászati és textilipari termékek kedvezményesebb piacra jutását az EU országaiban. Az egyezmény az úgynevezett nem érzékeny ipari termékek exportja számára pedig vámmentességet adott. Az Olaszországgal folytatott hosszadalmas ingatlanjogi vita lezárásával, 1996 júniusában végre sor kerülhetett a Társulási Egyezmény aláírására, amely az ország teljes jogú EU-tagságát jelölte meg végső célként.

Szlovéniának három év alatt sikerült kihevernie a volt jugoszláv belső piacok elvesztését. Az eredményes piacváltásban meghatározó szerepe volt a szlovén cégek már meglevő, szerteágazó nyugat-európai üzleti kapcsolatainak. Az EU-ba irányuló export az 1993-ban teljesített 3,495 milliárd dollárról 1995-re 5,569 milliárd dollárra nőtt, 1998-ban pedig már 5,927 milliárd dollárt tett ki. Ez megközelítőleg a teljes kivitel kétharmada volt, miközben az EU részesedése az importban megközelítette a 70 százalékot.

A szlovén külgazdasági politika - az EU primátusa mellett - tudatosan törekedett arra, hogy az ország minél több irányban integrálódjon a nemzetközi piacokhoz. Ennek megfelelően nagy súlyt helyeztek a Visegrádi országokkal való együttműködés elmélyítésére és intézményesítésére. Szlovénia a CEFTA-országokkal 1993 végétől bilaterális szabadkereskedelmi megállapodásokat kötött, majd 1995 novemberében a CEFTA tagja lett. A kelet-közép-európai országokkal folytatott kereskedelem volumene 1992-1998 között dinamikusan, folyó árakon számítva több mint 124 százalékkal nőtt (521 millió dollárról 1,221 milliárd dollárra). Ennek ellenére ezen országcsoport részaránya az exportban nem éri el a 7, az importban pedig a 8 százalékot.

Bár Szlovénia 1991 utáni fejlődése a Balkántól való elszakadás jegyében ment végbe, mégis hiba lenne az exjugoszláv viszonylatot teljesen leírni, mivel ez a térség korábban fontos volt, és a későbbiekben is azzá válhat a szlovén gazdaság számára. A piac és a nyelv ismerete, a személyes szálak révén e gazdasági kapcsolatok a viszonyok normalizálódásával ismét gyümölcsözőek lehetnek. Kérdés, hogy mikor következik be, mekkora lesz a jugoszláv partnerek vásárlóereje, milyenek lesznek fizetési lehetőségeik.

A jugoszláv térségben a Horvátországhoz fűződő kapcsolatok sérültek a legkevésbé. Gondot okoz azonban, hogy a szlovén-horvát viszony az utóbbi években korántsem volt felhőtlen. (A két ország viszonyát beárnyékolták a krskói atomerőmű és még számos további létesítmény tulajdonlásával kapcsolatos nézeteltérések, valamint a különböző szárazföldi és tengeri határviták. Ezek közül a Piráni-öbölben húzódó határ horvát részről történő megkérdőjelezése volt a legsúlyosabb, mivel ez az útvonal Szlovénia összeköttetése a nemzetközi vizekkel.) A jugoszláv térségbe irányuló kivitel az 1993-as mélypontról, 963 millió dollárról 1996-ra 1,38 milliárd dollárra nőtt. Ezt követően azonban megrekedt, miközben az onnan származó behozatal inkább csökkent: 1997-ben és 1998-ban már a 600 millió dollárt sem érte el.

Szlovénia súlyos belső egyensúlyhiányokat örökölt a jugoszláv időszakból. A legnagyobb probléma a vágtató infláció volt, amelynek rátája az 1991-es 117,7 százalékról 1992-re - az év első felében bekövetkezett eszkaláció miatt - 207,3 százalékra nőtt.

Az olasz-szlovén vita A II. világháború utolsó napjaiban a jugoszláv partizánhadseregnek az Isztriai-félsziget túlnyomó részét sikerült elfoglalnia, és a szlovén szakaszon mintegy 50 km-rel nyugatra tolnia a háború előtti olasz-jugoszláv határt. A legfontosabb adriai kikötőt, Triesztet és közvetlen környékét viszont a nyugati szövetségesek érték el először. A háborút lezáró párizsi békekonferencia legfőbb vitakérdése a Triesztre és környékére vonatkozó jugoszláv követelés volt. A vitát végül kompromisszummal zárták le: a vitatott területet két részre osztották. A Muggiából, Triesztből és a korridorból álló 222 km2-es, 300 ezer lakosú (90 százalékban olasz) "A" zónát az 1954 októberében megkötött londoni egyezmény értelmében Olaszország kapta meg, az 528 km2-es 70 ezer lakosú (olasz statisztika szerint 88 százalékban olasz, jugoszláv adatok szerint viszont csak 45 százalékban olasz) "B" zóna pedig jugoszláv fennhatóság alá került. A "B" zóna olasz lakosságának - értékeit hátrahagyva - Olaszországba kellett költöznie. (Rajtuk kívül Isztria más részeiből és Dalmáciából mintegy 300 ezer olasz is ugyanerre a sorsra juttott.) A határvitát az 1975 októberében az Ancona melletti Osimóban aláírt megállapodás zárta le véglegesen. 1983-ban Jugoszlávia kötelezettséget vállalt arra, hogy részletekben 110 millió dollár kártérítést fizet a lakóhelyükről elüldözött olaszoknak. Szlovénia függetlenné válását követően Olaszország azzal az igénnyel lépett fel, hogy a "B" zónából elüldözött olaszok kapják vissza a szlovén állam birtokában levő elkobzott tulajdonukat, a nem állami kézben levő javak esetében pedig azok elidegenítésekor elővásárlási jog illesse meg a korábbi olasz tulajdonosokat. Olaszország e követelések teljesítésétől tette függővé Szlovénia európai integrációs törekvéseinek támogatását. A szlovén közvéleményben rendkívül heves ellenérzéseket váltottak ki az olasz követelések, valamint az is, hogy ezek nemteljesítésére való hivatkozással Olaszország vétója évekig blokkolta az EU-társulási egyezmény megkötését. A vitát végül azzal az ideiglenes kompromisszummal sikerült lezárni, hogy a szlovén parlament 1996 márciusában nyilatkozatot fogadott el arról: az ország európai integrációja során a külföldiek tulajdonszerzésére vonatkozó szlovén szabályozást összhangba hozza az EU normáival.

Sikeres stabilizáció

A szlovén kormány 1992 nyarán a Nemzeti Bankkal karöltve megkezdte a gazdasági stabilizációt. Az infláció megfékezésére a klasszikus, négy pilléren nyugvó megoldást választották: a stabilizációt az árfolyam-politika, a monetáris politika, valamint a kamat- és jövedelemszabályozási politika kombinált alkalmazásával kívánták megvalósítani. Mérsékelték az adókulcsokat (bár ennek tényleges mértéke lényegesen kisebb volt a deklaráltnál, hiszen számos fontos termékre forgalmi adót vetettek ki), és megteremtették a nemzeti valuta, az 1991 októberében bevezetett tolár belső konvertibilitását. Az állami szektorban maximálták a béremelkedést, és szigorúan korlátozták a nem bérjellegű kifizetések növekedési ütemét is. A magánszektor bérviszonyait nem szabályozták, ennek azonban csekély volt a gyakorlati jelentősége, miután a magánszektor a stabilizációs program meghirdetésekor a munkavállalók kevesebb mint egyötödét foglalkoztatta.

A határozott intézkedések rendkívül eredményeseknek bizonyultak, az infláció havi rátája az 1992 júliusában regisztrált 5,9 százalékról decemberre 1,1 százalékra csökkent. A fogyasztóiár-emelkedés üteme éves szinten 1993-ban 32,3, 1994-ben 19,8 százalékra mérséklődött. Az infláció lassulása - igaz csökkenő mértékben, de azóta is - folyamatos. (Az inflációs ráta 1995-ben 13,5, 1996-ban 9,9, 1998-ban 8 százalék volt.) Hasonló tendencia jellemezte a kamatszint alakulását. (Ennek ellenére Szlovénia az inflációt és a kamatszintet illetően egyelőre még nem felel meg az Európai Pénzügyi Unióban [EMU] való részvetel kritériumainak.)

Az infláció megfékezése, a sikeres külgazdasági reorientáció és a gazdaság dinamikus növekedése a külföldi tőkebeáramlás erőteljes bővítését eredményezte. A gazdaság stabilitásának megóvása érdekében 1995 februárjától a Szlovén Nemzeti Bank határozott intézkedéseket foganatosított a spekulatív tőkemozgások korlátozására. Az 1991-92-ben végrehajtott adóreform a költségvetési bevételek számottevő növekedését eredményezte. Ezzel párhuzamosan a függetlenség elnyerésével Szlovénia mentesült a kevésbé fejlett jugoszláv tagköztársaságok szubvencionálásának kényszerű kötelezettsége alól, ami számottevően növelte a rendelkezésre álló pénzügyi erőforrásokat.

E folyamatoknak köszönhetően rendkívül kedvezően alakult a költségvetés egyensúlya. A kilencvenes évek folyamán a költségvetés több alkalommal is többlettel zárult, de még az e tekintetben legrosszabbnak bizonyuló 1997-es évben is mindössze 1,1 százalék volt a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított aránya. Ily módon az országnak nem kellett szembesülnie a költségvetési hiányból származó inflációs nyomással. Az alapvetően kiegyensúlyozott költségvetésnek köszönhetően az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 1997 végén mindössze 22,6 százalékot tett ki, ami nemzetközi összehasonlításban figyelemre méltóan alacsony. Egyértelmű, hogy a költségvetési deficit és az államadósság tekintetében a szlovén gazdaság teljesítménye messzemenően megfelel az Európai Monetáris Unióban való részvetel feltételeinek (amelyek 3, illetve 60 százalékban állapították meg a költségvetési hiány és az államadósság GDP-hez viszonyított maximális arányát).

Szlovénia nemzetközi fizetési pozíciója az átalakuló kelet-közép-európai térségben egyedülállóan kedvező. 1995 és 1998 kivételével az ország folyó fizetési mérlege minden évben számottevő aktívummal zárult, az említett években keletkezett deficit (36,1, illetve 3,8 millió dollár) pedig elhanyagolható. A valutatartalékok impozánsan növekedtek. 1991 végén Szlovéniának még gyakorlatilag nem volt valutatartaléka, de 1997-re 4,37 milliárd dollárra nőtt, 1998-ban pedig már meghaladta a 4,76 milliárd dollárt, bőséges fedezetet nyújtva a külső adósságállomány finanszírozásához.

Szlovénia főbb makrogazdasági mutatói
  1995 1996 1997 1998
A GDP reálnövekedése (%) 4,1 3,1 3,8 4,4*
Átlagos infláció (%) 13,5 9,9 8,4 8
Munkanélküliség (%) 14,5 13,9 14,4 14,5
Költségvetési egyenleg (a GDP százalékában) -0,03 0,3 -1,1 n. a.
Export (millió dollár) 8,312 8,31 8,372 9,049
Import (millió dollár) 9,269 9,421 9,358 10,098
Kereskedelmi mérleg (millió dollár) -957 -1,111 -986 -1,049
Folyó fizetési mérleg (millió dollár) -36 39 37 -4
Valutatartalékok (millió dollár) 3,426 4,13 4,377 4,767
Külső adósságállomány (millió dollár) 2,97 4,01 4,176 4,935
Külföldi működőtőkebefektetések (millió dollár) 170 185,5 320,8 65,4
Megjegyzés: *1998. I-IX. hónap
Forrás: Szlovén Statisztikai Hivatal

Romló kilátások

Az 1995 utáni fejlemények azonban azt mutatják, hogy Szlovénia korábbi előnyei fokozatosan lemorzsolódnak a többi kelet-közép-európai országgal szemben. A szlovén gazdaság növekedésének dinamizmusa az utóbbi két évben elmaradt Lengyelország és Magyarország növekedésétől, sem a termelésben, sem a kivitelben nem jelentek meg dinamikusan fejlődő új ágazatok. A kereskedelmi mérleg hiánya az 1993-as 418 millió dollárról 1996-ra 1,11 milliárd dollárra nőtt, ezt követően pedig 1 milliárd dollár volt.

A hiány növekedése és krónikussá válása részben annak volt tulajdonítható, hogy gyorsan bővült az import (1992-ben 6,14 milliárd dollár, 1998-ban már 10,1 milliárd dollár volt) a reáljövedelmek jelentős emelkedése, az importárak relatív csökkenése és - a volt Jugoszlávia államadósságát rendező egyezmény aláírásával összefüggően - az olcsóbbá vált importfinanszírozási források következtében.

A hiány növekedésében meghatározó szerepe volt annak is, hogy 1995 után folyamatosan romlott a szlovén gazdaság versenyképessége. A stabilizáció során ugyanis mindinkább az árfolyam lett az infláció horgonya, ezért egyre lassult a csúszóleértékelés üteme, ami végül oda vezetett, hogy a tolár túlértékeltté vált. Ugyanakkor a pénzügyi szerződések, a bérek és a nyugdíjak széles körű indexálása inflációs inerciát (tehetetlenséget) okozott. 1996 és 1998 között az inflációt már csak kevesebb mint 2 százalékkal sikerült csökkenteni. A vállalatok gyenge vezetése nem volt képes a bérfegyelem érvényesítésére, és akadályozta a bérnövekedést fékező erőfeszítéseket. (1996-ban például olyan bérpolitikát próbáltak érvényesíteni, amely szerint a reálbér-növekedésnek 2 százalékkal el kellett volna maradnia a termelékenység növekedésétől, azonban végül 1 százalékkal meghaladta azt.)

A technológiai fejlesztés kedvezőtlen feltételei, korlátozott lehetőségei miatt nem volt kielégítő a termelékenység növekedése sem. A termelékenység javulását szinte kizárólag az alkalmazottak számának csökkentésével érték el (a nálunk is jól ismert Gorenje cég alkalmazottainak száma például 3 év alatt 11 ezerről 6 ezerre csökkent). Így viszont a munkanélküliségi ráta tartósan magas, 14-15 százalékos szinten áll. (A foglalkoztatási helyzet Maribor körzetében a legrosszabb, ahol a korábban erősen védett jugoszláv belső piacra termelő nehézipari üzemek koncentrálódnak. Itt a munkanélküliség 25 százalékos.)

A szerkezetváltás buktatói

Szlovénia kedvező induló adottságainak köszönhetően nem kényszerült a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank stb.) gyámsága alá, nem kellett a külföldi befektetők kegyét keresnie. Az ország relatíve magas fejlettségének, a széles középosztálynak és a Kelet-Közép-Európában messze legbőségesebb fajlagos hazai forrásoknak és megtakarításoknak köszönhetően a privatizációt a szlovén állampolgárok tömeges részvételével is meg lehetett valósítani. A hagyományosan kiegyensúlyozott költségvetés számára sem volt létkérdés az állami tulajdon eladásából származó bevétel. Így a privatizációban az úgynevezett kuponos modellt választották: minden vállalati alkalmazott és nyugdíjas állampolgári jogon vagyonjegyekhez jutott hatezer márka értékben, amelyekkel részvényket vásárolhatott. A munkavállalók tömeges bevonásával széles társadalmi bázisra épülő hazai tulajdonosi kört kívántak létrehozni. A cél az volt, hogy a vállalati átalakításban és sikeres működésben érdekelt, széles társadalmi bázisú, vagyonos tulajdonosi réteg jöjjön létre. A privatizáció módszere tehát egyértelműen a hazai befektetéseket preferálta a külföldiekkel szemben, kifejezetten korlátozni igyekezett a privatizációban való külföldi részvételt. A külföldi tőkét zöldmezős beruházásokban látták szívesen.

A privatizáció azonban lassan haladt. A viszonyok tisztázatlansága és a technikai problémák miatt többször is módosítani kellett a vagyonjegyek felhasználhatóságának határidejét. Az 1992 decemberében elfogadott privatizációs törvény ugyanis túl bonyolult eljárást írt elő. A vállalatoknak maguknak kellett elkészíteniük a privatizációra vonatkozó javaslataikat. A vállalati átalakulási tervet, majd a privatizációs tervezetet az állami privatizációs szervezethez kellett jóváhagyásra benyújtani, de csak az átalakulási terv elfogadását követően kerülhetett sor a privatizációs elképzelés beterjesztésére. A benyújtott privatizációs tervezetek túlnyomó többsége vagy a menedzsment, vagy a munkavállalók tulajdonhoz juttatását szorgalmazza, ami a tulajdonosi szerkezet rendkívüli szétaprózottságához vezetett. A munkavállalói jogon vásárolt részvényekre az adott vállalat privatizációjának befejezésétől számított kétéves eladási moratórium vonatkozik, ez viszont nagyfokú bizonytalanságot idéz elő, nagyon megnehezítve a vállalati stratégiák kidolgozását.

Hivatalosan már befejeződött az önigazgatásos üzemek privatizációja, ami a tulajdonjogokat döntően az intézményi befektetőkre, a bennfentes menedzsmentre és a munkavállalókra ruházta át. Feszültségek forrása, hogy mind a privatizált, mind a még állami kézben levő vállalatoknál a bennfentes menedzsment sokszor következetesen elutasít minden külső befolyást és ellenőrzést, amivel gyakorlatilag lehetetlenné tesz minden érdemi átalakulást, strukturális alkalmazkodást. Ez elsősorban a veszteséges nagyvállalatok átszervezését, szanálását érinti rendkívül kedvezőtlenül.

Mindinkább nyilvánvaló, hogy nem bizonyult helytállónak a politikai elitnek és a közvéleménynek az az elképzelése - amit a vállalatok megfelelőnek tekintett jövedelemtermelő képességével és a vállalati önigazgatás hagyományaival indokoltak -, hogy a szerkezeti átalakulás és a világpiaci alkalmazkodás megvalósítható a külföldi tőke masszív bevonása nélkül is. Mostanra egyértelműen megállapítható: a hazai források és megtakarítások arra elégségesek voltak, hogy a szlovén polgárok részt vegyenek a privatizációban, a kizárólag belső erőforrásokra való hagyatkozás viszont már nem elégséges a vállalatok reorganizációjához és a technológiai fejlesztéshez. Az EU-val kötött társulási egyezmény és a CEFTA-megállapodások következtében drasztikusan csökken a szlovén cégek piaci védettsége, ami még nyomatékosabbá teszi a szerkezetváltás, a világpiaci alkalmazkodás kényszerét.

Az igazodás kényszere

A gazdasági növekedés dinamikájának fenntartása érdekében Szlovéniának gyógyírt kell találnia a versenyképességnek a tolár reálfelértékelődéséből eredő romlása ellen, a túlzott bérnövekedésre, a stabilizációs politika lendületének lanyhulására és a szerkezetváltás ütemének lassúságára.

A problémák megoldása érdekében a szlovén jegybanknak fel kellene hagynia a külső versenyképességnek a tolár árfolyamán keresztüli támogatásával, és egyértelműen az infláció elleni küzdelemre kellene koncentrálnia. Elengedhetetlen a bérindexálás fokozatos feloldása és a bértárgyalások vállalati szintre történő decentralizálása. A szerkezetváltás gyorsítása elképzelhetetlen a megmaradt veszteséges állami nagyvállalatok határozottabb átszervezése, a bennfentes menedzsment befolyásának erőteljesebb korlátozása nélkül. A hatékony szerkezetváltás érdekében feltétlenül meg kell alkotni, és következetesen érvényesíteni kell az átvételekre és fúziókra vonatkozó tövényeket.

A korábbinál nagyobb mértékben kellene a külfödi tőkére támaszkodni, aminek viszont előfeltétele a tőkemozgások további liberalizálása és a pénzügyi szektor radikális reformja. A pénzügyi szférában meg kell valósítani a sok kisbank (jelenleg 28 kereskedelmi bank működik a mindössze kétmilliós Szlovéniában) koncentrációját, valamint a nagybankok és a biztosítók privatizációját. (Nemzetközi szakértők egyöntetűen sikeresnek ítélik a banki eszközök mintegy 40 százalékával rendelkező Nova Ljubljanska Banka és a Nova Kreditna Banka Maribor 1993-tól megvalósított rehabilitációját, amit a bankok vezetése többször is úgy kommentált, hogy az állam nem is olyan rossz tulajdonos.) Ezen túl a közeljövő fontos feladata az energiaárak felszabadítása, a nyugdíjreform, a hárompilléres nyugdíjellátásra való áttérés (a népesség elöregedőben van, így a jelenlegi nyugdíjrendszert hosszabb távon az összeomlás fenyegeti), valamint a hozzáadottérték-adó (VAT) bevezetése. (A parlament által már elfogadott törvény szerint ez utóbbi 1999. július 1-jén lépett hatályba.)

Az európai integráció szempontjából nem a szlovén gazdaság helyzetével, teljesítményével kapcsolatban adódnak kifogások, hanem sokkal inkább az EU-kompatíbilis intézmények és törvények hiánya miatt. Az EU-tagság elnyerése érdekében elkerülhetetlen a mezőgazdaság és a veszteséges iparvállalatok állami támogatási rendszerének átalakítása, a közbeszerzésekkel kapcsolatos szabályozás megváltoztatása (ez akkor is a belföldi cégeket nevezi meg tendergyőztesként, ha azonos feltételek mellett a külföldiek 10 százalékkal magasabb árat ajánlanak), az árliberalizáció kiterjesztése, az adó- és nyugdíjrendszer reformja, a telekommunikációs szolgáltatások deregulálása, a tőkemozgások liberalizálása, a bankok és biztosítók privatizálása.

A reformok lassúsága miatt növekvő brüsszeli elégedetlenség lecsillapítására a szlovén kormány 1998-ban meghirdette átfogó integrációs stratégiáját, amelynek keretében határozott ígéretet tett rá, hogy 4 év alatt végrehajtja a Brüsszel által szorgalmazott intézkedéseket. Becslések szerint ehhez legalább kétszáz törvény megalkotására, illetve megváltoztatására lesz szükség.

Szakértők véleménye szerint Szlovénia rövid idő alatt képes lenne megfelelni az uniós követelményeknek. Ennek azonban előfeltétele, hogy a szlovén társadalom és a kormány módosítsa a külföldiek gazdasági szerepvállalásával kapcsolatos ambivalens (ellentmondásos) álláspontját. Érthető, hogy a függetlenségét több mint ezeréves alávetettség után 1991-ben ismét elnyert kis nép féltő gonddal őrködik önállósága, nemzeti azonossága és értékei felett, ám a globalizáció korában egyre kevésbé tartható fenn a hagyományos szuverenitás, az európai integráció pedig egyenesen megköveteli a szuverenitás részleges feladását. A szlovén társadalomnak és a kormánynak tehát messzeható következményekkel járó, korántsem fájdalommentes döntéseket kell meghoznia a közeljövőben.

Szlovénia külkereskedelmének viszonylati szerkezete (a forgalom százalékában)
  Export Import
1997 1998 1997 1998
Európai Unió 63,6 65,5 67,4 69,4
- Ausztria 6,7 6,8 8,4 7,9
- Németország 29,4 28,4 20,7 20,6
- Olaszország 14,9 13,9 16,6 16,8
- Franciaország 5,5 8,2 10,5 12,4
EFTA 1 1,1 2,1 2,1
CEFTA 6,2 6,7 7,7 7,7
- Magyarország 1,4 1,6 3,1 2,4
- Csehország 1,8 1,7 2,5 2,6
- Lengyelország 1,9 2 0,6 0,8
Volt jugoszláv tagköztársaságok 16,6 15,4 6,3 5,9
- Horvátország 10 9,1 5 4,3
- Bosznia-Hercegovina 3,4 3,5 0,3 0,5
- Macedónia 1,8 1,8 0,6 0,5
- Kis-Jugoszlávia 1,3 1,1 0,4 0,7
A Szovjetunió utódállamai 5,2 3,6 3 2,1
Japán 0,2 0,1 1,7 1,7
Egyesült Államok 2,9 2,8 3,1 2,9
Forrás: Szlovén Statisztikai Hivatal

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére