Nemzeti tőke - globális üzlet

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. július 1.) vegye figyelembe!

Transznacionális vállalatok a világgazdaságban

Megjelent a Cégvezetés (archív) 16. számában (1999. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A második világháború utáni világgazdaság fejlődésének egyik legmarkánsabb jellemvonása a transznacionális, illetve multinacionális vállalatok (Transnational Corporation, TNC, Multinational Corporation, MNC) gyors terjeszkedése. Ezek az óriásvállalatok külföldi leányvállalati rendszerük révén akár tucatnyi országban is ellenőrizhetik és szervezhetik az érdekeltségi körükbe vont termelőtevékenység minden részletét. Meghatározó jellemvonásuk a szoros belső integráció.

 

A globális társaságok működési köre széles, minden lehetőséget a maguk javára fordítanak ugyanolyan termékek széles méretváltozataitól a technológiai szakadék kihasználásán át a szérianagyságból származó előnyökig. A csak egy országban működő vállalatokkal szemben kedvezőbb helyzetben vannak a gazdasági-jogi környezet ellenőrzését és számukra előnyös megváltoztatását illetően. Választhatnak, hogy mely országban hajtsanak végre beruházást, és gyártsanak alkatrészeket, részegységeket nagy szériában: ott, ahol a legolcsóbb a munkaerő vagy/és legkedvezőbbek az adózási feltételek, a támogatások. A transznacionális vállalatok (TNC-k) mérete önmagában is behozhatatlan előnyt ad az országon belül működő vállalatokkal szemben. Diverzifikált szerkezetük révén minimalizálni tudják kockázataikat, és magasabb jövedelmezőséget érnek el. Mindehhez nélkülözhetetlen feltétel a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizálása, az áruk, tényezők és szolgáltatások nemzetközi áramlása előtti akadályok lebontása.

Fejlődési fokozatok Ágazaton belüli nemzetközi munkamegosztás a gazdasági fejlődés magasabb fokán bontakozik ki. Történelmileg először az ágazatok közötti nemzetközi munkamegosztás jött létre, amelynek keretében a periférián nyersanyag-kitermelés és -export, a centrumban, vagyis a fejlett, iparosodott országban pedig a feldolgozóipar és az iparcikkek exportja fejlődött ki. A későbbiekben a fejlett országok egyes ipari ágazatai között jött létre mind szorosabb munkamegosztás, amely a skaláris (meghatározott irányok nélküli) előnyök kihasználását szolgálta a technikai fejlődés alapján. Ennek keretében az exportőrök különböző ipari késztermékek alkatrészeinek, részegységeinek legkorszerűbb és hatékony gyártására és exportjára specializálódnak.

Nemzetközi a tevékenység és a stratégia

A második világháború után a nagy gazdasági válság tanulságait is felhasználva az Egyesült Államok és szövetségesei olyan szervezett világgazdasági rendszer létrehozására törekedtek, amely a nemzetállam és a nemzetgazdaság alapjaira épül. Jó néhány évtized elmúltával az az álláspont kezdett teret nyerni, hogy a nemzetállami intézményrendszer a globalizálódó gazdaságban elveszíti szerepét, anakronisztikussá válik, és átadja helyét a világméretekben hatékony transznacionális vállalatoknak, amelyek - mentesülve a nemzetállami kötöttségektől - különösképpen alkalmasak a rugalmas és gyors globalizálódásra. Ez azonban minden valószínűség szerint eltúlozza a TNC-k nemzetközi jellegét. E vállalatok a tulajdon és az irányítás szempontjából azonban távolról sem globálisak, hanem egy államhoz tartozók, és csak tevékenységükben, üzleti stratégiájukban nemzetköziek.

Méreteiknél és szervezeti rendszerüknél fogva a globális kiterjedésű nemzetközi együttműködés minden mai lehetőségét kihasználhatják. Saját leányvállalataik keretei között, a vertikális és horizontális integráció révén képesek a termelés és a forrásfelhasználás leghatékonyabb módjait alkalmazni, összességében pedig kereteik között lehetséges a világméretű optimalizálás. Fontos ismérvük egyebek mellett, hogy termelési, értékesítési, kutatás-fejlesztési, pénzügyi és személyzeti politikájukat egy központból tervezik, szervezik és koordinálják akármennyi országban folytatott leányvállalati tevékenységre vonatkozólag is.

Manőverezési és gazdálkodási lehetőségeik kedvezőbbek minden más vállalkozási formánál, ami jelentős versenyelőnyt teremt számukra. Leginkább képesek arra, hogy minimalizálják ráfordításaikat, és a termelési tényezők (tőke, munkaerő, technika stb.) leghatékonyabb kihasználása érdekében gyors ütemben csoportosítsák át termelőegységeiket akár kontinensek között is. Sokan éppen ezért bennük látják a világgazdaság legkorszerűbb és legfontosabb vállalkozási formáját. A transznacionális vállalati munkamegosztás egyre nagyobb szerepet játszik a nemzeti piacok globalizálódásában, az egyes országok külgazdasági nyitását mindinkább e vállalatok valósítják meg.

Mitől multi a multi? A transznacionális és a multinacionális vállalat megkülönböztetésére érdekeltségeik sokrétűsége miatt nincs pontos definíció, leginkább a tulajdonosi kritérium alapján választhatók szét. Azt a vállalatot tekintik multinacionálisnak (MNC), amelynek központja - más szóval anyavállalata - két vagy több ország állampolgárainak tulajdonában van. A Shell és az Unilever például brit és holland érdekeltség. Ilyen kritérium alapján azonban csak kevés vállalat sorolható a "multi" kategóriába, mivel többségük egy ország állampolgárainak tulajdona, tehát nem "multi", hanem "uninational" típusú. Ezen belül is a transznacionális vállalatok több mint 80 százaléka a fejlett országok tulajdonában van. Megkülönböztetésként alkalmazható az is, ha az anyavállalati központ menedzserei több nemzetiségből tevődnek össze. Ma azonban még ez is nagyon ritka, azok rendszerint az anyaország állampolgárai.

Monopóliumból TNC

A nemzetközi óriásvállalatok hosszú múltra, még a gyarmati időszakig tekintenek vissza. A mai transznacionális vállalati rendszer az 1960-as évektől a legfejlettebb országokban indult fejlődésnek, azok mind szorosabb együttműködésével. Az iparilag fejlett világban a nemzetközi munkamegosztásból származó előnyök kihasználásának új lehetőségei nyíltak meg az ágazatokon belüli munkamegosztás fejlődése révén. Változatos formái egyebek mellett magukban foglalják a napjainkban óriási méreteket öltő működőtőke-exportot, a közös vállalkozások létesítését, az alvállalkozói kapcsolatok kiépülését és a különböző koncessziókat.

Az első nemzetközi monopóliumok az 1800-as évek vezető ipari országaiban születtek meg. A legjelentősebbek az angol-holland olaj- és élelmiszertrösztök, az angol olaj-, textil- és vegyipari óriásmonopóliumok, valamint a német vegyipari és elektromos berendezéseket előállító konszernek voltak. A két világháború közötti gazdasági válság és a súlyos világgazdasági zavarok gátolták és lassították a nemzetközi monopóliumok növekedését.

A korábbi nemzetközi óriásvállalatok döntően a gyarmattartó ország vállalatainak nyersanyagszállítóiként működtek és azok ipari termeléséhez integrálódtak. Többségükben a gyarmat és az anyaország közötti munkamegosztás révén jöttek létre, a közvetlen tőkebefektetések is a gyarmatra áramlottak az anyaországból. Más esetekben különböző országokban létesítettek profitszerzés céljából leányvállalatokat, amelyek sok tekintetben önállóak, az anyavállalattal laza kapcsolatban álló vállalkozások voltak. Szemben a modern transznacionális konszern vállalaton belüli - főképpen a kutatásintenzív területeken megvalósított - vertikális jellegű integrációjával, a hagyományos nemzetközi óriásvállalatok zömmel horizontális, vállalaton belüli integrációt testesítettek meg.

Alig létezett a leány- és anyavállalat közötti, maihoz hasonló szoros kapcsolat, egy központból származó szigorú üzleti stratégia. Ennek technikai feltételei csak később, századunk második felében teremtődtek meg a közlekedés, a távközlés és a számítástechnika forradalmi átalakulása révén, aminek különösen a korszerű globális vállalatszervezés és -irányítás, valamint az együttműködés keretében megvalósított alkatrész- és részegységszállítások szempontjából volt döntő jelentősége.

A transznacionális vállalatok háború utáni egyre gyorsabb terjeszkedésében azonban egyaránt szerepet játszottak műszaki-technikai és nemzetközi gazdaságpolitikai tényezők. Mind teljesebb formában jön létre a nemzetközi munkamegosztás globális infrastruktúrája (transzkontinentális szállítórendszerek, a világűr felhasználása kommunikációs célokra), amely alapvetően kihat a versenyképességre, a termelési költségek alakulására. A kommunikációs technikák és a szállítás fejlődése jelentősen csökkentette a nemzetközi együttműködés (termelési kooperációk stb.) infrastrukturális költségeit. A TNC-vállalkozások terjeszkedésének a második világháború után kedvezett az iparilag fejlett országok közötti egyre szabadabb áru- és tőkemozgás, valamint a piacok működésének és szerkezetének hasonlóvá válása is.

A mai TNC-k ezért az egész világot egyetlen gazdasági egységnek tekintve alakítják ki (leányvállalati hálózatukat szoros egységbe foglaló) üzleti stratégiájukat. Esetükben a nemzetközi kapcsolatok vállalati keretekben - mondhatni - internalizálódnak, vagyis a nemzetközi munkamegosztás vállalaton belül valósul meg. Ez nemcsak a szorosan vett gazdasági kapcsolatokra érvényes, hanem a már említett kutatás és fejlesztés (K+F tevékenység) széles körére is. A legkorszerűbb technika átvitelére ugyanis ma egyre kevésbé nyílik mód a TNC-k keretein kívül. Becslések szerint a nemzetközi technikatranszfer mintegy fele vállalaton belül történik, egyre korlátozottabb annak szabadpiaci forgalma. Ez nagy szerepet játszik abban, hogy a felzárkózás mind elérhetetlenebb a világgazdaság perifériájára szorult országok számára.

A vállalaton belüli integrációt döntően az határozza meg, hogy tevékenységére a diverzifikáltság vagy a specializáció jellemző. Diverzifikált felépítésű transznacionális vállalatok leginkább a kevésbé kutatásigényes gazdasági tevékenységek esetében működnek, és ezeknél a különböző, sok esetben egymástól eltérő gazdálkodási területek vállalaton belüli integrációja jön létre. Ez a megoldás elsősorban a diverzifikáció révén elérhető kockázatcsökkentést célozza. A csúcstechnológiájú, kutatásintenzív területeken zömmel specializált TNC-k tevékenykednek.

Vertikális és horizontális szerkezet A vertikálisan integrált transznacionális vállalati szerkezet a transznacionális vállalat üzleti, illetve vállalati stratégiájának olyan formája, amelynél külföldi működőtőke-beruházásokra, leányvállalatok létesítésére a teljes termelési skála (vertikum) alsóbb (ásványi nyersanyagok, különböző természeti kincsek, közbeeső termékek) vagy felsőbb láncszemeinek (a feldolgozás magasabb fázisai vagy szállítási és értékesítési tevékenységek) teljes ellenőrzése érdekében kerül sor. Ennek legkézenfekvőbb célja többnyire a vállalat szempontjából a biztonságos és olcsó nyersanyagellátás. Horizontálisan integrált transznacionális vállalati szerkezet a TNC üzleti, illetve vállalati stratégiájának az a változata, amelynek keretében a külföldi leányvállalat a hazai anyavállalatéval azonos termék vagy termékváltozat (azonos márkanévvel, technológiával, minőséggel) előállításával foglalkozik úgy, hogy a transznacionális vállalat szigorúan őrködik a termék, illetve a gyártási folyamat minőségének megőrzése felett. Ennek révén nagyobb piaci-értékesítési biztonságra tesz szert, jobban tud alkalmazkodni a helyi igényekhez.

Rugalmasan változtatnak

Ezek a vállalatok ott létesítenek termelőegységeket, ahol erre a természeti, technikai és adminisztratív feltételek (munkaügyi törvények, vámok, adók és egyéb rendelkezések) a legmegfelelőbbek. Az utóbbi években különösen felgyorsult a termelési kapacitások átvitele egyik országból a másikba, főképpen ha a technika ezt nem nehezíti meg, nem túl nagyok a létesítés fix költségei, és az új helyen megfelelően képzett és olcsó munkaerő van.

Ellátó-bedolgozó hálózatukon rugalmasan tudnak változtatni, gyors átcsoportosításra törekednek, hogy azokat igényeiknek megfelelően rövid idő alatt transzferálhassák más országokba. A nemzeti keretek között tevékenykedő vállalatoknál kevésbé korlátozzák őket a nemzetközi munkamegosztás hagyományos feltételei. Tevékenységük bővülését természetesen nagyban elősegíti és gyorsítja az a legutóbbi időszakban tapasztalható erőteljes törekvés (például a GATT/WTO uruguayi kereskedelmi tárgyalásainak eredménye), ami a nemzetközi gazdasági kapcsolatok (áru-, szolgáltatás- és működőtőke-export stb.) liberalizálására, a korlátozások megszüntetésére irányul. Az országok magatartása radikálisan megváltozott a külföldi tőkével szemben.

A TNC-k döntő szerepet játszanak a működőtőke nemzetközi áramlásában is, ami a '80-as évek globalizálódó világgazdaságának egyik fő jellemzőjévé vált. A termelőberuházások zöme a multinacionális vállalatok keretei között valósul meg, és a világgazdaságban végbemenő napi tőkeforgalom már mintegy 20-szorosan haladja meg az áru- és szolgáltatáskereskedelem értékét.

A tőkeexport alkalmas az esetleg meglevő kereskedelmi akadályok áthidalására, a vámfalak mögé való behatolásra. Ennek révén mindinkább kialakul, hogy az importverseny közvetlenül a belső piacon zajlik le a külföldi tőkeberuházással létrehozott belföldi termelés révén.

Változások a külföldi működőtőke szabályozásában 1991-1998 között
Intézkedés 1991 1995 1996 1997
A külföldi beruházások szabályozása terén változtatásokat hozó országok száma 35 64 65 76
Az intézkedések száma 82 112 114 151
Külföldi beruházásokat könnyítő intézkedések 80 106 98 135
Külföldi beruházásokat nehezítő intézkedések 2 6 16 16

Átértékelendő kategóriák

Ennek fényében olyan közgazdasági kategóriák is átértékelésre várnak, mint például egy-egy ország kereskedelmi mérlege. A globális integráció és a versenyképesség megítéléséhez a tényleges import és export mellett hozzátartozik a külföldi tulajdonban levő vállalatok forgalma is, amelyek adott esetben az importot vagy az exportot helyettesítik. Ezt mi sem példázza szemléletesebben, mint az, hogy (1986-ra vonatkozó számítások szerint) miközben az amerikai kereskedelmi mérleg formálisan 144 milliárd dollár hiányt mutatott, mind az Egyesült Államokban, mind pedig külföldön az amerikai és külföldi tulajdonban levő vállalatok közötti tranzakciók számításba vételével kiderül, hogy az ország valóságos mérlege 57 milliárd dollár többlettel zárt. Hasonló helyzet más országokban is kialakulhat, ezért a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra vonatkozó formális mérlegadatokat ennek tudatában már csak fenntartásokkal értelmezhetjük.

Megváltozik az olyan gazdasági eszközök hatékonysága is, mint például a valutaárfolyamok módosítása. Most még indokoltabbak a leértékeléssel kapcsolatos fenntartások, hiszen a szoros összekapcsolódás miatt a leértékelés nem (mindig) javít az exportőr versenyképességén. Adott esetben ronthat is rajta, miközben az inflációs hatás közvetlenül jut érvényre. Az ilyen esetekben fennálló magas import-input arányok miatt ugyanis a termelési költségek hamarabb megemelkednek, mint ahogy a leértékelés exportjavító hatását ki lehetne használni.

A világkereskedelemben és a tőke nemzetközi áramlásában, nem utolsósorban pedig a nemzetközi munkaerőmozgásban is egyre nagyobb hányadot képvisel a transznacionális vállalatok keretében lebonyolódó forgalom. Napjainkban ezek a vállalatok a világkereskedelem több mint 70 százalékát tartják ellenőrzésük alatt, sok termék termelésében, elosztásában és értékesítésében játszanak domináns szerepet.

Becslések szerint ugyanakkor a világkereskedelemnek mintegy egyharmada a TNC-rendszeren belül bonyolódik le, ami a világkereskedelemnek egy sajátos része. Ugyanis még az árakat is maga a vállalat szabja meg, és valójában kevés köze van a világpiacon az adott termék esetében kialakult árakhoz. Ezek az úgynevezett transzferárak a vállalatot befogadó országok közötti célirányos jövedelemátcsoportosítást szolgálják, az adók és más költségek minimalizálása érdekében. Ennek során a vállalatok a transzferár-manipulációk révén a magas adókulcsot előíró országokból jövedelmeket csoportosíthatnak át a kedvezőbb adókat megszabó országokba.

A különböző vállalaton belüli közvetlen kooperációk még ennél is szélesebb kört fognak át. A legnagyobb TNC-k méreteire jellemző, hogy egyetlen transznacionális vállalat, a General Motors évi értékesítési forgalma 168 milliárd dollár, ami több mint kétszerese a 48 legkevésbé fejlett ország összesített GDP-jének. Az első öt TNC évi üzleti forgalma 871 milliárd dollár volt a '90-es évek közepén. Az ötven legjelentősebb feldolgozóipari transznacionális vállalat közül jelenleg 24 amerikai, 9 japán, 6 pedig német eredetű.

Az első tíz transznacionális vállalat sorrendje a kilencvenes évek első felében
Sorrend Társaság Származási ország Iparág
1. General Motors Egyesült Államok járműipar
2. Exxon Egyesült Államok olajipar
3. Ford Motor Egyesült Államok járműipar
4. Royal Dutch/Shell Nagy-Britannia/Hollandia olajipar
5. Toyota Motor Japán járműipar
6. IRI Olaszország fémipar
7. IBM Egyesült Államok számítógépgyártás
8. Daimler-Benz Németország járműipar
9. General Electric Egyesült Államok elektronika
10. Hitachi Japán elektronika

A közvetlen beruházások és a piac

A transznacionális vállalat legkockázatosabb tevékenysége a közvetlen beruházás, ez igényli a legkörültekintőbb előkészítést. Bár a megítélés nem véglegesen elfogadott, általában azt a vállalatot tekintik transznacionálisnak, amelyik üzleti forgalmában 25 százaléknál nagyobb a külföldi tevékenység részaránya. Ez a rész kis ország esetében magas, nagy ország esetében többnyire alacsonyabb. Például a Nestlé és a Philips svájci, illetve holland társaságok esetében 98, illetve 94 százalék a külföldi tevékenység részesedése. Tevékenységük egy része közös vállalat (joint venture) keretében folyik. Erre akkor kerül sor, ha két vagy több vállalat adja össze eszközeit és szakértelmét egy vállalkozás keretében. Működhet két társaság által létrehozott vállalat egy harmadik országban (például amerikai és brit cég létesít közös vállalatot a Közel-Keleten), létrejöhet vállalkozás a társaság és a befogadó ország helyi beruházója között, végül létrejöhet a befogadó ország állami részvétele mellett is. Az ilyen vállalat két gazdát szolgál, de előnye, hogy könnyebb megteremteni az igen tőkeigényes beruházást, a cég élvezheti a befogadó állam védelmét, kikerülheti a protekcionista intézkedéseket (például japán autókat szerelnek össze az Egyesült Államokban és helyben értékesítik őket).

A vállalatok természetesen nem véletlenszerűen terjeszkednek, az a társaság vezetésének gondos tervezése és előkészítése alapján történik. Egyik fő ösztönző ehhez a nagyobb profit elérése. Emellett azonban más motívumok is szép számmal szerepet játszanak. A növekedési szempont például akkor kerül előtérbe, ha a kereslet a már meghódított piacokon az érintett termékkör iránt nem növelhető, és fontos feladattá válik a piacszerzés. Az iparilag fejlett országokban és a nagy nemzetközi társaságok esetében már kialakult a piaci egyensúlyi pozíció. A stabil piaci részesedések miatt mind nehezebb az értékesítés kiterjesztése. A forgalom bővítésére egyetlen mód nyílik: új piacok megszerzése leányvállalatok létesítésével.

A protekcionista intézkedések szintén leányvállalati terjeszkedésre ösztönöznek. Az Európai Unió vámfalait például az amerikai vállalatok csak helyi termeléssel, működőtőke-befektetésekkel tudták kikerülni. A japán vállalatok az önkéntes exportkorlátozó megállapodásokat amerikai összeszerelő üzemek létesítésével ellensúlyozták. A verseny csökkentését külföldi vállalatfelvásárlások révén érhetik el (a GM például kanadai autógyárat vásárolt meg, és létrehozta a GM Canada céget, emellett megvette az Opelt Németországban). Végül fontos motiváló tényező lehet a költségcsökkentés is. A munkabérek például jelentős különbségeket mutatnak, ami jó lehetőséget kínál a termelési egységek kihelyezésére.

A termékek életciklusának és az új termék monopolizálhatósági időtartamának lerövidülése is motiválhatja a vállalatokat a külső terjeszkedésre és a közvetlen külföldi beruházások növelésére. Ha az érintett vállalat nem hoz létre a helyszínen termelőüzemet, akkor a konkurense teszi meg, így ennek révén is folyamatosan megtörténik az áttérés az exportról a külföldi termelőegységgel történő keresletkielégítésre. Ez többféle vállalati terjeszkedési stratégiát is szolgálhat. Egyrészt a vállalat már elért pozícióinak, piaci részesedésének (esetleg más vállalatok által megbontott) megvédését, másrészt a kialakult piaci részesedés saját javára történő átrendezését.

Az amerikai leányvállalatok K+F kiadásai külföldön
(növekedési ütem és néhány fontosabb ország közötti megoszlás)
  Japán Németország Franciaország Egyesült Királyság
K+F kiadások (milliárd dollárban, 1992-es változatlan dollárértéken) 1,1 2,7 1,3 2,1
Összes amerikai leányvállalati K+F költségből való részesedés 7 24,1 9,3 18,3
Évi átlagos növekedés (%) 19,4 12,1 22,6 2,3

Kutatás-fejlesztés

A technikai fejlődés újabb szakasza szoros kölcsönhatásban van a transznacionalizálódási folyamat élénkülésével és a tudományos-műszaki eredmények terjedésének módosuló feltételeivel. A nemzetközi kereskedelemben nő a csúcstechnikát képviselő termékek részaránya, miközben az ezt birtokló transznacionális cégek igyekeznek az új technológiai ismereteket mind szigorúbb védelemben részesíteni. Ennek eredményeként az új technológiai-kutatási eredmények egyre szűkebb vállalati körben koncentrálódnak, a felettük érvényesülő tulajdonosi jogokat nemzetközi törvények garantálják. Ennek objektív okai sem elhanyagolhatók, hiszen az új technológia kimunkálásának fajlagos költsége nagyon magas, aminek kifizetésére csak egyre kevesebb vállalat képes. Ez megnövelte egyrészt a TNC-k, másrészt a még közöttük is mind nagyobb szerephez jutó nemzetközi vállalati együttműködések szerepét. Több új kutatási területen az alap- és alkalmazott kutatások közötti határvonalak is elmosódnak (ilyen például a biotechnológia), ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy az alapkutatások egy része szintén vállalati keretek között folyik.

A nemzetközi versenyképességet ma meghatározó új termékek és technológiák mindinkább a legerősebb TNC-k keretében koncentrálódnak, és egyre szigorúbb védettséget élveznek. A technikatranszfer egyik legfőbb lehetősége korábban az árukereskedelem volt. Hasonlóan fontos szerepet töltött be e téren a közvetlen licenc- vagy know-how-kereskedelem is. Szerepük azonban újabban háttérbe szorul, és a legkorszerűbb technológia nemzetközi áramlása (technikatranszfer) mindinkább a transznacionális keretek között lebonyolított külföldi közvetlen beruházások révén valósul meg. A transznacionális vállalatok jelentősége ezért egyre nagyobb a technikai vezető szerepet be nem töltő, de követésre (a korszerű technika adaptálására) alkalmas országok technológiai fejlődésének gyorsításában. Az innováció finanszírozása terén a TNC-k globális szerepe is rendkívül nagy.

Az egyes fejlett országok kutatási-fejlesztési tevékenységében kimutatható a sajátos tudománypolitikai irány. A high-tech kutatásokra való koncentráció például inkább jellemző az amerikai, az angol és a francia vállalatokra és kevésbé a németekre és a japánokra. A német és a japán vállalatok ennek megfelelően magasabb K+F koncentrációt értek el a közepes technológiájú ágazatokban.

Az előnyök nem automatikusak

A transznacionális vállalatok létezése és tevékenysége a befogadó ország szempontjából nemcsak előnyöket, hanem potenciális veszélyeket is hordoz. Vannak esetek, amikor a TNC-k meghatározó pozícióra tesznek szert a befogadó ország gazdaságának egyes területein. Ez még fejlett ország esetében is kialakulhat, hiszen ismert, hogy Kanada esetében a feldolgozóiparba befektetett tőke 60 százaléka külföldi.

A külföldi vállalatok dominanciája mégis leginkább a kevésbé fejlett országokban valósul meg. Itt az ország hosszú távú érdekeivel ellentétesen befolyásolhatják a külkereskedelem viszonylati összetételét, hitelszerkezetét, a K+F tevékenység fejlődését, aminek révén erősödhet az ország technológiai függősége, átalakulhatnak a lakosság fogyasztási szokásai, a helyi akkumulációs lehetőségek stb. Ezek a veszélyek természetesen reálisak, és sok befogadó országot ösztönöztek (kiváltképpen fejlődő országokat) különböző szabályozó intézkedések meghozatalára, a káros hatások csökkentésére és a lehetséges kedvező hatások erősítésére. Kanadában például magasabbak a 25 százalékosnál kisebb helyi érdekeltségű külföldi leányvállalatok adókulcsai. Indiában meghatározták, hogy külföldi beruházásokra milyen szektorokban kerülhet sor, és működésüket szabályokhoz kötik. Más helyeken csak közös vállalatok létesítését engedik meg, és a működést a technológia átadásához kötik stb.

A globális vállalatok üzletpolitikája és stratégiája a vállalat profitszempontjait tartja szem előtt, s nem a befogadó ország gazdaságának szerves fejlődését. Ebben semmi rendkívüli nincs, de hogy mindez beilleszthető-e a befogadó ország gazdaságpolitikájába, és milyen feltételekkel, az döntően a befogadó ország kormányzatának határozottságától, a gazdaság irányításának szakmai megalapozottságától függ.

Törekvések vannak az Európai Unió, az OECD, az ENSZ és az UNCTAD részéről egyaránt a transznacionális vállalati tevékenység "nemzetközi magatartási normáinak" kimunkálására. Szabályozó intézkedések meghozatalát a Világbank is szükségesnek látja, a különböző érdekek (például alapvető érdekellentét beruházó és befogadó ország esetében) azonban csökkentik az ilyen intézkedések megvalósulását és a hatékonyabb, megszorító szabályok esélyét.

Az ipari kutatási tevékenységek megoszlása néhány fejlett országban (százalék)
  Egyesült Államok Anglia Franciaország Németország Japán
High-tech iparok 60 63 57 47 49
Közepes technológiai szintű iparok 1 30 4 46 38
Alacsony technológiai szintű iparok 9 7 9 7 13
Tudományalapú iparok 6 2 30 19 21
Szakosított ellátási célú iparok 19 28 33 38 37
Szériaintenzív iparok 28 23 28 37 30
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére