Időgazdálkodás

Gyakorlati útmutató

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 16. számában (1999. július 1.)

 

Az Egyesült Államok egykori külügyminisztere, Henry Kissinger egyszer állítólag így sóhajtott fel, amikor belepillantott a naptárjába: "No, ezen a héten sem üthet ki válság! Nincs rá időm!" Sokaknak nincs elég ideje. Ez legfőképp azért érdekes, mert az időgazdálkodás tipikusan olyan téma, amelynek nagyon kevés új elmélete van, a szabályok legtöbbjét majd minden vezető tudja, tapasztalta, vagy legalább hallott róla.

 

Szinte mindannyian több időt szeretnénk, de mindnyájunknak 24 órája van egy napban, 12 hónapja egy évben, és annyi éve hátra, amennyi számára elrendeltetett. Hogy menynyi az annyi? Nézzük a statisztikát! A rendszerváltozás utáni adatok szerint a Magyarországon születéskor várható átlagéletkor körülbelül 70 év (a hölgyeknél picit több, a férfiaknál kicsit kevesebb). Statisztikailag tehát adott pillanatban egy-egy 30, 40, 50 éves ember életéből rendre 480, 360, illetve 240 hónap van hátra. Minden alkalommal, amikor valamely ok miatt, az adott hónapban több energiára van szükség a munka elvégzéséhez – vélvén, hogy ez nem baj, majd nyáron kipihenjük -, akkor ebből a készletből fogyasztunk el a kelleténél többet.

Még megdöbbentőbb, ha utánaszámolunk, hogy mennyi az annyi órákban. Ha napi 8 órát levonunk természetes szükségleteinkre, és 16 órát számítunk céljaink elérésére, boldogulásunkra, akkor ez egy 30 éves ember esetében 233 600 órát tesz ki. Sok ez, vagy kevés? Képzeljük el, hogy 30 éves születésnapunkon beteszünk a bankba 233 600 forintot! Nincs kamat, sem spórolás, sem befizetés. Viszont minden órában el kell költenünk belőle 1 forintot. Amikor az összeg elfogy, akkor leszünk 70 évesek.

A kissé kacifántos példát folytatva: a betétből kénytelen-kelletlen el kell költenünk óránként egy forintot, ezt nem tudjuk befolyásolni. Ám hogy azt mire költjük – igen. Ez az időgazdálkodás lényege. Az alkalmazható technikák döntően nem arra szolgálnak, hogy miként spóroljunk, hogyan legyen több időnk, hanem főleg arra, hogy a meglevő időt hogyan használjuk ki a lehető legjobban.

Egy rossz és egy jó hír

Sok vezető úgy tekint az időgazdálkodási technikákra, mint időhiányuk megoldásának végső, mindentudó csodaszerére. Számukra van egy rossz hírem. A tapasztalatok szerint az esetek döntő többségében a vezetők által megélt időhiány csak tünet. Olyan, mint a betegségben a láz vagy a fájdalom. A háttérben legtöbbször valamilyen gyulladás vagy problémagóc található (sokszor több is) akár az egyén, akár a szervezet szintjén.

Ilyen problémák lehetnek például az alacsony szaktudás, a motiváció vagy önbizalom hiánya, a nem megfelelő vállalati kultúra, az értékesítés hiányosságai, a vezetési kultúra és készségek gyenge pontjai, a belső és külső ügyfélszolgálat alacsony színvonala, a szervezetlenség, a csapatmunka, az együttműködés hiánya, a nem megfelelő kommunikáció, a rossz emberi kapcsolatok, a közös stratégia, az értékrend, az összehangoltság hibái stb. Hiába adunk lázcsillapítót a betegnek, ha a gyulladt góc továbbra is fertőz és rombol.

Nem állítom persze, hogy nincs szükség láz- és fájdalomcsillapítóra. De azt igen, hogy az időgazdálkodás technikáit csak kiegészítésnek, döntően az egyének személyes hatékonyságának növeléséhez, a problematikus területeken bevezetett intézkedések mellett érdemes alkalmazni. Az időgazdálkodási technikák alkalmazása abban segít, hogy döntően saját erőforrásainkra építve, időfelhasználási szokásainkat átalakítva képesek legyünk elérni mindazokat a célokat, amelyeket mindig is el szerettünk volna érni, csak eddig nem volt rá időnk.

Jó hír viszont, hogy amennyiben elfogadjuk a fentebb említett korlátokat, akkor elemei, technikái az alábbi fő területeken segítséget nyújtanak:

  • a célok kitűzése és a rangsorolás,
  • az időgazdálkodási szokások és a bennük rejlő lehetőségek felmérése,
  • időnk megtervezése,
  • a tervek megvalósítása.

A célok kitűzése és rangsorolása

Sokaknak csak az tűnik fel, hogy reggel, a munkahelyre beérve a (példa kedvéért) tízórás munkanapjukra ismétlődően legalább tizenöt órányi elintézendő szakad a nyakukba. Ezt a helyzetet sokan azzal próbálják meg kezelni, hogy "sebaj, legfeljebb ma is egy picit tovább maradok bent", vagy azzal, hogy "megpróbálok gyorsabban, jobban, szervezettebben dolgozni". Mindkét megoldás remekül működik – de csak rövid távon. Hosszú távon ugyanis környezetük felismeri, hogy van valaki, aki nagyon eredményesen, későig bennmaradva, esetleg a munkát hazacipelve képes dolgozni – azaz még több feladatot lehet rábízni. "Valaki minél jobban görnyed, annál jobb: nagyobb a vízszintes felület a hátán, jobban lehet rá pakolni" – mondta cégünk egyik ügyfele.

Egyik sem jó megoldás. A harmadik megoldás, amely hosszú távon alkalmazható: szelektálni kell! Vannak feladatok, amelyeket elvégzek én, vannak amelyeket továbbadok, és vannak olyanok is, amelyeket senki sem végez el. Ez persze nem újdonság, szól erről egy nagyon régi kínai közmondás is:

"A dolgok elintézésének csodálatra méltó képességén kívül létezik a dolgok elintézetlenül hagyásának csodálatra méltó képessége is. Az élet bölcsessége a lényegtelen dolgok kiküszöbölésében rejlik."

A dolgok lényegessége, illetve lényegtelensége alapján való szelektálást hívjuk úgy, hogy rangsorolás. Ez a szó pontosan kifejezi az egyszavas időgazdálkodási tréning lényegét. A rangsorolásnál a leggyakrabban elkövetett hiba az, hogy két kritériumot összekeverünk: a tennivalókat a sürgősségük alapján és nem a fontosságuk szerint végezzük el. "Fontos", ami céljaink elérése szempontjából döntő, nagy horderejű. "Sürgős" pedig mindössze az, hogy az adott dolognak közeli határideje van. Pontosan ezt a két kritériumot választotta szét Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok (később elnök), és alkotta meg egyszerű, de csodálatosan alkalmazható döntési segédeszközét.

Amint látszik, a fontos és a sürgős nem egymást kizáró, de nem is egyértelműen összetartozó fogalmak. Ha például van egy rakás feladat az adott napra, akkor – jó esetben, ha lehet – azzal kell kezdeni a napot, hogy elintézzük a fontos és sürgős tennivalókat. Ilyenek a tipikus "tűzoltás" és "vészhelyzet" jellegű dolgok, lényegesek, nagy horderejűek, döntőek a cég vagy a menedzser számára, a határidejük az ügyintéző orrát verdesik, azaz hatalmas nyomás mellett, kapkodva kell őket elintézni, mentve, ami még menthető. Az is biztos, hogy a legutoljára maradnak azok a dolgok, amelyek nem fontosak és nem sürgősek, hiszen ezek általában apróságok, sokszor csak az idő kitöltése a céljuk. Tipikus példák: a reklámok bámulása a tévében, szörfözés a csatornák között (kivéve, ha valakinek médiafigyelés a szakmája) vagy a ceruzák aprólékos, sokadik kihegyezése.

A dolog akkor kezd érdekessé válni, amikor a másik két kategória közül kell választanunk. A fontos, de nem sürgős kategóriába tartozik mindenfajta felkészülés, előre-munka, tanulás, míg a sürgős, de (saját szempontunkból) nem fontos feladatokat sokszor másoktól kapjuk. A legtöbben, ha valakire valamit – mondjuk így – rá szeretnének lőcsölni, hamar rájönnek: nem túlzottan motiváló és talán nem is erkölcsös így kiadni a feladatot: "Csináld meg, mert fontos nekem!"Az sem célravezető, ha "Csináld meg, mert fontos neked!" szöveg kíséri az akciót, mert ezt a megbízott nem hinné el. Ezért a "Csináld meg, mert sürgős!" érvnél kötnek ki, amivel nem lehet vitába szállni. (Tréningeken a beosztottak ezt a kategóriát példázandó, az esetek 90 százalékában kórusban kiáltják be: "Ez az, amit a főnök mond!" Persze ez nem igaz, csak ők látják így, főleg akkor, ha a vezető nem tartotta szükségesnek megvilágítani előttük a feladat hátterét.)

Sokunk ideje akkor úszik el, ha azokat a dolgokat, amelyek sürgősek és nem fontosak, elé helyezzük azoknak, amelyek bár fontosak, de nem sürgősek. Ha ugyanis így teszünk, akkor ennek következtében – a sürgősekre koncentrálva – addig tolódnak a fontos feladatok, amíg – előbb vagy utóbb – sürgőssé, azaz most már vészhelyzetté, tűzoltássá válnak. Ez az, amit hangsúlyozottan el kell kerülni! Ha valaki egy sürgős tennivalóval szeretne megbízni bennünket, mindig kérdezzünk rá a fontosságára is. Ha valóban fontos, akkor úgyis megoldjuk. Ha viszont nem, akkor nyugodtan várhat, hogy ne lássa valami más a kárát, ami súlyosabb következményekkel járhat.

A célok szerepe

Itt térünk vissza a célok kitűzéséhez, hiszen nélkülük nincs alap a fontosság eldöntéséhez. A célok szerepéről jó néhány kutatás és elemzés szól. Kimutatták, hogy azok az emberek, akik rendszeresen tűznek ki és valósítanak meg célokat, nemcsak hogy lényegesen többet keresnek, hanem magukat – szubjektív skálán – sokkal egészségesebbnek, boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzik, mint akiknek ez nem szokása. Ha ugyanis erőfeszítéseinket, cselekedeteinket egy-egy cél érdekében egy irányba hangoljuk, akkor azok egyrészt nem kioltják, hanem erősítik egymást, másrészt olyan irányba visznek, amely irányba mi akarunk menni, szemben az ellenpéldával: "Minél tovább mész egyszerre, minél több irányba, annál tovább maradsz egy helyben."

A célokkal kapcsolatban van néhány kritikus pont, például már magának a célnak a megfogalmazásánál. Sokszor nem is célokat fogalmazunk meg, hanem csak ábrándokat. Az ábrándok öt jellemző téren kevesebbek a valódi céloknál – no meg abban, hogy ezen hiányosságaik miatt általában nem valósulnak meg. Az igazi cél kemény:

  • konkrét és mérhető,
  • elérhető,
  • motiváló,
  • érdemi,
  • elérésének útja nyomon követhető és határidő(k)höz köthető.

Bármilyen célt is tűzünk ki magunk elé, érdemes rászánni egy percet, és végiggondolni, hogy (önmagában, de többi célunkkal összevetve is) teljesül-e mind az öt kritérium. Ha nem, akkor érdemes még az elején vagy módosítani a célon, vagy pedig ábrándként kezelni, és csak az ennek megfelelő energiát belefektetni. Ha valamely korábbi, nem megvalósult célunkat elemezzük, felfedezhető, hogy ezen öt jellemző közül nem teljesítette valamelyiket, és ezzel vett el pénzt, energiát és időt.

Ha a célok a fentiek szerint megfogalmazva, egymással összhangban, világosan előttünk lebegnek, akkor a rangsorolás könnyebbé válik. A következő kérdést kell feltenni: "A célok elérése érdekében mi az optimális felhasználása a rendelkezésre álló időnek?"

Természetesen nem lehet követelmény, hogy ezt a módszert a munkaidő és a magánélet minden percében alkalmazzuk. A felmentést Vilfredo Pareto olasz matematikus-közgazdásznak köszönhetjük, aki a múlt század végén megfogalmazta, hogy bármely halmazban a meghatározó elemek általában a halmaz kisebbségét alkotják. Ebből az elméletből alakult ki az évek során az úgynevezett 20/80-as szabály, amely szerint az érték 80 százaléka az elemek 20 százalékától származik, míg az érték fennmaradó 20 százalékát az elemek 80 százaléka adja. Mivel ez azt jelenti, hogy egy "átlagos" tízórás munkanapból körülbelül 2 óra alatt végzünk olyan tevékenységeket, amelyek során eredményeink nagyobb részét érjük el, és 8 órát vesznek el tőlünk a kisebb jelentőségű ügyek, a váratlan dolgok, közbeeső feladatok, törmelékidő stb., ezért nem kell mind a 10 óra alatt szigorúan rangsorolni, hanem sokszor elég az értékes két órát mindössze plusz egy órával megnövelni.

Képzeljük el: minden majdnem úgy telne el, mint eddig, de napi plusz egy órát töltenénk a régóta húzódó, nyomasztó munkahelyi feladatok elintézésével, a sporttal, a családdal, a kikapcsolódással, a tanulással, a pihenéssel, vagy akár karrierünk építésével. Ha mindössze napi plusz egy órát tudnánk törődni feladataink azon 20 százalékára koncentrálva, amelyek céljaink eléréséhez 80 százalékban járulnak hozzá, eredményeink magukért beszélnének.

Időgazdálkodási szokásaink

Egy órát könnyebb másként szervezni, mint mind a tízet. A kérdés önként adódik: hol van, melyik ez az óra?

Időnk nagy részében kialakult szokások, rutinok szerint éljük életünket. Megszoktuk, hogy milyen elvek szerint rangsorolunk, hogy miként ébredünk reggel, hogyan étkezünk, mennyit és mit sportolunk stb. Különösen igaz ez az időgazdálkodásra. Megszoktuk, hogy kinek, mikor és hogyan mondunk nemet, hogyan tervezzük meg a munkanapot, hogyan tartunk értekezletet, vagy akár azt, halogatjuk-e a kellemetlen feladatokat.

A szokások pozitív oldala, hogy nem igényelnek külön figyelmet, plusz energiát. Ám ha valamely időgazdálkodási szokás rossz, az sokszor fel sem tűnik, nem látjuk, hogy mit tudnánk másként tenni. A szívünknek kedves dolgokkal való pepecselés idejét elröppenni érezzük, a nehéz feladatokat pedig hamarabb befejezve is úgy tűnik: túl sokat foglalkoztunk velük. Ilyenkor van szükségünk tükörre, amely megmutatja a vakfoltokat.

Majdnem minden időgazdálkodással foglalkozó könyv külön fejezetet szentel a különböző időnyilvántartásoknak, tevékenységnaplóknak. Ezek általában valamilyen írott vagy elektronikus formájú nyilvántartások arról, hogyan is telt az adott nap. A bejegyzéseket elemezve az ember konkrét, kézzelfogható visszajelzést kap a saját időgazdálkodási szokásairól. Bár első pillantásra elég komplexnek tűnnek, a tapasztalatok szerint, ha az ember évente egyszer, egy héten keresztül vezeti őket, elemzéssel együtt (pont a strukturált forma miatt, ahol sokszor csak satírozni vagy "x-elni" kell – lásd a mellékelt mintát), maximum két óra befektetést igényelnek, ami általában már az első héten megtérül.

Vannak olyan szakmák, például az üzletkötés, ahol sok cég az időelemzés bizonyos fajtáit kötelezővé teszi. Természetesen nem mindenki alkalmazza őket előszeretettel, sokaknak a személyiségétől áll távol, vannak, akik nem látják, hogy szükségük lenne rá, vannak olyanok is, akiket kötelező volta taszít. Viszont, ha valakinek tényleg nincs fogalma arról, mit kellene másként tennie annak érdekében, hogy napi egy-fél órát felszabadítson, akkor ennél egyszerűbb, kifizetődőbb, hatásosabb módszert nem talál, amit egyedül tudna alkalmazni.

Az idő megtervezése

Az időtervezést sokan magával az időgazdálkodással azonosítják, pedig ez csak akkor juthat szerephez, ha már van mit, és van hova megtervezni. Fontosságát az alábbi mondás szemlélteti: "Soha, semmi nem történik az Ön életében, amíg nem teremt számára helyet."

Valójában két fázisa különíthető el: a tervezés, amelynek során eldől, hogy az adott időszakban mi lesz a teendőnk, és az ütemezés, amely arról szól, hogy mindezeket mikor, milyen sorrendben végezzünk el. Mindkettőnek vannak általános szabályai, amelyek függetlenek attól, hogy egy évről, egy hétről, egy napról vagy egyórás megbeszélésről van szó.

A tervezésnél arra keressük és találjuk meg a választ, hogy az adott időszak alatt:

  • milyen feladatokat kell (célszerű) elvégezni,
  • ezeknek milyen a prioritása, és
  • az egyes feladatok várhatóan mennyi időt vesznek igénybe.

A prioritások felállításánál remekül alkalmazható az előbb már bemutatott Eisenhower-féle mátrix, amelynek fontos és sürgős mezőjébe tartozó feladatok például A-val, a fontos, de nem sürgősek B-vel, a sürgős, de nem fontosak C-vel jelölhetők. D jelű feladat nincs, mert ha valami nem fontos és nem sürgős, akkor nem célszerű betervezni.

Az egyes feladatok időigényének meghatározása azt a célt szolgálja, nehogy túltervezzük magunkat. Mindnyájan fejeztük már be a napot úgy, hogy aznapi tervünk felborult, mert valami közbejött. Ez nem baj, csak akkor, ha napról napra ismétlődik. Semmi értelme 110 százalékra feltöltve nekiszaladni egy napnak, hiszen úgyis jönnek váratlan történések, akkor pedig számoljunk velük is.

Az ütemezés vezérelve az, hogy a betervezett feladatokat, vagy legalábbis közülük a nagyobbakat, lényegesebbeket, illetve a kicsiket összevonva, fontossági sorrendben beütemezzük.

A szakirodalom ajánlja, hogy mindennap, lehetőleg minél korábban ütemezzünk be vagy félórányi "nyugodt időszakot", amikor a zavaró tényezőket minimalizálva, az adott nap legfontosabb feladatával foglalkozunk.

A tervek megvalósítása

Ha már a naptárba is beírtuk, akkor már csak meg kell csinálni. Ehhez nagyon sok apró részterület tartozik, amelyek mindegyikéről külön könyvek szólnak, mint például:

  • a zavarások, megszakítások kezelése,
  • értekezletek eredményesebb lebonyolítása,
  • a papírmunka hatékonyabb elvégzése,
  • hatékonyabb delegálás,
  • a halogatás leküzdése,
  • eredményesebb csapatmunka,
  • hatékonyabb kommunikáció,
  • pozitív, támogató kapcsolatok építése,
  • gyakoribb nemet mondás.

Közülük egyet emelünk ki részletesebben, minden időgazdálkodó rémét, a "halogatás"-t. Feketeöves halogatók egyetértenek abban, hogy leggyakrabban

  • a kellemetlen,
  • a bonyolult és
  • a nehéz döntést igénylő feladatokat

vagyunk hajlamosak félretenni. Mindezek ellen néhány egyszerű, hatásos módszer ajánlható, amelyek olvasásakor végig Thomas A. Edison szavaira érdemes emlékezni: "A kreativitás 99 százalék verejték, és csak 1 százalék ihlet."

Ha valamit régóta halogatunk, akkor érdemes megpróbálkozni azzal, hogy:

  • Felejtsük el! (Hátha magától megoldódik.) Ha előre látszik, hogy ezzel a feladattal nem lesz ínyünkre való foglalkozni, akkor inkább vegyük ki, mint egy nagy sziklát a hátizsákunkból, hogy ne húzza a vállunkat, ne nyomasszon!
  • Delegáljuk! Kivéve persze azt az esetet, ha nem találunk olyasvalakit, akinek át tudnánk adni. Átadásnál ne felejtsünk el törődni azzal, hogy meggyőzzük a munkatársakat az átadott célok "keménységéről"!

Ha nem lehet sem elfelejteni, sem átadni, azaz mindenképp meg kell csinálni, akkor

  • alkalmazzuk a darabolás technikáját, ötvözve a "nyugodt időszakkal", azaz az alábbi módszert:

Válasszuk ki a halogatott céljaink közül a legfontosabbat (vagy legelőször a legnagyobb sikerélményt ígérőt)

  • tűzzünk ki vele kapcsolatban heti célokat,
  • mindennap foglalkozzunk vele – a lehető legkorábban, naponta csak 10-20 percet,
  • ezen idő alatt minimalizáljuk a zavarásokat,
  • addig ne kezdjünk másba, amíg ez az aznapi feladat nincs kész.

Ennek a módszernek az alkalmazásával a kellemetlenről lehasogatunk kicsi, kellemes szilánkokat, a bonyolultból elvégezzük az egyszerűbb részeket, a nehéz döntéseket körbejárjuk és előkészítjük, és a végén azt vesszük észre, hogy a dolog már nem is olyan kellemetlen, bonyolult és nehéz.

Mindehhez kell erő, esetleg segítség. Íme, néhány garantáltan bevált tipp. (Természetesen nem való mindegyik mindenkinek, de remélhetőleg mindenki megtalálja a szája íze szerint valót.)

  • Előnyök/hátrányok listája. Írjuk össze, hogy milyen előnyök származhatnak abból, ha elvégezzük a feladatot, és milyen hátrányok adódhatnak a további halogatásból!
  • Kössünk "szerződés"-t valakivel, hogy adott határidőig elérjük a régóta halogatott célt, különben...! Volt, aki a dohányzásról szokott le, mert kollégái egy átmulatott vállalati buli során aláírattak vele egy papírt (természetesen a beleegyezésével), amely szerint egyhavi fizetését köteles jótékony célra áldozni, amennyiben cigarettázni látják.
  • Osszuk meg másokkal a "leszokós" céljainkat (de tartsuk titokban az "elérősöket")! Társaink élcelődése nagyobb motivációt ad, mint a cél kellemetlenségétől, bonyolultságától, nehézségétől való félelem.
  • Bontsuk fel egészen pici üresjárati részfeladatokra, amelyekkel szinte észrevétlenül hasogathatunk apró, pici szilánkokat a kőtömbből! Volt, aki így tanult meg két év alatt németül. Vannak olyan helyiségek, ahol bárki szívesen olvasgat csendes magányában. A nyelvtanuló papírlapokat ragasztott fel az ajtó belsejére, szemmagasságba. Mielőtt mosolyognánk az ötleten, kérdezzük meg magunktól: Én mióta szeretnék megtanulni angolul (németül, franciául, kínaiul stb.)?
  • Csináljunk belőle rendszert! Szívesebben járunk edzésre, nyelviskolába, amely mindig ugyanabban az időben van, minthogy magunkban lemenjünk futni, vagy otthon leüljünk tanulni.
  • Keressünk hozzá társat! Lehet ez egy kutya, akit le kell vinni sétálni, de egy barátunk is, aki hasonló kihívásokkal küzd. Egymást bátorítva lényegesen könnyebb.
  • Jutalmazzuk meg magunkat! Itt nem feltétlenül csak a süti, fagyi, csoki, virágcsokor, új nyakkendő, mozi lehet hatásos, ki-ki természete, vérmérséklete szerint járhat el. A cégünk menedzserkurzusán részt vevő egyik ügyfél utálta a reklamációs telefonokat, viszont imádott statisztikákat készíteni. Most csak akkor kezd neki a számolgatásnak és rajzolgatásnak, ha az összes, mint ő mondta, "szőrös telefont" elintézte.
  • Vegyük észre, mikor halogatunk! A legértékesebb dolog sokszor a beismerés. Ha nem tudjuk magunkat a halogatás indokoltságáról "meggyőzni" (megdumálni!), több esélyünk van a cselekvésre.
  • Legyen "verseny", vagy "játék"! Ez a módszer remekül működik üzletkötők úgynevezett "hideg" (ügyféljelölteket ismeretlenül, ajánlás nélkül felhívó) telefonokra való betanításánál. Hatan, egy asztalt körbeülve, a kagylót egymásnak adogatva, különböző kategóriákban kisebb díjakért versenyezve annyi telefont intéztek el két óra alatt, mint máskor egy egész héten.
  • Küzdjük le a félelmünket! Képzeljük el, hogy mi a legrosszabb, ami csak történhet! Ha ezt lélekben elfogadtuk, felkészültünk rá, csak kellemes meglepetés érhet. A legrosszabb következmény elfogadásában sokat segít, ha arra gondolunk: mennyire aprónak tűnik majd félelmünk tíz év múlva, egy kedélyes baráti kvaterkázás során.
  • Kezdjük a legkellemetlenebbel/legkellemesebbel! Az első esetben a nehezén hamar túljutunk, így onnan már csak jobb lesz, a második esetben pedig úgy, hogy élvezzük, máris szintén kis szilánkot pattintunk le a nyomasztó kőtömbről.

Bármelyik ötletet is fogadják meg, mindössze két szabály vonatkozik bárminek az elérésére:

  1. szabály: Láss hozzá!
  2. szabály: Folytasd!
Közös munkában Ha együtt dolgozunk egy feladaton másokkal, akkor az időgazdálkodási technikát közösen és egyeztetve kell alkalmazni. Ugyanígy érdemes végiggondolni: ha kollégáinknak delegálunk feladatokat, akkor az vajon számukra "kemény"-e? Ha nem, nagy az esély arra, hogy ezer és egy kibúvót keresnek, hogy az adott célt miért nem sikerül(t) elérni, ahelyett hogy a megvalósítással törődnének. Tipikus példa erre a "motiváló" és az "érdemi" hiánya. Mivel munkahelyen a személyes célok mellé sorakoznak a szervezeti célok, kritikus, hogy ezek legalább megközelítőleg egy irányba mutatnak-e, vagy sem. Amíg ugyanis nincs így, addig nincs értelme munkahelyi rangsorolásról beszélni. elvben ugyan elvárható, de a valóságban ritkán teljesül, hogy valaki hosszú távon a saját személyes céljai ellen ható munkahelyi célokért hajtson elkötelezettséggel. Gyakran hallható magáncégek tulajdonosaitól: elvárják alkalmazottaiktól a "gazdaszellemet és a tulajdonosi szemlélelet" a mindennapi döntések során. Ez azonban csak akkor reális, ha ez a magatartás egy irányba mutat, például anyagi motivációval, nyereségérdekeltségi rendszer segítségével, az ő egyéni céljaikkal.

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. július 1.) vegye figyelembe!