Szűkebb lett a fazon

 

A nyolcvanas évek végén egyre több elismert textilipari szakembertől lehetett hallani, hogy az ágazat megmaradását a profilszűkítés, a fejlesztések támogatása és a saját anyagos export alapozhatja meg. A „kicsi, de boldog" textilipar képe azonban csak most körvonalazódik.

 

Az elmúlt tíz-tizenöt év a textil- és a textilruházati ipar számára súlyos veszteségeket hozott. Az időközben végrehajtott karcsúsítás azonban nem volt kiszámítható mértékű és nem vezetett megnyugtató eredményre. A nyolcvanas években a magyar textil- és ruházati ipart a KGST-szállítások éltették. Az ágazat stratégiailag fontos szektor volt, mert a keleti kereskedelemben kialakult passzívumot a textilipar rövid idő alatt képes volt szállításaival kiegyenlíteni. Az ágazat formális és informális segítségben egyaránt részesült (termelési kooperációk, vegyes vállalatok engedélyezése, beruházások támogatása). A textiliparénál gyorsabb átfutási idő gyakorlatilag egyetlen szóba jöhető (gépipar, élelmiszeripar) ágazatnál sem volt elképzelhető, és ez némileg magyarázza a tömeges gyártás fenntartását is.

Változó környezetben

A két könnyűipari ágazat közül a textilipar helyzete már a piacváltás előtt jóval kedvezőtlenebb volt, mint a ruházati iparé. A textíliák előállítása anyag-, eszköz- és energiaigényes tevékenység, legalábbis a konfekcionáláshoz viszonyítva. A textiliparban a sokat emlegetett és hibáztatott rekonstrukciós program keretében megvalósított beruházások, illetve azok hiányosságai inkább konzerválták az ágazat lemaradását, mintsem segítették volna fejlődését. A hazai konfekcióipari textíliák (alapanyagok, fonalak, szövetek) a legjobb esetben is csak a közepesnél valamivel jobb minőséget képviseltek, ezért a hazai gyártók közötti vertikális kapcsolatok sem jöttek/jöhettek létre. A termelési kapcsolatokból jelentkező piaci vagy költségelőny lényegében sohasem játszott szerepet az ágazat tevékenységében.

A ruházati ipar részben a hiányos alapanyagháttér, részben a nagymértékű exportkényszer miatt a nyolcvanas években főleg bérmunkát vállalt. Már az előző évtizedben is a ruházati ipari bérmunka adta az ágazat fejlett országokba tartó exportjának 60-65 százalékát.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején bekövetkezett változások (a keleti piacok összeomlása, az import liberalizációja) leginkább a textilipari vállalatoknak okozott súlyos problémát, bár a ruházati ipari üzemek többségénél is jelentős gondok keletkeztek. A textiliparban csaknem teljes ágazatok eltűntek (gyapjú-, selyemipar), mert termékeik eladhatatlanná váltak, és sem a hazai, sem az európai piacon nem tűnt esély az eladások növelésére. A vállalatok igen nagy hányada került a felszámolás szélére, és sok közülük meg is szűnt.

Az ágazati privatizáció sem mondható sikeresnek, jóllehet vannak e megállapításnak ellentmondó példák (Cantoni, Coats, Lurotex, Tolnatex). Összességében azonban a korábbi nagy kapacitásoknak csak a töredékét sikerült külföldi befektetőknek értékesíteni. A birtokba került hazai magántőke gondjai éppen azok, amelyek miatt a külföldiek nem vállalták a nagyobb arányú tőkebefektetést: a gyártóeszközök elavultak, az új berendezések telepítése pedig túl költséges, és megtérülésük is bizonytalan, mert a térségben meglehetősen éles verseny uralkodik a textíliák piacán (is).

A ruházati ipar jobb helyzetből vágott neki a kilencvenes évek küzdelmeinek. A bérmunka alapozta meg a tisztes megélhetést azok számára, akik már régebbi kapcsolatokkal rendelkeztek, de sok új, bérmunkába lépőnek is lehetővé tették a fennmaradást.

Versenyképes telephely

A Társulási Megállapodás Interim Megállapodásának 1992-es életbelépésével a bérmunkára azonnal eltörölték a közösségi vámokat, ami Magyarországot ettől kezdve kifejezetten versenyképessé tette a régióban. A bérmunka későbbi gyors növekedéséhez az ország politikai és gazdasági biztonsága is hozzájárult. A vállalati csődök, felszámolások ugyan ezt az ágazatot sem kerülték el, de a termelés visszaesése nem volt olyan drámai, mint a textiliparban, és a bérmunka révén a ruházati szektor sikeres exportágazat maradt. A magyar textil- és ruházati ipar termékeinek majd' 60 százaléka a külpiacokra kerül, elsősorban az Unió piacaira, és legfőképpen bérmunka-konstrukció keretében. A hazai piacokon ennek megfelelően zömében importáruk találhatók, a verseny tehát nagy, s a hazai vállalatok üzleti esélyei a magyar piacon nem túl rózsásak.

A textil- és ruházati ipar súlya az ipari termelésen belül 1990 és 1997 között mintegy felére esett. Ez a tény önmagában nem kedvezőtlen, hiszen a világ fejlett országaiban a textil- és textilruházati ipar nem tartozik sem a nagy jelentőségű, sem a stratégiai szempontból fejlesztendő ágazatok közé. Viszont munkahelyteremtő képessége miatt bizonyos védelemben, támogatásban részesül.

Az 1994. évi ágazati adatok azt mutatják, hogy a piacváltás, a vállalati csődök, felszámolások zöme után és a privatizáció időszakában a textil- és ruházati iparban a vállalkozások között már a kis- és a középvállalatok, vagyis a legfeljebb 300 főt foglalkoztató cégek voltak túlsúlyban. Az árbevétel nagyobbik hányadát azonban továbbra is a nagyvállalati kör termelte meg.

Siker az exportban

1997-ig a vállalati szervezeti összetételben két említésre méltó változás történt: növekedett az igazán kis- és a közepesnél nagyobb vállalkozások száma. Ez a tendencia arra utal, hogy a textil- és ruházati iparban a fejlett országokéhoz hasonló szervezeti struktúra van kialakulóban, és a hatékony nagyvállalati szervezetek mellett formálódik a rugalmas kisvállalati hálózat is.

Az árbevétel alakulása, illetve szervezeti nagyság szerinti megoszlása alapján az is látható, hogy a legnagyobb volumenű növekedés a 100-500 fő közötti vállalkozások értékesítésében volt, abban a méretkategóriában, ahol a külföldi tulajdon jelentős.

Az 1990-1997 közötti termelési és értékesítési adatok arról tanúskodnak, hogy bár a termelés kevesebb mint a fele az 1985-ös szintnek, az export kezdi megközelíteni a bázisévi mennyiséget. Következésképpen a belföldi értékesítés a korábbiaknak mintegy negyede. A legtöbb stabilizálódott vállalat az exportot favorizálja vagy eleve bérmunkát vállal. Igaz e megállapítás a Magyar Selyemipar Vállalat szentgotthárdi gyárából alakult Lurotex Textilipari Kft.-re is. A cég az olasz Radici-csoport többségi tulajdonába került, fő tevékenysége a selyem- és a selyemtípusú szövetgyártás. A kft. 1993-ban alakult 1,39 milliárd forintos tőkével. A társaság 1993 óta 250 millió forintot költött beruházásokra. Termelésük kilencven százaléka bérmunkában exportra készül, 80 százalékban az olasz piacra, Németországba a kivitel 4 százaléka irányul. A cég 1997. évi árbevétele már meghaladta az egymilliárd forintot.

A 100 százalékban német tulajdonban levő Tolnatext Fonalfeldolgozó és Műszaki Szövetgyártó Kft. a szintetikus szálak úgynevezett terjedelmesítését, festését és a műszaki szövetek szövését végzi, szintén bérmunkában.

A ruhaipari vállalatok közül a korábban igen jó hírnévnek örvendő Hódiköt Rt., amely többségi magyar magántulajdonban van, szintén 95 százalékban exportra termel. A síkhurkolt, gépi felsőruházati termékek jól eladhatók a nyugat-európai piacokon. A jelenleg 450 főt foglalkoztató cég termékkínálata a drágább minőség középszintjét képviseli, így a távol-keleti konkurenciától is védve van.

A textilipari kisvállalatoknak kínálhat újabb piaci lehetőséget a magyar piacon mind aktívabb német Rösch, amely műszaki és ruházati textíliákat gyárt. A cég bérmunka-megrendeléssel alapozta meg magyarországi üzletét a Habselyem Kötöttárugyárral, majd 1991-ben Kecskeméten saját vállalatot alapított hatmillió márkás beruházással. A gyár 1996 óta működik, 1998-ban forgalma már meghaladta az egymilliárd forintot. A Rösch-csoport textil- és ruházati családi vállalkozás, az orvosi, a sport- és az úgynevezett gore-tex textíliáit Rökona márkanéven gyártja, de készít különféle anyagokat nagy autógyárak számára is. Kecskeméti beruházásuktól azt várják, hogy a keleti piacbővítéshez nyisson kaput. Eddig az alapanyagot Németországból kapták, és csak konfekcionálták, de amint lehetséges lesz, szeretnének magyar beszállítókat találni. Ezután az itt gyártott termékeket saját kereskedői hálózaton keresztül értékesítenék. A dolgozók száma Magyarországon jelenleg 170, de körülbelül 200-ra tervezik bővíteni.

A sikeres cégek számbavétele szerencsére folytatható: idehaza kevéssé ismert, hogy a kizárólag exportra dolgozó bajai Duna Kötöttárugyár olyan neves cégeknek gyárt pamutpólókat, mint a Levi's, a Russel és a Nike. Ez utóbbinál például az 51 beszállító közül az ötödik helyre tornázta fel magát. A cég a következő három-négy évben évente hárommillió dolláros beruházást és saját kollekció-összeállítását tervezi Danube Knitwear néven.

Gondok idehaza

Miközben a hazai cégek a külpiacokon próbálnak szerencsét, addig a magyarországi fogyasztásban a hazai gyártású termékek aránya egyre csökken. A KSH statisztikái szerint 1997-ben csaknem negyedével nőtt a textilfélék importja. Leginkább a fejlődő országokból érkező szállítások bővültek, de számottevően gyarapodott a fejlett és a közép-kelet-európai országokból érkező áruk mennyisége is. A kivitel növekedése ugyanakkor összességében nem érte el a 20 százalékot, a mérleg tehát negatív.

Érdemes megemlíteni, hogy a kivitelen belül, a bérmunka mellett, jelentős a vámszabad területi export is. Igaz, hogy ez a forma nemcsak a textiliparra, hanem az egész iparra jellemzővé vált az utóbbi években. A teljes, 1997. évi kivitel elemzése azt mutatja, hogy az exportban a bérmunkából származó termékek aránya 21 százalék, a vámszabad területi termelésé 35, vagyis a magyar exportnak több mint a fele a hagyományostól eltérő, különleges konstrukcióban készül. A textíliák területén ez az előny szerényebb, a vámszabad területi és a bérmunkából származó kivitel aránya a textíliáknál 25 százalék körüli.

A hazai gyártóknak jelenleg két igen nagy gondja van: az egyik a feketekereskedelem, a másik a saját kollekció kialakítása. A kiskereskedelem éves árbevétele 1997-ben 2949 milliárd forint volt, ami csaknem 14 százalékkal volt több, mint 1996-ban. Változatlan áron számolva azonban a mennyiség két százalékkal csökkent. A legerőteljesebben – mintegy 5 százalékkal – a ruházati és textilipari termékek forgalma volt kisebb, ami egyértelműen a lakosság jövedelmi szintjének stagnálására és a feketekereskedelem további virágzására utal. Elemzők szerint ezen – a jogszabályi megszorítások, vámellenőrzések mellett – csak úgy lehet javítani, ha a vásárlók az olcsó termékek helyett a megbízható minőséget helyezik előtérbe. Ahhoz viszont, hogy ez bekövetkezzék, érezhető reálbér-növekedésre lenne szükség.

Az úgynevezett saját anyagos kollekció kialakítására, a piacra jutás feltételeinek megteremtésére a hazai kisvállalatoknak saját erőből nincs lehetőségük. Ezt a szűk keresztmetszetet próbálta feloldani az ITD-Hungary az EU PHARE keretből, a ruházati ipar fejlesztésére szánt 600 ezer ecu-s programjával. A „Fashion made in Hungary" program védjegy alatt két termék- és exportfejlesztési program valósult meg: a PILOT felsőruházati fejlesztési program (1993-1996), valamint a Női kötött felsőruházati fejlesztési program 1997 májusától. A program vissza nem térítendő forrásai fejlesztési esélyegyenlőséget teremtenek, legalábbis az elvek szintjén. A pénzt pályázat útján lehetett elnyerni, de csak olyan vállalatok kaphatták meg, amelyek már amúgy is jó helyzetben voltak, csak az utolsó lökés hiányzott a sikerhez. A programokhoz 21 cég csatlakozott. A cél önálló design megteremtése, a marketingtevékenység fejlesztése volt. Az első program sikeresnek bizonyult, az önálló arculattal rendelkező vállalatok a különféle szakvásárokon sikeresen szerepeltek, és megrendelésekhez jutottak.