Költséges környezetvédelem

 

A szakszerű hulladékkezelés és -hasznosítás uniós előírásait betartani rendkívül költséges vállalkozás. Magyarországra e tekintetben rengeteg tennivaló vár. A számlát a lakosságnak, a központi és településönkormányzati költségvetésnek, valamint a hulladékot „előállító" cégeknek kell állniuk. Nem mindegy, hogy milyen arányban.

 

Az Európai Unió Magyarországról szóló országjelentésében aggályosnak minősítette környezetvédelmi helyzetünket. Szakértői becslés szerint mintegy 2500 milliárd forint befektetésével lenne elérhető, hogy a hazai környezeti mutatók megközelítsék az Európában szokásos értékeket. Az EU-magyar környezetvédelmi jogharmonizáció a tervek szerint 2001-re lezárul, az előírások gyakorlati megvalósítására a már jelzett nagyságú forrásra és legalább tíz évig tartó intenzív beruházásokra lenne szükség. Ezek 90 százalékát hazai forrásból kell fedezni. Várhatóan a fejlesztések 50-60 százaléka terheli majd a központi és az önkormányzati költségvetéseket, a fennmaradó részt a szennyezőknek kell állniuk. Az irdatlan pénzek jelentős részét hulladékelhelyezésre, illetve -kezelésre kell fordítani.

Szigorú regula készül

Bár hulladékgazdálkodási politikánkban a '90-es évtized kezdetétől mind erőteljesebben érvényesülnek a nemzetközileg is elfogadott elvek és prioritások, a magyar jogrendben egyelőre csupán tervezet formájában létezik olyan átfogó, az általános kérdéseket egységbe foglaló törvény, amely rendelkezik a hulladékokban rejlő potenciális környezeti veszélyek elhárításáról és a hulladékgazdálkodás lehetőségéről. Az elengedhetetlenül szükséges törvény hatálybalépése néhány hónapon belül várható. Szigorú szabályrendszere arra hivatott, hogy meghatározza a hulladékokkal kapcsolatos általános viselkedési normákat, a feladatokat és a felelősség megosztását, a hulladékok vizsgálati és értékelési módszereit, az engedélyezés, az ellenőrzés és a szankcionálás menetét.

Az Európai Parlament 1994 decemberében hagyta jóvá a csomagolóanyagokra és a csomagolási hulladékokra vonatkozó 94/62/EC irányelvet. Ez a hulladékfajta a kommunális hulladék több mint 30 százalékát teszi ki. A Magyarországon évente keletkező mintegy 4 millió tonna háztartási hulladékból 1,2 millió tonna a papír-, a műanyag-, a fém- és az üvegalapú kidobott csomagolóanyag. Az EU-irányelvek értelmében a nemzeti kormányok hulladékgazdálkodási rendszerének lehetővé kell tennie a hasznosítás minden fajtáját: az újrafeldolgozást, az újrahasználatot, a komposztálást és az energiatermelést is. Az EU-követelményeknek megfelelően legkésőbb 2001 júliusától a csomagolási hulladékok minimum 50, maximum 65 százalékát újra kell hasznosítani, s ebből legalább 25, legfeljebb 45 százaléknyi részt újra fel kell használni. A hulladékok 15 százalékát lehet anyagfelhasználás nélkül újrafeldolgozni. Az irányelvek magukban foglalják az elővigyázatosság, a megelőzés és a „szennyező fizet" elvét is.

Az újrafeldolgozást és az újrahasználatot a környezetre gyakorolt hatás szempontjából kell mérlegelni. Az újrafeldolgozással történő hulladékhasznosítás akkor ajánlott, ha olyan mennyiségű anyag keletkezik, amely piacképes termék előállítását eredményezi. Ez az arány hulladékfajtánként változik. Az energiacélú hasznosítás esetén feltétel a minimális fűtőérték, továbbá az, hogy az égetés ne legyen károsabb hatással a környezetre, mint a hagyományos fűtőanyagok. A komposztcélú hasznosításra csak megfelelő bomlóképességű hulladékok használhatók.

Külhoni példák

Németországban a szabályozás alapja a „szennyező fizessen" elv, a használt csomagolóanyagok összegyűjtéséért és újrahasznosításáért a gyártók és az elosztók felelősek. Az 1990-ben létrehozott Dual System Deutschland GmbH hivatott arra, hogy összegyűjtse, osztályozza a csomagolási hulladékokat, és átadja azokat az újrafelhasználóknak. A csomagolóanyagok zöldpont-jelzése igazolja, hogy a gyártó megfizette a termék után az összegyűjtés többletköltségét fedező díjat, amely az anyag minőségétől, a csomagolás méretétől, a darabszámtól függ. Németországban párhuzamosan működik a hagyományos szemétgyűjtés és a csomagolóanyagok szelektív gyűjtése.

Hollandiában 200 csomagolási vállalat már 1971-ben önálló szervezetet hozott létre a csomagolásihulladék-gazdálkodásra. Az első egyezmény 1991-ben született a holland kormány és a cégek szövetsége között. A „hulladékok iránti felelősségen" a csomagolási lánc minden résztvevője osztozik, arányosan viseli a gyűjtés és az újrahasznosítás költségeit. A kommunális hulladékot a helyi önkormányzatok szelektíven gyűjtik, az ipari hulladékok ártalmatlanítását, illetve újrahasznosítását az ipar köteles megoldani.

Franciaországban 1993 óta létezik csomagolási törvény. Az EU-irányelvek érvényesítését a gyártók, a kereskedők és a bankok által létrehozott Eco-Emballages SA (EE) hulladékhasznosító rendszer szolgálja, a piac s szereplői e rendszernek fizetik a zöldpont-díjat, amelyből a hagyományos és a szelektív gyűjtés árának különbözetét fedezik. A csomagolóanyagok szelektív gyűjtéséről, illetve értékesítéséről az önkormányzatok gondoskodnak. A rendszer célja, hogy 2002-ig fokozatosan az egész országra kiterjessze azt a gyakorlatot, miszerint hasznosítható hulladék nem kerül a szemétlerakókba.

Válogatás nélkül

Magyarország a hulladékkezelési gondok megoldására 1995-ben a környezetvédelmi törvény, majd 1996-ban a termékdíjtörvény hatályba helyezésével tette meg az első, a termékek „életciklusát" is figyelembe vevő lépéseket. A termékdíj voltaképpen ökológiai, környezet-igénybevételi adó, amelyből (részben és elvben) az adott termék elhasználódás utáni ártalmatlanítását, illetve újrahasznosítását fedezik. A törvény díjfizetési mentességet ad a csomagolóeszköz-gyártók számára, ha megfelelő arányban összegyűjtik és újrahasznosítják termékeiket. Ennek ellenére hazánkban sajnálatos módon nem alakult ki a csomagolási hulladékokat szelektíven összegyűjtő hálózat, ritka kivételként fordul elő szelektív gyűjtés. A termékdíjtörvény egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek egyik oka, hogy mellőzi a szabad piac elvét, a pénz újraelosztására az államot jelöli ki. A termékdíj rövid idő elteltével eltűnt, a Központi Környezetvédelmi Alap részeként beolvadt az adózási rendszerbe. A legtöbb EU-tagországban az állam csupán oly módon avatkozik be a hulladékpiac működésébe, hogy a termelők számára előírja az egyes hulladékfajták újrahasznosítási arányát, a termékdíjakból származó összegekkel azonban a termelők és a felhasználók közösen működtetett cégei gazdálkodnak.

További gond, hogy a termékdíjakból származó bevétel aktuális elosztásáról a Környezetvédelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium tárgyalásainak eredményeként általában a tárgyév első negyedévében döntenek, így a határozatot megelőző hónapokban a – díjemelkedések ellenére – a hulladékgazdálkodási cégeknek úgy kell működniük, hogy nem tudják, mennyi támogatásra számíthatnak.

1995-től 1997-ig pályázati úton úgynevezett programgazdát bíztak meg az egyes régiókban keletkezett csomagolási hulladékok összegyűjtésével és hasznosításával. A programgazdák beruházásaikhoz, vállalkozásuk működtetéséhez a termékdíjból visszatérítést kaptak. Egyszeri támogatásként összesen 1,874 milliárd forinthoz jutottak. A kapott összegek fele általában vissza nem térítendő támogatás, másik fele 3-5 év futamidejű kamatmentes kölcsön volt. Mindez körülbelül hatvan százalékban fedezte beruházási költségeiket.

Magyarországon jelenleg az akkumulátorok, a hűtőberendezések, a csomagolóeszközök és a gumiabroncsok begyűjtését, illetve újrahasznosítását (továbbá a katalizátor- és gázautóprogramot) végzik programgazdák. A rendszer bevezetésének eddigi eredményei ellentmondásosak. A Központi Környezetvédelmi Alap által nyújtott rendszeres, utólagos, a bizonyíthatóan begyűjtött és újrahasznosított hulladékok után fizetett támogatás ellenére csak a papírhulladék-program könyvelhet el valódi sikereket. A használt gumiabroncsokkal való hatékony és környezetvédelmi szempontból kívánatos gazdálkodást egyelőre nem sikerült megoldani. A kidobott gépkocsi-akkumulátorok összegyűjtése és hasznosítása terén 1997-ben csúcseredményt értünk el (a mintegy 20 ezer tonnányi akku 90 százalékát sikerült begyűjteni és külföldön feldolgozni), azóta azonban ez a hulladékiparág is inkább veszteségesnek, mint nyereségesnek mondható. Az akkumulátorvásárlások során termékdíj formájában befizetett, a veszélyesnek minősülő hulladék miatt kirótt milliárdokból ártalmatlanítása céljából a Központi Környezetvédelmi Alap csupán néhány százmillió forintot juttat vissza a kezelés jogát pályázaton elnyert programgazdáknak. Az EU-normáknak megfelelő környezetvédelmi törekvések és az akkuhulladék-gazdálkodással foglalkozó cégek gazdasági érdekeinek összehangolását az is nehezíti, hogy a szaktárca a hazai feldolgozást támogatja, jóllehet ez – a piaci szereplők véleménye szerint – szükségtelen: a környező országok kohóinak kapacitása a magyarországi akkumulátorhulladék feldolgozásához is elegendő, ráadásul jóval kisebb fajlagos költséggel üzemelnek, mint amennyivel egy hazai kohó dolgozna.

A csomagolóanyagok gyűjtésére és feldolgozására kezdett program szintén nem hozta meg a kívánt eredményt. A szelektív csomagolásihulladék-gyűjtésre, illetve -hasznosításra vállalkozó cégek gyakran csupán környezetvédelmi elkötelezettségük okán végzik tevékenységüket, hiszen a másodnyersanyagként szolgáló hulladékfajták felvevőpiaca meglehetősen bizonytalan. A legnagyobb gondot a műanyag flakonok értékesítése okozza. A felvásárlók igényei szerint a különböző összetételű műanyagok nem keverhetők, továbbá nem lehetnek szennyezettek. A flakonok összekeveredését a gyakorlatban többnyire mindössze az okozza, hogy a flakonokon maradnak a más anyagból készült kupakok és kupakkarimák, a szennyezettségnek pedig a termékek papírcímkéit tekintik. Környezetvédelmi kultúránk, illetve fegyelmünk fejlődése nyomán talán a nem túl távoli jövőben a honi lakosságtól is elvárható lesz, hogy – például az osztrákokhoz, svájciakhoz hasonlóan – már a háztartásokból elkülönítve kerüljenek ki a flakonok és a kupakok, ez azonban egyelőre a szelektív szemétgyűjtéssel hivatásosan foglalkozóknak sem térül meg.

Az üveghulladékok szinte semmilyen értéket nem képviselnek. A fehér üvegeket olykor felvásárolják az üzemek, de a kevert színű, szennyezett palackok iránt nincs kereslet, ezért az egyébként sem sűrűn található szelektívhulladék-gyűjtő helyek kénytelenek szűkíteni a profiljukat.

Vas- és acélhulladékokból évente körülbelül 800 ezer tonnát, egyéb fémekből mintegy 35 ezer tonnát vásárolnak fel a kereskedők, ez becslések szerint a 150 ezer tonnányi papír felvásárlásával együtt évi 100-150 milliárd forintos forgalmat eredményez, amit azonban erősen befolyásolnak a világpiaci ármozgások.

Magyarországon csupán a kommunális hulladék három százalékát hasznosítják, és körülbelül két százalékát gyűjtik szelektív módon. Az újrahasznosítható hulladékok felvásárlásának nehézkessége mellett az is hátráltatja a szelektívhulladék-gyűjtő hálózat kialakulását, hogy a gyűjtőhelyek viszonylag távol esnek a háztartásoktól. Nálunk háromféle gyűjtési mód honosodott meg: a járdaszéli műanyag zsákos gyűjtés, a települések forgalmas csomópontjaiba helyezett konténeres és az úgynevezett hulladékudvarokban történő gyűjtés. A külföldi tapasztalatok azt igazolják, hogy ezen módszereknél sokkal ösztönzőbben hat a polgárokra, ha a gyűjtőhelyek a lakóházakban vagy azok közelében, könnyen, olcsón megközelíthető helyeken vannak. Jó példa erre a Bécsben, de Ausztria-szerte is hatékonyan működő házi válogatotthulladék-gyűjtés, illetve a hasznosítható szeméttől való megszabadulás egyszerű módja. A családok már a háztartásokban külön gyűjtőedényekben tárolják a fém-, a papír-, a műanyag-, az üveg- és a textilalapú hulladékokat, és a gondosan kiépített hálózatnak köszönhetően csupán a közeli lerakóhelyekre kell vinniük azokat.

Budapesten a VII. és a VI. kerület 18 lakóházában tett hasonló kezdeményezést egy már-már megszállottnak nevezhető magánvállalkozó, Olló József. A vele szerződést kötött házak kapualjaiba ötrekeszes, zárható fémtartályokat helyezett. A tartályok rekeszeiben levő műanyag zsákokba papírt, rongyot, fém-, üveg- és műanyaghulladékot rakhatnak a lakók. A tartály ára (amely magában foglalja az üzembe helyezést követő egy-másfél évre esedékes szállítási díjat is) mintegy 70 ezer forint, amennyi egy 240 literes kuka egyévi, heti háromszori ürítési költsége. Mivel az ötrekeszes szelektálótartály házanként legalább egy kukát feleslegessé tesz, a lakóközösség befektetése rögtön megtérül. A tartályokban összegyűlt másodnyersanyagokat Olló József értékesíti – nehezen. A vállalkozáson egyelőre nincs haszna, de bízik a VII., illetve a VI. kerületi önkormányzat támogatásában, és abban, hogy egyre több társasház kapcsolódik a rendszerbe.

Alkotmánybírósági intelem

A 3200 magyarországi település közül 1998-ban mintegy 2700-nak volt saját hulladéklerakó helye. Ez csak látszólag jó arány, mert a szakértők kevesebb, ám szakszerűen kialakított lerakót működtetnének. A háztartási hulladék mintegy 85 százalékát szervezett gyűjtéssel szedik be, de a szállító-, gyűjtőeszközök többsége korszerűtlen, és csak 2-3 százalékos arányú a szelektív gyűjtés. (Az EU-direktíva 60 százalék.) Az évente keletkező mintegy 4 millió köbméternyi tömörített szemét 90 százaléka kezdetleges hulladéktárolókba vagy közvetlenül a környezetbe jut, csupán kis hányadát helyezik el környezetvédelmi szempontból kívánatos szigetelt aljzatú, elkerített, őrzött szemétlerakó helyre. Az ilyen tárolók létesítése meglehetősen költséges, a kapacitás köbméterenként körülbelül 3000 forintba kerül. Egy korszerű, válogatott gyűjtésre alkalmas hulladékudvar létrehozása pedig 20 millió forint körüli összeget emészt fel. Látnivaló, hogy a szakszerű hulladékelhelyezés költséges dolog, s a számlát végső soron a lakosságnak kell állnia. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság a közelmúltban megállapította: ellentétes a jogállamiság elvével, hogy egyes önkormányzatok belátásuk szerint állapítják meg a szemétszállítás díját, mert ezzel korlátozzák a lakosság egyes csoportjainak alkotmányos jogait. Vagyis az 1995. évi idevágó törvény olyan módon hatalmazza fel a szemétdíj megállapítására a helyi önkormányzatokat, hogy semmiféle garanciát nem köt ki, vagyis – elvileg – korlátlan lehet a díjemelés, ráadásul a szolgáltatást kötelező igénybe venni. Az Alkotmánybíróság 2000. június 30-ig adott haladékot az Országgyűlésnek, hogy orvosolja a problémát. De hogy mi várható hosszabb távon, ahhoz nem árt szem előtt tartani: Magyarországon a szemétszállítás átlagos éves költsége jelenleg 5-6 ezer forint. Ausztriában 2-3 ezer schilling, vagyis előbb-utóbb a magyar háztartások mintegy 9-10-szer többet fognak a hulladékelszállításért, -ártalmatlanításért fizetni, mint most.