Dél-európai folyamatok

Elemzők szerint a magyar gazdaság sok szempontból hasonlóságot mutat a dél-európai országok gazdaságával. Bár ez így durva leegyszerűsítése a valós helyzetnek, azt mégis lehetővé teszi, hogy Spanyolország, Portugália és Görögország példájából a magyar fejlődési pályára is megállapításokat tehessünk. Elsősorban azért, mert mindhárom ország uniós csatlakozásához nagy reményeket fűztek a gazdaságpolitikusok, ám ezek a várakozások nem minden esetben váltak valóra.

Spanyolország

A külfölditőke-beáramlás Spanyolországba az ország EU-csatlakozása után látványosan megnőtt. 1986-96 között éves átlagban 8 milliád dollárt fektettek be külföldiek (az éves GDP kb. 1,2 százaléka). A tőkebeáramlás hatással volt a gazdaság szerkezetére és fejlődésére, a beruházások és a növekedés alakulására.

A befektetések szinte teljes mértékben az OECD tagállamaiból származtak. A csatlakozás után az EU-tagállamok részesedése nőtt, a legfőbb befektetők Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Hollandia (ez utóbbi főleg mint tranzitország az itteni adókedvezmények miatt). Az Egyesült Államok részesedése csökkent, a csatlakozás előtt a '70-es években 33 százalékot tett ki a külföldi működőtőke-befektetésekben, a '90-es években már csak 6 százalékot. Ugyanakkor ma is jelentős a spanyol piacon már jelen levő amerikai cégek reinvesztíciója. Spanyolországon belül a befektetések néhány erősen fejlett régióra koncentrálódnak, főleg Katalónia, Valencia, Madrid területére.

A '70-es években a külfölditőke-befektetések 70 százaléka a spanyol ipari szektorba áramlott. A '80-as évek második felétől (vagyis az uniós tagság kezdetétől) azonban a szolgáltatási (főleg pénzügyi) szektor vette át a vezető szerepet e tekintetben. A '90-es évek második felétől megfigyelhető, hogy az ipar vonzereje ismét nő.

A feldolgozóiparon belül a legtöbb külföldi tőke az elektronikai berendezések, közlekedési eszközök (személygépkocsi) gyártásába, a vegyiparba és az élelmiszeriparba áramlott. A gumi- és műanyagipar, illetve a járműipar szinte teljesen külföldi kézben van.

1986-ban, az uniós csatlakozással egy időben törvény jött létre a külföldi befektetésekről. E szerint a 20 százaléknál nagyobb tőketulajdon minősült külföldi működőtőke-befektetésnek, és külön tartották számon az ingatlanba történő befektetéseket. A nem EU-befektetők számára korlátozások (előzetes engedélyeztetés) maradtak fenn olyan speciális szabályozást igénylő területeken mint a szerencsejáték, a média, a védelmi szektorok és a légi közlekedés. 1992-től a szabályozás egyszerűsödött, immár a 10 százalék fölötti részesedés minősül külföldi működőtőke-befektetésnek, és az ingatlanbefektetések is idesorolódnak.

Spanyolországban a '90-es évek közepén gyorsult fel a privatizációs folyamat az állami bevételek növelése és a hiány csökkentése érdekében, ami a Monetáris Unióba való bekerülési feltételek miatt volt fontos. 1996 és '97 folyamán néhány nagyszabású értékesítés történt (telefónia, gáz-, alumínium-, villamosenergia- termelés, bankok), a vételár évente a GDP mintegy 1,5 százalékát tette ki. A privatizált vállalatokban alig található stratégiai külföldi befektető, a cégek többsége tőzsdén került hazai vállalati és bankcsoportok kezébe.

A külföldi részesedésű cégek jellemzőit vizsgáló elemzések szerint ezek a vállalatok hatékonyabbak, mint a hazaiak, általában nagyobb méretűek, tőkeintenzívebbek, több szakképzett munkást alkalmaznak, magasabb béreket fizetnek, és többet exportálnak, illetve importálnak. Ezenkívül a külföldi részesedésű vállalatok többet költenek kutatási-fejlesztési tevékenységre is, elsősorban technológiaimportra.

Portugália

Az EU-csatlakozás éve, 1986 után Portugáliában is megugrottak a külföldi működőtőke-beruházások. A gazdaság liberalizációjának hatására 1997 végén 26 milliárd dollárra volt tehető a külföldi működőtőke állománya az országban. 1986-1994 között átlagosan 2-3 milliárd dollár folyt be évente, 1995 és 1998 között, részben az Expo hatására, megháromszorozódtak a befektetések. A legfőbb befektetők EU-tagállamok voltak, Spanyolország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, de az Egyesült Államok szerepe is jelentős. A befektetések mintegy 40 százaléka a szolgáltató- (kereskedelem, idegenforgalom) és a pénzügyi szektorba áramlott, de az ipar is vonzónak bizonyult. A feldolgozóipari szektorok közül az autógyártás, az elektronika, az élelmiszeripar, a gyógyszeripar fogadta a legtöbb külföldi beruházást, ezek elsősorban exportra termelnek. (A külföldi részesedésű vállalatok export- és importhajlandósága nagyobb, mint a hazai cégeké.) Jelentős az építőipar aránya is, már az Expo-tervek előtt is számos brazil cég fektetett be Portugáliába, hogy más EU-tagállam piacára is bejuthasson. A befektetések típusát tekintve a zöldmezős beruházások sokkal kisebb arányt képviselnek, mint a felvásárlások, különösen a privatizációs program beindulása utáni periódusban.

Mind ez idáig a legnagyobb (3 milliárd dolláros) külföldi beruházás az Auto Europa gyár volt, ami a Ford és a Volkswagen közös tulajdonában van. Jelentősége meghatározó a gazdaságban, a portugál összexport 12 százalékát adja, közvetlenül és közvetetten összesen mintegy 10 ezer embert foglalkoztat, a portugál beszállítócégek száma meghaladja az ötvenet. A beruházáshoz jelentős segítséget nyújtott az állam és az EU strukturális pénzügyi támogatása.

Portugália csatlakozása az EU-hoz a tőkebefektetésekre vonatkozó szabályozások fokozatos liberalizációját hozta magával. A korábbi engedélyeztetési eljárást eltörölték, a regisztáció csak statisztikai célokból szükséges.

A '90-es években a külföldi tőke egyik vonzereje volt a portugál privatizációs program. A privatizáció csak 1990-től indulhatott meg, mert az 1976-os alkotmány ezt megtiltotta. 1989-ben került sor az alkotmánymódosításra, és egy évvel később fogadták el a privatizációs törvényt. 1989 és 1998 között több mint 100 állami vállalatot privatizáltak, a bevétel mintegy 15 milliárd dollárt tett ki. Ez idő alatt az állami szektor súlya a GDP-ben kevesebb mint a felére csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódik. A privatizációs bevételek legnagyobb részét a kormány az államadósság törlesztésére fordította. Az utóbbi években elsősorban az energia- és a telekommunikációs szektor, a cement- és papíripar, a hajózás és a légi közlekedés terén történtek újabb értékesítések.

Görögország

A külföldi működőtőke (FDI) gazdasági súlya, bár ez talán nem eléggé közismert, igen jelentős Görögországban. Mind az FDI állománya, mind annak éves beáramlása tekintetében "előkelőbb" helyet foglal el Görögország, mint például a külfölditőke-vonzásáról híres Írország. Ez különösen igaz, ha az egy főre jutó értékeket vesszük, hiszen Görögország lakosainak száma csupán háromszor akkora, mint Írországé. Az egy főre jutó FDI-állomány még Portugália adatánál is nagyobb, igaz, a spanyol érték mellett eltörpül.

A külföldi működőtőke termelésben játszott szerepe azonban még a spanyol értékekkel is felveszi a versenyt: az FDI-beáramlás a '80-as évek óta a bruttó állótőke-képződés 6-8 százalékát adja, miközben az EU-átlag nem éri el a 6 százalékot sem. A külföldi működőtőke állománya pedig a '80-as évek közepe óta a GDP egyötödével-egynegyedével egyenlő, ami 2-3-szorosa az európai átlagnak. Görögországot tehát a fejlett országok tőkéje igen sikeresen integrálta termelési hálózatába, ami egyben azt is jelenti, hogy a görög gazdaság teljesítménye – nemzetközi összehasonlításban is – nagymértékben függ a transznacionális vállalatok (TNC-k) helybeli tevékenységétől.

Az EGK-val való Társulási Egyezmény életbelépése serkentette a működőtőke-beáramlást. 1961 és 1977 között 613 millió dollárt tett ki. 1975-ben az iparban az 50 százaléknál nagyobb külföldi részesedésű cégek aktívái 28,6 százalékkal részesedtek az összes aktívákból, ezen belül 11 százalék jutott a külföldön élő görögökre, 7 százalék a 6 EGK-tagországra és 6 százalék az Egyesült Államokra. A Hatokon belül a francia tőke volt a legfontosabb. Az európai tőke beáramlása a '60-as évek végén további lendületet vett.

A külföldi tőke ekkor legnagyobb arányban az olajiparban (a termelés 97 százaléka), a közlekedési eszközök iparában (62,3 százalék), az alapfémiparokban (47 százalék) és a vegyiparban (45,7százalék) képviseltette magát. A külföldi tőke koncentrációja az EU-taggá válás után is hasonló tendenciákat követ: a '90-es évek elején a kohászat 70, a vegyipari termelés több mint 50 és az elektromos berndezések gyártásának mintegy 30 százalékát uralták. Az érintett ágazatok sorrendjében 75, 40 és 51 százalékos volt a külföldi cégek foglalkoztatási aránya. A külföldi tőke által dominált ágazatokat fejlett technológia (magas hozzáadott érték) és az intermedier-import iránti magas igény, valamint a görög vállalatoknál nagyobb exporthányad jellemzi. Teljes termelési vertikumot a külföldi tőke nem épít ki.

E jellemzők lényegi változatlansága azonban a TNC-k változó preferenciáját takarja: az 1970-es évek közepétől egyáltalán nem létesítettek új beruházásokat a tőkejavakat előállító ágazatokban. A korszerű ipartermékek exportcélú termelése helyett figyelmük a tradicionális ágazatok (fogyasztási cikkek), valamint a szolgáltatószféra (bank, biztosítás, közlekedés, telekommunikáció) belső piacot célzó bővítése felé fordult. Ez a változás pedig visszavetette az ipar súlyát, s rontotta a görög gazdaság versenyképességét.

Miközben a '70-es évekig a külföldi tőke a húzóágazatokba való beruházás, a technológiaimport és az exportorientáció révén hozzájárult a görög gazdaság modernizálódásához, egyben realizálta az alkalmazott "nyitott kapu"-gazdaságpolitikában rejlő egyetlen reális lehetőséget: a görög gazdaság technológiai függő helyzetét.

Ez is egy olyan momentum, amely minden külföldi tőkére építő periferikus országra szükségszerűen jellemző, s a külföldi tőke "felzárkóztató" hatásába vetett hit illuzórikus voltát bizonyítja.

A technológiai függő helyzet elsősorban az európai tőke viszonylatában erősödött meg. A technológiai megállapodások fele már a '80-as évek közepén – nem sokkal a teljes jogú tagságot követően – három EU-tagországra koncentrálódott (NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia).

Kérdés, miért élhet mégis az a vélemény, amely szerint Görögországban nem játszik lényeges szerepet a külföldi tőke. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az utóbbi években más európai országok nagyobb vonzerőt voltak képesek gyakorolni mind a tengerentúli, mind az európai TNC-kre. Mert bár a '80-as évek közepe után a Görögországba áramló FDI éves értéke megkétszereződött, Spanyolország és Portugália esetében rendre négyszeres és nyolcszoros a növekedés!

Továbbá: az éves áramlások tekintetében Görögország részesedése igen kicsi az EU-n belül: a '80-as évek második fele óta az EU-ba irányuló FDI csökkenő, 3-0 százalékát szívta fel. Az Unión belüli FDI-beáramlásból csak 1 százalék jutott rá. A görög bruttó hazai termékhez mérten az FDI-beáramlás a '90-es évek elején csupán mintegy 0,6 százalékot ért el, miközben Spanyolországban ugyanez az arány megközelítette, Portugáliában pedig jóval felülmúlta a 2 százalékot, az EU-átlag pedig 1 százalék felett volt.

A külföldi tőke beáramlása tehát nem hozta meg a görög gazdaság modernizálását. A bruttó hazai termék 1980-90 között éppúgy átlag évi 1,8 százalékkal nőtt, mint 1990 és 1997 között. És miközben a mezőgazdasági hozzáadott érték évi növekedése a '80-as évekre jellemző -0,1 százalékról (tehát csökkenésről) 1990 és 1997 között 3 évi 3,1 százalékra nőtt, addig az ipari hozáadott értéké 1,3 százalékról -0,3 százalékra esett, vagyis a '90-es években az ipari hozzáadott érték csökkent. A görög gazdaság az Unió tagjaként tehát nemhogy elmozdult volna az agrárium felől az iparilag vezérelt gazdasági modell felé, hanem agárjellege bizonyos értelemben még erősödött is.