Az előző cikk elméleti levezetéséből kiindulva szerzőnk az adó- és járulékreform tervezett lépéseit ismerteti, elemezve, hogy milyen hatással lehetnek a változtatások az egyes adónemekre.
Az alábbiakban – követve a reformkoncepció szerkezetét – sorra veszem az adórendszer tervezett változtatásait, az egyes adónemekre vonatkozó konkrét módosító javaslatokat.
Személyi jövedelemadó
A személyi jövedelemadó tervezett átalakításával kapcsolatosan úgy fogalmaz a reformkoncepció, hogy eltérő, részben ellentétes követelményeknek kell egyidejűleg eleget tenni. Miközben célul tűzik ki az adózás családi jellegének erősítését, aközben kívánatosnak tartják, hogy minden keresettel rendelkező magánszemély fizessen adót, azzal, hogy az alacsony jövedelműek adóterhei – különösen a gyermeket nevelő családoké – mérséklődjenek. Peremfeltételként nevesítik az anyag készítői, hogy az alacsonyabb jövedelemsávokban ne csökkenjenek a nettó keresetek, de a központi költségvetés bevételi követelményei is teljesüljenek. A következőkben nézzük meg – figyelemmel az adóreform kinyilvánított célrendszerére is –, hogy milyen módosításokat javasol a kormány a fenti követelmények megvalósítása érdekében.
Családi elemek, az eltartott gyermek utáni adókedvezmény
Az eltartott gyermek utáni adókedvezmény adórendszerbe emelése, illetve ennek az intézménynek megtartása véleményem szerint – mind a közgazdasági összefüggések, mind a méltányosság követelménye szempontjából – elhibázott lépés.
A problémát alapvetően az okozza, hogy a jövedelemadóztatás alanya – és így a kedvezmények jogosultja is – az egyén, tárgya pedig az általa megszerzett adóköteles jövedelem, miközben ez a jövedelem legfeljebb csak korrelál az egyén egzisztenciális helyzetével, igen gyakran – jellemzően – e két tényező igen távol eshet egymástól (családi állapot, rokoni kapcsolatok, felhalmozott vagyonok, tőkejövedelmek stb. vagy akár láthatatlan jövedelmek). Az előbbiekből következik, hogy amennyiben a jövedelemadóztatás alanya az egyén, akkor minden olyan kedvezmény, amelynek címzettje egy más egység – tehát amelynek nem ismerem a jövedelmi, egzisztenciális helyzetét, ilyen egység például a család –, óhatatlanul méltánytalansághoz vezet. Így van ez a gyerekkedvezménnyel is, annak ellenére, hogy az adórendszerbe épp a méltányosság jelszavával került bele, és marad ott minden bizonnyal a jövőben is. Méltánytalanságot eredményez az is, hogy azok, akik adóköteles jövedelem híján nem fizetnek adót, ezzel a kedvezménnyel nem tudnak élni. Az a törekvés persze támogatható, hogy a gyermeknevelés költségeihez a társadalom járuljon hozzá, ennek azonban olyan megoldása – a gazdasági környezet jelenlegi állapotában –, amely nagyon jó módban élő egyéneknek is megtéríti a gyermekvállalási és -nevelési költségeket, miközben a periférián élők széles tábora nem tud ezzel a lehetőséggel élni, igazságtalan.
A családi típusú adóztatásnak több, szakmai körökben közismert formája létezik, ezek bevezetése valóban nem időszerű ma Magyarországon. Úgy gondolom, hogy a fenti problémára megoldást jelentene egy – általam korábban már szóba hozott, a szociális háló elemének tekinthető – önálló támogatási intézményrendszer, amely rendelkezhetne mindazokkal az információkkal, amelyek lehetővé tennék a rászorultság mértékének árnyalt meghatározását. Ennek az intézményrendszernek az operatív területi szerveit szerencsés lenne a helyi közigazgatás környékén elhelyezni, ezzel is hozzájárulva a pontos információszerzéshez, és ezen keresztül a támogatási rendszer hatékony működtetéséhez, a rászorultsági elv maradéktalan érvényesüléséhez. Véleményem szerint hatalmas megtakarítási lehetőségek vannak a kiadási oldalon, ha csak azok a "támogatási egységek", csak abban az időszakban és csak olyan mértékben jutnának támogatáshoz, amennyire azt élethelyzetük indokolja. Ez az állítás természetesen nemcsak a gyermekkedvezményre, hanem minden más, szociálpolitikai indítékú juttatásra igaz.
Amennyiben a gyermekkedvezmény adórendszerben maradása semmiképpen nem kerülhető el, akkor a méltányosabbá válás felé tehetünk egy kicsi lépést azzal, ha annak igénybevételét korlátozzuk, hasonlóan az adójóváírás intézményéhez. A jövedelemkorlátot – az adójóváírásnál is – a jelenleg alkalmazottnál magasabbra kellene helyezni a diszkrét határ miatti anomáliák enyhítése érdekében, hiszen magasabb jövedelemszint mellett jobban tolerálható néhány tízezer forintos "méltánytalanság". Jó megoldás lehet az adókulcsokkal fordítottan arányos mértékű kedvezmény alkalmazása is. A méltányosság abból a szempontból javulna, hogy ezzel a módszerrel nagy valószínűséggel csak azoknak a családoknak a gyermeknevelési költségeihez járulna hozzá a társadalom, akik arra valóban rászorulnak.
Adóterhelés, adókulcsok
Ez az a terület, ahol egyértelműen felismerhető a kormányzat szándéka, azaz világosan kirajzolódik a módosításokkal preferálni szándékozott társadalmi réteg. A reformkoncepció által megadott paraméterekkel történt modellszámításokból jól látszik – függetlenül a javasolt adótábla-alternatíváktól –, hogy 500 ezer forint éves jövedelemig a reáljövedelmek alig változnak. Ha az egyéni járulékok (nyugdíj- és egészségügyi járulék) mértékének növelését is figyelembe veszszük, akkor ebben a tartományban egyenesen csökkennek a reáljövedelmek. Ezzel szemben a középső decilisekben érzékelhető reáljövedelem-növekedéssel számolnak, míg a felső két decilisben a növekedés az évi 4-5-6 milliós jövedelemtartományban a 10%-ot is meghaladja. Ezeknek az adótábláknak – amelyeket nyugodtan tekinthetünk lineárisnak – egyértelmű politikai üzenete: a középosztály erősítése és a felső középosztály, illetve a felső osztály pozíciójának megszilárdítása. Ez önmagában nem baj, ha emellett kirajzolódna egy olyan megbízható szociális háló, amely befogna minden olyan egyént, aki – teljesen mindegy, hogy milyen okra visszavezethetően – rászorul a társadalmi gondoskodásra. (Lineárisnak tekintem az olyan kétkulcsos adótáblát, amelynek magasabbik kulcsa az adóalanyok 3-4%-át érinti.) Amíg az alacsony jövedelműek biztonságos, méltányos támogatási rendszere nem alakult ki, addig – vállalva ellentmondásait – ki kellene vonni az adófizetés alól a megélhetési minimumot, természetesen úgy, hogy a legmagasabb jövedelműek ezt az előnyt – jövedelmük felső tartományában alkalmazott magasabb adókulcs bevezetésével – visszaadnák a rendszernek. (Az adójóváírás gyakorlatilag évi 240 ezer forintos jövedelmet mentesít a konkrét adófizetés alól.)
Az 1999. április 30-án napvilágot látott újabb adótábla-változatok következtetéseim lényegét nem érintik, bár a polarizálódás dinamikájára fékezően hatnak, így ebből a szempontból a méltányosság irányába történő elmozdulásként is értékelhetők. (Az új változat szerint az általános adókulcs 25%-os lenne, a felső adókulcs pedig az egyik változatnál 1,1 millió forinttól 38, a másik változat szerint 1,4 millió forinttól 44%. Az adójóváírás mindkét változatnál 17% lenne, az első változat szerint 61 200 Ft, a második változatnál pedig 62 400 Ft. A többi kedvezmény – kivéve a "családi" és a nyugdíjpénztári kedvezményt – a javaslat szerint megszűnne. Egymillió, illetve 1,2 millió forint éves jövedelem felett az adójóváírás egyáltalán nem járna. Az egyéni nyugdíjjárulék 9% lenne, az egészségügyi járulék pedig 3-ról 3,5%-ra emelkedne.)
Adókedvezmények, tőkejövedelmek, a reálkamat adóztatása
Az adókedvezmények generális eltörlésével – a korábban már kifejtettek alapján – egyet lehetne érteni, ha ezzel párhuzamosan valóban jelentősen csökkenne az általános adóterhelés. Erről azonban szó sincs! Sőt – maradva a reformkoncepcióban szereplő példánál –, ha a modellbe beillesztjük a kedvezmények eltörlésének hatását is, akkor az ottani következtetések még markánsabb igazolásához jutunk. Az egymillió forint alatti jövedelmű személyeknél reáljövedelem-csökkenés (az alsó két decilisbe tartozóknál ennek mértéke 5%!), az e fölötti jövedelemmel rendelkezőknél pedig reálbér-növekedés következik be (az átlag fölötti jövedelmű személyeknél ez 6%-os!). A reformkoncepció szövege szerint viszont a jövő évi változások kitüntetett célkitűzése, hogy az alacsony jövedelműek adóterhei ne növekedjenek!
Ezen a ponton mindenképpen érdemes azt is megjegyezni, hogy a jelenlegi koalíció választási programjának adózással, járulékoltatással kapcsolatos, az általános adóterhelés jelentős csökkentésére vonatkozó ígéretei nyilvánvalóan nem tarthatók a gazdasági-politikai környezet – és most ideértve az államháztartási kiadások szintjét és struktúráját is – jelenlegi állapota miatt sem. Ebben a helyzetben egyébként még mindig szerencsésebb – és bölcsebb – magatartás az, ha a kormánytényezők a választási ígéreteiket adják fel, módosítják, mintha az egyensúlyi növekedési pályát áldoznák fel ígéreteikhez való tántoríthatatlan ragaszkodásukkal – sokkal nagyobb bajt okozva ezzel hosszú távon.
A kamat adóztatása – figyelemmel a fenti okfejtésre is – nyilvánvaló fiskális célokat szolgál, bár a reformkoncepció bevezetésének szükségességére gazdaságpolitikai magyarázatot ad. A jövedelmek különböző megtakarítási formák közötti mobilitása nyilván nem független az adott jövedelem adóterheitől, de az erősen vitatható, hogy a tőkére vetített évi egyszázalékos hozamveszteség (5%-os reálkamatot és 20%-os adókulcsot feltételezve) – más tényezők változatlansága mellett – a betéteseket arra késztetné ma Magyarországon, hogy megtakarításaikat nagyobb kockázatú papírokba, netán saját vállalkozásaikba fektessék be, szolgálva ezzel is a valóban szükséges beruházási ütem növelését. Feltételezem, hogy erre irányuló – a kormányzat várakozásait alátámasztó – magatartás-vizsgálatok nem készültek.
Egyébiránt, ha minden más, a reformkoncepcióban is megfogalmazott körülménytől eltekintek, önmagában a különböző jövedelmek adóterheinek konvergenciája nem kifogásolható, már csak azért sem, mert az adóalap kiszélesítése – feltételezve a gazdaságpolitikai eszközrendszer konzisztenciáját, ideértve most a kiadási oldal racionalizálását is – arányosabb közteherviseléshez és alacsonyabb adókulcsokhoz vezet.
| A helyi adók A helyi adók súlyának növelése a központi adókkal szemben régóta megfogalmazott törekvés, de a központi költségvetés bevételi igénye rendre korlátozza az ebbe az irányba való elmozdulást, most nem is beszélve e kérdés el nem hanyagolható politikai aspektusairól. Ebben a kérdésben a reformkoncepcióban sem látszik lényeges elmozdulás. Iparűzési adó Az iparűzési adó kötelezővé tétele és egységes mértékkel való meghatározása ellen közgazdasági szempontból nem lehet kifogást emelni, de néhány kérdést feltétlenül tisztázni kellene, továbbá meg kell alkotni azokat az intézményeket és technikákat, amelyekkel a szükségszerűen jelentkező ellentmondásokat fel lehet oldani. Támogatható például az olyan elképzelés is, amely régiónként (akár megyénként) oldaná meg az adó beszedését – és nem csak az iparűzési adó tekintetében! – az állami adóhatóság apparátusának, technikai eszközeinek a felhasználásával, ezzel is olcsóbbá téve az adóztatást. Ennek persze feltétele, hogy az önkormányzatok rendeletalkotó tevékenysége korlátozva legyen, csökkentve ezzel a kivételek, mentességek, kedvezmények számosságát. A reformkoncepcióban is megfogalmazódik az igény, hogy az új rendszerben szükség van egy jól működő kiegyenlítő mechanizmus kialakítására, sőt, az elengedhetetlen az egyes régiók között meglévő fejlettségi, jövedelmezőségi különbözőségek miatt. Az új modell sikeressége nagyban attól függ, hogy mennyire lesz gazdaságilag megalapozott a régiók határainak kijelölése, illetve mennyire lesz adekvát a kiegyenlítő mechanizmus intézményrendszere, továbbá hogy megtalálják-e a helyes arányt a helyben maradó és a "központosítandó" adó között. Azt gondolom, hogy a modell lényege – mármint ami az én fejemben él – újfent az, hogy egyrészt van egy világos és olcsón működtethető beszedési rendszer, és egy attól kvázi független – sok tényezőt árnyaltan figyelni tudó – kiegyenlítő mechanizmus, támogatási rendszer. Kommunális adó A kommunális adó – mint élőmunkaköltség – tervezett eltörlése az adórendszer egyszerűsödése felé tett lépésként is értelmezhető, és mint ilyen támogatható. Földadó A földadó – mint az önkormányzatok által kivethető vagyoni típusú adó – 2001-től történő bevezetése közgazdaságilag indokolható, de azt gondolom – figyelemmel a föld hozamának régiónkénti jelentős különbözőségére –, feltétlenül meg kell teremteni az iparűzési adóval kapcsolatosan már elmondottakat, azzal analóg kiegyenlítő mechanizmust. |
Társasági adó
A reformkoncepció szerint a társasági adóról és az osztalékadóról szóló törvény – mind az adó mértéke, mind a kedvezmények tekintetében – a kiszámítható jogi környezet biztosítása érdekében és a külföldi befektetők érdeklődésének fenntartása miatt nem igényel változtatást. Azt gondolom, hogy ezzel egyet lehet érteni. Az adó mértéke más országokkal összehasonlítva valóban alacsony, továbbá a belföldi személy osztaléka, illetve a külföldi személy Magyarországon keletkezett és belföldön befektetett osztaléka adómentességet élvez. Az sem kifogásolható, ha a kis- és középvállalkozások támogatásának eszközeit nem a társaságiadó-törvényben, hanem azon kívüli rendszerek keretében biztosítják.
Az adminisztrációs terhek mérséklése
Az adminisztrációs terhek csökkentése kívánatos cél, bár az nagy kérdés, hogy tudjuk-e pontosan, hogy az adózók mit tartanak terhesnek (Hetényi István).
A reformkoncepcióban az alkotók meglehetősen visszafogottan írnak a lehetséges megoldásokról. Jelentős egyszerűsítéshez nyilvánvalóan az anyagi jogszabályok egyszerűsödésén keresztül nyílik lehetőség, amelyre a verbális elhatározások szintjén 2000-től valóban jó esélyt látok.
A koncepció – e cím alatt – nevesítetten egyedül az egyéni vállalkozók átalányadózásának kiterjesztésével foglalkozik, illetve javasolja annak kötelezővé tételét 15-20 szakmára vonatkozóan. Szakmai körökben igen nagy vita folyik arról, hogy az átalányadózás intézménye – az egyszerűbb adminisztrációs kötelezettségeken túl – valóban hozzájárul-e ahhoz, hogy az adókikerülési technikákban egyébként igen jártas adózói kör jövedelme (legalább részben) adóztathatóvá váljék. Zárójelben jegyzem meg, hogy véleményem szerint az átalányadózás kiterjesztésének ez az elsődleges mozgatórugója, és nem az adminisztrációs terhek könnyítése, és ezt a reformkoncepció kidolgozói bátran felvállalhatták volna. Azt gondolom, hogy azoknak lehet igazuk, akik azt állítják, hogy a számla nélküli értékesítések, szolgáltatásnyújtások általános jelensége mellett az átalányadózást választó vagy az alá rendelt vállalkozók a továbbiakban is sikeresek lesznek az adóteher minimalizálásában. A zsebből való fizetési hajlamot a szakmánkénti – egyébiránt komolytalan, és nem mellékesen, munkaigényes módszerrel meghatározott – jövedelemminimum intézményével korlátozni lehet, de jelentősen visszaszorítani nem. Éppen ezért úgy gondolom, érdemes lenne egyéb alternatívák feltárásával és beható vizsgálatával is foglalkozni.
A fogyasztáshoz kapcsolt adók
Az általános forgalmi adó és a jövedéki adó
Tény, hogy a magyarországi normál áfa-kulcs jelentősen meghaladja az EU-országokét, továbbá, hogy az EU-normák szűkebben határozzák meg a kedvezményes kulcs érvényesülési körét. Mindezek alapján – figyelemmel a csatlakozási folyamatra is – nem kifogásolható a reformkoncepcióban megfogalmazott az a törekvés, hogy a normál kulcsot egy lépésben, 5%-kal csökkentsék. Az egykulcsos áfa-rendszerhez való közelítésként értékelhetnénk a kedvezményes kulcs emelését, ha az máris nem lenne majdnem olyan magas, mint más országokban a normál kulcs. Ezt a lépést minden bizonnyal a fiskális szigor kényszeríti ki. Nem kifogásolható – éppen ebből a megfontolásból – az sem, hogy a normál áfa-kulcs csökkentése miatti bevételkiesést a jövedékiadó-tételek (és fogyasztási adó) emelésével szándékozzák kompenzálni.
A háztartási energia normál kulcs alá rendelését a forgalmi adón belüli változtatásokon túli összefüggésben is érdemes megvizsgálni. Amikor az adótáblák és a kedvezmények kérdéskörében arra a következtetésre jutottunk, hogy az egymillió forint alatti éves jövedelemmel rendelkező magánszemélyek reáljövedelme csökken, az ottani számítások során a háztartási energia fogyasztói árának emelkedését figyelmen kívül hagytuk. Ha ezt a tényezőt is beemeljük a modellbe – különös tekintettel arra, hogy a néhány százezer forintos éves jövedelemmel rendelkezők fogyasztási kosarában az energiaköltségek jelentősebb hányadot képviselnek, mint a magasabb jövedelemtartományba tartozókéban –, akkor az adótábla-változásokkal kapcsolatban levont következtetéseink még markánsabban igazolódnak.
A forgalmi adó mértékében "kényszerűen" végrehajtandó csökkentés és az egyensúlyi követelmények miatt magasan tartott jövedelemadó-terhelés mindenképpen ellene hat, de legalábbis késlelteti a sok más szempontból (ideértve a méltányossági követelményeket is) nagyon is szükségszerű tendencia érvényesülését, amely szerint az összes adóbevételen belül a közvetett adók aránya növekedjék a közvetlen adókkal szemben.
A biztosítási adó
A reformkoncepció az áfa-rendszeren kívüli – kvázi hozzáadott-érték típusú – adó bevezetését tervezi úgy, hogy az egyik változat szerint csak a nem életbiztosításokat adóztatná meg azzal, hogy a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításra mérsékeltebb adókulcs érvényesülne, míg a másik alternatíva valamennyi biztosítást az adó hatálya alá rendelne, de eltérő adómértékkel.
A második változat esetleges bevezetésekor arra mindenképpen figyelemmel kell lenni az adó mértékének meghatározásakor, hogy az életbiztosítások – különösen a lakosság által kötöttek – jellemzően megtakarítási típusúak, és ebből a szempontból az sem közömbös, hogy e biztosítások díjait a magánszemély szerződők adózott jövedelmükből fizetik meg. Amennyiben tehát az életbiztosítások adóztatása mindenképpen elkerülhetetlen, akkor a kiszabott közteher mértéke nem haladhatja meg a tőkejövedelmek, például a kamatok adójának mértékét. Ez számszerűsítve azt jelenti, hogy ha a reálkamat 5%, a kamatadó pedig 20%, akkor a kamat tőkére vetített közterhe 1%, amiből következik, hogy az életbiztosítás díjára vetített biztosítási adó mértéke – figyelemmel a tartalmi hasonlóságra – nem haladhatja meg az egy százalékot. Arról nem szól a koncepció, hogy – ugyancsak az OECD-országokban – a hosszú távú, tíz-tizenöt éves lejáratú életbiztosításokat mentesítik az adófizetés alól, talán éppen az öngondoskodás ösztönzése érdekében, és csak a tisztán befektetési alternatívaként funkcionáló megtakarítási típusú életbiztosításokat adóztatják.
Az áfa-rendszeren kívüli, de hozzáadott érték típusú biztosítási adó, mivel a biztosítási tevékenység amúgy is tárgyi mentes tevékenységnek minősül az áfa-rendszerben, nem jelent a mai állapotokhoz képest többletelvonást a biztosítótársaságok számára – ellentétben az 1999-től bevezetett tűzvédelmi hozzájárulással –, hiszen az előzetesen felszámított adó levonására a tárgyi mentes tevékenység okán eddig sem volt lehetőségük. Ebből következik, hogy a biztosítási adó bevezetése – mivel az az áfa-rendszeren kívüli adófajta – kizárólag a biztosítási szolgáltatást igénybe vevők számára drágítja meg a szolgáltatást azáltal, hogy a biztosítók által felszámolt biztosítási adót – függetlenül attól, hogy a tevékenységük alapján az előzetesen felszámított áfa levonására egyébként jogosultak lennének – nem vonhatják le fizetendő adójukból.
Mivel a nem élet jellegű biztosítások kötése jellemzően a vagyontárgyakkal kapcsolatos kockázatok csökkentését jelenti egy adott veszélyközösségen belül, így a biztosítási adó – közgazdasági tartalmát tekintve – vagyonadónak tekinthető, és mint ilyen, a különböző vagyonadó-technikák közül (éppen közvetett jellege miatt) nem is a legrosszabb. Ez azonban a kérdésnek csak a technikai oldala. A biztosítási adó bevezetésének lehetőségét vizsgálva az elemzéseknek arra is ki kellene terjedniük, hogy milyen állapotban van ma Magyarországon a biztosítási kultúra, milyen a biztosítottsági szint, illetve hogy a biztosítási szolgáltatás adóztatáson keresztüli megdrágítása miként hat a vagyonosok öngondoskodási hajlamára és – nagyon fontos hangsúlyozni a különbséget – öngondoskodási képességére. Hadd emlékeztessek itt a legutóbbi árvíz kapcsán tapasztaltakra, miszerint az érintett területeken milyen sokan nem rendelkeztek vagyonbiztosítással, aminek következtében a természeti katasztrófa költségei lökésszerűen jelentkeztek a központi költségvetésben. Tehát öngondoskodás híján a terhek egyszerre jelentkeznek, és olyanokat is érintenek, akik nem tartoznak egy adott veszélyközösségbe. Ezeknek a tényezőknek – lehetőség szerint számszerűsített – hatásait kell szembeállítani az adó bevezetésétől remélt költségvetési bevételekkel.
Véleményem szerint a biztosítási adó bevezetése elsősorban nem koncepcionális megfontolásokon alapul, annak indítéka sokkal inkább az államháztartási bevételek biztosítása.
| Járulékreform A reformkoncepcióról készült anyag a járulékreform taglalásánál nem lép túl a célkitűzések szlogenjeinek ismétlésén. Amit a járulékreformról ezen a helyen mondani lehet, az nem több és nem kevesebb, mint hogy az nem értelmezhető az adóreformtól függetlenül. E kijelentés alatt persze én egy kicsit mást értek, mint az anyag szerzői. Véleményem szerint az adó- és járulékreform közötti szoros kapcsolat leginkább abban fejeződik ki (hasonlóan a közlekedőedények tulajdonságaihoz), hogy az egyik csatornán elvesztett bevételt a másik csatornán visszapótolják. Miközben csökkentik a munkaerő költségeit az egyik oldalon, addig a másik oldalon növelik az egyéni járulékok mértékét, továbbá késleltetik az adóteher átlagos terhelésének csökkentésére vonatkozó – társadalmi konszenzuson alapuló, a kormánykoalíciót választási győzelemhez segítő – generális célkitűzés megvalósítását. A járulékigazgatással kapcsolatos, a beszedés egységesítése irányába ható – már 1999-ben megkezdett – változások a legmesszebbmenőkig támogathatók, sőt, véleményem szerint a folyamatot tovább kellene vinni egy egységes kincstári beszedő szervezet létrehozása felé. Az a törekvés, hogy a járulék- és az adóbevallási határidőket össze kell hangolni, az évközi járulékbefizetéseket kvázi előlegként lenne érdemes kezelni, ehhez igazítva természetesen az ellátásokra vonatkozó jogosultsági szabályokat is (ami a kérdés bonyolultsága miatt igen aprólékos, részletekbe menő kodifikációs feladat alkotmányossági aspektussal fűszerezve), meg kell szüntetni a társadalombiztosítási kifizetőhelyek nettó elszámolását, ezzel is közelítve az adórendszer jól bevált fizetendő adókra és támogatási jogosultságokra épülő logikáját, mind – a koncepcióba szervesen illeszkedő – támogatható célkitűzés. |
Adóigazgatási eszközök és az adóeltitkolás korlátozása
A soraimat gondosan olvasók számára nem lehet kétséges, hogy hogyan viszonyulok az adómorál kérdéséhez, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ma Magyarországon az adókikerülés visszaszorításának nem lehet kizárólagos – és így nyilván a leghatékonyabb – eszköze az ellenőrzés szigorítása, az adóhatóság tevékenységének megerősítése. Így bátran vállalhatom azt a véleményemet, miszerint – természetesen szigorú törvényi garanciák mellett – szükség van az adóhatóság keretein belül egy jól működő, az adóztatási, adóigazgatási folyamatokat is jól ismerő, nyomozati jogkörrel is felruházott szervezeti egységre.
Egyetértek a reformkoncepció alkotóival abban is, hogy olyan irányba kell terelni az adóigazgatás rendszerét, amelyben az adóellenőrzés nem a távoli múltat kutatja, hanem az időben minél közelebbit, és még inkább a jelen adózói magatartásokat, cselekedeteket. Helyes – és nem is lehetetlen – célkitűzésnek tartom az azonnali ellenőrzés feltételeinek megteremtését, egy olyan rendszer kialakítását, amelyben az ellenőrzés időben egybeesik az adókötelezettség teljesítésével és a bevallások feldolgozásával, hasonlóan az általános forgalmi adó kiutalás előtti ellenőrzéséhez, a támogatások igényléséhez vagy például a személyijövedelemadó-bevallások esetében alkalmazott "adategyeztetési" folyamathoz. Az ilyen irányú változtatás mindenképpen reformértékű lenne azáltal, hogy alapjaiban módosítaná a jelenlegi ellenőrzési metódust, növelve az adóhatóság ellenőrzési funkciójának minőségét és ezen keresztül az ellenőrzés hatékonyságát, de nyilván nem hagyná érintetlenül az adóhatóság jelenlegi szervezeti struktúráját sem. (Tartalmi ellenőrzési funkciót is ellátó bevallásfeldolgozó egységek, a bevallások benyújtásának valamilyen ésszerű szisztéma szerinti időbeli széthúzása stb.)
A reformkoncepció készítői helyesen látják, hogy a feketegazdaság, az adókijátszás, az adóeltitkolás jelenségei kizárólag igazgatási, ellenőrzési eszközökkel sikeresen nem szoríthatók vissza. Azzal is egyet lehet érteni, hogy a cél érdekében párhuzamosan fejleszteni kell azokat az adótechnikai és jogi eszközöket, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak az eltitkolt jövedelmek feltárásához, az adózatlan forrásból képződő vagyonok adóztatásához. Mindez azonban kevés az adómorál lényegi javulásához. Ahhoz elengedhetetlen az állampolgár és az állam közötti bizalom helyreállítása. A koncepció erre vonatkozó cselekvési programmal nem rendelkezik. És emiatt a mégoly helyesen megfogalmazott célok és prioritások, valamint a megvalósításukra fölvonultatott eszközök könnyen hitelüket veszthetik.
József-Polonyi Gábor| Egyéb adózási kérdések Vagyonadózás Elméletileg a vagyonadó – pontosabban a vagyongyarapodási adó – lenne az eltitkolt jövedelmek adóztatásának egyik leghatékonyabb eszköze. Egyetértve a reformkoncepció készítőivel, a vagyonadó bevezetése viszonylag drága, hosszadalmas, sok jogvitára okot adó és nehézkesen érvényesíthető, bár azt gondolom3, hogy egy ilyen adó meghonosítása – a világban bárhol – elsősorban a leginkább érintettek erős érdekérvényesítő képességén bukik meg. Ha a vagyongyarapodási adó bevezetése akár a politikai kultúra jelen állapota, akár az adómorál gyengesége miatt, de akár a technikai felkészületlenségünk okán ma nem is időszerű, logikájának adóigazgatásban való erőteljesebb érvényesítése az adóhatóság becslési jogosítványainak keretében, annak kiterjesztésével – és ez az irányzat az adóreform koncepciójában is felfedezhető – nem lenne haszontalan. Ökoadók Egy korrekt, átgondolt – és pártpolitika-mentes – környezetvédelmi adó- és támogatási rendszer szükségessége nem kétséges, gondoljunk csak arra, hogy a mikrokörnyezetben hozott vállalkozói döntések messze nem veszik, és talán működésük logikájánál fogva nem is vehetik figyelembe erőforrás-allokációra vonatkozó döntéseik során azokat a nemzetgazdasági és globális szempontokat, amelyeknek fontossága ma már vitathatatlan. A reformkoncepció – talán a jelenleg is fennálló támogatási rendszerek érzékenysége miatt, talán fiskális megfontolásokból – nem kíván a jelenlegi rendszeren alapvetően változtatni. Ez hosszú távon azért nem szerencsés, mert a jelenlegi, meglehetősen áttekinthetetlen rendszer környezetvédelmi szempontokon túli területekre is kiterjedően alkalmas a piaci verseny nem semleges befolyásolására, a vállalkozások versenypozíciójának módosítására. |